Somogyi Néplap, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-07 / 5. szám

Őszi csend Vörös Ferenc rajza

Bállá László

Az ablak mögött

A lacsony, kövérkés, hullámos szőke hajú, kis, zsíros arcú, hadaró beszédű lány Sz. Tóth Mária. A mozgása darabos. Szürke nadrágkosztümben, bukósisakban száll le a motorról. Letelepszünk a gazdaság irodájában. Beszéd közben idegesen babrálja a haját, blúzát. Nem szégyel- lős, nem tartózkodó.

— Hat osztályt jártam, de 1953-ban abba kellett hagynom az iskolát, mert akkor bezárták az apámat. Nem teljesítettük a beszolgáltatást, s ezért húsz hónapot sóztak a nyakába, összesen 25 holdon gazdálkodtunk, termeltünk minden erőnkkel, a tanya körül és több helyen, apró parcellákon. A földet örököltük, meg sze- rçrtünk is hozzá. Akkoriban nem győztünk mit beadni, különben * lesöpörtek mindent, még az egeret is, így aztán a végén a tejbeszolgáltatást sem tudtuk teljesíteni. Az öregebbik bátyámat munkaszolgálatosnak vitték eL Itthon mi elszenvedtünk mindent, végül kivett anyám az iskolából kenyeret keresni.

— Apámat figyelmeztette az egyik komája, a kézbesítő: — Adj pénzt a tanácselnöknek, és nem tesz kutaknak ! Előfordult mar ilyen. — Miből, komám? — kérdezte az apám, hiszen szabályosan éhezünk. — Nem mondhatok rá semmi rosszat, rendes ember volt. Jól emlékszem, amikor érte jöttek és bekísérték a tanácsházára, ormán a rendőrségre, hiába vártuk, nem érkezett vissza, az itteni börtönbe csukták. A tárgyalás után Sajóbábolnára szállították, meg Allampusztán töltötte le, zárt táborban a büntetését.

— Anyukám sohasem utazhatott hozzá, mert nem telt rá. Nekem más munkahelyem nemigen akadt, ide, a gazdaságba se akartak vizhordónak fölvenni. Mit akarsz, te pici? Még a kannát se bírod el! Most is igen alacsony vagyok, hát még akkor! — Ide figyeljen, én dolgozhi fogok, nem játszani, és nem cicázni, mert nagy szükség van a keresetemre. Velem ugyan nem lesz probléma. — Fölvettek vízhordónak, másfél forintos Órabérért. Akkor kubikolták a rizstelepet. Messziről hoztuk a jó vizet, a cigarettát, mikor mit kértek az emberek, gyalog szaladtunk, és rám tényleg nem panaszkodhattak. Az emberek megszerettek. Eleinte viccelődtek, gúnyolódtak, de visszabeszéltem ám nekik, megtanultam, hogy nem feltétlenül szégyellnivaló az, ha valakinek a szája a kelleténél nagyobb.

— Szerettem velük dolgozni. Ha kötekedtek, én is visszafeleltem. Káromkodtak ? Én még jobban. Azóta se tudtam leszokni róla. Aztán a másik évben már gyalogmunkára eresztettek,

efcekapázhmk, a tavakat vezettem, mikor mit parancsoltak. A növénytermesztésben 1959-ben találtam a megélhetésemet, de nagyon szerettem már akkor is a pénzt, többre ácsingóztam, hívtak a baromfitenyésztésbe, oda mentem csirkésnek.

— Azóta se változtattam. Egyre több csirkét neveltünk. Eleinte télire nem hoztak naposbaromfit, a tehenészeti telepen dolgozhattunk, répát hordtunk vagy szecskáztunk, rajtam ugyan nem fogott ki a munka. Jól kerestünk, sokkal jobban, mintha a magtárban a napot lopjuk. Egyetlen probléÄ

karrier

ma adódott, hogy nem kellettem éves munkásnak, csak időszakinak. Évről évre megújították a szerződésemet, de nem járt illetmény- föld.

— Hiába vagyok kicsi, a lábam le se ért a motorkerékpárról, meg hiába mace- ráltak, hogy kézbe a fakanalat, gyorsan megtanultam motorozni, szóról szóra bevágtam a műszaki tételeket, elölröl-hátulról fújtam, simán levizsgáztam.

— Mikor lett brigádvezető?

— Sokszor. Egyszer kineveztek, másikszor leváltottak. Amikor megszorult a gazdaság, mert a sok munka torlódott, akkor szóltak, hogy Manci, ezt meg kell csinálni. Megcsináltam.

