Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-03 / 285. szám

René Portocarrero képei Vacsora Casablanca René Portocarrero Kuba művészetének meghatározó mestere. Ez alkalommal átfogó képet kapunk a 70 éves művész munkásságáról, mert a havannai Museo Nációnál de Bellas Artes gyűjteményéből 100 festményét és grafiká­ját tekinthetjük át Budapesten, az Ernst Múzeumban. Hogy milyen a művész festői világa, hadd szóljon erről ő maga: „Ez a világ az én esetemben Kuba: koloniális tájai, falvai és városai; népünnepélyeinek színes forgataga; asz- szonyai, állhatatos szentjei, melyek szigetünkön egy ősi ere­jű valamit hirdetnek; népük rendkívüli hősiessége törté­nelmünk folyamán; és persze a sugárzó napfényben min­dent elborító növényzet ereje”. Nő szürkében Szépen magyarul — szépen emberül A Gyöngyi meg a Richard Állok a dunántúli kisvá­ros postahivatalában (igen, így, rövid o-vai, így van ki­írva a nemzetiszín címeres táblára is, habár nemcsak itt a sorbaállók, de a Magyar Rádióban is póstá-t monda­nak; míg írok, az egyik ve­zető riporter jelentkezik Moszkvából, s a szovjet „pós- taügyi” miniszter olimpiai nyilatkozatát idézi); szóval állok a kis postahivatalban, s nemcsak fülemet, de sze­memet is megütik akarva- akaratlan a helyi furcsasá­gok. A távirati űrlapon ott a friss mintájú szöveg: „A Gyöngyi szült, fiú neve Ri­chard.” Hogy is mondta He­mingway? írj úgy, mintha távirati szöveget írnál, s minden szavadért fizetni kellene. De hát ilyen nagy^ örömben ki, gondol egy-két1 forintra?! M i nden ese ire Gyöngyi neve elől ezt a névelőt meg lehetett volna takarítani. Ha Gárdonyi nem figyel­meztetett volna rá, akkor is tudnám, hogy a Dunántúlon vagyok. De figyelmeztetett:' „Dunántúli magyarság az ilyen: a János, a Péter, a Naca.” A Gyöngyi... Mert abban is igaza van az író­nak: „A névelő a magyar­ban nem egy a der—die— das-szal. A mutatóujjat he­lyettesíti nálunk. A német­nél ellenben a der—die— das minden szónak elmarad- hatatlanul előzgető kisku­tyája.” Az a névelő szépen átván­dorolhatott volna a fiú elé: „Gyöngyi szült, a fiú neve Richard”. De ha mindenáron meg akart volna takaritani egy névelőt a boldog távira­tozó, így is írhatta volna: „Gyöngyi szült, fia neve Richárd.” Mivelhogy a birtokos szer­kezetben a birtokszó végén levő személyrag maga is ki­emel, rámutat — s így fölös­legessé válik az újabb ki­emelés, rámutatás (az a bi­zonyos „mutatóujj”). Pedig itt sem takarékosko­dunk mindig. „Üj részletek Balassi Bólint szerelmes ver­seinek a történetéhez” — ol­vashattuk a IVÍagyar Nemzet­ben. Holott a névelő itt tel­jesen fölösleges. Mennyivel gördülékenyebb így: „Űj részletek Balassi Bálint sze­relmes versednek történeté­hez ..." Ha Hemingway tanácsa szerin t az író úgy fogalmazó t+ volna, mintha táviratot írna, bizonyára elhagyta volna a fölösleges a-t. Nem ártana fontolóra venni a heirningwayi tanácsot. Az olvasók — és a nyelv! — mindenesetre nyer­ne általa. Sz. F. Á felvételiző A matematika szóbeli fel­vételi vizsga délelőtt ki­lenckor kezdődött. Áz első csoporttal ment be egy túl­koros felvételiző, név sze­rint Szkvorcsagin. Húzott az asztalról egy té­telt,, bemondta a számát, és egyenesen — felkészülés nél­kül ■— leült a vizsgáztató Szuprenyev