Somogyi Néplap, 1984. március (40. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

B izottság erkeaett a tá­borba, és körülbelül nyolcszáz embert tel­jesen érthetetlen rendszer szerint elkülönítetitek: tisz­tek, legénység, orvosok, rendőrség, öregek és fiata­lok. Nem Uidtűk, mit jelent ez, felkészültünk hát a leg­rosszabbra. A legmakacsab- bul az a hír tartotta magát, hogy magas rangú tisztek hamis papírokkal, tábori ru­hában elvegyültek a foglyok \ között. Egy hajdani utászkaszár- nya lőszerraktárába vittek bennünket; ez a hegy belse­jébe nyüt. Szellőzése még csak volt, de fény semmi. Hogy a szükségvilágítás nem működött, azt mondanom sem keffi. Már három napja voftunk a „karantén­ban: ha a napi háromszori ét­kezés nem je­lezte volna va­lamiképpen mégis az időt, a dupláját sac- coltuk volna így hát végte­len tengernek látszott az idő, s mi csend­ben fuldo- ____________ k öltünk benne. -----------------­E lviselhetet­len volt a helyzet, mert nem ismertük egymást, csak fu­tólag, látásból... Kis cso­portokban vagy egyenként vittek le benr.unket éjjel, és a három napot hat egymást követő, vég nélküli éjszaká­nak éreztük. A homály, mor­mol ás és suttogás beette ma­gát az ember agyába, és éles fajdalomként megtelepedett. Volt, aki mesélni próbált, de a történet végéig senki sem jutott el Vagy az álta- nos érdektelenség nyelte el a végét, mint víz a homo­kot vagy nem engedték be­fejezni neki, mert minden­kinek volt mondandója . .. Vagy csak a hangjukat akartak hallani, így szerez­vén bizonyosságot arról, hogy még élnek. Az egyik szomszédom szünet nélkül félhangosan mormogott valamit, csak­úgy maga elé, és nem za­varta, hogy senki sem fi­gyel rá. Mintha nem lett volna egészen normális. Már harmadik este kana­laztuk némán, a láthatatlan étel fölötti undorunkat le­győzve, a híg levest, és még mindig nem történi semmi. A pattanásig fe­szült helyzet már-már rob­banással fenyegetett. Ekkor valaki felkiáltott. — Én vagyok a zsidók ki­rálya! Szörnyű, szinte nem is emberi hang volt. Halálos csönd lett a teremben, amelynek még a nagyságát sem sejtettük. — Én vagyok a zsidók ki­rálya! — hallatszott ismét. A csönd anyaggá vár, beburkolt bennünket, szin­te a bőrünkön éreztük. És megint: — Én vagyok a zsidók ki­rálya! Ezúttal halk nyö­szörgésként; mintha súlyos beteg nyögdécselne. A csönd súlyosan ránk nehezült, de senki sem szólt. Mintha mindnyájunkat megbéklyóz­tak volna. — Csak ki kellett nyit­nom az ajtót.. „ amikor már vége volt. — A látha­tatlan ember hangja mint­ha a másvilágról jött volna. — A nagy vas zárúruda- kat ellökni... Nem volt könnyű dolog, elhihetitek. Mert, amikor a gáz jött, mindenki az ajtóhoz nyo­mult, mintha legalábbis ki lehetett volna menni. Azok a zárak aztán nem mozdul­tak. Vigyázni kellett! Ami­kor az utolsó pánt is meg­lazult, kinyílt az ajtó, és ha nem volt az ernber elég óvatos, simán agyonvágta. Érteni , kellett hozzá. Egy­szerre mindig kétszázai' voltak benn. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán az aj ■ tónál. De mégis sikerült ki­nyitnom. Csak a gázálarc miatt féltem, ha egyszer meglazul.. A ciklongáz százszázalékos! Az iszonyattól borsózott a hátunk. A téboly minden gátlástól megfosztotta ezt » Az NDK-beli író „Ein halbes Semester Sounner” c. köteté­ből. az embert, olyan tárgyila­gosan beszelt a kimondha­tatlanról, mint juhász a bir- kanyírásróL — Nem voK könnyű — Tudta, hogy nem meggyőző, kezdte. — Elhihetitek! — amit mond. — Nem min­denkinek használt a jó koszt, meg este az az üveg pálinka. De ki tudja, med­dig nem bírtam volna még, ha nem jön az a dolog a zsidók királyával ... Megint szünetet tartott, mintha keresné a szavakat. — Tehát egy nap új szál­lítmány érkezett; nyolc-tíz csoport lehetett. Nem volt ez sok, néha a dupláját *s megcsináltuk. De