Somogyi Néplap, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
Zelk Zoi’án* ESIK, ESIK Esik, esik, meg sem áll ma, ■jóidig ér a felhők lába. Nyakigsáros kicsi bokrok összebújnak éjszakára. Ha az ember most megállna, ha egy napig mindig állna: füle helyén lapu nőne, zöld mohából a szakálla... Zöld mohából a szakálla, karja, lába sássá válna, vizimádár, mindahánycsak szárcsa, bíbic reászállna ... Szalad a réten Borbála, sárba cuppant csókot lába, a szoknyáját két kezével térdig, térde fölé rántja. Bárcsak a víz térdig állna, úgy szaladna szép Borbála, emelné is a szoknyáját a hasára, derekára! Durkő Gábor rajza Szűcs Mariann • A költő hátrahagyott Terseiből. Simái Mihály Fehérfehér hóvirág-vers a papíron rnintfia tél lenne mintha hó érte nyúlok de nem bírom Mtépni a fehér alól mintha tél lenne mintha hó vers-hóvirág röpös szirom szirom-vers annyira fehér hogy hó-vak less tőle a horizont annyira fehér már zene s annyira zene hogy a fül süket már rezgéseire — te hallod csak te egyedül Ágh István Kárvallott bordal Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat mennél komorabb a kurucvére kocsmárosom annál vidorabb mennél inkább rezes ez a csapszék annál inkább otthontalanabb lenyelni az időt egy ivásra lecsapni az üres poharat józanságom botrányokozása nagy részegség iránt mutogat a mutató megáll az órában zabái a perc döglött bogarat fölfujódik mint egy ezüst bálna szétpukkan ez éj csücske alatt Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat Mint általában, ha erre jártam, egy felületes pillantást vetettem -nz utcasarokra. Nem tűnt fel semmi, és senki, hiszen a környezet apró változásai á maguntera- figyelés őrültségében elvesztik jelentőségüket, mint ahogy elvesztik mindazok a dolgok is, melyekről nem akarunk tudomást szerezni. Másnap azonban, ahogy az utcasarkot elhagytam, kénytelen voltam észrevenni. Utánam nézett. Néhány másodpercig a hátamon cipeltem szomorú tekintetét, majd visszafordultam. — Hát te’! — kérdeztem, de valójában nem vártam választ. Az esetlen kérdések sokszor hamarabb elindíthatnak egy beszélgetést, mint a kimért udvariaskodások, a gigerlis szavak. Meleg, barna tekintete vonzott. Nem tudtam kivonni magamat a jelenlétéből. Szemében tükröződtem, s a szavak helyett hunyorítás- sal adta tudtomra létezésemet. Észrevett, tehát vagyok; facsartam ki az eredeti descartes-i gondolatot. — Mi van? — nyögtem kétségbeesetten, mert az előbbi „hát te” sokkál értelmesebbnek tűnt. ö csak állt. Te jó ég! — gondoltam — nincs egy értelmes alany vagy ige, vagy főnév', vagy Urbán György: Dinamikus formák Szirmay Endre Amit még tudhatok... Bizonyos: lé már tudod minden titkok titkát, •mit senki nem vehet el tőled 1 . » egyedül csak te őrizheted meg, •mit meg én tudhatok feléled. tudomisénmj ahhoz, hogy szót értsek vele?! Egy másodpercig farkas- szemet néztünk. A hűvös széltől és a föl-fölszakadozó benzinbűztől kissé megborzongott. Vállat vontam, és tovább mentem. Jött utánam. Éreztem, ahogy lábnyomaimba lép. Pontoson a nyomok közepébe. Nem fordultam meg. Gondoltam, megunja és odébb áll. Hiszen semmi közünk egymáshoz! Azért mert én megszólítottam? De ő nem válaszolt! Ez nem jelenthet semmiféle kapcsolatot közöttünk. Az egyik útkereszteződésnél elém került, rámnézett, és közben remegett. — Mit akarsz tőlem?! — ripakodtam rá. A járókelők értetlenül néztek rám. Az egyik megrovó pillantástól észbekaptam, s alig hallhatóan ismételtem meg a kérdést. Szótlansága ketségbe- ejtett. Tekintete belém csimpaszkodott, a lábai pedig valószerűtienül remegtek, a félelemtől vagy a fáradtságtól, ki tudja? Némasága kibillentett egykedvű nyugalmamból. — Szállj le rólam! — sziszegtem. Erre félreállt és várt. Elindultam. Ö újra követett. Lakásom kapuja előtt megálltunk. Mit mondjak? Hogyan zavarjam el? Eszembe jutott egy régebbi eset Az is itt történt velem a kapu előtt. Zivatar utáni tócsák terpeszkedtek a járda szélén. Egy ötéves gyerek játszott a kapu előtt. Műanyag dömperét igyekezett az olajtól, kutyapiszoktól