Somogyi Néplap, 1983. december (39. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

ABLAK A VILÁGRA

Égy lépcsőház csodái

Az út az erdő között kanyarogva ér be Horvátkútra. Rögtön feltűnik a sok szép, új ház; akad köztük emeletes is. Megújultak az utcák.

Három képet próbálok egymás mellé helyezni. Az első 1958-ból, a másik 1968- ból való, a harmadik a mostani. Egy-egy találkozás a faluval, s mindegyik eltér az előzőtől. Első alkalommal egy mindentől elzárt, elmaradott települést ismertem meg, sok-sok babonával, ku- ruzslással. Tizenöt éve már azt írhattam, hogy Horvátkút ezer kilométert haladt előre a fejlődésben. Most csak annyival egészíthetem ki: a Marcalihoz tartozó helységben ugyanúgy élnek az emberek, mint bárhol Somogybán.

Most zárva a kocsma, az orvos sem rendel, így a bolt és környéke a falusiak találkahelye. Bent is, kint is nagy a tömeg, mindenki az ünnepekre vásárol. Zöld kismásfél évtizeddel korábbi emlékeket idézzük. Akkor nyolcéves volt

— A lányom, Jusztina gyógypedagógiai főiskolára jár Pesten — újságolja Babiná- né. — Ö az első horvátkúti, aki eljutott oda.

Közben ügyfelek érkeznek fejkendős néni bundás fiatalasz- szony karácsonyi lapokért. Kiderül hogy az utóbbi a gyermekgondozási segély után nem ment vissza dolgozni Marcaliba — egyre többen vannak ilyenek —, hanem jószágokkal foglalkozik idehaza.

motorral kucsmás, ősz bajuszos parasztbácsi érkezik.

— Nemes Vince vagyok, hetvenhárom éves — mutatkozik be. — Tizenharmadik éve szövetkezeti nyugdíjas.

— Jobb, mint a ló — mutatok a kismotorra tréfálkozva.

— Jobb, bizony, elvisz ez bárhová ... Ezzel járok a hegyre, de még Marcaliba is

Bólogat, amikor fölidézem az előző két utamat.

— Bizony, itt legföljebb nádtetős, zsúpos házak voltak valamikor ... ötvennyolc után kezdett fejlődni a falu.

— Közel a város is.

— Ügy bizony, nincs akkora különbség, mint valamikor. Nem lehet panasza senkinek sem.

Luthor Árpád és felesége dolgozik a szerződéses üzletben (tizenöt éve még tanácsház volt).

— Aránylag jó az ellátás, van minden. Talán a kenyér az lehetne egy Ricsit jobb, ízletesebb. A forgalmunk megháromszorozódott; most meg bent vagyunk az ünnepi vásárlás kellős közepében.

Sorra veszem a tizenöt évvel ezelőtti riportalanyokat. Horváth Lászióné iskolaigazgató nyugdíjba ment, Zalaegerszegen él. Az iskolások egyébként Marcaliba járnak, nyáron viszont a marcali gyerekek is Horvátkút- ra jönnek. A napközis tábor a régi iskolában van Minden gyereket fölvesznek a városi óvodába, s a felnőttek többsége is Marcaliban dolgozik. Naponta hétnyolc busz hozza és viszi őket.

Nemes Károlyék nincsenek itthon, viszont könnyen megtalálom Babina Elemér- nét. Tizenöt éve ő a posta- hivatal vezetője. A férje traktoros volt, amikor 1963- ban találkoztunk, most a marcali Vörös Hajnal Tsz gépesítési csoportvezetője.

A fia, aki rendőr Marcaliban, épp meglátogatta az édesanyját a kis hivatali helyiségben. Attila érdeklődésiéi hallgatja, amint a

— Hallottam, hogy csökken a lakosság száma.

— Csökken is, meg nő is — így Babináné. — Van, aki beköltözik Marcaliba, más meg ide jön. Még Érdről is települt ide két család; az egyiknél nyolc gyerek van, a másiknál négy. Aztán tessék csak megnézni, menynyien vannak a rendelőben a gyermekszakrendeléskor í A védőnő nemrég mondta, hogy tíz szülés várható jövőre ...

