Somogyi Néplap, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
Győr/ -cs Gémeskút Ember egy Tornyai-képen Óstornyélen vizet húz fel gémeskútból. A kétágas megnyikordul, olyan száraz. Vizet húz egy néma ember. Szikár, inas, csontos, éppen olyan, mini a kútgém, és az aszott káva, mint a mellkas. Kút nyikordul, ő pedig peng, mint a kasza, ha az ujjbegy megpöccinti. Így a válasz. Jobb kéz, bal kéz. Egyre lejjebb váltódik az ostomyélen, k vödör meg egyre följebb száll az égbe a kútgémen. Bnionafafci házak. Vörös Ferenc vtajzs Filmfesztivál Velencében Egyetlen — bár a jelerrtő- sdbbek közé számító — nemzetközi filmfesztivál választéka alapján csak nagy vonalakban, s hozzávetőlegesen lelhet következtetéseket levonni a világ filmművészetének pillanatnyi helyzetéről, főbb irányzatairól. A legutóbbi velencei filmsereg- saemlén bemutatóét pontosán száz alkotás, öt világrész 23 országából, mégis sókat mond a mérlegkészitók szá- számara. A legjellemizöbb: jóformán teljesen háttérbe Sízorultak a klasszikus regények, sandarabok adaptációi, nem külö»- ben a magánélet belterjes problémái. Ugyanakkor miifc több az olyan film, amely az egyén és a társadalom, sőt, ábapi politika kibékíthetetlen konfliktusait tárja a néző éjé, olyan történelmi sorsfordulók pillanataiban, mint a második világháború, vagy napjaink neofasiszta, ellen- forradalmi imperialista indíttatású véres eseményei. A legutóbbi világháborúval és annak közvetlen hatásával, több — tegyük hozzá mindjárt: kitűnő — film is foglalkozott. Így Andrzej Wajda lengyel—NSZK közös produkcióban készült Egy szerelem Németországban című alkotása. Egy tragikus szerelem történetét beszéli el, drámai erővel. Időpont: 1941, helyszín: egy kis német falu, s a furcsa összetételű szerelmespár: egy magára máradt asszony — férje a fronton van — és egy, a szomszédban dolgozó fiatal lengyel hadifogoly. A harmadik pedig: a helybeli SS- parancsnok, aki irtózatos véget vet ennek az idillikusán szép kapcsolatnak... Ugyanebben az időszakban játszódik a svájci Thomas Koerfer Glut című filmje. Központi figurája egy hadianyaggyáros, aki — mint mondja — nem politizál, s ezért egyaránt szállít fegyvert Angliának és a hitleri Németországnak. Mindaddig, amíg családi tragédiája rá nem döbbenti üzleti elveinek következményeire. Az NDK- beü Frank Beyer Letartóztatás című filmje szinte folytatása — időrendben is — az előzőknek. Lengyelországban vagyunk, közvetlenül a második világháború után. A SOMOGYI SÍ NÉPLAP Adrian Lyne fiatal amerikai színésznő a Táncvillanás című filmmusical főszereplője. bevagomírozásra váró német hadifoglyok között egy lengyel asszony felismerni véli az egyik Lublinban garázdálkodott SS-tömeggyilkost. A hadifoglyot kiemelik a vagonból, letartóztatják, és hetekig, hónapokig vallatják, amíg csak ki nem derül az igazság. Eközben megismerkedhetünk rabtársaival, azokkal a németekkel, akik valóban kivették részüket bestiális gyilkosságokból, a legszömyűbb háborús -bűncselekményekből. És isimét háború . .. Ezúttal a vietnami. Fiatal amerikai katonák készülnek a frontra. A feszültség, a jellemek különbözősége, a faji előítéletek, a primitív gondolkodás, legfőképpen pedig az összezártság civódásokat, verekedéseket, sőt gyilkosságokat eredményez. Mindez egyetlen színhelyen, egy laktanya hálótermében játszódik le néhány óra alatt. Eredetileg színdarabnak készült: David Rabe művét Robert Altman amerikai filmrendező ültette át vászonra, s nyolc kitűnő fiatal színészt bízott meg a kamaradráma egyenrangú főszerepeinek alakításával. (Nem véletlen, hogy ők nyolcán nyerték el — kollektiven — a legjobb férfiszínészi alakításnak kajáGeae Hackman. Joanna Lassít! i és