Somogyi Néplap, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-01 / 26. szám
/ il lámpás egyre fényesebben világít A példa nem egyedülálló, de sajnos, még nagyon kevés van a megyében. Pedig a tabi Béke Termelőszövetkezetben ma már azt vallják, ők is az utolsó pillanatokat ragadták meg, mikor nekikezdtek a táj mezőgazdasági történetét bemutató írásos és képi dokumentumok összegyúj lesének. A múltat nem ismerve nem lehet teljes a jelen megítélése és a jövő megfogalmazása sem. A termelőszövetkezet, illetve a tájegység agrártörténetét bemutató állandó kiállítás a hajdani irodából átalakított szövetkezeti székházban kapott helyet. Ezzel valójában kigyúlt itt egy lámpás — fényt vetve arra, hogy a ma gazdálkodójának a termelésen túl másra is ügyelnie kell. Hajlamosak voltunk arra, hogy mikor a mezőgazdaság fejlődéséről beszéltünk, képzeletünkben korszerű epületek, a korábbinál értékesebb, piacképesebb növény- és állatfajták, precíz, mindig többet tudó gépek, eszközök jelentek meg. A mindent mozgásba hozó ember fejlődése, a tudat kultu- rálódása kissé háttérbe szorult vagy legalábbis nem kapott akkora figyelmet, mint ami megillette volna. Ma egyre általánosabb a felismerés, hogy magas szinten kulturáltan termelni csak a sokoldalúan művelt ember képes. Kovács Ferenc, a szövetkezet elnöke mondta: ahhoz, hogy. üzemükben a hatodik ötéves terv végéig hat-nyolc százalékos gazdasági növekedést érjenek el, a felkészültségben, a tudatban — ha lehet ezt így kifejezni — legalább húszhuszonöt százalékos előrelépésre van szükség. S ezt az összetett folyamatot legalább olyan körültekintően kell ösztönözni, mint amekkora figyelem kíséri egy-egy létesítmény határidőre történő elkészülését. A segítés nemes, követésre méltó módját alakították ki Tabon. Azt hiszem, mikor a közelmúltban a megye termelőszövetkezeti személyzeti vezetői jártak itt tapasztalatcserén, a tájékoztatónak ezt a mondatát mindegyikük feljegyezte: „Mi azt valljuk — és tesz- szük is —, hogy a személyzeti munka az általános iskolában kezdődik és a nyugdíjazásnál fejeződik be.” Az országos kezdeményezéshez hasonlóan a Béke szövetkezet is pályázatot írt ki a gyerekeknek Mezőgazdaság diákszemmel címmel Akkor egy osztály összesen mintegy tizennégy munkával jelentkezett. Tavaly ősszel megismételték ezt a pályázatot Most a székház nagyterme majdnem kicsinek bizonyult a sok pályamunka kiállítása számára. A teremben néhány percig érdemes elidőzni ezeknél a munkáknál. Dolgozatok, makettek, rajzok, festmények hol naiv, hol tehetséget sejtető munkák sora tanúskodik arról, hogy mind többen érdeklődnek a mezőgazdaság múltja, jelene iránt, s hogy fantáziájukat foglalkoztatja a jövő. Az alkotók személyét ma még jelige takarja; szakemberekből álló zsűri értékel majd és dönt az ösz- szességében mintegy húszezer forint értékű díj odaítéléséről. Hogy miért áldoz rá ekkora öszeget a szövetkezet? Részben a pálya iránti érdeklődés fölkeltése a cél, de az is, hogy egy esetleges holnapi tehetségnek fórumot, megnyüatkoztatá- si lehetőséget teremtsenek Az elismerés ösztönöz, egy jutalmul kapott országjáró- kirándulás egyfajta kötődést is jelent a nagyüzemhez. A legkiemelkedőbb munkák örökös emlékek; részei lesznek a tsz-történeti állandó kiállításnak. S a kezdeményezés Tabon nemcsak ezt a korosztályt érinti. A szomszéd szoba, a székház harmadik helyisége egy új próbálkozásnak adott otthont. Hasznos munkálkodás szabad időben — hirdeti a felirat. Kézimunkák, fából esztergályozott tárgyak, Francis Drake zászlóshajójának ötvenszeresre kicsinyített hű mása — és lehetne sorolni tovább. A szabad