jó páran voltak köztük, akiket előtte kihallgatáson kikészítettek. tam a gázálarcot: 0 azon­ban mozdulatlanul állt és kiabált: „Én vagyok a zsi­dók királya!" Ott. abba a pózba merevedve tényleg királynak látszott, aki előtt megnyílik a tenger és a sziklák meghasadnak. — A tábori orvos üvölté­se térített magamhoz: „Mit lazsál, maga szemét !" Min­dig ezt mondta, mert ettől csúnyább sző neki már kö­zönséges lett volna. Igazi orvos volt, és Ráadásul szá­zados. De most nem vadul­tam meg a szidalmazástól; ettől tériem magamhoz. A? orvos egyben a parancsnok helyettese is volt. — Megszólalni még min­dig nem tudtam. így csak a kezem nyújtottam ki a kamra irányá­ba. A doktor megigazította a maszkját, és a hullahegyeo LUDWIG SCHWARZ* Balatoni barangolások (Harangozó Ferenc rajza) Kiáltás az éjszakában Ezeket úgy kellett bevinni, mert jártányi erejük sem volt. Éppen benn volt egy transzport, rágyújtottam, és vártam a megfigyelőáliás jelzését. Akkor felvillant a zöld lámpa, és a csengő a maszkok felvételére szólí­tott. Kinyitom a zárakat, félrehúzom a zárórudakat, gyorsan félreugrok.. „ a szokásos kép. Mintha fal dőlt volna le. összegaba­lyodott, merev végtagok. Az első percben nem is tudja az ember, hol kezdje. Föl­mászom; a fölsőket köny- nyebb leszedni, és szinte véletlenül benézek a kam­rába, ahol még surrognak a ventillátorok. És ott áll! ... Nem hiszek a szemem­nek. Teljesen olyan, mint egy ember! A gáz kellős közepén, ami biztos, mint a halál . .. Hatalmas volt óriási. Vágy csak olyannak látszott, mert élt és egyene­sen állt? És mert csont-bőr volt, és csupasz, mint a többiek. A lábát behajlítot la, mintha eltörött volna Ha a halottak közt találom, biztosra veszem, hogy a ki­hallgatáson készítették ki. Bizony, sokat összevertek De ez egyenesen állt, a szeme nyitva; igaz, zavaro­san fénylett. Azt sem tu­dom, férfi volt-e vagy nő; talán egyik sem. Akkor fel­kiáltott. Olyan hangosan, mintha hangszóróból jönne Az volt az érzésem, hogy az egész tábor hallja: „Néz­zétek! Én vagyok a zsidók királya.” — És piég egy­szer: ,.Én vagyok a zsidók királya!” Aztán megint, új­ra és újra. — Teljesen magamon kí­vül voltam. Megszűnt szá­momra a külvilág. Kiáltani akartam, de nem jött hang a torkomon. Csurgóit rólam a veríték, és zavarodottsá­gomban majdnem lerántot­át bement a kamrába. „Hé”, kiáltotta. Az azonban észre sem vette, hogy szól­tak hozzá, és egyre csak azt kiabálta, ................ hogy ő a zsi d ók királya. A doktor úgy tíz lépéssel előt­te állt, a lovaglóostoráva) játszott, és figyelte a fér­fit. „Érdekes” mondta, és kicsit közelebb ment „Hé”, kiáltotta még egyszer. A másik elhallgatott, és ráné­zett. De úgy, mintha átnéz­ne rajta, a falakon és min­denen. „Hé! Mondj már valamit!” kiáltotta az or­vos. A másik meg mintha nem is hallaná. „Tiszta ügy” mondja erre az orvos. „Éppen akkor ájult el, ami­kor jött a gáz. Az erősen csökkent légzés miatt nem kapta meg a szükséges dó­zist. Módfelett érdekes !” — Egy darabig még nézi, aztán előrántja a pisztolyát, tölt, kibiztosít, és lő. Nem is hallom a lövést, csak érzem ... Ott feküdt, Meg­halt, és . .. Teljesen olyan volt, mint egy ember; még vérzett is. A csendet újra a tébo­lyult hangja törte meg: — Én vagyok a zsidók ki­rálya! E Kelemen Lajos A ház felé A2 ötvenéves Kolosi Mártonnak Tartanánk már minduntalan a ház felé — igyekvésünk ott megújuljon, szintúgy, akik niv.esznek jelen, felmérhetné-ti- elődeinkkel egymást; ámde a hűség kedves fahiát üres telkek sora szabdalja; így végleges —• s belül, otthonok elvont képein is békén nö a gaz, mohos zöldbe vonva tűnő közösségek nyomát, ahogy a kor, mely többet nem kíván, takarni vesztét, óvni az egyéni tett jogát — s mégsem gátolja meg, hogy a ház, mint kezdetben, remélje; hiába nem vár — még közel vagyunk. Endrődi Szabó Ernő Alkalmi szonett M.