Somogyi Néplap, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
S ivák Olga Beszkárt- egyettruhában járt. Ne«! tartott albérlőt, és akitora bakancsa volt, hogy apám mindig fel- sóha jtott, amikor meglátta : J-La én ezt egyszer megtal- pafiiatnám ...” De Sivák Olga maga javította a cipóit. Bittér néni, a falszomszédja karikás szemmel panaszkodott reggelente: — Egész éjjel, Béres ár, egész éjjel! Hogy lehet ezt bírni férfi nélkül ? Sivák Olgának se voit férfi, meg Bitter néninek se. Elhatároztam, ha nagy leszek, férfi leszek nekik. Meg is mondtam mindenkinek, aki kérdezte. Milyen élelmes — mondták erre. Kivéve a hittantanárt, alki pap volt. Ö azt mondta, hogy magasabb eél kell, hogy vezessen életünk: útján: jót kell cselekednünk, és a szenvedés töviskoszorúját viselni. — Hát nincs neked példaképed? Példakép, jócselekedet, szenvedés. Apám valóságos példakép volt. A szüleimmel hetente kétszer elmentem a Tanács körútra az Elek doktorhoz, aki villannyal kezelte őket ideg meg ízület ellen. Hogy ne unatkozzam a váróban, Elek néni mindig adott egy hatalmas karéj házikenyeret, vastagon megkenve libazsírral. Én a fehér bolti zsírt szerettem, rendes bolti kenyérrel, kristálycukorral megszórva. Undorodtam ettől a sárga, ikrás masszától. Minden falatot hosszan forgattam a számban, és lestem a kezelő ajtaját. A kuncsaftok járkáltak, és valahányszor nyílt az ajtó, láttam apámat. Alsónadrágban, kitárt karral sercegett, mint Jézus Krisztus. és Elek doktor az elektromos szenvedés szikrázó to- visikoszorúját fonta köré, alkalmanként negyven forintéit. Anyám ezalatt egy üvegből csőben kéken víllód- zott. A kenyér felénél helyet cseréltek. Nem tudtam olyan lassan enni, hogy a végére ne fogyjon el. h Figyeltem a többi példaképemet. A Török néni költő albérlője apróra összehajtogatott papírokat dugdosott Sivák Olga kulcslyukába, a költeményektől eldugult a lyuk. Donpedró a Gólya vendéglőben két kézzel szétdúlta bri Kantinos haját, és azt huzattá: Volga, Volga, te szép és csodás ... Mindenki megértette. Ezután a Gólya csaposnője gyufát ivott. Azt mondták, hiánya volt. A Bitter néninek sem volt albérlője, pedig operába járt, és logarléccel is tudott számolni. Délután nekiültem a számtanpéldának: húsz méter hosszú, tíz méter széles medencébe egy harminc centi átmérőjű csövön két óra hosszat folyatom a meleg vizet, egy negyvencentiméteres csövön hat óra hosszat pedig a hideget. Ezzel estig csöndben voltam. Este kilenckor anyámmal bekopogtunk a Bitter nénihez. Pongyolában fogadott minket, elő volt készítve a logarléce. Tizenegyre végeztünk. Apám haragudott ezekre a számtanpéldákra. Csinálhatok neki megint egy ’ingyen sar- kalást, dohogott. Pedig nem lopom én az anyagot. Amit meg keresek, elhordom az Elekhez. Havi nyolcszáz az nem két' fillér, plusz az ilyen sackalások grátisz ... • Béres Attila írása a Központi Sajtószolgálat 1983. évi novella- és tárcapályázatán II. díjat nyert novella kategóriában. HoBó néni azt mondta, csináljunk lakógyűlést, de a Takács úr nélkül. Ehvók nélkül nem lebet, mondta Rózsi néni, de lehurrogták. Amikor már a fél ház ott szorongott Holló néni szobájában. Takács ár is bekukkantott. — Mi ez, lakógyűlés? — kérdezte tréfásan. A, csak