docenssel szem­ben. — Nos, mi az első kérdé­se? — Professzor úr, van ma­gának felesége? — kérdezte kissé fojtott hangon Szkvor­csagin. — Feleségem? — csodál- kozott Szuprenyev. — Mi kö­ze a feleségemnek a mate­matika szóbelihez? ‘ — Nagyon sok — mondta a túlkoros felvételiző —, persze csak ha minden költ­ségét nem könyveljük el írásban. — Ide hallgasson, elég a viccből, kezdje el! — jött Vlagyimir Pankov méregbe a docens. — Mond­ja, mi van ott magánál? — Egy fiam van — mond­ta csendesen Szkvorcsagin —, nagyon szeretne maguk­nál tanulni, professzor. — Nos, hát akkor vizs­gázzon a fia — háborodott fel a docens —, ha egyszer az intézetünkben akar tanul­ni. — Más dolog akarni, és más tudni. Ö akar, én pedig tudok, professzor. Nézze, ne- kem van egy iparcikktele­pem, egy élelmiszer-áruhá­zam, valamennyi autószerviz­állomás itt van — összeszorí­totta az öklét —, nem beszél­ve az orvosokról és a szű­csökről ... — Valahogy nem értem magát. — Megmagyarázom — tért áí teljesen a suttogásra a felvételiző. — Mondjuk a feleségének szüksége van egy bundára, maga benyújt­ja az igénylést Szkvorcsagin nevű hallgatójának, ő átadja nekem — azaz az édesapjá­nak —, a papa pedig nyo­mást gyakorol a szűcsre. Ve­gye úgy, hogy a bunda már ott van a felesége vállán. Méghozzá árkedvezménnyel. — Milyen árkedvezmény­nyel? — a docens egészen beleháborodott. — Ügy csináljuk, mintha a felesége a szalonban dolgoz­na... — Hát lehetséges ilyen? — A matematika, kedves professzorom, nagy dolog. Minden kölcsönviszonyban van, és kölcsönösen függ egymástól. .. Most a máso­dik kérdés: a kocsi. Van magának? — Van. — Így még jobb. — Miért? — Mert már a 'saját bőrén tapasztalhatta, mit jelente­A ki Párizsban Jár, egy­két nap után fölfigyel a boulevard-ok és parkok különös lakóira, a clochard-okra. A szó erede­tileg „sántikáló”-t jelent, mivel akiket jelöl, a csavar­gók, többnyire sántikálnak. De nem valamiben, hanem csak úgy rendesen, hisz a párizsi clochard-ok egyetlen bűne legföljebb az, hogy megöregedtek és bicegnek. Bizarr figurái Párizs fénylő, lüktető színpadának. Fősze­repet már nem oszt rójuk az élet, néma jelenlétük nélkül mégis mit sem érne e város szüntelenül ismétlődő két nagy felvonása: a párizsi éj­szaka és a párizsi nappal. A clochard-öltözék kellék­tárát a végső egyszerűség jellemzi. Lyukas kalap, a kelleténél nagyobb, foltos zakó, melyenek egyik zsebé­ből borosüvegnyak mered elő, lifegő nadrág, ormótlan, tpárgadíszes, elnyűtt cipő. Hővösebb időiben a zakót és nadrágot eltakarja egy majd­nem földig érő, olajfoltos ballonkabát, melynek zsebe átveszi a zakózseb szerepét, azaz műanyag dugós boros- ílaska terpeszkedik csálén benne. E hacukák pedig be­esett arcú, ráncos, koszos, borostás öregembert takar­nak. Az örökké hű boros- üveg-társhoz olykor csatla­kozik még egy ugatni már rég elfelejtett, kopott szőrű, bicegő, korcs eb is. A clochard-ok nappal az utcákon csoszognak ragacsos motyóikkal vagy a terek padjain ücsörésznek, meg- meghuzintva a borosüveget. Ha netán sorstárs vetődik melléjük, némán folytatják az üldögélést, s időnként re­megő kézzel egymásnak nyújtják a palackot. Nagy melegben lerúgják cipőjüket, világ elé tárva bütykös láb­ujjaikat, melyeken a körmök úgy merednek, akár