Somogyi Néplap, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
B-osztagommal együtt jár az úgynevezett kádermranka. Ez kö- tÄHjeliil és esősorban annyit jeAent, hogy végighallgatom. a kolléganőm panaszát (im és máért akadályozza őt a munkában, mutatóban ide írok néhány okot: megnyomták az autóbuszon, hányingere, migrénje, leike van, összeveszett a..., beteg a ...), a másikat igyekszem lerángatni a földre (nem kell ma megváltani a világot, ráér holnap is), boldog vagyok a harmadikkal, mert olyan jól sikerült a házassága (a gyereket is fölvették a mate- matikatagozatra), sírok és nevetek, számon tartom a név-, születés, és egyéb napokat, prémiumot osztok, megértő vagyok (ez a legnehezebb), aláírom a sza- badságos papírokat, tárgyalok az új felvételissel, megkérdezem a kolléganőket, hogy ha alkalmazom, nem fogják-e már az első perctől utálni, fölveszem a gépírónőt, és szavamra, ritkán gondolok az alkotmányra. Elég gond az akkor, ha vezércikket kell írni. Gépírónő-jelöl tünk elvált asszony, két és fél éves gyerekét egyedül neveli. Huszonhat éves, és eleddig mindig csak szerződéssel dolgozott, gyes-en levő kismamák helyett. Emikor megtudja, hogy nálunk igazi státus van, madarat lehetne vele fogatni (lehet, hogy az jobban is sikerülne, mint a próbagépelés). Fél fenékkel ül a széken, és olyan összeget kér, amelyet nem merek ide írni. Olyan kevés. Nekem öröm. Mint tudjuk, a bérszínvonal feltalálása óta az olcsó munkaerő nagy öröm. Palástolni igyekszem, ezért fontoskodó, töprengő képet vágok, amit az asszony félreért, és azt mondja: Hál’ istennek, a gyerek nem beteges. Ettől a közléstől elpirulok, mint akit rajtakaptak valamin. Valóban az járt az eszemben, hogy mi lesz, ha a gyerek beteges. Viszont aj fc igaz, hogy ha nincs gyereke a munkavállaló-jelöltnek, akkor meg azon szoktam gon- dolkoni, hogy: ajaj, ez majd ezután fog szülni. Így ájgan csöndben pirulok, és hlaba hessegetem, eszembe jut egy másik beszélgetés. Két éve történt, hogy a nőnemű munkavállaló munka- képességét, szorgalmát, alkalmasságát, megbízhatóságát két kisded korú gyermekének egészségével kívánta bizonyítani. Nyilván volt némi gyakorlata, sok főnök veséjébe nézett már bele, mert aduként elővett egy orvosi igazolást arról, hogy „fent nevezett gyermekeinek” manduláját már kivették. Megadtam magam. Most is megadom: jöjjön, aminek jönnie kell, és az úi gépírónő. Sajnos, az utóbbi másnap már nem jött, mert i megbetegedett a kislánya. J ött vissza a kolléganőm (akit meg szoktak nyomni az autóbuszon). Hiába élcelődöm ezen a kétértelművé változtatható ténnyel, ö most komolyan akar beszélni. Beszélünk. Nekem nincs semmi mondanivalóm, ami volt, azt elmondtam a legutóbbi ér- I tekezleten. Elégedett vagyok a munkájával (persze lehetne egy kicsivel többet és jobban). Ö azonban, mint már annyiszor, most is kifejti mondanivalójának lényegét, hogy: úgy érzi. Ügy érzi, hogy nem kap megfelelő munkát, aztán nem kap tisztességes prémiumot, nem kap segítséget, megértést, biztatást, elismerést, építő kritikát, pedig az ő teljesítményé is van olyan, mint (és itt a vele egy szobában dolgozó kolléganő neve hangzik el). Kijelentem, hogy nincs igaza. Ettől — pillanatnyi pszichés állapotának megfelelően — dühbe jön vagy depresszióba zuhan, és visszatarthatatlanul bevallja, hogy bár tudja: a munkahely nem szociális intézmény, de neki igazán annyi gondja, baja van, hogy azt kettő is megelégelné. Én mindenesetre már megelégeltem. Néha