Somogyi Néplap, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-03 / 1. szám
KIHALÓ MESTERSÉG Á tímár timsoja — En azt gondolom: a tímár is a pásztó remberből lett — elmélkedik a mester. — Az én nagyapám is, aki pásztor cseléd volt Somssich- nál, értett a bőr kikészítéséhez. Mert, ugye, ki jut legkönnyebben állatbőrhöz? A pásztorember! Aztán a nyú- zás után kapargatja le a húst, na és mit gondol, jó uram, mivel? Üvegcserép is megtette akkoriban szerszámnak. Ennek a Somssich- nak meg több ezer birkája volt, aztán el-elhullott egy- egy. Máskor meg a macska bőréből csinált acskói a többi pásztornak a papa. Én meg mindenre^ kantáros gyerekként lestem, hogy s mint. A Táncsics utcát nagybajominak is nevezik Somogy- sárdon, mert ez a homokos út elvezet a nagyközségig. Itt, ebben az utcában él a tímár, Pfeifer Gyula. Két f- fel akarom írni a nevét, de ő az egyre esküszik. Hátul az istállóból alakított műhelyben beszélgetünk. A fa- gerendás mennyezetről róka gerezna, borjúbőr, bárkabunda csüng, keresztbe fölerősített lécekről. No, az a borz sem borzolódik többet! A nyest sem nyesi éles fogaival az apróbb állatok torkát. A tímármesterségröl jöttem faggatózni, s lám: félig találtam csak tímárt, mert a mester másik fele szűcs. A kereslet határozza meg a munkát. Azért Pfeifer tímár ismeri a régi szakmá fortélyait is. — A tímár kicsit kivetett ember lehetett — mondóm neki. — Olvastam, hogy a falvak szélén lakott. — A szag miatt: ez egy ilyen mesterség volt. Volt úgy, hogy a régiek összeálltak, vettek egy kis erdőrészt, tölöst lehetőleg. A gubacs- ból lett a cserzőanyag. Tim sót, házisót is használtak. Mert, jó uram, nagy mesterség volt ez; aki bőrrel dolgozott, annak szüksége volt a tímárra. Hiszek neki. S nem is sorolom elő, mi mindent olvastam az egykoriakról. Hogy a vizes műhelyekben mindennapi vendég volt a betegség. Hogy egyes vidékeken sárga bőrkötényt viseltek, s talán nem is csak azért, hogy rögtön felismerjék őket a vásárolni szándékozó iparosok, hanem hogy, a kényes órrúak a sárgát megpillantva széles ívben kikerülhessék őket. — Nem volt ám mindig ez a mesterségem — árulja el a tímár: arcán a vonások huncut rendbe sokasodnak, kék szeme is a kedv szikráit szórja. — A ménesnél voltam, úgy ám! Húsz-hu- szonkét állatot adtak a kezemre. Erre az egyre, merthogy a másik mit sem ér: gyerekkoromban megbénult,-aztán most egy kézzel is mestere vagyok a tí- márságnak. Egyszer elhullott egy ló a telepen. Olyan kedves állat volt, hogy a vezető szerette volna legalább a bőrét megtartani, emlékeztessen a megboldogult négylábúra. w Állatorvosok munkabrigádja ARNYÉKVESZEDELEM HH A törzsfőnök már egy ,iete lejárt a körletünkbe, hogy elolvassa a faliújság-regény folytatásait. A friss fejezeteket rendszerint takarodókor függesztettem ki, ő másnap ébresztőkor érkezett, a soron levő ügyeletes tisztes bosszúságára. A történet tetszett az őrnagynak, jókat mosolygott a faliújság előtt. De ha már ott volt, körülnézett a körletben is, ellenőrizte a rendet, a tisztaságot a szobákban és a mellékhelyiségekben. Ezekben a napokban senki sem merte elbliccelni a reggeli tornát. Még a legöregebb rókák is (akik máskor a mosdóban cigarettáztak testedzés helyett) ott loholtak a csikófürge újoncok mögött a laktanyaudvaron és a folytatásos regény szerzőjét atkozták. Az ügyeletesek is egyre hangosabban morogtak. Ök kísérték ugyanis a törzsfönököt szobáról szobára, mosdóról mosdóra, s mert az ördög sosem alszik, méltán tarthattak attól, hogy egy notórius tornakerülörc bukkannak valamelyik szoba mélyén. A renddel kapcsolatos intelmekről nem is beszélve... Szóval az ügyeletesek a regény utolsó fejezetét áhítottak, magam is meguntam a hajnali futkározásokat, ezért egy merész lendülettel befejeztem a történetet. A másnapi reggeli tornát vígan átci- garettáztuk ... A faliújság-regény egy úgynevezett rendkívüli eseményt idézett. A törzsfőnöki látogatásokat megelőző hét egyik napján