A postás az előfizetéseken sok mindent le tud mérni: naponta száznegyvenegy napilap jár, ebből százegy a Somogyi. És sok képes újság.

— Szinte minden házban van televízió, sőt két színes is működik!

Emlékszem, tizenöt éve tizennyolc volt.

A három horvátkúti tanácstag egyike Babina Elemérné. így nemcsak azt tudja, hogy mennyivel fejlődött a település, hanem azt is mi kell.

— Mondogatjuk a marcali

tanácsban, hogy jó volna bevezetni a vizet. A gázvezeték ott megy el a falu felső határánál. Egyszer jó lenne, ha ide is behoznák. Azt se bánnánk — most fúrnak nálunk —, ha meleg vizet találnának. .

Horvátkút ablaka régóta nyitva a világra. Ki az Ibusszal, ki a saját kocsijával bejárja a környező és a távolabbi országokat. A fiatal tréfának fogja fel, hogy huszonöt éve még sokan voltak, akik megijedtek a vonattól, mikor először látták. Babináné férje nemrég az NSZK-ban járt. Most jött meg az 1300-as Ladájuk, a régi kocsit a fiuk kapta.

A falu határában magasodik a fúrótorony. Este, amikor kivilágítják, olyan, mint a karácsonyfa. Talán a jövő jelképe...

Lajos Géza

Sok hete kaptam a meghívást: látogassak el a kaposvári Petőfi utca 29-es házba, mert ott csuda dolgok történnek.

Most senki sem várt, a kétgyerekes Hcsznosi Istvánné sem, aki az első pillanatban megrökönyödve nézett: miért is csöngettem be hozzá. De amikor elértem addig, hogy: „... kérdeznék valamit arról a néniről, aki összegyűjti a gyerekeket...”, mintha bűvös szót mondtam volna; szélesre táruit az ajtó.

Hasznosiné rögtön rákezdett:

— A néni nyugdíjas. Imádják a gyerekek, s nemcsak őt, hanem a férjét is. Amit Marika néni mond, az mind igaz, mind úgy van. Becsöngetnek hozzá, mintha haza járnának. Ö meg maga köré gyűjti az aprónépet, játszik velük, rajzversenyt rendez nekik ...

Nagynehezen Anikó, a hőemelkedés és sok-sok zsebkendő kellemetlen társaságában sínylődő kislány is megszólalt.

— En is rajzoltam a versenyen! Házat. Kis kertes házat. Es egy könyvet nyertem, amibe beleírták, hogy az a rajzolásért van.

— Nagyon várják már a gyerekek a nénit. Megbetegedett, szanatóriumba került, így aztán sok tervet későbbre kellett halasztani.

Exbúcsúztam. Úgy bocsátottak el: kérdezzek meg bátran másokat is, a házban mindenki ismeri a nénit. Füleltem a lépcsőház késő délutáni zajait, oda igyekeztem becsöngetni, ahonnan gyerekhangok szűrődtek ki. Ilyen ajtó Szepesi Andrásé- ké is. Amint beléptem, Szepesi Peti berohant a barlangjába, s magára zárta az ajtót. Kishúga az ismeretlen bácsi és a konyhában levő vasaló között ingázott — e kettő volt azokban a percekben a legérdekesebb dolog —, de mindegyiktől félt, ezért többnyire < az előszobában tétovázott, melyiket válassza.

Szepesiné arca földerüK amikor tisztáztuk jövetelem

célját:

— Marika néni? Njmgdi- jas, ötunokás nagymama, a ház kedvence, a gyerekek istápolója. Rajzversenyt is rendezett. ^Emlékszem, előtte könyveket gyűjtött, meg maga is vett. Azután végigjárta a lakókat, mindenkivel megbeszélte, hogy melyik jutalomkönyvet adja az ő gyerekének, merthogy minden gyereknek nyernie kell. De láttam már azt is.

hogy egyszer leült a lépcsőházban a lépcsőre a gyerekek közé, előhozott egy hatalmas albumot vagy kettőt is, és megmutatta a képeslapgyűjteményét.

— Ügy tudom, nagyobb terveik is voltak.