közbeszólok demonstrálom, hogy figyelek, de persze nem érthetek vele egyet. Szerintem irreálisan ítéli meg a munkáját. Kelletlenül bár, de elkezdem földre. Nem nagyon vérzett Sőt, egyáltalán nem. De ilyenkor sosem lehet tudni, a mentők elvitték. Félretolják a sérült kocsit, a rendőrök beszállnak a kék- fehér Zsiguliba. Üvegcserepek maradnak az aszfalton. A kopott ruhás körülnéz, az emberek szétszéledtek. Elin- duí a tér felé. — Akkor inkább írjon ki,' mondtam a főorvosnak — a sápadt, őszülő hajú ember papírokat terít ki a térdére, összehajtogatott lapok, pecsétekkel, aláírásokkal, az t gyíkét átnyújtja a vele szemben ülő idős asszonynak. — Itt a zárójelentés. Szóval, a főorvos azt mondta, majd egy hónap múlva. A villamos robog, néhá- nyan oda-odapillarttanak a meséiére, mert hangja betölti a csaknem üres kocsit. — De én annyit nem bírok ki. És tudja, mennyi lett belőle? Három hónap. — De ebbe bele is halhatott volna, hát örülhet, hogy nem lett nagyobb baj — és az asszony szedelpzkö.dik. ■— Minden jót. A fénfi felpillant: ülése mellett egy magas, szemüve^ ges alak áll, mereven nézi az utcát. — De ha egyszer bent mindennek kell lennem, tmk- lakatosnalk meg szerelőnek is, akkor nem lehet a kórházban feküdni ... A szemüveges zárkózottam néz ki az ablakon, nem vísz- szautasítóan, inkább valamin törheti a fejét. Egyre többen figyelnek a férfira, aki egyet- kettőt még hümmog, de látva a szemüveges érdektelenségét, áttelepszik a másik oldalra, ahol egy öreg bácsi ücsörög. A férfi a zsebébe nyúl, kihajtogatja az agyonfogdosott papírokat, s mintha folytatná, úgy mondja: — A főorvos egyébként jé ember, arról ő sem tehet, ha a dolgok nem úgy alakulnak. De nettem végül is nyolc hónapom ment rá erre a betegségre ... A bácsi ka bólogat: — A betegség a legrosz- szalhb. Csak az kerülje el az embert A férfi nekibátorodik. — Tessék, ez a zárójelentésem. Műtét nélkül nem fog men ni .., A bácsi átveszi a papírt, zavartan forgatja. A férfi közelebb hajol, mondhatni meghitten duruzsol, időnként „a főorvos'’ meg a „tmk-műhely” kihal- lik. Amikor az öreg leszáll, mint az ismerősök búcsúzáskor, kezet ráznak. Maratkó László Magányok sorolni a hibáit Végtére is védekeznem kell, ha nem akarok neki igazat adni. Először csak sommásan, aztán részletesen, végül aprólékosan elemzem egész munkáját, életét, jövőjét, múltját, tehetségét, szorgalmát, érzelmi és szexuális életét, családfáját, önszántamból sohasem gondoltam volna végig ezt a lassan kikerekedő vádbeszédét (hangsúlyozom, eredetileg elégedett voltam a munkájával), amit a kolléganőm a mártírok üdvözölt arckifejezésével fogad. Árpádházi boldog Margit arcán láttam utoljáira ilyen mosolygós szenvedést. A szeme időnM iskolai Vilmos Rossz a készülékem ként könnyel telik meg. melyet a céljukat elért emberek könnyedségével töröl le. Mi tagadás, szeretnék már megszabadulni tőle, ezért rövidebbre fogom, hadd siessen a barátnőjéhez, a mamájához elmondani, hogy a főnöke egy gazember, pikkel rá, üldözi, és innen csak elmenni szabad. Miután feltörlöm a helyén maradt tócsát, bekérem a prémiumjavaslatot. Ez a rögtönzött vádbeszéd olyan jól sikerült, hogy meg kell fontolnom: kaphat-e éppen most ennyi prémiumot. Még félreértené. Kihúzom hát a számot, és némi töprengés után a felét írom be helyette. Szeretem, ha következetesnek tartanak a munkatársnőim. Éppen sajnálni kezdem magam, amikor egy másik kolléganő töri rám az ajtót. Az iránt érdeklődik, hogy milyen színűre fesse be