külső őrséget adott a századunk. Kis hadnagy (alegységünk kedven- ee) mint őrparancsnok dél tenen „verte” a vigyázzme netet délután az ügyeletes tiszt előtt, s helyetteseként én dobogtam mögötte. Nyomunkban hátizsákos, gép- pisztolyos, tölténytáskás újoncok masíroztak. A „pihenj” után vidáman kanyarodtunk ki a laktanyából, s a mintegy másfél kilométernyire eső őrhely felé tartottunk. Az izgalmak a második váltás felvezetése után kezdődtek. Mégpedig egy lövéssel. Kis hadnagy a pisztolyát tisztítgatta éppen, a leváltott örök köpenyük alatt hortyogtak, a soron következők pedig töltény- táskával az oldalukon süppedtek gondolataikba. A dörrenésre mindenki talpra ugrott. Mi volt ez?!, kérdezték egymástól a tekintetek. Megcsördült a telefon is. A négyes őr, bizonyos Csíki honvéd (laktanyai nevén: Pufi) szólalt meg a drót másik végén: — Hadnagy elvtárs — dadogta —, valaki.. , valaki megközelített... Háromszori felszólításomra sem állt meg ... Lőttem ... — Azt hallottuk — izgult a hadnagy. — Aztán? — A diverzáns elszelelt. Ebben a pillanatban megint lőttek. Erre mintegy válaszként újabb dörrenés, de most az erdő jobb széle felől hallatszott a géppisztoly hangja. —■ Feküdj! — vezényelt a hadnagy. Mindnyájan a földre ve- födtünk. Az alvókat is levágattuk a priccsekről. — Maga lőtt? — kiáltotta Vállalták is többen, még szabad napot is kunyerálva a munkára. De nem bírtak vele, s inkább elrejtették egy nagy nylonzsákba. Pfeifer Gyula — éppen éjjeliőr volt — megtalálta. Nem szólt senkinek, de éjszakánként taposni, törni kezdte a bőrt. Szépen megdolgozta, megpuhította. Akkor aztán a főnök szeme elkerekedett... Lehet, hogy ez a sikerélmény volt az indíték az iparengedély megszerzéséhez? ** — Tudja, költséges mesterség volna ez, ha mindenhez gépet szereznék be. Hát én azt nem tehetem; nincs hozzá tehetségem. Ellenben ez az egy kezem is elég ügyes ahhoz, hogy a szerszámokat magam állítom ki. Látja, ez a bizsók, ezek a gömbölyű kések mind a ke- zemmunkái. De még az a törőpad is ... A törőpad : olyan, akár egy fordított, dimenziókba nyújtózott V-betű, melyen rézlemezek vannak. A bőr meg, mint az asszony, si- mogatással puhul. A mesternek ebbe a Jani vő is segít olykor-olykor. A krómtimsót meg egyenesen Pestről kapja Pfeifer tímár; forró vízben oldva ez a szer nemcsak tartósítja, de szépen meg is hizlalja az állatbőrt. Ha tudnám — mondja a mester —, egy birkabőrrel mennyi a munka. S mutatja a nagy fémfésűt — természetesen ezt / is ő készítette —, a csiszolópapírokat, a kádat, amelyben az Ideál ’82 segítségével mossa, fehéríti a gubancos bundát. — Na, nézze csak azt a nyestek Jugoszláviából érkezett szerelvény egyik vagonjában találták a vasútiak. Négyen-öten bántak el vele, aztán idekerült szegény pára. Már búcsúzásnál fordul egyet velünk a tisztaszoba felé, s lesi rajtunk a hatást. A falon faragványai. — Pásztorvér nem válik vízzé! Leskó László a kagylóba Kiss hadnagy. Választ nem kapott. Helyette valami nyöszörgésféie érkezett a négyes őrhelyről. Közben odakint egyre sűrűbben dörögtek a fegype- rek, valóságos tűzharcot sejtetett az erdő. — Semmi kétség — egyenesedett föl az ifjú hadnagy —, megtámadták az őrséget. Majd utasított, hogy riasszam az ügyeletes tisztet és „tartsam a lelket” (telefonon) a harcosokban. Azután két sápadt legénnyel eltűnt a sűrűben. Az ügyeletes tiszt álmosan hallózott. — Micsoda?! Diverzán- sok?! Valami nyúl lesz az, nem gondolja? — Nem, százados elvtárs —• erősködtem —, valóban harcolunk. Figyeljen — kinyújtottam. a kagylót a sátorból. — Hallja a lövéseket? — Éppen akkor rete- tetézett egy géppisztolysorozat. Már csörgött a másik telefon is. — Hát... nem bánom '... Mindjárt ott lesz az ügyeletes alegység. — Halló! Itt az első számú őr. Küldjétek már segítséget! Nem bírom tovább .. Nyugodtságot erőltettem a hangomra: — Csak bátorság, Lipót, ne hagyd magad! Most rajtatok a világ szeme. Tartsatok ki, mindjárt itt lesz az ügyeletes