Húsz-huszonöt asszony tartozott a telephez, több tanyában neveltük a jószágokat, csirkét, gyöngyöst, ami jött. Irigykedtek az emberek. Csakhogy a gombot nyomni kellett ám azért. A régebbi brigádvezetőnek se motorja, se jogosítványa, én szaladgáltam helyette, meg segítettem a papírmunkákban is, s azt híresztelték, hogy a párnája vagyok. Bizony nem. Szívesen csináltam, amire megkért, a kimutatást is, ő meg motorhasználatért pénzt kapott, azt ideadta nekem. Olyan bajt kevertek, amiért jól megértettük egymást, hogy a párt is tárgyalta az ügyünket, a népi ellenőrzés vizsgálta. Megismerték, hogy a mérlegelést, a kimutatást én csináltam, de nem arra ment a játék, hanem a jó keresetre. Kárörvendeztek ; na, Manci,'most lebuksz. Édesapám, én ugyan nem, rajtam nem röhögtök. Mindig azzal jelentgettek ide-oda, hogy egy ilyen kulákszár- mazású ne legyen brigádvezető. Az igazgató is megkérdezte; mit csinálsz, Manci?

ín ugyan semmit, nyugodjon csak meg. mérlegelhetik az állományt, egy deka hiány sincs. Igazam lett, az

igazgató úr kineveztetett brigád vezetőnek. Öt zig.

— Miért váltották le?

— Nem lehetett kulákszár- mazású vezető.

— Bánkódott miatta?

— A fenét. Jött a tavasz, a sok jószág a nyakunkba szakadt, megint szóltak, hogy Mancikám, el kéne vállalnod. Motorral könnyen szaladgáltam a kerületek és a tanyák között. Vagy gondozó voltam, vagy brigádvezető, végleg 1973-ban neveztek ki. Tanultam is. Elvégeztem a hatodik-nyolcadik osztályt, s megszereztem a mezőgazdasági szakmunkásbizonyítványt. Na, a tanfolyamon se fogadtak nagy szeretettel. Fiatalabb lányok rázták a rongyot, technikumot végzettek, de én úgy okoskodtam, elférek közöttetek, a vizsgát már csak leteszem. Az első beszámolót tartottuk. Lefeküdtem, mert az igazság áz, hogy nem szoktam hozzá az iskolában, alattam mindig recsegett a szék, a levegőt is másképpen szedtem, itthon hajnalban kelek, estig járom a határt, ott sokat aludtam. Akkor is. Ügy szóltak rám: mi az, Manci, nem akarsz vizsgázni. Egyedül kaptam jelest.

— Nekem most is mutogathatja a tévét, alig figyelek rá, amikor fáradtan hazaérek, azt se tudom, mihez fogjak, hol áll a fejem. Nem mennék el innen sehova. Mindenünk megvan. A mamával élek, de felépítettem egy kétszobás lakást, bebútoroztam szépen. Miért dolgoztam én? Dehogy megyek máshova csirkeszart taposni.

— A pénzből nekem sohasem elég. Az alapfizetésem a műszaki pótlékkal igen szép, de most elvállaltam egy másik telepen is a munkát. Nem tagadom, imádom a pénzt, de nem tud : olyan munkát mutatni, adni, amit meg nem csinálok. Éjjel egykor fölkelek, dolgozok késő estig, ám a manit számolják csak a kezembe. Könnyen vagyok, hiszen se kicsi, se nagy nincs mögöttem. Az akarattal sincs probléma, addig megyek a dolgom után, amíg el nem intézem. Lusták az emberek? Én nem tűröm. Az embereknek több a problémája velem, hívattak emiatt már a párt elébe is, de nem szeretem, nem álltam meg, ha valaki nem végzi el a munkáját. Ha idejött, akkor dolgozzon! Engem mindenütt megtalálhat ebben a gazdaságban, engem a munka éltet. Meg is . fizetnek, felvitték a béremet jól. Most autót veszek. A ruházatom nem olyan csiricsáré-divatos, de nem tudom megmondani hány szoknya, pulóver, nad- rád van a szekrényemben. Magamra keresek elég régen. És én egészen jól megélek.

Sz. Lakács Imre

... Egyszer aztán végképp leesett a lábáról.

Több mint hat évtizedei élt ezzel a bokasüllyedéssel. Valahogy megvolt vele. Húzta a jobb lábát, alig észrevehetően bicegett is, de hát istenem: tanárnő volt, nem balerina. Hanem egyszer csak kezdett mind nehezebbé válni a járás. Jött egy ko- pásos reuma is. Néhányszor elbukott az utcán, kéz- és lábtörések. Az utolsó olyan súlyos volt, hogy elhatározta: ebből épüljön fel, és többé nem teszi kockára a testi épségét, nem mozdul ki a lakásból. Majd a lányai szépen hazahordanak neki mindent. Ekkor már közelebb járt a nyolcadik ikszhez, mint a hetedikhez.

