Somogyi Néplap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
Néma monológok Jevtusenko E rdei Béni telepvezető reggel fél kilencre rendelte az irodára Józsi bácsit, a raktárost. Ök két ten voltak a telep legrégibb dolgozói,, a törzsgárda. Erdei 1947-ben, még úgyszólván gyerekfejjel kapta a megbízást, hogy hozzon ösz- sze egy építőanyag telepet a község határában. A számára már akkor is bácsiszámba menő Kuncz Józsefet vette maga mellé segítségül. A hadifogságból nem sokkal korábban megtért ember örült a - lehetőségnek, betűhöz nem értett, alkalmi munkából élt világéletében. Hogy kenyere biztossá vált, megelégedetten nézett a jövőbe. Béni szavára, aki iránt — ezen állása miatt — mély hálát érzett kezdettől, képes lett volna bármire. Az első időkben valósággal két ember helyett dolgozott, míg csak „telepformája” nem lett közös művüknek. Sarabolt. egyengetett, gödröt ásott, bódékat emelt, egyet irodának, egyet, hogy legyen hová járni, elkészültek aztán a fészerszerű építmények is cementnek, festéknek, égetett másznék, miegyébnek, s legvégül a meszes gödör is a telep végében. Idővel persze változott a kép. Terebélyesedtek, modernizálódtak, nyolcán lettek. S persze beletanult ki- ki a maga mesterségébe. Az egykori Béni gyerekből FŐNŐK ŰR lett, Józsi bácsiból megiassúdott, locsifecsi vén- ség, akit azonban akkurátussága, hűsége s nem utolsó sorban alapos anyagismerete megtartott „hivatalában" jóval a nyugdíj határon túl is. Jóllehet a sok beszédével az idegeire ment már néhányszor Erdeinek, azért nem küldte el. S nemcsak azért nem, mert benne egy kicsit a valahai „hőskort”, a fiatalságát tudta maga mellett, de azért sem — s főleg azért —, mert Józsi bácsinál megbízhatóbb munkatársat a gyorsan múlt évek nem igein küldtek a telepre. Aki is tisztelvén a telepi regulát, reggel pontban fél kilenckor megjelent az irodán. — Tegnap este maga zárt, öreg, így van? — fogadta a belépőt, majd .látva annak igenlő fejmozdulatát, folytatta —r, nos, akkor kár szaporítani a szót. Én a stiklit fölfedeztem, a maga' dolga már csak annyi, hogy szépen elmondja, hogy hogyan is volt ez a tegnap este! Maga ellen szól minden, úgy, hogy ne is próbáljon kertelni! Nos? E rdei az irattartó polcon kotorászott. Józsi bácsi oda-odasandítva figyelte annak matatását, s hogy az éppen ott babrálga- tott, egyértelművé tette, hogy a stiklije valóban fölfedeztetett — Nem tagadom — kezdte az öreg — a telepről valóban én mentem el utoljára. Minek is tagadnám? Hisz azt a főnök úr is jól tudja, hogy az én fájronto- mat soha nem a csöngő szabta meg, hanem a munka. De tegnap kivételesen nem a dolog miatt kellett időznöm. — Csak röviden öreg — rántott a gyeplőn Erdei —, így sose érünk a végire. Ne kezdje Ádámnál—Évánál, mert ránk estellik. Nekem még dolgom van. Tízre a városban kell lennem. Tehát? — Mondom én — folytatta az öreg —, de úgy jobb, már engedelmet kérek, ha sorjában! Mert, hogy ebből tetszik ki, hibásan cseleked- tem-é, vagy sem. Szóval, hogy végeztem a dologgal, bementem én is az öltözőbe s nekivetkőztem, hogy tusolok. Az ám! Csakhogy nem találtam a szappanomat! Egy