alegység. Mutassátok meg ... satöbbi, satöbbi... Egymás után jöttek a híSomogysziii kezdeményezés — Harminchat éve vagyok állatorvos, ebből az utolsó harmincat itt, So- mogyszilben töltöttem el. Bizony elérkezett már a nyugdíj ideje, de képtelen vagyok megbarátkozni a gondolattal. Örömmel tapasztalom, hogy munkámra nagy szükség van, de nem is tudnék anélkül meglenni. Dr. Balogh Béla somogysziii állatorvos nem panaszkodhat, hogy unalmas az élete. Munkáját hatósági állatorvosként kezdte Török- koppányban, majd Budapestre került. Később Osztopán- ban folytatta .gyógyító munkáját, majd 1958-ban, mikor Somogyszilben megszervezték az állategészségügyi szolgálatot, ide hívták. Ügy érezte: hazajött. Közben persze kapott más ajánlatot is, nagyot léphetett volna előre a „ranglétrán”, mégis maradt. — A körzetben dolgozó tizenkét állatorvossal közösen 1978-ban brigádot alakítottunk. Ahogy Széchenyi írta: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen." Talán ezzel az idézettel lehetne célunkat megfogalmazni. Munkánkat összekapcsoltuk a vöröskeresztes tevékenységgel, együttműködünk a szervezettel. A Vöröskeresztnek nagy a mozgósító ereje, a tömegbázisa, különösen faluhelyen. Így előadásainkat minden alkalommal telt ház hallgatja. Az állatorvosbrigád — az egyetlen ilyen Somogybán — tevékenységét több kitüntetés is elismerte. Az idén felajánlási tervet készítettek, melynek megvalósítása nagy előrelépést jelent \ az állat- egészségügyben. — Az állatorvosi és az orvosi munkában sok hasonló, egymáshoz közel álló terület van, melyről a nyilvánosság rendszerint nem tud. Ilyenek például az állatról emberre átragadó betegségek. Körülbelül háromszáz fajtáját ismerjük ezeknek a kóroknak. Megszüntetésük nemcsak egészségügyi, hanem népgazdasági érdek is. Nem egyszerű a feladat, mert például az emberre ragályos szarvas- marha tébécé leküzdéséhez húszévi munkára volt szükség. Elsősorban a betegségek vások, mig a várva várt segítség megérkezett. Az álmukból fclriadóztatott katonák kíváncsian nézegettek a bokrokkal, fákkal sűrűn benőtt „harctér” felé, a százados azonban egyenesen a telefonkagylóhoz lépett. — Első számú őr? Hagyja abba a tüzelést... Ez parancs ... Második számú? Hagyja abba ... hagyja abba ... hagyja abba... És csakhamar elcsendesedett a harci lárma. A százados belefülelt az éjszakába, szeme vidáman csillogott. Megszólalt a telefon. — ötös számú őr, jelentkezem! Százados elvtárs jelentem, a diverzánsok megfutottak ... — Meg ám, a betyárját — nevetett a százados. — Megijedtek maguk a fák árnyékától. Azokra tüzeltek. Ügyeletes alegység, gépkocsira! — vezényelt. — Megyünk aludni, fiúk ... Nem osztozunk a dicsőségben ... Másnap az őrök sehogy sem akarták elhinni, hegy hiába volt a helytállásuk. — Az igaz — jelentette ki Pufi, aki elsőnek sütötte el a fegyverét —, hogy csak az árnyékát láttam a diver- zánsnak, de az egy igazi diverzáns árnyéka volt. Elhiheti, hadnagy elvtárs. Ezután valaki szóba hozta az én lelkesítő beszédemet: — Őszintén mondom — dicsért az egyik újonc őr (történésznek készült) —, valósággal gyújtottak a szavaid. Mint egy Kossuth ... vagy egy Nagybotú Lőrinc... Elódalogtam a közeléből. Szapudi András terjedését szeretnénk megakadályozni előadások tartásával, a településtisztaság kialakításával, a napi rendszeres állatápolás bevezetésével. A somogyszili Petőfi Termelőszövetkezet jó hozzáállással segít. Szeretnénk megteremteni a majoron belüli környezeti tisztaságot. Jó húst és tejet akarunk adni a nép. gazdaságnak. Ennek megtermelésénél az állatorvosnak ott kell lennie. A járások megszűnésével lakóterületi vöröskeresztes közösségek alakulnak majd, melyek munkájába már kész programmal kapcsolódik be a dr. Mócsy János szocialista állatorvos munkabrigád. Januártól márciusig Téli esték címmel rendeznek előadássorozatot, melyben az állat- egészségügy és -higiénia legfontosabb kérdéseit ismertetik meg. Dr. Balogh Béla különösen