Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-08 / 289. szám
KITÉPETT JEGYZETLAPOK Ekkora m feie as újságírónak, amikor legfontosabb se- géd(?)eszközét, a telefont szeretné használni. Es Iám, bányán mondják, bogy tok fejő... Tegnap, a magyar sajtó napján nem jegyzetfüzeteket lapoztunk, hanem az emlékeinkben megőrzött történeteket idéztük. Az újságíró kérdez, miközben jön-megy. süti a nap, veri az eső, felháborodik és vitázik, derül, szívből örül, töpreng vívódik — egyszóval éti az életet, mint minden ember. Panaszkodik és panaszkodnak neki és rá, segít és segítséget kér — végülis, mint annyi millióan, azon van, hogy életűnk egy kicsit jobb, tartalmasabb legyen. Osszeáffkásunkbon eddig meg nem irt, személyes emlékeinkből gyűjtöttünk egy csokorra, valót Egy kis darabot az életűnkből. Kínos ügyek Nagy örömök: és nagy keservek nekünk Is Jóinak. Meg aprók. S akadnak köztük derűs kínok is. Üjdomasr koromban mívesen írtam a diákokról. Sokszor jártara gimnáziumokban. s hála kölyökké- -pemnek, őszintén, nemzedéki fenntartások nélkül társalogtak velem a középiskolások. Ám egyszer beszélgetőtársra várva, az ablakpárkánynak támaszkodva rágyújtottam az egyik gimnázium folyosóján. Egy energikus tanárember először esuk- lani kezdett a látványtól, azután magyarázatot követelt e súlyos fegyelemsértés miaiCt Tovább fúrtam a füstöt, és igyekeztem válaszolni, azt is ros&sui kezdve, valahogy úgy: miért baj az... A tanár úr közbevágott. Csináljanak belőle a szüleim fegyelmi ügyet, ő most leken nekem egy pofont, mert ilyen tenyérbemászó képű, szemtelen diákot még nem látott. Az utolsó pillanatban érkezett od« egyik tanár ismerősöm, s lefogta a kezét. Megmenekültem. Hosszá hajam volt, s ezen akkor nem botránkoaott. meg senki sem. Megszokták az pmberek, hogy egyes hímneméi ifjak vállig érő hajat viselnek, mist a lányok, avagy mórt IT. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem, így jelentem meg fontos vagy lényegtelen megbeszéléseken. Csak egyszer lett baj belőle. Fotelban ülve ugyanis, háttal, a leomló hajkorona még akkor is egy hölgy képzetét keltette mindenkiben. Jött a gyékényesi kavicsbánya igazgatója az irodájába, ahol vártuk. Köszönt öreg fotóriporterünknek már messziről: „Szervusz, Gyula bátyám!" És nekem is: Kezétcsókolom! Megint egy új kolléganő?” Szembenéztünk egymással. Hát mit mondjak ...? Ex már később volt. Enyhén kopaszodva, rövid hajjal, bajusszal. Hat pedagógusasszonnyal beszélgettem egyszerre. A találkozás kezdetén sorban bemutatkoztak : Kovácsné, Kissné, Nagyné, Szabóné, Ilyenné, Olya nőé ... így mondták a nevüket, megnyomva a né-t, és kedvesen mosolyogtak. A végén nekem is be kellett mutatkoznom. T. H.-val, mint a nátha ... Tehát bemutatkoztam, a sok nyomatékos „né” után imigyen: Luthárné. Rémülten meredtek tarsá- gom kezdeményeire, és színjátszó« bajszomra ... Eltelt néhány másodperc, sin csendben. Azután ... Ha azt a kacagást hallották volna._ A Krumplikirály Szövetkeze« vezetők voltak együtt, s valaki megjegyezte: Napjainkban akár császár is lehetne piackutató képességével az egykori Krumpl i-kiráty! Tudta, hogyan kell rugalmasan váltani, igazodni a naponta változó igényekhez, megkeresni — és megtartaná! — a vevőt. A Knunpgaóráiy Jó néhány éve a falu temetőjében pihen, azokkal, akikkel együtt alakított termelőszövetkezetet még a negyvenes évek végén. De hát ki volt ez a KrumpIrkirály? Egy tea-elnök a sok közül. Nevét jói ismerték a megyében, akárcsak a gazdaságét. mely burgonya termesztéséről és dohányáról volt híres. Az elnök onnan kapta „királyi rangját", hogy gazdaságuk fonte* szerepet játszott az ország burgonyaellátásában. • Az efeiöfc idegtépő csatákat vívott Hónapokig börtönben ®,t, s a tárgyaláson kihirdették a fölmentő ítéletet. Ott voltaim magam is, hallottam az ítéletet. Láttam, amint a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóság — az elnökért aggódó szövetkezeti tagok — öröme sírásban tört ki a döntés hallatán ... Több mint húsz éve ennek. Aztán tovább dolgozott, fáradhatatlanul. Mintha mi Mn történt volna. A történtek aaonbas nyomot hagytak benne. Nem mondta, de idegei, fizikuma fáradt, egyre fáradt. Még törte magát, hogy jó gazdaságként vigye egyesülésbe a szövetkezetei, aztán feladta ... Ívni akartam a KrumpB- királyról, amikor már nem volt elnök. Elzárkózott, a riportból nem lett semmi. Csak emlékképe* maradtak utána. Hernes» Ferenc A szófiai repülőtéren — már utazótáska nélkül — nyújtjuk az útlevelet a határőrnek. Rutinos mozdulattal lapozza, de a bélyegző félúton megáll a levegőben. Szúrós szemmel nézi kollégámat és bevásárlótáska-sze- rű csomagjára mutat. Kézipoggyász, tudom, hogy hanglemezek lapulnak benne; néhány apróságon kívül csak lemezeket vett napidijából. A határőr szigorú: nem kíváncsi a csomag tartalmára, de nem engedi felvinni a gépre. — Add fel poggyászként! — javaslom a kollégának. — Ezt? — kérdez vissza kétségbeesetten. — összetörik, mire hazaérünk. A tanácstalanságnak a határőr vet véget. Visszaadja útlevelemet, és határozott mozdulattal a váróterem felé int. Kollégámat visszaparancsolja a csomagfeladóhoz. Beszállásra várva költjük a maradék pénzt, és kinézünk, hogyan készítik föl a gépeket az indulásra. Kollégám leteszi a konyakospoharat, és sápadt arccal mutat a beton felé. Csomagokkal megrakott targonca gördül a budapesti gép felé, s a halom tetején ott táncol a hanglemezeket tartalmazó szatyor. A targoncás — sebességet nem csökkentve — derékszögben fordul a gép mellé ... Kollégám eltakarja a szemét... Hazafelé csak nekem tölt- hetett sört a Balkán légitársaság utaskísérője. Ferihegyen a zöld folyosón indultunk kifelé. ‘Egy kocsin van a két bőrönd, a bevásárlótáska és egy irattáska, így meglehetősen sok a csomag. A vámos határozott: — Kérem az útlevelet. Honnan jött? — Szófiából. — Ennyi csomaggal? — Ketten vagyunk — fele- £ a kollégám. — És mit hoznak? — Csak egy csokor rózsát. — Mást nem? — Lemezeket — felelem A vámos nem kíváncsi a lemezekre. Hazafelé a híreket hallgatjuk: „Eltérítették a török légitársaság gépét. Burgasz- ban szállt le ..." A lemezek épségben hazaértek, a legalább olyan féltve őrzött konyakosüveg viszont eltörött... Dr. Kercza Imre A Ml TORTANK Adni akartunk és kaptunk. A Somogyi tájak, emberek sajtónapi estjén a megyei könyvtárban a Balatonmáriafürdő és Vidéke Afész Vörsi Pávakörének jókedvű asszonyai nemcsak dalaikkal köszöntöttek: meglepetésként ezzel a csipketortával ajándékozták meg szerkesztőségünk dolgozóit Ezt sem lehet elfelejteni. — Megtánco'tattak Járni és a focit kezelni — az eseményekre nálam jóval pontosabban emlékező édesanyám szerint — korán megtanultam. Huszonéves ifjúként még „befértem” az évfolyamcsapatba, a néptánccal azonban sohasem sikerült bensőségesebb kapcsolatot teremtenem. Nem fogadtam hát kirobbanó örömmel néhány éve szerkesztőm kérését: utazz el a hétvégén a balatonföldvári néptáncfesztiválra, és hozz egy háromflekkes anyagot fotókkal! De mert a hiány- gazdálkodás korát éltük azokban a hetekben (is!) — a témával kapcsolatban felkészültebb kollégáim köz® az egyik szabadságon volt, a másik betegállományban — prüszkölve, fújtatva nekiveselkedtem az anyagfelvételnek nevezett kérdezőskö- désnek. Beszélgettem koreográfussal és betanító együttesEgy sajtóper morbid humora Kissé ködösen fogalmazok, mert az ördög nem alszik. Történt, hogy régebben egy valaki mellett szóló írásban egy másik valakit megbíráltam. Ez a másik valaki azon nyomban föl is jelentett sajtó útján elkövetett minden gazságért, s mint magánvádló dutyiba akart juttatni. (Innen sejtettem, hogy mégis igazam lehetett.) Harmadrendű vádlott lettem. A másodrendű az általam támogatott személy volt, az elsőrendű pedig az ő egyik pártfogoló ja, aki szintén szerepelt az írásban. Nos, megkezdődött a per. Az elsőrendű vádlott azonban tapintatlanul elhunyt. Nagyon rendes ember volt, egy apró hibával: szétitatta a máját. Előléptem