az eget. Van néhány ötlete Í6, például le kellene menni, be kellene menni, ki kellene menni, föl kellene menni, de mára már nem tudja vállalni, legföljebb délután, mert délelőtt találkája van a miniszterrel, szanál néhány nagyvállalatot, megírja a jövő század regényét és megbuktatja a guatemalai kormányt. Erőt gyűjtök, hogy megfékezzem, de nem enged szóhoz jutni. Biztosít, hogy neki nincs senkije — amint azt jól tudom —, mi vagyunk az ő családja, és értünk, továbbá a mi kis kollektívánkért, városunkért, ezért a sokat szenvedett, drága kis hazáért ó minden áldozatra képes. Mondhatnám, hegy nincs szükség áldozatokra, legyein egyszer magánember, menjen társaságba, vegye ki végre a múlt évi szabadságát, pihenje ki magát, hogy is mondjam, legyen egyszer fáradt, netán beteg is lehetne, sőt (nekilendülök) mi lenne, ha csak úgy, előzetes egyeztetés nélkül, teherbe esne és kivenné a szülési szabadságot, sőt a gyes-t is, majd az anyasági napokat... Szomorúan néz rám. Szeméből sjit a vád: hát itt tartunk, már a főnöknek is fumigál a munka, a lelkesedés. Bezzeg a fényes szelek idején, az újjáépítéskor, az első ötéves tervben, a tsz-szervezéskor... (Gyorsan kiszámolom, hogy a tsz-szervezéskor. volt kiscsoportos óvodás.) Elröstel- lem magam és udvariasságom, sőt bűntudatom jeléül kinyitom az ablakot, hadd szálljon ki (ez is időmegtakarítás), hiszen várja a miniszter. Engem meg a következő kolléganő, akit a‘férje minden reggel autóval hoz be. este pedig autóval visz haza, és aki szeretné elmondani, hogy neki az égegyadta- világon semmi problémája nincs, sőt boldog. A férje nem iszik, nem dohányzik, nem nőzík. Ök minden reggel abrosszal terített asztalon reggeliznek és a férje mindig megköszöni a gondoskodást: koszi, puszi, kav- csi. Hát nem gyönyörű? A gyerekek nem betegek, viszont jól tanulnak, sikerrel veszik az akadályokat a bölcsődében, óvodában, tagozaton, gimnáziumban, egyetemen, akadémián. Lakásuk a legszebb otthon a környéken. Nem kér semmit, sőt hozott egy kis puszedlit, hogy megkóstoljam és fogalmam legyen, mily.en jó háziasszony ő, azon túl, hogy itt sincs vele semmi probléma. Elégedett a munkával, a prémiummal, se többet, se kevesebbet nem akar, mindenkit nagyon szeret, engem is, persze nem úgy, hali nem úgy, mert ő ugyan el nem tudna képzelni más férfit. M ikor elmegy, összeroskadok. Kiszólök a titkárnőnek (ajjaj, egy újabb nő!), hogy holnapig senkit se engedjen be sőt az idén már senki se jöjjön, de lehetőleg jövőre se, mert dolgom van. Vezércikket kell írni a nők munkához való jogáról/ Leülök, lassan befűzök egy papírt az írógépbe, és egyre szilárdul bennem a meggyőződés, hogy erre a feladatra, mint elfogult férfi alkalmatlan vagyok. Természetesen a hiba az én készülékemben van. — Mi történt? — Valakit elütött ez a kocsi — mondja a férfi, aki kopott ruhában álldogál a járda szélén, arca borostás. A Lada ott áll az utca közepén, szélvédőjét pókhálószerű repedés futja be. Motorháztetőjén i ütés nyoma: odáig repült fel a szerencsétlenül járt ember. Középkorú asszony jön a zöldségesbolt felől, mindkét kezében szatyor. — Jézusom, mi volt itt? — Biztosan át akart szaladni, ez meg elkapta — mondja a kopott ruhás. — És a sérült? — Már elvitte a mentő. Kisebb csoport figyeli már a helyszínelő rendőröket. A kutyát sétáltató öregember most érkezik, hátulról ágaskodik. — Karambol? — kérdezd reszelő® hangon. A kopott férfi le nem veszi szemét a fényképező rendölökről, úgy mondja: — Innen, a