idő kulturált eltöltésének bizonyítékai, amire ezzel a kiállítással is ösztönözni kíván a szövetkezet. így is segítve az önművelést, ötleteket adva. szépérzékre, igényességre nevelve. Magas szinten kulturáltan termelni csak a sokoldalúan művelt ember képes. Tabon a lámpás kigyulladt, és egyre fényesebben világít. Vörös Márta Akinek igazat adott az idő Képes Géza 75. születésnapjára „Ama költők közé tartozik, akik dacosan, mozdulatlanul várják, hogy egyszer igazat adjanak neki” — írta a fiatal Képes Gézáról 1948-ban Sőtér István. Igaz, Képes Géza akkor harminckilenc éves volt, már férfi- korát élte, s mégis, még akkor is igazára, vagyis költői elismerésére kellett várnia. Most hetvenöt esztendős. Az ország keleti szegélyéről, Mátészalkáról érkezett Sárospatakon át Budapestre, az egyetemre. Magyar—német szakot végzett, de számos nyugati, finn-ugor, szláv nyelvein megtanult, sőt néhány ázsiai nyelv rejtelmeiben is elmerült. MiKépes Géza portréja. vés műfordító: legjelentősebbek talán néprokonaink költészetéből való tolmácsolásai, de olasz, görög, perzsa költőket is megismertetett a magyar olvasókkal. Tudós poéta, aki tanulmányokat írt a verstan, a költészet, a műfordítás kérdéseiről. Költészetére a Nyugat hagyományai és a népdal, a népballada egyaránt hatottak. Lírai realizmus és visz- sza-visszatérő, ritka szatirikus hang jellemzi. S folytonos megújulás. Verseit, műfordításait szinte hónapról hónapra olvashatjuk. Az idő igazat adott neki, hogy visszatérjünk Sőtér István régi mondatához. A mátészalkai kovácsmester fia költészetünk elismert es megbecsült mestere. Szeretettel köszöntjük 75. születésnapján. L. Gy. Korszerűsítik az Édosz művelődési házat A szakkörök újra alakulnak Két évvel ezelőtt kezdték meg a már elavult Edosz művelődési ház felújítását Kaposváron. Az intézményben — a munkálatok kezdete előtt — négy népszerű szakkör működött népművészeti stúdió közös elnevezéssel. Helyhiány miatt azonban a szakköröket meg kellett -szüntetni. — A helyiségek most már alkalmasak szakköri klub- munkára — mondja Hegedűs Tibor, a művelődési ház népművelője. — Ezért a bőrdíszműves és a népi hímző csoportot újra indítjuk. A körökben a tagok mesterségbeli fogásokat tanulnak, „csak tiszta forrásból”. Mindkét szakkör márciusban kezdi meg a munkát, ezért február közepéig várjuk a jelentkezőket. A bőrdíszműves csoport vezetője Zsalakovics Lász ó, a népi hímzőké Mautner Józsefné lesz. Céljuk továbbra is az. hogy a népművészet hagyományaira építve, a ma követelményeihez alkalmazkodva ismertessék meg a résztvevőkkel a népi iparroűvészetet. Mind-’ ehhez olyan ismeretterjesztő előadások járulnak majd, melyek szélesebb kitekintést biztosítanak. — Tervezik a másik két szakkör beindítását is? — A fafaragókét feltétlenül, ám a fazekasokéhoz eszközhiány miatt egyelőre nincs lehetőség. — A bőrdíszművesség és a hímzés ugyancsak anyagigényes munkafolyamat... — A hímzéshez szükséges eszközök nem drágák, a háztartások döntő többségében megtalálhatók. Aki a szakkörbe jelentkezik, az magával hozza a szükséges felszerelést. A bőrdíszműves szakkör tagjainak az anyagot a Delta szövetkezet biztosítja. Ha e két szakkör munkája újra gördülékeny lesz, akkorra tervezzük a fafaragókor újraszervezését. A fazekasoknak korongok, égetőkemence kell, ezt azonban helyben nem tudjuk előteremteni. A megoldás az lenne, ha a városban találnánk partnereket, akik a szükséges eszközökkel segítségünkre lehetnének. — Milyen átalakításokat végeznek a művelődési ház korszerűsítéséért? — A víz- és az elektromos hálózat teljes felújítását, padló- és burkolatcserét, a cukorgyári