másodrendűvé. Azután az elsőrendűvé emelkedett vádlott került kórházba, sok hónapra. A per szünetelt. Később kitűzték az újabb tárgyalást. A vádló azonban nem érkezett meg. Híreim szerint ő is elhunyt. Ott álltam egyedül, a per egyetlen másodrendű maradékaként, és néhány hétig borzasztó álmaim voltak. Lathár Péter vezetővel, öreg gyöngyös bokrétás táncossal és álné- piességtől fertőzetlen kamasszal. Tollvégre kaptam néhány ott lebzselő külföldi turista véleményét, firtattam a kalotaszegi legényes és a szatmári csürdöngölő különbségeit, szert tettem arra a kolosszális felismerésre, hogy a csárdás alaplépése-, kettőt balra, kettőt jobbra, esetleg fordítva, erre mér nem emlékszem pontosan — majd hétfő reggel tantaloszi kínok közepette nekirohantam az írógépemnek. Néhány órát izzadtam, végül megszületett, s némi szokásos korrekcióval meg is jelent az anyag. Másnap reggel csengett a telefon, „öregem, kiváló, szakszerű, hangulatos írást eresztettél meg a néptáncfesztiválról. Gratulálok!” — szólt a neves néptánc szakember. önbizalmam a sokszorosára növekedett, de a boldogság nem tartott sokáig. Pár órával később az utcán belebotlottam egy másik — szintén kitűnő — néptáncszakemberbe, aki így tette helyére próbálkozásomat: „Ennyi szakszerűtlen hülyeséget máskor egy év alatt sem voltál képes ősz- szegereblyézni!” Akkor esküvel fogadtam: nem írok többé a néptáncról. De mit tehettem volna az ellen a szerkesztői kérés ellen, hogy „adj valami színest a sajtónapi Összeállításba. A néptáncról is lehet benne szó .. Lengyel András Szép legény Égetett cukorból gyflnyBrS torta-ABC-irnhámt hoztak * somogyszili asszonyok szerkesztőségünkbe. Állítólag valami csekély része a lopnak is volt abban, hogy hosszat huzavona után új létesítménnyel gazdagodott a faiu ... Nem gyanítottam, hogy az a nap kitörölhetetlen emléket hagy. Az embet; az élmény pillanatában sohasem tudja pontosan, mi az, ami majd fennmarad, és ami egyszer észrevétlenül kihull az idő rostáján. Jártuk az ezerarcú, mindig új szépséget kínáló zselici erdőt. Nem az öncélú gyönyörködésért, nem ideget simító, pihentető kirándulás volt az, hanem szakmai bejárás. A részletekre már nem emlékszem pontosan, és lehet, hogy a megfogalmazás sem felel meg a szigorú szakmai követelményeknek, de abban az időben — van ennek legalább húsz éve — készült egy az erdőgazdálkodás ra vonatkozó hosszú távú, tudományos igényű program. Ehhez a nagy munkához nyújtott segítséget Somogynak a soproni erdőmémök: egyetem, és az idős profesz- szor, Maracsi Lajca. A felszínesen erdei sétának látszó út során aljnövényzetről, talaj-; és csapadékviszonyokról, domborzatról, széljárásről folyt a szó. Haracsi Lajos keveset beszélt, de amikor megszólalt, egy csapásra csak rá figyelt mindenki. „A zselici erdők nagy tudója, az ezüst- harsak, erdeifenyők szerelmese” — futó jellemzésként ilyeneket hallottam róla a társaktól. Mások Is észrevették ? Vagy csak én, a kívülálló, a nem szakember? Szelid gyengédséggel lépett oda egy-egy fához, közelhajolva vizsgálgatta kérgét, mintha a leheletét is élvezni akarná; az avarba túrt, aztán szellő- finom búcsúsimítással egy újabb fa törzséhez lépett. A varázslatos erdőnél csak 6 volt varázslatosabb, ahogy járt kelt, beszélt és együtt élt az erdővel. Azután a többiektől kissé leszakadva megállt egy égbenyúló, ezüstös törzsű hárs alatt, tekintetével a földtől az ég kékjéig lassan követte a sudár törzset, és közben eny- nyit mondott: „Szép legény!" Ügy tűnt, a tekintete is párás lett, mikor megismételte: „Ritka szép legény!” A munkáról, a hivatásról, a szakmaszeretetről ki tudja hány emberrel beszéltem azóta. Há erre fordult a szó, mindannyiszor előbukkant a kép, ahogy méterről méterre végigsétált a tekintete az ezüstös törzsön. Számomra azóta Haracsi Lajos testesíti meg a szakmaszeretetei. Valahogy így kellene mindenkinek. Nekem is, másnak is. „Ritka, szép legény!" A tanítás életre szóló volt... Vörös Márta SOMOGYI NÉPLAP Lemezsors