beszélgetünk, nevetgéltek az asszonyok. — A Takács ár csak menjen nyugodtan a Kerületbe. — Szót kérek! Megnyitom! Tisztelettel nézték HoBó nénit. — Sivák Olgának pafija van! — jelentette be drámai hangon. — Amiért magának nincs másnak se legyen? — kérdezte a macskás Ilus. Holló néni kilökdöste az ajtón. — Menjen haza! fin nem vágyók köteles a lakásomSéres Attila* Albérlők és felbérlők ban! Amit maga a macskáival csinál... — Mért fontos ez? — kérdezte diplo.ntikusan Rózsi néni. Csendben hallgatóztam, Beengedtek^ mert engem még nem vettek férfiszámba. Holló néni lihegve leült. — A lakás — mondta. Hallgattak egy darabig. — Mi van a lakással? — kérdezte Zsiga néni hivatalosan, mint házmester. — Ha erkölcstelen életmódot folytat, kiteszik a lakásból — mondta Holló néni. — És akkor idejöhetnek az unokaöcsémék. — Nem is tudtuk, hogy magának van — mondta Mariska, és Zsófikéra nézett, együtt szoktak bólogatni. — És mért pont a maga unokaöccse? — kérdezte Rózsi néni. — Az én húgom se lakik már két éve. — Ügy lesz! Az én lakásomba jön az unokaöcsém, én átmegyek a Sivák Olgáéba, és fölveszek két albérlőt! — diadalmasan körülnézett. Nem mertek ellenkezni vele. Pedig arra gondoltak, hogy kicsi ez a ház, a Holló néniből elég ide ő maga, rokonság nélkül. És meddig bírná az albérlő ? — Szavazzunk! — nézett szét. Csend volt. — Meglessük — közölte az eredményt — Énnekem mennem kell, vár az uram — mondta anyám, és halkan kiment — Nem baj — mondta Holló néni —, vagyunk elegen. Ebből a házból nem lesz kupleráj ! Ügy ült ott, mint Kossuth Lajos, amikor még csak bajusza volt. Én, a szőnyeg mintáit követve vonatoztam egy üres karilosdobozzal, de az összes sín a Holló néni széke alá futott be. Meghallottuk az idegen lépteket a keramitos kapu alatt — Gyere! — nézett rám Holló néni. Sivák Olga ablaka az utcára nyílt. Holló néni a hátára vett, de nem láttam Bő hm András Változó mítosz Maeskassy Izolda grafikajara Na-pot gyújt az ifjú lángja. Szórja fényét szerteszét! Egy-egy tévedt fénysugár«, hunyt tüzek hűlt hamujára hinti pír-igézetét Reflexfényben tetszik ráznak régi üszkök ormai; kopjafákként, halott vágyak, reménységek .u’inia tájnak, áng-emlékek csőin, be. Hat aseawny gyöngéd keze emelt magasra és még magasabbra. Better néni mondta halkam: — Talán mégse kellene est tenni vele. — Kern fáj — szóltam le. — Hát nem magának ko- páosoí eg esz éjjel? — suttogta .Zsiga néni. — Én a maga helyében vég följelentettem volna. Felértem már az ablakot, de azt mondtam, magasabbra, és ők emeltek. Hyen lehetett mikor Blaha Lujza, a nemzet csalogánya kocsijából kifogták a lovakat. Az eleiben egyszer. — Felbérelni ezt a kis gyereket — mondta Bittel néni. — Mi lesz, ha azok, ott bent tényleg ... — Mit látsz? — suttogták kórusban. Hyen magasból még sosem láttam a Bókay utcát. Az esti lámpafényben megcsillant Donpedró fekete haja, és a sarkon éppen befordult a költő albérlő. — Olga néni ül az ágyon, meg három albérlő. — Micsoda ? ! — Az egyik bácsi kezet csókolt neki. — És? — A másikak is. Felálltak, és táncolnak! Az erős női kezek megre- megtek. — Mondd már, ne kelljen minden szót kihúzni belőled! — Ez a Holló néni volt. Donpedró, az albérlő meg Horváth úr biciklikölcsönző