Nick Nollen, a Tápvonalban című film egyik jelenetében. ró nagyöíjaf, az Arany Oroszlánt.) Végül ebbe a kategóriái» sorolható a Y lízwonaíban című USA-fi lm is, melyet Roger Spottiswóode rendezett Színhelye Nicaragua a Somo- za-rezsim bukásának napjaiban. Három amerikai újságíró érkezik az országba, s csakhamar az események középpontjába kerülnek. Szemtanúi lesznek a diktatúra eszeveszett őrjöngésének, ártatlan nők, gyermekek, öregek kegyetlen meggyilkolásának, s a rezsim bukás előtti haláltáncának, xnsjd a népi forradalom, győzelmének. Három kitűnő színész alatffcja a főszerepeket: Gene Hadcman, Nick Nolten és Joanna Cassidy, egy epizódfi^jsáfoan pedig Jean Louis Trintigmant is feltűnik. Nem háborúban, hanem egy békés nagyvas*» utcáin, szórakozóhelyein és esadách otthonaiban peregnek a Győztesek és vesztesek című film képsorai. A rendező Salvatore Maira. Gondolatilag, érzelmileg mégis az előzőekhez sorolhatnánk. Mai fiatalokról szól, akik nem emelnek barikádokat, mint a hatvanas évek d iá klágadásáina Ír résztvevői, de képtelenek beilleszkedni a kapitalista társadalom alszerrtétkedéi, hazúg, perspektíva nélílcBE keretei közé Bár Velenceien a játékfilmek versenyezték a dijakért, rendhagyó módon a közönség elé került egész estét betöltő dokiumentumfilm is: Az olasz fasizmus bukása címmel Rendezője, Ernesto G. Laura, archívumok mélyéről mindeddig nyilvánosságra nem került filmtekercseket bányászott elő. lenes György új könyve Bal-jobb, bal-jobb „Megfigyeltem, hogy a hazai önéletírások írói általában megtorpannak, amikor 1945-höz érnek. Nem tudják vagy nem merik folytatni a vallomást. Attól tartanak netán, hogy ha még a történetírás se dolgozta föl a legeslegújabb kort, s ezért az tele van fehér foltokkal, akkor a szubjektív vallomástevők még inkább rossz néven veszik: miért akarják sarkig kitárni emlékeik titkos kamráinak ajtaját? De én fogadalmat tettem (magamnak): föl kell fejtenem a múlt és a közelmúlt fátyolleplét. És ezt csak úgy érdemes megtenni, ha nem hagyok a testen — testemen V- semmit, ha pőrén mutatom meg magamat, lelkesedésemet, hitemet, vakhitemet, korlátoltságomat és a sebeimet is, melyek egy része máig sem varasodott be. a pofonok helyét az arcomon s tenyerem pirosát, amely azóta ég ott, hogy ha akaratlanul is, dühből, hirtelenségből én ütöttem meg másokat” — írja új kötetének ajánlásában Nemes György, önéletírásának előző kötetében (A félmúlt) az 1945 előtti élményeit, történéseit dolgozta fel, ennek folytatása a máris nagy érdeklődést kiváltó: Bal-jobb, bal-jobb című memoár, mely a felszabadulást követő időszak, majd az ötvenes évek krónikája Nemes György szemüvegén keresztül. A vállalt ars poeticát a szerző betartja, harag és részrehajlás nélkül mutatja be azt a korszakot, mely mindent elsöprő lelkesedéssel kezdődött, csalódással, majd csaknem tragédiával végződött, hogy helyet adjon egy türelmesebb, fokozatosan alakuló újnak. NEMZETI - AZ ORSZÁGNAK Most, hogy megjelent a hír a kormány döntéséről és a felhívás a társadalmi gyűjtésről; legyen végre állandó otthona a Nemzeti Színháznak, a lapok, a televízió, a rádió a lelkes adakozók nevétől hangosak. S ez a hangerő a következő hetekben, hónapokban valószínűleg még erősödik. Persze, ha a csoda három napja elmúlik, akkor is — remélhetően — akadnak majd, akik nem feledkeznek meg arról: a gyűjtés öt évig tart (az építkezés meg hatig). Most mégis azokkal szeretnék vitatkozni, akik nem kapnak nyilvánosságot, pedig a „nem adok”-jaik bizonyára ugyanúgy léteznek, mint a lelkes felajánlások. Először talán azzal a kitűnő színésszel kellene vitáznom, aki arról morgolódott, hogy előbb talán oldják meg a többi színház gondját, s