a töre- I dezett, fekete héjú kagylók. Az üveghuzintások szüneteit csikkpöfékelés, melyről föl­szakadó, kátrányos köhögés, belefeledkező, vakaródzások töltik ki. Éjszaka, mint min­denki, a clochard-ok is alud­ni térnek. De nem puha pár­nára hajtják fejüket,. hanem kapu- és hidaljak hideg kö­vezetére vagy utcai meleg metrókigőzölgések vasrácsai­ra. Éjszakai életmódjuk e sajátosságának volt köszön­hető, hogy egyiküket köze­lebbről is megismerhettem. Valójában látásból már hetek óta ismertem a Mongé utcai clochard-t. Pontosab­ban csupán lyukas bakancs­talpaival volt szerencsém és- téről estére találkozni a rue Monge egyik mélyen beugró, sötét kapualjában. Ez volt az ő állandó éjjeli rezidenciája, innen lógott ki kissé a fény­árban úszó főútra két or­mótlan lábbelije. | Egy júniusi éjjel szokásos 5 Szajna-parti sétám után fá- I radtan hazaindultam a place Id’Italie félé. A kissé meredek rue Mongeon már csak taxik nyargaltak, mikor gluglugozó csörömpölés közepette egy borosüveg gurul ki elém az útra. Ezzel csaknem egy idő­ben dörgő káromkodás tör elő a barlangszerű kapualj­ból. Megálltam egy pillanat­nak a javítások, szervizelé­sek és az alkatrészek. — Tapasztalom — felelte sajnálkozva Szuprenyev, mi­közben óvatosan körülnézett. — A recept ugyanaz: be­nyújtja az igénylést Szkvor­csagin hallgatónak, ő pedig nekem ... — Szintén árkedvezrhény- nyel? — érdeklődött a do­cens. — Soron kívül! — emelte fel az ujját Szkvorcsagin. — Ami azt jelenti: gyorsan, márpedig — mint közismert — az idő szintén pénz. — Logikus — hagyta hely­ben a docens. — Matematika! — tárta szét a kezét a felvételiző. — Nos, hogy állunk, professzor, pótkérdés lesz? A docens még egyszer szétnézett, megvakarta a feje búbját, és unott egyetemista- hangon megkérdezte: — Gondolkozni lehet? — Gondolkozzon, gondol­kozzon — nevette el ma­gát a felvételiző —, de nem lenne jobb, ha felkészülés nélkül próbálna meg vála­szolni? (Jnhém László fordítása) na, s ekkor — akár egy vén medve — kás híján rámbuk- fencezve elömordul a fényes útra az üvege után botor­káló clochard. A flaska épp a lábamnál állapodott meg, lehaj toltam hát, és odanyúj­tottam a bozontos öregnek. Az pedig „merci”-t d-üny- nyögve (mentsük, ami ment­hető!) kihörpintette az üveg alján lötyögő vörös bort. In­dultam volna tovább, mór csak a körös-körül terjengő bizalmas, pálpusztaira emlé­keztető szag miatt is, mikor a clochard — megpillantván a hónom alatt szorongatott, másnapi sajtebédemhez szánt bort — így szólt: — Adja nekem! — bökött az üveg felé. — Látja, ez el­folyt .. . Holnap visszaadom, de most jó lenne... — és könyörgőn még mélyebb rán­cokat vont poros homlokára. Randevú egy párizsi csavaréval Zavaromban szó nélkül oda­adtam neki a bort, s már mentem volna, mikor utá­nam dörmögött: — Holnap visszaadom! Dél fele itt leszek a szemközti parkban. — Jó — feleltem, de ma­gamban csak legyintettem rá. Másnap aztán valahogy mégis elmentem a parkba, hátha ott tai ltom. Az útszéli akácok levelei ernyedten kőkadöztak a hő­ségben. A gondosan elkerí­tett kis park tele volt pihe- gő párizsiakkal. Es lám, a vén madárijesztő ott szunyó­kált a szélső pádon. Ahogy leültem mellé, lassan felhú­zódó szemhéja alól rámpis- lantott. — Maga az? — motyogta , niikotinos fogai közül. — Itt van! Itt van. ni! — kezdett miaítaitmd a háta mögött, majd előtolt egy félig üres boros üveget. Zavaromban valami kö­szönömféMt mormottaa^ majd határozottan hozzátett lem: — Igya csak meg, nekem nem esik jól ilyen melegben! Az öreg szájszögletében ekkor csonka kis mosoly rándult, és pár pillanatig ott is maradt. — Azon nem múlik — mondta, miközben mór emel­te a szájához az üveget. Majd néhány gluglu után folytatta: — Én nem érzem sem a hideget, sem a mele­get, legföljebb azt, ha fá­zom ... És. .. — itt meg­állt, s előmatatott a zsebéből egy repedt Gaulose-t. — Egy­két napig köpök a csikkek­re ... Ma reggel kaptam se­gélyt! — Sercent a gyufa, és lomhán terült el a hőségben a cigarettafüst. — Mennyit? — Hm — zökkent meg kis­sé a felsőteste. — Mennyit? Százötvenet — és újra sluk- kolL — És hol lakik? — foly­tattam tapogatózva. — Nem látta tegnap? — És télen? — Télen?... — zökkent újra egyet a pádon. — Vén­tanyákon. — Az mi? — Összejön jó pár ma­gamfajta, s a nagy házak pincéiben, fejünk fölött a meleg, sistergő csövekkel ... De hát ez most nem kell — szegte föl kissé, a fejét. Las­san szájához emelte az üve­get, és csorgatni kezdte cse­repes ajkai közé a bort. — És hol eszik? — tettem föl az újabb kérdést, ahogy koppant a padrácson a majd­nem üres üveg. — Ahol kapok. A maradék szikkadt kenyeret már két éve Arnaudné, a pékasszony adja, csak oda kell menni érte. Ami meg hozzá jön néha ... innen-onnan. E ettünk, a parkon túl tompán susorgott Pá­rizs hétköznapi élete. Parfümködös, színes nők vonultak feszesen, autóív csi­korogtak, jeges ánizslikőrt kortyolgató vendégek cseré­lődtek a csipkefehér kávéhá­zi székeken. — És .. . — kezdtem volna megint, de az öieg már bé­késen szuszogott, közbén meg-megvezzentek cserzett? szemhéjai. Óvatosan föláll­tam, és elkeveredtem a for­gatagban. Grabócz Gábor Szepesi Attila VILLANÁSOK Gyerekkori verklidal rossz íadiaboziból sramíli nyöszörgői tantort dalian, végig az utcasoron udvarok óaranyán ej bo-bolond dal buékavettő dal hetyke bo-bongás mégis mintha bitófán csiszorogna a szél Szigligeti fenyők kék Himalája fenyői a málló várfalak aljén águk közt zsinatol csuszka pirók ciuíege kérgükben lámák csengői rekedt imamalmok lábuknál duruzsol lenn a Tapolca-patak Autóroncs az erdőn bállenten-íeketén áll szurdok tüskebozótján ■ volt görgő palota tengerekig tovatűnt éji üdére ráles kuvik és ráröffen a vadkan kormányán móhiazöld nagyszemű béka guggol Alvilági ákombákom csávó lökd a rizsát gógyin csiripelj hol a korpa mólé kókuszodat mert a kezedbe adom hát letejeld a zsugát és kússz el húzzad a tompost csak ne hiabckold azit, hogy Bem-apó vagyok én Budai barangoló Felhévíz Kisar any gomb Ká pilánlkő Uzaháza Hengert tó Topsa Formányikút Kemecse j volt. muzsikás dűlőnevek élednek körülötted zcndül a táj ezeregy szélsiípon és hegedűn Orsovai Emil Michelangelo Lehet egy isten töíbb, mint régi százak? i Harcol a véső, míg a.z anyag támad* Elgondolom, nagy kő, mi lesz belőled. Most kell, szobrász, hogy tudásod elővedd. Most kell, hogy elfelejtselek, Firenze. Mintha e sors nem tiriannusom lenne. Mintha márványban élhetnék, sokáig. Szüless meg ember, élj kezemtől, Dávid!

Next

/
Oldalképek
Tartalom