— Nemcsak voltak, vannak is. Csak közbejött a betegség. A biciklitárolót már részben átalakítottuk, de a befejezés még hátra van. Gyerekklub lesz ott, és Marika néni fogja vezetni. Lakógyűlés sem volt erről, hanem a néni végigjárta a lépcsőházat. Hát persze, hogy mindenki beleegyezett, és munkával is segít. Rengeteg gyerek van itt. Minden családban kettő vagy több.

— Ismerik egymást a háziak? Nem épp jellemző manapság az ilyen összefogás.

A férj vágta rá:

— Nem kell hozzá se pénz, se nagy hókuszpókusz, ötlet kell, meg az, hogy mindenki adjon valamit. Nem mecénás, klubtámogató szerv kell, hanem jóakarat. Ismerjük egymást. Azt hiszem, a néni ébresztette föl az emberek jobbik énjét.

— Meg a gyerekekét is — helyeselt a feleség. — Egyszer megszervezte, hogy a gyerekek mossák le a lépcsőház falát. Azóta egyik sem firkál rá mindenféle malac- ságot.

Még két emelet. Legfölül csak az egyik lakásból jöttek hangfoszlányok. Andrell Ivett — másodikos az iskolában — kérdően nézett, édesapját hívta, de azután nem engedte szóhoz jutni. Engem sem nagyon. Hallgattuk hát:

— Lesz egy klub. Lehet majd magnót vinni, meg kazettát. A Csövekre függönyt teszünk, van olyan tábla, amire kitűzik a rajzokat. Olyan igazi fiataksági klub lesz. Szőnyeg már van. Egyszer nyertem is egy könyvet. Horgászt rajzoltam a stéggel, meg egy napozó csajt. Hu úr kalandjai ez a könyv. László Lajosnét, a Marika nénit azért szeretjük, mert ő szervezte meg, hogy ne legyen

összefirkálva a fal. Elég kedves néni. Sokszor kérünk tőle ötleteket meg valamit, de azt mindig visszaadjuk.

— Várjátok Marika nénit?

— Eléggé várjuk, mert ha iít van, akkor nem unatkozunk.

Végső állomás (másodszor járok itt) a névtáblán László Lajos.

— Szánna rám pár percet?

— Akár egy órát is.

Igazából nem is rám figyel, hanem — az eset kissé rendhagyó — a mellettem toporgóra. A témához illően hozzám csatlakozott ifjú ember érdekli Lajos bácsit. Rögtön el is kezdenek társalogni a szarvas'oikáról, a mammutról meg a zsigerelés- ről, merthogy Lajos bácsinál trófeák vannak a falon. De azért nekem is jut néhány mondat.

— Tudja, mi gyerekbolondok vagyunk. Főleg a feleségem, mert én csak olyan másodhegedűs lehetek mellette, imádja az öt unokáját, meg az összes többi kis és nagy gyereket. Nem is Szeret egyebet tenni, csak az aprónép körül sürögni-forogni. Örök nyüzsgő. Azért én is megjavítom a gyerekek biciklijét ha kell...

— Nem fáradnak el?

— Mi nem. A sivárság ellen harcolunk. Szerintem minden házba be kellene költöztetni egy ráérő öreg házaspárt. Az emberek érzelmileg eltávolodnak egymástól. Talán egy kicsit megmutatjuk, hogy ez nem jól van. És tudja, nem vagyunk magányos, tétlenül szenvedő öregek!

Ahogy kimondja, olyan diadalmasan néz rám, mintha most foglalta volna visz- sza Budát a töröktől. Azután hozzáteszi:

— Beköltözött ide egy csomó idegen ember. Csak el kellett kezdeni a barátkozást. Nem szabad hagyni, hogy az embereket csak úgy szénásvillával egymásra dobálják, miközben hallgatunk és nem beszélünk egymáshoz.

Csöngettek. Lajos bácsi nem mozdult. A fiú nyitott ajtót.

— Nálunk mindig csöngetnek. Hát még ha hazajön a szanatóriumból a nejem! Csak az a ronda gerinckopás, az ne volna ...

Megérkezett a vendég. Mi pedig indultunk. A fiú, aki végig figyelt — senki se vette észre, hogy szinte minden szót megjegyzett —, hazafelé úgy beszélt Marika néniről, mintha neki is személyes jó ismerőse volna.