gőzre alapozva a fűtés átszerelését. A nagyterem szinte újjászületik kof- I szerű szellőztetéssel, színpad- technikával, az ide tartozó szociális helyiségekkel. Ezzel az átalakítással olyan rendezvények, kiállítások szervezésére is lehetőség nyílik, melyekre az épület és a belső tér elavultsága miatt eddig nem is gondolhattunk. Tavasszal már a megfiatalított művelődési ház várja a szakkörtagokat, a látogatókat A. A. Lörincz L. László hátán Mindenesetre egy gépkocsi közeledő berregése elkergette a fákról a madarakat, aztán ajtó csapódott és orosz beszéd ütötte meg a fülem. S amikor valamivel közelebb kerültek hozzánk, már azt is megértettem, hogy miről folyik a szó, hiszen akkor még anyanyelvemként beszéltem a tótot. Ma már annak is örülök, ha a régi barátokkal szlovákul köszöntjük egymást. Aztán gyorsan magyarra váltunk, hogy ne kelljen szégyellnünk magunkat egymás előtt a félig elfelejtett anyanyelvért. Akkor még jól megértettem mindent, ha oroszul szóltak hozzám, hiszen amikor a töltést építettük az orosz tankok ellen, én tolmácsoltam Sándorfi parancsnok úr és a németek oldalára átállt kozákok között. Ahogy végre felocsúdtam» kábulatomból, az ázsiai katona eltűnt valamerre — gondolom, ő is megkönnyebbült, hogy megszabadulhatott tőlünk —, a kocsival érkezettek közül ketten mögöttünk maradtaik, míg az autó halkan és magára- hagyatottan berregett a patak mellett. — Szóval, azt mondod, hogy legalább ötszáz oldal szalonnát lehetne szerezni? — kérdezte valaki oroszul. — Legalább — hagyta rá a másik, egy tót akcentussal beszélő hang. — nyilasok telirakták az iskolát. Magam láttam, amint tízesével cipelték fel a szalonnát a padlásra. Ha előbb érnénk, mint a többiek ... Az orosz felnevetett. — Előbb fogunk érni. Különben is, ki gyanítana szalonnát egy iskola padlásán? — Magad mondtad, hogy Kulesov tíz kilométerről is megérzi az eldugott kaját.. Az orosz újra nevetett. — Ne ijedezz, András ... Mire Kulesov megszagolja, már a mi kocsinkon lesz. A tót hang illedelmesen hallgatott egy kicsit, aztán újra megszólalt. — Ha szólnál a majornak, hogy ezt is írja be a papíromba ... Az orœz meglepődött. — Mit? A szalonnát? — Azt hát — helyeselt szaporán a tót. — A szalonnát. Hogy közreműködtem a Vörös Hadsereg élelmezésében. Hallottam, hogy az orosz megveregeti a másik vállát. — Légy nyugodt, András . .. Minden benne lesz a papírodban. Szólok a majornak, hogy a szalonnát is írja hozzá. Ekkor óvatosan hátrafordítottam a fejem. A faltól, amelynél álltunk, körülbelül tizenöt—húsz méterre ledöntött fatörzs hevert. Ezen ült a két beszélgető; egy arany-vállapos szovjet tiszt és a tótul beszélő civil. Legalábbis akkor már civilbe volt öltözve. Körülbelül akkor ismertem meg a hangját, amikor arra kérte a másikat, hogy írassa bele a szalonnát is a papírjába. Ahogy kérlelve és mégis erőszakosan mondta a magáét, egyszeriben megjelent előttem az arca a falon. Hetykén oldalra cSapott leventesapka, dió- bama szemek • sapka árnyékában, alázatos és ugyanakkor ravasz tekintet. Blaskovics András, a b-i gimnáziumból, akivel éppen a kozákoknál és az ukránoknál találkoztam először. * * *. Talán kissé zavarosnak tűnik a dolog, de ezek a napok alighanem a magyar történelem legzavarosabb napjai voltak. Néhány hónappal ezelőtt még az volt az egyetlen kötelességem, hogy valahogyan átcsússzak az érettségin. Erre jó esélyeim is voltak, mivel a közelgő ágyúdörgés egyre inkább enyhítette tanáraink szigorát. Már persze azokét, akik éppen nem voltak a fronton. Amikor aztán a Horthy-fé- le balul sikerült kiugrási kísérlet után — amit magunk között csak „balfácán- puccs”-ként emlegettünk — a németek megszállták Magyarországot, néhány hét alatt kezünkbe kaptuk az oklevelet. így fejeztem be én is a kerít, ha jól emlékszem, 1944. márciusában. Apámnak tűrhetően menő asztalosműhelye volt, s mivel az öreg látszólag nem sokat törődött a politikával, a németek is békén hagyták; inkább a zsidók után vetették magukat. Két-három hónapig a műhelyében lébecoltam; segített«« az öregnek, amiben tudtam. EnyVet forraltam, gyalultam, ha kellett, igyekeztem megúszni valahogy az elkövetkező hónapokat. S már-már azt hittem, nyugodtan megvárhatom a pillanatot, amikor kinyitom a műhely ajtaját, és egy szovjet, angol, amerikai, vagy ki tudja milyen katona néz majd be rajta, amikor becsapott a mennykő. Éppen vasárnap reggel volt, amikor két kakastollas csendőr kíséretében Fried tanár úr vonult végig a kertünkön, és megzörgette az ablakunkat. Emlékszem, én még ágyban voltam, és vártam, hogy anyám behozza a pirítóske- nveret, amikor megdorget- ték az ajtót is, és Fried tanár úr, senkiével össze nem téveszthető hangja édelgett be az ajtórésen. — Mlinarik bácsi.... Itthon van? — Apám, az ajtóhoz ballagott, és nagy szuszogások között félretolta a reteszt. Aztán nyilván megdöbbenhetett a két csendőr láttán, mert még most is hallom felháborodott hangját. — Mi az isten az? — Aztán a nyikorgás után jóval szelídebben: — Isten hozta tanár úr... Erőt egészsr get! (Folytatjuk.) Ton I ú r Mostanában sokszor hallom kabátja szárnysuhogását. Leginkább olyankor, ha fél- decis magányba süppedten üldögélek egy eszpresszó falé vélnyi asztalánál, vagy ha elhagyott utcákon sétálok, s úgy tetszik, lépteim visszafelé kopognak az időben. Csak egy pillanatra libben meg a kabátszárny, villan az ezüstös koponya, aztán már hallom is a rekedtes, örök- izgatott hangot: — Máris hozom a szimpla feketét, szerkesztő úr! Abban az időben — húsz- egynéhány évvel ezelőtt — volt még szimpla, sőt kávéház is akadt patinás márványasztalokkal, újságokkal, öblös hamutartókkal, de „feketének” már akkor is csak Tóni úr nevezte a kávét, és már akkor is csak ő nézett tisztelettel a keveset rendelő, de annál többet irka-fir- káló fiatalemberekre. Vajon sejtette-e, hogy nem is any- nyira a „születendő műnek” tesz jót a meghitt kávéházi sarok, hogy sokkal inkább a szerző önbizalmát erősíti az a tudat, hogy igazi kávéházban dolgozhat, akárcsak a viták során milliószor idézett század eleji példaképek, a Nagy Szerkesztő Urak? Biztosan sejtette, sőt tudta, hiszen a hajrára évtizedek kávéházi cigarettafüstjéből rakódott le a színezüst, s eközben sok szerkesztőt kiszolgált, sok ifjú titánt is, akik kezdetben versek, novellák fölött lobogtatták adys vagy kosztolányis sörényüket, hogy később megkopott koponyával, szemüvegesen szürküljenek el a napi tudósítások robotjában. Tóni úr bizonyára azzal is tisztában volt, hogy bár ritka az a toll, amely örök nyomot hagy a papíron, a lobogó sörényűek valamennyien rendíthetetlenül hiszik, hogy helyük lesz egykor a Parnasszuson. És mintha maga is bízott volna vendégei halhatatlanságában. A Jézus-arcú tárcaíróéban például, akit egy idő után önhatalmúan kinevezett főszerkesztőnek, a bikanyakú riporterében, akinek roppant ujjai között minduntalan eltörött a ceruza, és másokéban is, mindnyájunkéban, akik most szerte az országban, kávéházak száműzöttjeként rójuk a sorokat, még mindig konokul reménykedve, hogy Írásaink között elvétve olyan is akad majd, amely dacolni képes a múlandósággal. Mondom: mostanában sokszor eszembe jut Tóni úr, az öreg pincér, aki elsőnek szólított szerkesztő úrnak. Szapudi András Szapusfi András