Erre mondta, hogy végképp leesett a lábáról, pedig odabent még kifogástalanul közlekedett. Dehát: odabent! Börtön az a magafajtának, aki világéletében szenvedélyesen járta — nem csupán a várost, a határt is. Rossz láb? Oda se neki! Magasabb szárú cipőt vett, jó szorosan befűzte, és neki a meredek kaptatónak! Sokszor olyan tempóban, hogy néhai — szívhibás — férje nem is győzte vele a lépést,

Most legalább a lakása ne lett volna a negyedik emeleten, és olyan helyen, hogy átláthatott más házak „feje fölött”! Az ablakon túl csa- logatóan, hívogatóan kacérkodott vele napról napra a sétáin oly sokszor felkeresett vidék.

Szeretett a hóban járni. Hogy várta évekig, hogy legyen piár egyszer egy tisztességes tél! Na,’ ebben az esztendőben volt egy alapos. Legalább annyit: odahúzta székét az ablak elé, és nézte, órákig bámulta a hóesést

És egyszer megmozdult

benne egy vágy, egy egészen egyszerű, hétköznapi, számára mégis elérhetetlen: hogy az első csíkot, az első ösvényt tapossa odakint, a szűzhóban. Akkor vagy egy óráig ott maradt az ablaknál, sóvárogva nézte a háztetők fölött nem is oly messziről ide látszó hegyoldalt, rajta az érintetlen hó takarót.

Arra a hegyoldalra meg csak esett, esett a hó, s mert ember most télidőben alig járt arra, az idős asszonyt napokig csalogatta frisseségével, makulátlanságával. Mint ebben a korban az már gyakori, a tanárnő olykor fél éjszakákat nem aludt, s ilyenkor is ez a csodás szűzi fehérség volt a szeme előtt, amelyre ő többé nem léphet rosszul engedelmeskedő lábával.

Hanem egyszer csak érdekes dolog történt. Eleinte csupán azt figyelte meg, hogy már bizonyos izgalommal várja a reggelt, mikor újra odaülhet az ablak elé. Azután azt tapasztalta, hogy ilyenkor a kielégítetlen vágyak sajgása egyre jobban háttérbe szorul, igazi örömét leli a havas tájék nézegetésében. Az egyik pillanatban pedig ... — megindult.

Nem, nem fizikailag. De majdnem.

Olyan érzés kerekedett felül benne, mintha most egy óriásit lépne. Nem egyenesen arra a hegyoldalra jutott az ablakból, hanem a közbülső forgalmas városrészt kihagyva, annak a mellékútnak a sarkánál találta magát, amelyik meredeken fölfelé vezetett az ablakából látszó gerincre. És ő megindult ezen az úton.

Érzéki csalódás? A különösen intenzív képzelet furcsa játéka? Ki tudja? Hiszen

még a mozgás gyönyörét, a* éles levegő metsző karmolá- sát az arcán — ezt is érezte. És a maga naturalista aprólékosságában vonult el mellette az olyan sokszor bejárt, szemével számtalanszor íelivott, idegsejtjeiben ^minden ízével elraktározódott fáj. A görcsös, repkénnyel befutott akácfa után persze ez a kis köves szakadék jött, azután szánalmas-pucéron az az óriási (talán százéves?) csipkebokor, majd a drótkötéllel beton tartóoszlophoz erősített 'sürgönypózna, majd kis présház, na én igen: itt kezdődött a szőlőskért, amelyik most már a hegy tetejéig eltart, s a különösen jellegzetes tőkéket itt is személy szerint ismerte. Mikor pedig felért a csúcsra, szembetalálta magát a saját ablakával, és egy kis részvéttel gondolt arra a tehetetlen öregasszonyra, aki ott az ablak mögött sóvárog az után az egyszerű, köznapi öröm után, hogy az első ösvényt taposhassa a frissen esett hóba. Ekkor a tanárnő visz- szapillantott a megtett útra, és jólecőn látta, hogy amerre jött, valóban ott sorjázik lábainak mély lenyomata.

Hipp-hopp, ezzel megint otthon volt, karszékében, az ablak előtt. Hanem ekkor fáradhatatlanul újra sétára indiiit. És ismét. És megint. S közben azon gondolkozott, hogy a külsőn kívül talán van egy bennünk levő világ is. Hogy amihez egész életünkben ragaszkodtunk, amit szerettünk, az odabent újra megformálódott, hogy velünk maradjon, mellénk álljon, ha már a kinti ösvények-fák- bokrok-sürgönypóznák elhagynak bennünket.

