Somogyi Néplap, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-12 / 241. szám
s 0 í w *r. ■ « uj alkotások a szoborparkban Az idén nyáron is rangos munka folyt a nagyatádi faszobrász művésztelcpen. Az elkészült alkotások egy részét már felállították a szoborparkban. Az alkotók és műveik a képok sorrendjében: Saakari Mattilauri: Plasztika. Varga Géza Ferenc: Iguana. Makai Károly felvitelei Orosz Péter: Kaszahegedü. Balogh Péter: örök. Jövőbe néző »romlófőttel Művelt szakmunkásokat A következő hetekben valószínűleg igen sok helyen — iskolákban és kollégiumokban, tantestületi szobákban és szülői értekezleteken is — szó esik majd az oktatás távlati fejlesztési tervéről. Lehetne az izgalmas sokoldalú tervezetnek ezt a címet is adni: milyen lesz a jövő iskolája. A program- tervezet ugyanis — jócskán túlmutatva az ezredfordulón — kitekintést ad az iskola- rendszer teljes formai és tartalmi fejlődésének valószínű útjára. Ezúttal csupán egy szeletkét kanyar:tva a tervek és variációk jókora tömegéből: megidéznék azokból a gondolatokból egyet, kettőt, amelyek a szakmunkásképzés továbbfejlesztésének néhány állomásával összefüg- gőek. Tartalmaz a tervez“! például olyan tételeket, hogy — a demográfiai csúcs levezetését követően — miként váljék és válhat egyre több esetben érettségit Is adóvá a szakmunkásképzés jelentés része. Lehetne bőséggel tovább folytatni a válto^jás Igényét hordozó elgOTöolásokat A szakképzés változtatása többféle óéit szolgálna Elsőrendű a magasabban kvalifikált, jobban képzett szakmunkás nemzedék kialakítását hordozza elveiben. Nem utolsósorban azonban azt is eredményezni kívánja hogy a humán műveltségi alapokkal is rendelkező, korszerűbb képzettségű és igényű, több tudást hordozó ifjúmunkás-nemze- dekek dolgozzanak majd az ezredfordulón és később, az utána következő évtizedekben a magyar iparban. Fel-feDobbánó viták tőrében, nézetütközések és nézetegyeztetések folyamatában sokszor és sok helyütt szó esik napjainkban a szakmunkásképzés jó és kevésbé Jó oldalairól. A vitá- zók aligha tekintenek mindig az évtizedek távlatába, buszén a gyáraknak ma is és holnap is, mihamarabb teljes értékű munkát végző, fölkészült fiatalokra van szükségük. Jelenleg a középfokú oktatásnak mintegy a felét a szakmunkásképzés jelenti. Pontosabb adatokkal: az ország 266 szakmunkás- képző intézetében egyidejűleg csaknem 170 ezer fiú és leány szerez — összesen 190 szakmában — tanévenként elméleti és gyakorlati alapismeretieket. Az utóbbi tíz évben különösen sokat lépett előre a képzés. Korszerűbb lett a szerkezete, egész sor szakma szűnt meg, illetve olvadt bele szakmacsoportba. Üj szakmák alakullak a modern ipar követelményeinek megfelelően. Gyári szakemberek a megmondhatói: mennyit léptünk előre e tekintetben. És léptünk-e eleget? A viták, konkrét tények alapján a képző intézmények pedagógusai panaszkodnak az általános iskolából érkező, gyengécske tudású gyerekhadra, akiket — épp, mert a legkevésbé jól választják a szakképzést — az esetek egy részében még az adott szakma elemi alapjaira is igencsak nehéz megtanítani, nemhogy a megnövekedett közismereti anyagra. Az egyik alföldi megyében mondotta el az öt szakmát oktató, hétszáznál több gyermek képzésének gondjait vállán viselő igazgató, hogy a nevelők kevésnek találják a gyakorlati órák számát, általában a óktstásra szánható időt és nem érák a közismereti tárgyak óráin a siker lehetőségét: a gyerekek tekintélyes része magyar- meg történelemórákon piheni ki a szakmai órák fáradalmait.., Azt is fölvetik sok szakmunkás- képzőben, vajon a gyári tanműhelyi gyakorlatok eredményessége arányban van-e a költségekkel. Korántsem elszigetelt, egyedi vélemény, hanem sok pedagógus, ipari szakember gondja, hogy a hároméves képzési idő, a szakmai gyakorlatok jelenlegi rendje nem ad oly felkészültségű fiatalokat az üzemeknek, akik továbbfejleszthető szakmai tudással és mellé kellő általános műveltséggel rendelkeznek. Megfontolandó: valóban az iskolának kell-e alapjaiban1 bővebb műveltséget adni a leendő ifjú szakmunkásoknak vagy a munkahelyi környezet egészítse ki, mélyítse el, illetve pótolja, akiknél kell, a humán műveltség hiányoeságát. Nemcsak korunk igénye — és sokféle gazdasági, közösségi gondunk sem odázza el — a művelt és szakmailag is fölkészült ifjú szakmunkás- nemzedék formálása. S ha változtatni akarunk az iparunk szerkezetén, hatásfokán, termelékenységén, e folyamatban értelmes kísérőként kell jelentkeznie a mainál műveltebb munkáskollektíváknak. Felajánlások a Nemzeti építésére A Komáromi Állami Sae daság mintegy 750 dolgozója a legutóbbi kommunista szombaton keresett munkabérének kétharmadát — több mint ötvenezer forintot — ajánlotta fel az új Nemzeti Színház építésére. A Pest megyei Állami Építőipari Vállalat V. számú szakipari főmérnökségének szocialista brigádjai elhatározták, hogy 1989-ig évenként egy nyolcórás külön- műszakot szerveznek, és az ezért kapott bért' minden alkalommal átutalják a színházépítés számlájára. Az oroszlányi 3-as számú általános iskola 4120. sz. Martos Flóra úttörőcsapatának valamennyi tagja 10—IC forintot ajánlott fel az őszi társadalmi munkáért és hasznosanyaggyűjtésért kapott pénzből. A Ganz Műszerművek Olimpia szocialista brigádjának minden tagja egynapi keresetét kínálta fel. Az Állami Nyomdában javában dolgoznak azokon a 20, 50 és 100 forintos bélyegeknek' az előállításán, amelyeket novembertől vásárolhatnak meg a dolgozók munkahelyeiken. Leomló láthatatlan falak A társadalmi, gazdasági fejlődés az évek során csaknem magától értetődően teremtett anyagi biztonságot a vak emberek számára. Sokkal nehezebben változik a vakok helyzetével kapcsolatos közgondolkodás. Jóllehet életük már nem a sajnálatra épül, a részükre nyújtott segítség, az irántuk tanúsított tapintat nemegyszer ma is valamiféle felemás szánalomból fakad. Közrejátszik ebben az is, hogy a vakok egy része sokáig a rászorultság túlhangsúlyozáséval próbált apró előnyökhöz jutni. .Látók és vakok között előítéletekből, gátlásokból és rossz megszokásokból épült képzeletbeli fal. A vakók és gyengén!át ók megyei szervezetén belül mintegy tíz éve alakult ki az a közösségi mag, amelynek tagjai vallották és példájukkal bizonyították, hogy a vak embereknek mindenekelőtt egymáson és önmagokon kell segíteniük. S nem elsősorban adományokra, hanem lehetőségekre van szükségük. Közülük egyre többen értették meg, hogy a vakság nem valamiféle betegség, csupán állapot, amely azonban nem teszi lehetetlenné a teljes értékű életet. Egyre többen kerestek és találtak adottságuknak megfelelő munkát. Igényelték a tanulást, a művelődést és a 1 közösségi életet Sorsuk másokat is meggyőzött arról, hogy a saját maguk teremtette anyagi biztonság többet ér minden járadéknál vagy segélynél. Hogy csupán a jól végzett munka adhat emberi tartást és önbecsülést, hogy csakígy lehet felülemelkedni a személyiségromboló önsajnálaton. A vakok és gyengénlátók megyei érdekképviseleti szervének legjelentősebb eredménye, hogy máig 350 sorstársukat sikerült munkába állítaniuk. Csupán az utóbbi két évben megkétszereződött dolgozó tagjaik száma, s ma minden munkaigényt ki tudnak elégíteni. Legutóbb ( telefonközpontkezelői tanfolyamot szerveztek, újabb 19 vak ember elhelyezkedesét biztosítva. Az elhelyezkedettek döntő többsége jól helytáll, s ez szinte észrevétlenül változtatta meg a környezetükben dolgozók szemléletét és ma gatartását is. Végre valóban leomióban vannak a fentebb említett láthatatlan falak. A több mint 1200 vak és gyengéniátó küldöttednek Kaposváron tegnap tartott évi közgyűlésén ehhez képest látszólag apró eredményekről és gondokról esett szó. Bővült a hangos könyvtár választéka. Üjabb kedvezményes magnóvásárlásra nyílik alkalom. A megyében élő 16 vak kisgyerek közűi egy újabbat sikerült elhelyezni a vakok óvodájában. Élményt adó kirándulásokat, klubdélutánokat szerveztek. Apróságok, melyek mégis teljesebbé teszik