hasznos tanácsokat ad majd; állategészségügyi kutatásai iránt külföldön is érdeklődnek: könyvespolc Amikor 1978-ban először kezembe vettem Malcolm Cowley első magyarul megjelent könyvét, Az amerikai író természetrajzát, elolvasása után joggal dicsérhettem szimatomat. Heming- way-ről, Faulknerről, Fitz- geraldról, Dos Passosról és Ezra Poundról, a XX. századi amerikai irodalom „elveszett nemzedékéről” ír olyan mítoszrombolással a kortárs, hogy egyúttal iskolát teremt a Literary Situationban, az irodalmi tanulmányírásban. Jól igazodik el az írók lélekrajzában, testközelből engedi láttatni a regénycsinálók műhelyét. így aztán — amikor a Mérleg sorozatban megjelent második kötete, a Nyolcvan év magasából — reménykedtem a folytatásban. Ki maradt még ki a nyolcvanéves aggastyán repertoárjából? Most azonban kellemesen csalatkoznom kellett. A vékonyka füzetnek is beillő kötetecske egy új világra nyit ajtót. Az öregekére. Nem valamiféle amerikanizált dologról vall, hanem „a vénség mindennapi misztériumáról”. Az írás létrejötte egyszerű. A nyolcvanadik születésnapjára készülő Cowleyt 1978-ban felkérte a Life magazin főszerkesztője egy, az öregségről szóló cikk megírására. A cikk óriási visszhangra talált a nagy országba! I. Az államok legeldugottabb részeiből és az óriási városok felhőkarcolóiból egyaránt küldtek levelet Cowleynek a nyolcvanon túliak. Volt, aki az újságcikk elolvasása után kezdett el fekvőtámaszokat nyomni, biciklizni, regényt írni. Az írót pedig a sok személyes és személytelen elismerés újra írógépéhez parancsolta. A megjelenő mű — az ember arra gondolna — rétegirodalom: öregeknek az — Az állatorvos — akárcsak a körzeti orvos — té- len-nyáron, hóban-sárban járja a falvakat. Napi munkája során sok tapasztalatot gyűjt össze. Mégis, mi összehasonlíthatatlanul kevesebb lehetőséget kapunk publikálásra, észrevételeink közkinccsé tételére. Jó lenne, ha például a sokak által olvasott Családi lapban, a Magyar Vöröskereszt folyóiratában is foglalkoznának az állatról emberre terjedő betegségekkel, azok megelőzésével. A mi brigádunk olyan érdekközösséget szeretne kialakítani, mely társadalmi összefogásra épül: az állatorvos legyen ott a lakóterületi vöröskeresztes szervezetben, a körzeti orvos pedig ellenőrizze a majorok tisztaságát, az istállók állapotát, az állatokkal foglalkozó emberek egészségét. Ambrus Agnes öregekről. Cowley azonban óriási élményanyagából, a könyvtárakban és a nagyvilágban megszerzett tudást pakkjából különös műveli gyúrt. Éppúgy megismerteti az öregkori „lelombozódás“ szellemi és fizikái jegyeit, mint az új erőre kapó aggastyánhumor sajátosságát. Egyszerű emberek életébe pillanthatunk be, megtudva, hogy az amerikai öregek is ugyanazokkal a problémákkal — bezárkózottság, kedv- telenség, lenézettség, nemtörődömség — küzdenek, mint európai társaik. Példákat elevenít föl a távoli és a közeli múltból. Együtt mosolyoghatunk a Szophoklész kontra ifjabb Szophoklész peren : a nyolcvankilenc éves drámaírót azzal vádolta legidősebb fia: annyira erőt vett rajta az öregség, hogy nem tudja igazgatni birtokait. Szophoklész az athéni bírák előtt mérges hangon olvasta fel csattanóul legújabb tragédiájának részletét, az Oidipusz Koló- noszban-t. A bírák erre megfeddték a fiút, és hazakísérték az idős költőt. „A munkából visszavonultak, nem pihenésre, hanem elfoglaltságra van szükségük ... körülbelül két hét az az idő, amennyire célszerű visszavonulni” — idézi Alex Comfortnak Á jó kor című könyvét. Túl kell tennie magát tehát minden öregnek a jelzéseken: a nagy fáradtságon, a sajgó csontokon, az orvos- ságosüvegcsék látványán, a napi emlékezetkiesésen. Akkor vagy igazán öreg — írja Cowley —, ha erősen figyelsz egy viccre, s mindent megértesz belőle, kivéve a csattanót... S még egy. Szívből írnám föl minden olvasni tudó,' idős embernek az orvosi receptjére legvégül a Nyolcvan év magasából címet. Békés József Pirula az öregség ellen