Aznap éjjel a tanárnő (sétáitól felfrissülve?!) pompásan aludt, de mielőtt elnyomta volna az álom, még arra gondolt: jó lenne, ha mielőbb elérkezne a tavasz.

Hogy milyen csodálatos túrákat tesz majd a feslő, újzöld, fényeivel-illataival

egész lényét bizsergető határban.

Bisztray Ádám

ARMSTRONG

Egy szelíd és szomszédos dzsungel

égig verő zöld és veres lángjai mögül

fúvód a szemétdombon talált trombitát,

mely ELŐTTED csupán sárgaréz hallgatás volt,

erős és rekedt torkod kegyelméből,

testvérien értjük egymást

félholtra dörgölt cipők

suvickos magasában.

Legyen kedves végre a mi szolgálatunk a folyóparti istennek, szitáló fényben

ébenfa oszlopok vezetlek hozzá.

tHtrtié Gábor raj»»

Hogyan szerezzünk protekciót?

Csingilingi Kázmér, « telefonközpont irigyelt hatalmú csoportvezetője délelőtt tíz órakor jegyet váltott a téli fürdő pénztáránál. Reggel bejelentette a hivatalában, hogy egy fontos ügy kivizsgálására kiszáll a helyszínre. Az ügy egyszerű és világos volt, a fiatalasz- szony csinos és ledér, így aztán gyorsan megegyeztek. Kázmér úgy gondolta, visz- szatéröben útba ejti a fürdőt, hogy kipihenje a kiszállás fáradalmait.

Háromszor átúszta a nagymedencét, negyedórát lubickolt a meleg vízben, aztán a kabinja felé indult. Közben útba ejtette az illemhelyet. Dolga végeztével nyitotta volna az ajtót; a zár recs- csent egyet, de nem moccant. Kázmér lökdöste, taszi- gálta, hiába.

„Te jószagú úristen” —

gondolta magában — ,egy órakor kezdődik az osztály- értekezlet, én meg itt ülök bezarv*..

Megpróbált kimászni ■ fülkéből, de mindig visszaesett. Nem maradt más hátra, kiabálni kellett segítségért.

— Kabinos! Kabinos! — ordította.

— Parancsoljon a vendég úr — mondta kulcsait csörgetve.

— Parancsoljak, parancsoljak ... Könnyen beszél maga ott kint. Nyissa ki azonnal az ajtót! Maga a kabinos?

— Ne hülyéskedjen, kérem! Csingilingi Kázmér vagyok, a telefonközpont csoportvezetője.

— A, ön az, kedves Csingilingi úr? Üdvözlöm a hivatalomban. Remélem, jól érzi itt magát... Különben mi nagyon jól ismerjük egymást: tíz éve járok magához telefonügyben.

— Ez nem tartozik ide; engedjen ki! Hivatalos ügyben keressen föl a fogadónapomon a hivatalban!

— Ejnye, éje rátarti, Csingilingi szaki! Nekem csak a kabinokhoz van kulcsom. Rögtön szólok a főnöknek. 0 majd fölveszi a jegyzőkönyvet a rongálásról, átküldi a hivatalba, meg a rendőrségre.

— Mi az, hogy szaki?' Meg jegyzőkönyv, meg... Kikérem magamnak!

— Azt lehet... Én is tíz éve kérem a telefont... Hogy miért szaki? Azért, mert én itt vágom meg a palimadarat egy jó kabinért, maga meg a tisztelt hivatalában egy vacak telefonért. A szabál meg itt is szabál: az ajtórongálásról jegyzőkönyvet veszünk fel. Értesítjük a garázdaságról a munkahelyét meg a rendőrséget, aztán letiltatjuk a kárt a fizetéséből

— No de kedves Józsi úr

ne vegye ennyire szívére o dolgot! Holnap bejön a hivatalomba, és mindent meg beszélünk. _ _ „

— Miért holnap? Vagy talán nem ül elég kényelmesen? Addig innét ki nem jön, míg ki nem utalt nekem egy telefont...

— Rohadt zsaroló! — dünnyögte Csingilingi. — Megfagyok ebben a huzatban,

— Köszönjük az elismerést, uram. Tudja, mi nagy gondot fordítunk arra, hogy ne érezzék az ügyek szagát ... Tessék, itt egy pokróc, burkolózzon bele! Vigyázzon, dobom! Küldöm a papírt, meg a tollat is.

A hivatalnok megírta a kiutalást, es kicsúsztatta az ajtó alatt.

— Megfelel, Józsi úr? De most már tényleg csináljon valamit! Kérem ...

— Köszönöm, uram, megfelel. Pontosan így képzeltem. Tíz méter piros zsinórral ... Pisti! Hozd a sper- haknit!

T. Ágoston László