ezeknek az embereknek az életét. Az is elhangzott: máig megoldatlan a megyei szervezet helyiséggondja. Márpedig az eredményesebb szervezeti munkának és a közösségi életnek is feltétele ez. B. F. Harmati Sándor MUNMSEMLEKEK inassors Wekerle József lakatosmesternél én lettem a hetes számú inas. Akkoriban az inas helyét a rangsorban az határozta meg, hogy mikor kezdett tamoncos.kodni. Aki a legrégibb az adott műhelyben, annak „öreginas” volt a rangja. A hivatalos munkaidő után, amikor a segédek eltávoztak, ő volt a műhely ura, teljhatalommal rendelkezett. Az inasgárda az öreginas vezérletével kezdte mindennap a második műszakot. Le kellett tisztogatni a gépeket, a munkapadokat, a kijelölt helyre kellett szállítani a munka során keletkezett hulladéktömeget. A tisztába tett műhely megadott részeibe kellett szállítani a másnapi munkához szükséges vasru- dakat, szögvasakat, különböző idomvasakat, esztergálás- ra kerülő öntvényeket stb. Ilyen módon az inas munkaideje napi 15—16 órát tett ki. Az inassors a szerződés három esztendeje alatt sosem volt könnyen elviselhető. De a legfiatalabb kénytelen volt páriaként élni. Neki mindenki parancsolt, vele végeztették a legpiszkosabb és legnehezebb munkákat. Fiatal inaskorom csaknem egy esztendeig tartott, és bizony nemegyszer jutottam odáig, hogy úgy éreztem, a rám nehezedő terheket, a fáradtságot, a kimerültséget nem bírom tovább és odébb- állok. De aztán arra gondoltam, hogy nincs hova mennem, nincs kihez fordulnom, és tovább tűrtem. Az inasévek keserveihez még sok minden más is hozzátartozott A legelviselhetetlenebb az volt, hogy egészséges, jó étvágyú fiatalok voltunk mindannyian, de úgyszólván soha nem volt módunkban amúgy istenigazában jóllakni. A környező munkáscsaládok lakta házakban rendszeresen akadt vízcsap-, zár- és kulcsjavítás vagy pótlás és más, a háztartások vasból- fémből készült eszközeinek karbantartása. A fusizás eredményét, a fizetségül kapott filléreket, ritkább esetben pengőket, egy közös kasszába gyűjtöttük össze. Az összegyűjtött vagyon fel- használásáról együttesen döntöttünk, és így pótoltuk a hiányzó kalóriát kenyér, töpörtyű és a felvágottak olcsó végének vásárlásával és egymás közti igazságos elosztásával. Az inasévek keserű emlékei közé tartozott, ahogyan mesterünk a szállásunkról gondoskodott. A „Wekerle-Jéle lakatosáru gyár” — amely cégfelirat kissé eltúlozta a műhely rangját, a Cserei utcában, a főváros Zuglóhoz tartozó részén működött, körülvéve hatalmas, proletárcsaládok számára épített házakkal. A Wekerle-féle inasoknak is az egyik közeli, hasonló bérház nyújtott otthont. A ház ura — a pénzét bérházépítésbe fektető tőkés — három vagy négy kétszobás lakást tervezett mindössze a mintegy hatvan szo- ba-konyhás, komfort nélküli, közös, folyosói illemhelyes, proletárcsaladoknak szánt lakás mellett A kétszobás lakást* bérlői a munkásarisztokraták köreiből verbuválódtak. Műhelyfőnökké előlépett, jó keresetű szakmunkás, műszaki tisztviselő, egy nagy iparvállalat művezetője és egy kiskereskedő laktak családjaikkal a „kivételezett” lakásokban. Ezek a kedvező helyzetben lévő családok külön szigetet alkottak a nehéz proletársorban élők tengerében. Életük zárt volt, lakásaik titkokat rejtőknek tűntek. Csak egymással érintkeztek, aminek elkerülhetetlen következménye volt a feléjük áramló gyűlölet. Nekünk, ágyrajáróknak semmi dolgunk nem akadt velük. Annál több kötelékkel kapcsolódtunk a ház proletár lakóihoz, mert akarva- akaratlanul köztük voltunk, az ő életüket éltük, és az ő lakásaikban regeneráltuk nap nap után testi kondíciónkat. Az én fejem fölé tetőt, a tető alá ágyat a Cserei utcai bérkaszámya második emeletén lakó Barabás család adott. A szobából és konyhából álló Barabás-la- kásban éjjelente nyolcán pihentünk, kj ágyban, ki a földre helyezett szalmazsákon. A népes kollektíva a házigazdából, feleségéből, három gyermekéből, személyemből és még két kömú- vesseged ágybérlőből állt. (Tolytatjuk.)