-nak mint négy gerincen mél y zöld ásító katlan melyben a csend falai közt öntudatlan forogva és lebegve zuhanunk halált nem félve rántja le egyik a másikát, szorítva s karolva gyilkos ölelésben olyan most a pillanat e percnyi létben a két lapuló szó között melyben kéken villog a jég s beékelődik egészen közéd s közém a kimon dhatatlan. .. csak ülünk a villogó néma fagyban föld-hallgatásként kövesedő dacban s már egyre távolabb attól hogy fej döntsön ne indulat és hogy te ments meg vagy én segítsek neked: — hát menj! Szépen magyarul — szépen embertll A nyomda ördöge g y hét után, amikor kihoztak bennünket a hegy gyomrából, és ú.ira a táborban voltunk a többiekkel, senkit sem ta­láltunk, aki tébolyult lett volna; később sem, akár­mennyire is kerestük. Talár, ott maradt a hegyben ... Lassan megfeledkeztünk róla. Megismertük, néven szólítottuk egymást; mesél­tünk a munkákról, a fa­lunkról, a hazánkról, a családunkról, néha a lá­nyokról ... „A zsidók királya” fele désbe merült. Mintha csak mesélt volna róla valak: egy éjszakán .., futtám Edit fordítása; A sajtóhiba alighanem egy­idős a könyvnyomtatással. Akármennyire gondos mun­kát Végez is a nyomdász, óhatatlanul is közrejátszhat valami. A sajtóban megje- letnt hibás szedéseket, szava­kat — tréfásan — sajtóhu- bónak vagy sajthibának szok­tuk nevezni. Általában kömy- nyedén felismerjük, például könyv (—könvyt, natpar (—naptár). Sokszor csak a mondat értelméből lesz vilá­gos, hogy a nyomda ördöge is tevékenykedett : „a falióra gót betas és német nyelvű” (az összefüggésből az derül ki, hogy a felirat — és nem a falióra — volt gót betűs és német nyelvű). Magunkban tehát kijavítottuk a hibát, a helyére tettük a mondatot — és nem értettük félre. Felve­tődik a kérdés: mi van ak­kor, ha nem jövünk rá az elírásra? Más szavakkal: vannak olyan tévesztések is, amelyek mind az eredeti for­májukban, mind megjelent (hibás) alakjukban is érthe­tők. az a teljesen félreérthe- tőek. Ezeket nevfzmk értel­mes sajtóhibáinak. Most ez;k közül mutatunk be néhányat. A betű-, illetve a szótag­csere a leggyakoribb. Nemré­giben ezt olvastuk: „fíjúság •sportoló”. Nyilvánvaló, hogy ifjúsági volt az eredet bér., Egy-egy betű kimaradhat. Például az egyik tűzvészről írt tudósítás címe a követne- /ő volt: „A papírkosárba dobta a cikket." Ebben a formában nagyon félrevezet bennünket; mert ha egy szerkesztő elutasít egy cik­ket (azaz a papírkosárba dobja), abból még nem lesz tűz. Az égő csikktől már igen. „A beszédnek nagy volt a vízhangja’’ — Olvas­tuk másutt. Nyilván a vissz­hangról van szó, tehát soka­kat érdekelt a beszéd. Az ékezet megléte vagy hiánya is szerepet játszhat: „A kor­tól megrokkant”. A cikkben egy fiatalabb férfiról olvas­hatunk. öt, bizirny, nem a kor (azaz a hosszú élet) rok­PStyuka monológja Én kérem Melopsittacus undulatus, törpepapagáj va­gyok. Egy állalkereskedés ki- ralcatából láttam meg a világot. Mondhatom, szép kis világ, ahol a verebek és a galambok szabadon járkál­hatnak az utcán! Persze, nem születhet mindenki pa­pagájnak; abba is bele kel’ törődni, ha valaki díszpinty A diszpintyek rosszabbak, mint az emberek; nem elég, hogy egész nap veszekednek, de közben énekelnek is. Én csak be vagyok zárva, pe­dig nem követtem el semmit. Egy jó ügyvédre lenne szük­ségem! Nem ügyvéd vásárolt meg. hanem egy apuka. Az apu­kának van egy felesége, aki éjjel-nappal veri otthon az írógépet, s van egy kisfia aki az anyukát veri, ha nem leap papagájt vagy vanília- krémet. Ez a kisfiú egyszer engem is megkínált a vaní- líakrémmel, de papagájkó­rosnak színleltem magam, s ettől a családot kilelte a hi­deg. Névadó szüleim erre a ron­da Pityuka névre keresztel­tek, mintha nem létezne Benci, Frici, Gabi, Lali, Őszi, és Ricsi becenév