helyen tartom én mindig kérem az ablakmélyedésben, de most nem volt ott. Na mondom hát most mi a nyehisséget csináljak? Anélkül?! Hát az meg milyen tisztálkodás? Nem vagyok én puli, aki csak úgy megrázza magát, ha víz éri! — Józsi bácsi — vágott közbe Eirdei —, tudom én, hogy maga nem puli. Ne ezt fejtegesse itt nekem. Arról beszéljen, amiért hivattam! — Arról a! A színtiszta valóságot beszélem én, főnök úr, úgy ahogy történt. És Ismerhet, ha vétett is a kezem, a számmal sohasem próbáltam helyrehozni. — Most mégis azt teszi, öreg! — Ö! — tárta szét a kezét Józsi bácsi, — ne állítsák már ilyet a főnök úr! Rosszul esne ilyet hallanom! — Rendben — ült vissza az asztalhoz a főnök — nem állítok semmit. De akkor most már hozakodjék elő a dologgal! — Jól van — sóhajtott az öreg —, ott hagytam tehát el a szappannál, hogy nem találtam. Pedig ott volt, hogy a rosszbaj álljon bele. Vagy tán nem is bele, de abba a marhába, amék rárakta az újságját, merthogy attól nem tanáltam. Ott volt alatta. Persze, hogy pontos legyek, ez már csak azután derült ki, hogy letusoltam. Kénytelen voltam végül is csak úgy szappany nélkül. Olyan is volt az, még a hátam is lúdbőrzött. — Na, idehaílgasson! A z asztalra csapott Erdei, s fölemelte a hangját: — Vagy beszél nekem arról, amiért hivattam, vagy elmegy a fenébe! Tudja, hogy én rendes hangot ütöttem meg magával szemben mindig, de most már igen unom a szappanját! — Dehát arról van szó, tisztelt főnök úr, éppen arról, hogy mennyire megdühödtem emiatt a francos szappan miatt én is. Ez vitt engemet a rossz útra... — Na végre, nyögje már ki, az áldóját! — Merthogy megtanáltam azt a csöppnyi szappant, azon nyomban elhatároztam mondom, többet ti nem fogtok ki rajtam, s becsomagoltam ugyanabba az újságba, ami alatt meglapult, s behoztam az irodába ide. Igen — mondta töredelmesen s megállt egy pillanatra. — Gondoltam itt biztonságban lesz! Odadugtam, igen, a polcra, az iratok közé! Arra találhatott rá a főnök úr, s igaza is van, ha bepipult, dehát mit tehettem volna? Én belátom, hogy ilyesminek nem ott a helye, el is viszem, ha már így alakult, s utána nézek valami alkalmasabb helynek. Nem akarok én mégegyszer így járni. — Jól van öreg! — állt föl az asztaltól Erdei —, úgy látszik hülyének néz. teljesen hülyének! Papol itt minden szarról, csak arról nem, amiről kéne! — De hisz elmondtam én mindent, főnök úr — döbbent meg az öreg, — ha nem is sorjában, de azért csak el! Hát mit mondjak még?! — Nem hallotta mivel kezdtem? —, förmedt rá türelmét vesztve Erdei. — Azt kértem magától, ne kerteljen, hanem mondja ,el szépen, mi volt az este! Maga ment el utoljára s akkor még megvolt az .a nyomorult deszka! Még láttam én is. S reggelre lába kelt! Hajlandó tehát elárulni, hogy hova lett az a meszes deszka, vagy nem?!. — Hát afelől folyik a kihallgatás?