már ott álltak mögöttünk. — Pezsgővel koccintanak — Züilenek, míg más dolgozik — mondta Rózsi néni. Nem kérdezték, honnan tu dom, hogy pezsgő. Tekergettem a fejem, újabb albérlők álltak körénk. — Olga néni levette a kardigánját. Hatvan női köröm mart a lábamba. — Villanyozzák, és a hajából csillagok szállnak! Hirtelen engedtek el, nem tudtam megkapaszkodni a párkányban. Lejött a bőr a térdemről. Fájt, de büszke voltam magamra. A Török néni költő albérlője segített fel. — Hozom a sperhaknit — hallottam Zsiga néni hangját. Mire mi, férfiak beértünk, már kötőtűvel kipiszkálták a verset a kulcslyukból. A zár nem akart kinyílni, térdepelve görnye- deztek előtte, mint a templomban. — Maguk mit akarnak itt? Sivák Olga állt mögöttünk, Beszkárt-ruhában, bakancsban, kezében cekker, lakáskulcs. — Mit akarnak? — nézte a lélegző tömeget. Engem észre sem vett. Holló néni magához tért: — Vegye tudomásul! Ebben a házban nem tűrjük! Villanyozás! Életmódot folytatni! S zavait csend követte. Mindenki Sivák Olgát nézte, aztán engem. Engem nézett ő is. Muszáj volt mindannyiusk szemébe néznem, és megtudtam, mi az az emberi szenvedés. SZOTösztöndíjasok kiállítása 1982. mároius 15-én határozta el a Szakszervezetek Országos Tanácsának titkársága. hogy a több éves múlt-, ra visszatekintő irodalmi ösztöndíjak kiegészítéseként megalapítja a SZOT képzőVcncsellci István; Soha többé Tóth Imre: Pihen« Droppa Judit: Áttetszőség és iparművészeti ösztöndíjat is, amely 1982. július 1-ével kezdődően évente 10 alkotó számára biztosít egy esztendős időtartamra havi 5000 forintos anyagi támogatást értékes, a munkásosztály mai életét és törekvéseit kifejező műalkotások: festmények, szobrok, grafikai és fo- tociklusok, illeteve közösségi célzatú használati tárgyak létrehozására. Az ösztöndíj megalapításával és adományozásával a szakszervezeti mozgalom újabb jelét adta annak, hogy a dolgozók kulturáltságának emelését kiemelt feladatként kezeli, s a maga módján mecénási szerepet vállal azért, hogy ez a « kulturáltság minél korsze- ! rűbb és tartalmasabb, elmélyültebb és demokratikusabb legyen. A művészi munkálkodás erkölcsi és anyagi befolyásolásával a SZOT olyan műalkotások létrejöttét kívánja elősegíteni, amelyek híven tükrözik napjaink társadalmi, gazdasági és politikai törekvéseit, illetve nyil-' várrvalóvá teszik azokat a problémákat, amelyek megoldása és kiküszöbölése az egész magyar társadalom, sót a tágabh emberiség érdeke. Az ösztöndíj elsősorban azokat a művészi elképzeléseket szándékozik honorálni, melyek realista szemlélettel, közösségi elkötelezettséggel közelítik meg a valóságot és formanyelvi megoldásaikban olyan módszerekkel élnek, melyek számolnak a befogadók műveltségszintjével, vizuális felkészültségével. Az 1982/83-as ösztöndíjakra közel 160 művész nyújtott be pályázatot, köztük jelenkori művészetünk sok jótehetségű -képviselő j e, ismert és kevésbé ismert mesterek, fiatalok és már beérett alkotók. A szakbizottság tíz művész kérelmét fogadta el. Az 5 munkájukból rendeztek kiállítást a Fővárosi Művelődési Házban. E tárlat anyagából mutatunk be néhányat. Szirmay Endre Kórtermi vázlat G. M,-nefc Rideg kórterem, félhomály, szuszogás, sóhajtás, halk