különben is: legyen előbb társulat, legyenek rendezők, akik a nemzet első színházához méltó előadásokat tudnak majd produkálni. Ami a többi színház rendbe hozását illeti, sokat emlegetett gazdasági gondjaink közepette is az elmúlt években csak a következők történtek. Átadták a helyreállított, korszerűsített nyíregyházi színházépületet; most, október 11-én nyílik az új zalaegerszegi színház, tavaly adták át Budapesten a Katona József Színház rekonstruált épületét, ugyancsak tavaly nyílt meg a Madách Kamaraszínház a helyreállítás után. Jövőre, megnyitásának 100. évfordulóján ismét kinyitja kapuit a közönség előtt a falait és a díszeit kivéve teljesen átépített Operaház, s remélhetően mielőbb befejezik a szegedi színház építését is. Nem arról van hát szó, hogy más színházak kárára, hátrányára épül majd a Nemzeti Színház. Ama a jövő társulatát illeti: a kérdés ilyen megközelítése olyan álokoskodáshoz vezet, mint Petőfi Szí- nészdalának • híres fordulata, amelyben a színészek azt kérik, pártolja őket a közönség, hogy haladni tudjanak, a közönség viszont úgy találja: előbb haladjanak, aztán majd pártolni fogja őket. Senki nem tudja, kik lesznek azok a művészek, akik társulati tagokként állhatnak majd valamikor 1989. szeptember táján a Himnusz ünnepélyes hangjainál, hogy átvegyék új színházukat. Kelt mint fent Mindig nehezemre esett a jelentésírás. Maga az a tény is idegesített, hogy minden kutyafüléről jelentést kell írni. Egyszer „hivatalos helyiségemben” meglátogatott egyik barátom, s amíg várakozott rám — mert akkor is valami jelentéssel látottam- futottam —, belelapozgatott az asztalomon tornyosuló irat Icát egekbe. Jelentések voltak, mondanom sem kell, illetve azok másodpéldányai. Szépen kiagyusztálva, ahogy kell Felül: kelt itt és üt, ekkor meg akkor, utána * szöveg; alul: kelt mint fent, aláírás, beosztás. Namármost ez az egész a bal felsó sarokban gémkapoccsal összetűzve, hosszában függőlegesen kettéhajtva, hogy beleférjen a kék gatyamadzaggal megköthető én. iratrendezője. (Valamikor kocsis szerettem volna lenni, aki két szép csillagos homloké lovat hajt, mellettük futtatva • borzas kiscsikót, később, mint minden fiúgyerek, tengerész, harangozó, mélyvízi búvár vagy oroszlánvadász. A tűzoltót, a katonát és a vadakat terelő juhászt csak azért nem írom ide, mert amikor ezeket « szép foglalkozásokát először olvastam így, egymás mellett, egy verssorban, akkor már költő szerettem volna lenni.) De a barátomnál hagytuk abba, aki — miközben rám várakozott — olvasgatta a jelentéseket — Te ilyesmivei töltőd az időd? — kérdezte, amikor előkerültem. — Mi értelme van ennek? — Nagyon fontos — mondtam neki. — Ez dokumentálja a munkát. — Mennyi időd megy el erre az oktalan szószaporításra? — Sok. Sajnos, nagyon sok — válaszoltam. — Pedig igyekszem, de néha egyszerűen nem találom a szavakat. — És mikor dolgozol? — Hát, tudod — mondtam —, talán majd ha jobban belejövök a hivatali fogalmazásba, arra is marad valamennyi időm. Később, miután a barátom távozott, elszunyókáltam egy sürgős jelentés fölött. Azt álmodtam, hogy Hamletet játszom egy nagy, fényes színpadon. Már éppen leszúrtak, mindjárt jön a négy századot — gondoltam —, és vállra véve kivisz, de nem történt semmi. Fortinbras, akinek ki kellene adnia a parancsot, a királyi asztal mellett ül, és ír. Észrevétlenül odalopózok, és belepislogok a papírba. Ezt olvasom: „Mai napon (itt az előadás dátuma következik) intézkedést foganatosítottam, hogy hadseregem négy századirányító középvezetője Hamletet (anyja neve: Gertrud, szül.: Helsingör> a szóig. szab. VÁLLRA VÉVE kezdetű rendkívüli utasításának alkalmazásával a helyszínről ünnepélyes külsőségek között távolítsa el. Jelen intézkedés kiadását azért tartottam szükségesnek és méltányosnak, mert korábbi kapcsolataink, valamint a róla elhangzott vélemények ismeretében meggyőződést szereztem arról, hogy nevezettből jelentős király vált volna. Ezzel egy időben utasítottam a zenészszakasz tagjait, hogy szólaltassák meg fúvós hangszereiket. Kelt mint fent. Fortinbras.’’ — És velem mi lesz? — kérdeztem kétségbeesve. — Mássz ki magad! — sziszegte. — Ez a jelentés határidős, Mester Attila Egy bizonyos: a színháa olyan furcsa műfaj, hogy a hely, ahol és amikor játszanak — nemcsak az épület, hanem a tágabb környezet s a még tágabb társadalmi közeg is — meghatározó eleme az előadásnak. Egy móltó, korszerű és állandó otthon feltétele a nemzeti színjátszás fejlődésének. Az első, 150 éve készült épületet egyébként elev'e mindenki ideiglenes megoldásnak tartotta, mint ahogyan annak gondolták a Blaha Lujza téri, eredetbe® népoperának készült második otthonát is, és ugyancsak átmeneti megoldásként alakították át a régi Hevesi Sándor téri épületet, hogy a lebontott- ból legyen hova költöznie a nemzet első társulatának. Most szólni kell arról a kedves falusi ismerősömről, -aki meg akart győzni: neki ugyan semmi kifogása nincs az ellen, hogy a budapestieknek legyen NemZfeti Színháza, de miért kérik ehhez az ő anyagi támogatását is, mikor a megyéje színházába se szokott járni. Megkérdeztem tőle: nézi-e a televíziót? Természetesen • igennel válaszolt. Innen már viszonylag könnyű érvelni. S nemcsak azért, mert a televízió — mostanában, viszonylag elég ritkán — a Nemzeti Színház előadásait is szekta közvetíteni. Sokkal többről van szó, arról nevezetesen, hogy a televíziónál* nincs önálló színháza. Pláne önálló színházi kultúrája. Általában a televízió, s nemcsak a mienk — mert talán szegényebb —, hanem a világ majd minden pontján, arra tud építeni, azt tudja csak fölhasználni, ami az országban van. Azon a vibráló, négyszögletes képernyőn át lehet, hogy torzítva olykor, de mindenképpen csak arra lehet rálátni, ami az országban létezik. Egye-J* bek között arra a . színháza kultúrára is. Szépen beszél nek-e ott a színészek? Példáját adják-e, hogyan lehet mindent fölpörgető korunkban a legmodernebb technika eszközei között mindazt megőrizni az írott és beszélt nyelv értékeiből, amit csak érdemes, hiszen egyebek közt ezek a nyelvi értékek teszik nemzetté. az itt élő népet? Sikerül-^ a legnagyobb hatású irodalmi műfajt, a drámát, klasszikus értékeivel a korhoz igazítani, s tudnak-e ta^ lálni olyan műveket, amelyek a mi korunk képe elé tartanak tükröt? Képes-e betölteni az ország első színházának szószék jellegét; hogy innen fontos dolgokat mondanak az országlakosoknak? Tudja-e vállalni, hogy a színházművészet legjobbjait összegyűjtve, szüntelenül újrakezdett kísérleteket tegyen a hagyományait is őrző, mégis mindig megújuló műfajban, a nagyobb hatás, a szélesebb közönség megnyerése érdekében? A kérdéseket szaporítani lehet s a szakemberek dolga, hogy szaporítsák is. Ám aki nem a főváros határai közül figyeli, hogyan alakul a Nemzeti Színház sorsa, az is elhiheti: ez az ő színháza is lesz. Akkor is, ha véletlenül oda soha nem teszi be a lábát. (Bár jobb lenne, ha minél kevesebb ilyen ember akadna az országban.) Viszonylag kevés ember forr dúl meg a sportolók edző-: termeiben vagy a hazai pályákon. Ám ez nem zavarja az országot abban, hogy személyesen is átélt büszkeséggel nézze a nemzeti zászlót s hallgassa a nemzeti Himnuszt, amikor egy-egy olimpián a legmagasabb csúcsra húzzák a piros-fehér-zöld lobogót. Valami ilyesmi érzést adhat egy népnek, ha Nemzeti Színházzal ajándékozza meg önmagát. Bernátti LáraM