/ — Hát mi az istenről folyna?! ( — Merthogy én azt hitiem, hogy a kis szappanom miatt, hogy ... ugye, behoztam ide... — Öreg! — , lépett ekkor az idős ember elé Erdei — ha nem hagyja abba ezt a szappanyozást, én ... komolyan mondom nem állok jót magamért! A betyár istenit, azért ... mindennek van határa! Eddig egy szög sem tűnt el a kezén, most vén- ségóre válik csirkefogóvá?! — Én, Főnök úr?! — Maga, maga! Még csodálkozik? Hogy valakinek épp egy koszos deszkára támadjon kedve! Dehát mindegy, lopás az így is, úgy is! El is bocsájthatnám ... — Dehát miért főnök úr? — Ne bőszítsen már öreg a süket istenit magának! Hát nem érti?! — Értek én mindent, főnök úr, hogyne érteném! Túl akar rajtam adni, mondja meg. De ne fáradjon, megyek én magamtól is! — De előbb most már előadja azt a rohadt deszkát! Addig innen egy tapodtat sem! Vén csirkefogó ! — Vénnek vén vagyok az igaz, fiam. De hogy a csirkefogó te vagy, az is biztos! — Tudja, hogy kivel beszél? — kapta el az öreg gra- bancát Erdei, tudja?! — Egy nyik- hajjal. — Vonja vissza! — rángatta meg az öreget —, de azonnal! Hal 1 ja ?1 — Vegye le rólam a kezét! — szólalt meg fojtott indulattal az öreg. — A főnöke vagyok! — lépett az ajtóhoz Erdei, —s innen most már addig ki nem megy, ezt garantálom, amíg el nem mondja az igazat — Az igazat?! — lépettel Erdei mellett Józsi bácsi —. hát legyen! Nem hagyott végigbeszélni, csak tolvaiozott itt, meg rángatott, de ... jól van! Ugorjunk a végire. Mint mondtam, bejöttem ide az este, hogy nézzek valami helyet a szappanyomnak; h.ái ahogy körbelestem, ezen az asztalon állt meg a szemem. Az asztalán. Magam csinál- I tam valaha, s már volt ^eszemben többször, hogy megjavítom. — Itt van hát a deszkája, tisztelt főnök úr! A zzal lerántotta az asztalról a viaszosvásznat, fölborította, s néhány dühödt rúgással kipenderítette annak lapjából az előző este belefűrészelt deszkát. — Itt van! Legyen vele boldog! Megfordult aztán az öreg. s elindult kifelé. Erdei félreállt. utat engedett a távozónak. Majd behúzta az ajtót s leült a lócára. Szanaszét szóródott papírjain ott hevert keresztben a keresett tárgy a deszka, s mellette, hogy hogynem — le- sodródhatott tán — egy újságpapírba csomagolt aprócska valami. A két üdülőtelek szomszédos volt. Az egyik egy kétgyermekes orvosházaspár tulajdonában, a másikon meg egy nyugalmazott mérnök lakott a feleségével. Az orvosék csak a szabadságukat tölthették lent, az öregek viszont ott éltek tavasztól őszig. Fűthető kőház volt az övék, a másik pedig egy faház, éppen csak a szükséges bútorokkal berendezve, hi szén alkalmilag jó volt ez is. Az öreg mérnök kertészkedett, és különösen büszke volt a barackfáira. Az idén jó termésnek örülhetett. A három kajszi és a négy őszibarackfa roskadozott a gyümölcsöktől. Épp akkortájt, amikor a szomszédos telekre megérkeztek a tulajdonosok. Hozták magukkal a gyerekeket is, öt és hét év körülieket. Egy fiút meg egy kislányt. — Figyeld csak — mondta a mérnök a feleségének —, ezek a kölykök rájárnak A kép, az érzéki megjelenítés a költészet elemi tartozéka. Sok olyan költőt ismerünk, aki rajzban, festményben is megpróbálta megragadni a világot. A kétféle tehetség gyakran párosul egymással. . Jevgenyl j Jevtusenko, a világhírű szovjet költő, drasztikusan be- r’allja: ”A rajzoláshoz, ellentétben elődeimmel, tragikusan tehetségtelen vagyok.' Am képekben látja a vili got, ezért fogott