Magyaror­szágon. És az még csak hagyján, hogy ők reggeltől estig Pityukénak hívnak, de az már túlzás, hogy örökké reszelt sárgarépát dugdosnak a csőröm alá, hátha elkez­dem mondani: Pityuka va­gyok ... Ez, kérem, pontosan olyan, mintha az intenzív nyelvtanfolyamon állandóan sósborszeszbe áztatott kocka­cukrot tennének az ember szájába, hátha kimondja végre: Ai em cselovék. Ennek ellenére megtanul­tam néhány káromkodást a gyerektől, s néhány vegyes mondatkezdő fordulatot a te­levízió külpolitikai kommen­tárjaiból, azonban ezeket so­hasem használom fel társa­ságban, mert akkor a ciga­rettafüsttől se nem látok, se nem hallok, csak köhögök. Azt viszont nagyon is jól lá­tom, hogy sok embernek nincs igaza a lakáskérdés­ben, amikor panaszolják, hogy szűk lakótelepi lakás­ban élnek. No, de mit szól­jak én ebben a kalitkában, ahol csak egy kis tükör van, s abban is mindig magmat látom? Különben se tartson szoba­madarat az a házaspár, ame­lyik alig várja, hogy elalud­jon a gyerek, aztán letakar­nak engem egy kendővel, mintha a sötétség elnyelné a hangokat. Vagy azt hiszik, hogy egy törpepapagájjal mindent szabad, arra sosem jön rá a szerelem!? Kár, hogy csak beszélni tanítanak minket, írni nem, mert akkor az újságok orvosi rovatai te­li le-nnének a papagájok pa­naszaival. Aztán a gyerekneveléssel se értele egyet. Mindennap tömik azt a kis szerencsét­lent csokoládéval, rágógumi­val, Matchboxszal és fémhu- szassal, én pedig csak kétna­ponként egyszer kapok friss madáreledelt, és mégsem fo­gom felpofozni a szüléimét soha . .. A legnagyobb baj, hogy nem vagyok kutya, és egy­szer sem visznek le az utcá­ra sétálni. Ebben az össze­zárt családi környezetben gyakran rámjön a szituativ neurózis, s nemcsakhogy nem kezeltetnek, de még a pálin­kásüveget is elzárják előlem, amikor néha kilógok a kalit­kából. Pedig valahol a papa­gáj is ember. Most végre bekövetkezett egy kis háztartási baleset; megcsíptem az apuka felesé­gének az ujját, amikor tiszta vizet akart önteni az ita- tómba, aztán kirepültem a nyitott ablakon. — Pityuka, azonnal gyere vissza! — kiabálta rémülten az asszony. De én felszálltam a szomszéd háztetőre, és azt mondtam: — Napóleon vagyok, Napó­leon vagyok! Tormái László kan tóttá meg. hanem a kór (ebben az esetben a szilikó­zis). Legtöbbször azonban az ér­telmes sajtóhibák a nyelvi humor forrásai. Ez a típus könnyen a szemünkbe öt'ik, és még sokáig emlegetjük: „A haderő bevetette a gya­logságot, a légierőt és a ne­hézséget” (=nehéztüzérsé. get); „országos állat- és ki­rakodóversenyt (—vásárt) tartottak”; „az USA fokozza a fegyverkezési hajszálnak (— hajszának) az ütemét” ; „hatalmas szilvák (=szilfálk) árnyékában pihentek a dol­gozók”. A nyelvi humor vég­ső határát súrolják, és Rej­tő Jenő-i hangulatot áraszta­nak a következők: „Méreg­képes (—mérlegképes) köny­velőt felveszünk” ; „TMK- részegünk (=részl egünk) ki­váló munkált végzett”. Elő­fordult mór olyan is, amikor a nyomda ördögének „lelke” volt. Franco, egykori spanyol diktátor elhunytáról az egyik napilapunk így írt; „szívte- lenségbene halt meg”. A kéz­iratban nyilván a szívelégte­lenség szó szerepelt. Beszélhettünk volna még zavaró és félreérthető szó- rendi hibákról, kisebb-na­gyobb vétségékről, ám ezek inkább szerzői hibák, és nem a nyomtatás során keletkez­tek. Olykor haragszunk vagy bosszankodunk a sajtóhibák láttám — főként akkor, ha ezek a saját cikkünkben, ol­vasói levelünkben fordulnak elő. Egy-egy ilyen hibáért ne a szerzőt vagy a nyom­dászt hibáztassuk, hanem a nyomda ördögét. Azt sem keli figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a hibák — sok­szor humoros hatásuk elle­nére — nem jelentik a nyelv rombolását; többnyire a vé­letlen — kellemetlen — játé­káról van szó. SOMOGYI NÉPLAP M. L. El

Next

/
Oldalképek
Tartalom