nyögések, lázmérő, vérvétel, injekció, klórezag, maszatos, átvérző kötések ... a folyosón hirtelen nyüzsgés támad egy férfi elájult ! — műtőbe! azonnal! gégemetszés — még életben marad ... a szikék, a fogók hidegen ragyognak. Vaszil Conev Egyedi darab Én vagyok az, akinek a birtokában van. És tudják, hogy jutottam hozzá? Nos, hát elmondom önöknek. Sálra volt szükségem. Az előzőt éllopták. Bementem ebédelni egy vendéglőbe. Mivel melegem volt, levetkőztem, és amikor újra föl kellett öltöznöm, észrevettem, hogy kevesebb van egy sállal, azaz pontosabban: nincs egyetlen sálam sem, mivel összesen egy volt. Így tehát új sálat kellett vásárolnom. Bementem egy rövidáruüzletbe, és kértem, mutassanak sálat. — Szerencséje van! — mondta,az eladó. — Éppen most érkeztek csodálatos sálak. Különösen az egyik mintázata ... egyszerűen. .. Hogy is mondják a franciák... ? ó, igen: magnifique! S elterült előttem egy valóban „magnifiqu«” »ál, enyhe féltónusokban ölelkező sárga és barna kockákkal. — Mesés minta, ugye? — rehegte meghitten az eladó. — Van itt egy másfajta min- / tázat; ugyanaz az anyag, ugyanolyan kikészítés, de nézze ezeket a borzasztó színeket! Megnéztem a borzasztó színű sálat, és eíszömyedtem: az ibolyakék, a fekete, a sötétzöld és a piszkoskék színek keverékéből összeálló sötét kenőolaj egyfajta kakofóniája tárult a szemem elé. Ha modem festő volnék, lemásolnám ezt az iszonyatos mintázatot, és készítenék egy sor, baljóslatú címet viselő képet: A vész, Szent Bertalan éjszaka. A rágalmazó lelke ..., és így tovább. öe iwHyen nagy ve» az eladó meglepetése, , amikor ezt mondtam: — Ezt a förtelmes mintázatú sálat kérem! — Ezekkel a bús-boron-gós tónusokkal ? — Igen, ezekkel. — De hiszen épp azon tanakodtunk, hogy visszaküldjük a gyárba! — tördelte a kezét az eladó. — Téved, barátom ... Hig gyen nekem !... Vegye meg art a másilk sálat, annak oly csodálatos a mintázata, ez pedig itt egyszerűen maga a pusztulás ... — A förtelmes mintázatú sálat kérem — makacskod- tam. — Én fogom viselni nem maga! Az eladó, miközben továbbra is sóhajtozott, becsomagolta a sötét színű sálat, és fájdalmas kifejezéssel az arcán átnyújtotta. Tizenöt nap telt el azóta, és lám, én vagyok az az ember, akinek a lehető legeredetibb sál van a birtokában önök persze nem értik, miért kellett tizenöt napnak eltelnie abhoz, hogy mindez így legyen. Éppen ebben ári az én titkom; a vásárlást követő nap megjelent néhány pöffeszke- dő polgár, nyakukon az ízléses mintázatú sállal. Fitymálva nézegették a sálamat, ujjal mutogattak rám. Egy hét múlva már lépten-nyo- mon • találkozni lehetett az ízléses sálakkal, tulajdonosaikon azonban már nem látszott a magabiztosság, sőt szemükben bánat honolt. Két hét múlva már a* egész város ilyen sálban járt A derék honpolgárok komoran járkáltak, és szégyelltek egymás szemébe nézni.1 Mostanra az ízléses mintázat elviselhetetlenné vált a számukra. Ezzel szemben én büszkén-dülleszkedve, pávás- kodva mászkáltam. Éreztem, hogy a hátam mögött irigykedve összenéznek a járókelők, és gyakran hallottam ilyen megjegyzéseket: — Láttátok, milyen eredeti mintázat? Ilyen sállal még sehol sem találkoztunk .., Biztos külföldről való ... (Bolgárból forctftoHw Adumén Káhadat