parkoló kocsik közül egyszer csak kiugrott, át akart szaladni oda. ahol a fodrász van. Ez meg jött vagy hatvannal, elkapta, felrepült a tetejére, onnan a Szirmay Endre MEGTALÁLOM őrt • Barátaimmal már ritkán vitázom, de magammal szabad még szembeszátlnom; forgandó sorsunk az egyetlen vitám, mi volt alolcor, mi lesz majd ezután, mit. tettem és mit tehettem volna, — ha élne apám, ugyan mit is szólna — terveim suhogó madárcsapata messze röptetett — csak a szülőhaza vár bizakodva és türelemmel, mert biztos már, hogy megbékélve a. renddel a halálon innen és túl a halálon a visszatérés útját megtalálom mindnyájatokhoz. goraszonáta, hat vonósnégyes, egy szimfónia és jó néhány dal és zongoradarab szerzője. Zongoraművészi karrierje is bizonyára a koncertíroda- lom felé fordítja figyelmét. Említett első operájának a bemutatója idején Britten már 28 éves. Négy esztendővel később két kamaraoperája, a Lukrécia elrablása és az Albert Herring után megírja A kis kéményseprőt, majd a Glorianát, azután táncjátékát, A pagodák hercegét, és — Shakespeare nyomán — A szentivánéji álom című nagy sikerű vígoperáját. Britten hihetetlenül termékeny alkotó energiájából még olyan világhírűvé vált kompozíciók megírására is jutott, mint — egyebek közt — a Háborús Requiem, a Simple Symphony, a Variációk és }uga egy Purcett-té- mára ... Mérhetetlen drámai sodrású művedben gyakran felbukkan a humor, a szatíra, a természet erőihez és szépségéhez való vonzódás. És ha figyelőmbe vesszük példáiul azt is, hogy fiatal éveiben. gyakran , muzsikált h adjikórházakban, óvóhelyeken — Benjamin Britten emberi-művészi magatartásában,, személyiségében korunk egyik legnagyobb humanisU művészét tisztelhetjük. S*, Gy. A Eiótvenesztendö Benjamin Britten Alig található századunk zeneszerzői között olyan jelentős egyéniség, aki sokoldalúságban, a vüág társadalmi és politikai ellentmondásainak felismerésében és nem utolsósorban mint ízig- vérig zseniális muzsikus együtt említhető lenne a hetven évvel ezelőtt, 1913.. november 22-én született Benjamin Brittennel. A sziklás, hullámtarajos, angol tengerparti kisváros, Lowestoft részben meghatározója volt az itt született Britten későbbi operáiban megjelenő karaktereknek. A szülőföld öröksége az egyik legnépszerűbb mű, a Peter Grimes alakjaiban jelent meg talán legerőteljesebben. Ez a valóságot kegyetlen re- alisztikusságában ábrázoló, minden romantikus idilltől mentes, tragikus falusi életkép a szegény halászok gyerekkorból ismert alakjainak emlékét őrzi. „A szegények poétája” — mondták a fiatal Brittenre a mű bemutatása idején, amely a Paul Bunyan című, 1941-ben bemutatott opera bukása után végre sikert hozott szerzőjének. Ettől kezdve a század együk legnagyobb operák öltőjének tekintik Brittent, Wagner és Debussy után a műfaj tálán legjelentősebb meg- újítójának, aki különösen fejlett színpadi érzékével, bámulatos dramaturgiai megjelenítő készségével és a jellemábrázolásban alkalmazott erőteljes zenei kifejezöerejé- vel tűnt fel. Britten szimfonikus, orato- rikus, sőt kamaraműveik- komponistájaként ts kiemelkedő szerző. Talán két legjelentősebb mestere, Frank Bridge és John Ireland hatására írja azokat a korai szimfonikus alkotásokat, amelyekkel első sikereit aratja. Britten már ötéves korától folyamatosan komponált, s kilencéves, amikor első, immár figyelmet érdemlő alkotását, hegedűversenyét megírta, tizenhat esztendős karában már egy oratórium, Hz aooSOMOGYI NÉPLAP Jóba Éva rajza