fényképezőgépet, ha inár a keze nem majd a barackosomra .., Résen kell lennem! És attól kezdve hajnaltól késő estig lesben állt, várta mikor érheti tetten valamelyiket. Kerítés ugyanis még nem volt. Nem sokáig kellett várakoznia. A nagyobbik gyerek, i kislány hamar észrevette a Oarackfákat, és egy óvatlan pillanatban odaszaladt, hogy ci lehullott gyümölcsökből vegyen. Ment volna utána a fiú is, de egy kemény hang megtorpantotta, sírásra görbítve a száját. — Teszed le rögtön! — Az öreg a botjával hadonászott. — Erre' tanítanak a szüleid, hogy a máséból lopj?! A kislány ijedten dobta el a barackot. Kézen fogta az öccsét, és visszaszaladtak a másik telekre. — Nem megmondtam? — Az öreg diadalmasan mutatta a visszaszerzett barackot a feleségének. — Az or.vosék- nak még a bőrük alatt is engedelmeskedik képzeletének. Ehhez a művészethez viszont mostani, Ernst Múzeumban látható kiállításának tanúsága szerint nem is akármilyen tehetsége van. Különös szerencséje, hogy bejárhatta az egész világot. Képein Mongólia, Japán, a Jülöp-szigetek, Szingapúr, Xuszteália, New York, Kanada, Anglia, Jugoszlávia, Olaszország, s természetesen a Szovjetunió elevenedik meg. Kevés táj, csendélet, pénz van, de azt elnéznék, hogy a kölykeik a nyugdíjasoktól lopjanak. Micsoda erkölcs! Fuj! ' — Hiszen mi nem is szeretjük a barackot — mondta csendesen az öregasszony. — Miért nem engeded, hogy szedjenek belőle? — Mert ha engedném, ak kor előbb-utebb a környék összes kölyka idejárna, aztán csak tépnék, szaggatnák a fákat... A gyerekek többet nem próbálkoztak baracklopással Két hét múlva, a szüleikkel együtt elutaztak. Újabb kút hét múlva a fákról minden gyümölcs lehullott, ott rohadt halomba a földön. Az öreg ásott egy hatalmas gödröt, és szépen, takarosán belegereblyézte az egészet. Beföldelte, ledöngölte. — Jön az ősz — mondta a feleségének —, rövidülnek a nappalok ... Reggel már alig tudtam felkelni, megint hasogatott a derekamba. Az öregasszony nem szólt, hallgatott. — Vajon mennyi van még hátra? — gondolta és a kopasz, gyümölcsléién fákat nézte. nagyon sok arc, mert Jev- tusenkót elsősorban az ember érdekli. A világon mindenütt a köznapi, a csendes, a póz nélküli rejtelmeket, a pillanatokat, a rezdülő részleteket látja meg. A kisemberek, az elesettek, az öregek, a kisgyermekek bukkannak föl legtöbbször képein. „A fotográfia — vallja — azok néma monológja, kik nem kaptak szót az irodalomban.” Bencze /ózsef versei Árnyékba dőlt Árnyékba dőlt az erdő, lehullott a makk, csillagpikkely szárad, Hold-ejtőernyő fennakad. Tépázott vadmadár szívem. Rikkantanak őzbőrű lányok; talán a fák is csiklandanak. Fakul az erdő, vedlik minden ág, átváltódott a nyár levélkalanddá. Vágják, mégis csendes az erdő. Ki tudja, mennyi, az eljövendő? Balaton Bimbó-hajasbabák, ősz, hótól őszes szűzi érmék, jühbél dudavirágok, lidice-tüske álmok. ,A Balaton jégmező-főterén ravatalra térdel a tündér. Jéggyöngy olvasó csüng a tihanyi apátság apácanyakában. A tavaszt beáztatták jeges kékgáliccal szorongó torkú békák. Szívemben hűit hínárzó ér. NÉMETH PÁL A leszesdsszka Tóth-Máthé Miklós BARACKOK