Luthár Péter

Előtérben az ipari tevékenység

Bővülő kapcsolatok a MÁV-val

Dél-Somogy legnagyobb és egyben a megye egyik legfiatalabb építőipari szervezete a barcsi Építőipari Szövetkezeti Közös Vállalat. Ez évi tevékenységének legjellemzőbb vonása a sokrétűség, az igényekhez való rugalmas alkalmazkodás. A megalakulást követő évek építőipari vállalásait számos ipari termék gjmrtásával oő- vítették, ebből származik az

idei 203 milliós bevételnek csaknem egyharmada, s a tervek szerint 1984-ben az ipari termelésből adódó bevétel az összérték 40 százalékát is meghaladja.

— Egy építőipari vállalatnak milyen lehetőségei vannak más jellegű ipari tevékenység folytatására? —kérdeztük Rauch János igazgatótól.

— Elöljáróban el kell mondanom, hogy vállalatunknál minden az építőipart, főként saját építőipari tevékenységünket szolgálja. Évente 50 —60 lakást építünk Barcson. Változatlanul feladatunk a mezőgazdasági szövetkezetek beruházásainak építése, értem ezalatt például az állattartó telepek, tároló létesítmények építését, s ehhez kapcsolódóan, illetve emellett egyéb ipari tevékenysé- get is folytatunk.

— Melyek a legjelentősebbek?

— A MÁV-val kötött szerződésünk hosszú távra szóló, jelentős megállapodás. A vasúti átjárókban jól hasznosítható és a jelenleginél biztonságosabb, könnyebben karbantartható Bőd án-útátjárókat építünk. Ezeket a speciális vasbetonszerkezeteket osztrák licenc alapján gyártjuk. Az idén 160 Bo- dán-elemet készítettünk 25 millió forint értékben; a jövő évtől a MÁV ilyen igényeinek mintegy 90 százalékát mi elégítjük ki. Ezenkívül árokburkoló lapok gyártására is együttműködési megállapodást kötöttünk. Előnye, hogy kevés élőmunka-ráfordítással be lehet építeni, s lehetővé teszi a gépi tisztítást. Ezekkel és a vasbeton rakodóponkok gyártásával együtt jövőre mintegy 45 millió forint értékű terméket szállítunk a MÁV- nak.

— A vasbeton szerkezetek gyártásán kívül mivel foglalkoznak még?

— Elkészült a hőszigetelő- üveg-gyártó üzemünk. Mivel a gyártáshoz szükséges gépsorok még nem érkeztek meg, kézi munkával készítjük termékeinket. Ez az országban az első úgynevezett regionális üvegbázis. Feladatunk egyrészt az ipar számára hőszigetelőüvegű ablakok gyártása, másrészt szervizszolgálat, ezen belül, a típusüvegek mellett, egyedi méretezésű üvegek készítése. A tervek szerint évente 60 ezer négyzetméter hőszigetelő üveget értékesítünk majd. A szervizszolgálat keretében Dél-Dunántúl lakossági szolgáltatását látjuk el. Jelenleg a hőszigetelő üvegek cseréjének átfutási ideje körülbelül három hónap, mi pedig 72 órán belülre vállaljuk a cserét,

— Az ÉSZKV napkollektorok gyártásával is foglalkozik. Milyen tapasztalataik vannak e téren?

— Ahhoz képest, hogy három évvel ezelőtt még egy sem volt fölszerelve, szép eredményt értünk el, bár sok helyen idegenkednek tőle. Az idén 1200 négyzetmétert építettünk be, többek között a barcsi Vörös Csillagnál, illetve Debrecenben, Mernyeszentmiklóson és Balatonfü- reden hasznosítják berendezéseink segítségével a napenergiát. Jövőx'e tervezzük rendszerek mérését, és így több, a gyakorlati hasznosítást jellemző adat birtokában folytathatjuk a fejlesztéseket.

— Említette, hogy évente 50—60 lakást építenek. Ezenkívül milyen létesítményeket építettek az idén?

—- Egy gyermekotthon felújításán és bővítésén is dolgozunk. Mi építjük a városi sportcsarnokot és az űi kenyérgyárat, jövőre pedig megkezdjük a szigetvári cipőgyár barcsi telepének épíNagy Zsóka