bűaölgő pocsolyába kormányozni. El kéne ráncigál- ni innen a koszból, gondoltam. A prímást — bocsánat: ma zenekari vezető a neve — régóta ismerem. Még az öreg Karcsinak a bandájában játszott — mert az banda volt. Karcsi ‘pedig prímás: jó humorú, nagyon derék cigányember, itt muzsikált, ugyanebben az étté- > remben, ugyanezen a pódiumon. Karcsi még prímás volt, a bandája pedig klasz- szikus cigányzenekar: prímás, kontrás, brácsás, bőgős, klarinétos, cimbalmos. Sokszor hallgattam a zenéjüket. Annak idején gyakori vendég voltam itt: Karcst szeretett bennünket, fiatal újságírókat, büszke volt rá, hogy cimborálunk vele, el- elkísérté megzenésítésre a verseinket, a szövegükre azután szörnyű giccs-melódiát szerzett (csak úgy emlékezetben, mert a kottát . nem ismerte), ezeket sűrűn eljátszotta nekünk — és mi dicsértük is: .fagyon szép, Karcsi! Ezt Dankó Pista se szégyellne De hát ez régen volt. Két- háram évtizede már esak ütött nézek be ide (ha vendégeim vannak), Karcsi rég meghalt, a banda többi tagja is, esak ez az egy szil muzsikos van már eleiben — akkor a legfiatalabb volt a zenekarban, brácsás, tálán Bélának hívjak, .— Szerintem az a dömper megfullad ebben a mély vízben! Különben is, a dömper csak szárazföldön szokott járni. A gyerek rámnézett, majd lassan fölállt, közelebb jött hozzám, és hirtelen mozdulattá1 belem rúgott. Aztán mintha mi sem történt volna, visszament a játékához és könyékig merítette a tócsába. Kimondott szavaimmal, a gyerek rúgásától megszégyenülve álltam. Mit ronthattam el? Mit mondhattam rosszul? Vagv mit mondhattak rosszat előttem más felnőttek ennek a csöpp gyereknek? Megint a szavak! Ezek a ki csorbulni szerelő szavak! Hagytam- hogy tovább kövessen a lakásomba. Már nem szóltam,, nem akartam szólni hozzá. Ö megállt az előszobában. Levettem a kabátomat, bementem a szobába, és belehuppantam a fotelba. Hallottam izgatott s^uszogását az előszobából d® nem szófiám. Elővettem az újságot. Néhány perc múlva annyira belemélyedtem a lap böngészésébe, hogy teljesen megfeledkeztem vendégemről. Csak az egyik apróhirdetés olvasásánál kaptam föl a fejemet. Tízezer forint jutalmat ígértek egy németül értő boxepku- tyáért, amelyik kiugrott a gazdája kocsijából. Azóta nem látták, Arkp névre hallgat. Kétéves szuka. — Tízezer forint egy kutyáért! — csodálkoztam, majd bizonytalanul, de aztán egyre határozottabban szólaltam meg, hogy vendégemmel egét értsek. — Komm her, Arkó! Hab kein angst von mir! Ich tue dir nicht weh! Bállá László Hegedű Nincs meg a' régi banda, de nincsenek az akkori zeneszerszámok sem. Ez itt amolyan szokásos, mai éttermi zenekar: Béla gitáron játszik, kívüle még egy gitár, dob, szaxofon, villamos orgona. Szorgalmasan űzik az ipart. Becsülettel megszolgálják á fizetésüket. Alaposan nyűvik az erősítő berendezéseiket is: olyan ricsajt csapnak, hogy az ember a saját szavát se hallja —, de nem is bánom: alig isitietős hivatalos vendégemmel ülök itt, nemigen akad közös témánk, és most csak udvariasai mosolygunlc egymásra: ugye, ilyen hangzavarban bbszélgetm .,, Hanem egyszer csak történik valami. Az egyik aeneseéneében előkerül valahonnan a villanyorgona mögül egy hegedűtök. Béla gondos kézzel emeli ki a hangszert, egyetlenegyszer pengeti végig a húrokat, máris fel van hen- gotoa, szemmel láthatóan valami jóleső ruánnal húzFilm a művelődésben A fűm. születésének első évtizedeiben mindazok, akik nemcsak olcsó vásári mutat-, ványt láttáik benne, elsősorban nem a művészet új kifejezési lehetőségeit remélték a mozgó képektől, hanem az oktatás, a nevelés minden korábbinál hatásosabb kiegészítőjét. S erre nemcsak a technikai újdonságok iránt lelkesedő álmodozók gondoltak, hanem az álmodozással oly ritkán gyanúsítható állami tisztségviselők is. Ma is imponálók azok a listák, amelyek mór a húszas években a főváros közoktatásügyének tulajdonában levő kikölcsönözhető filmekről készültek. Szabad legyen itt egy személyes emlékről, is szólni. Olyan falusi polgári iskolába jártam az l!94©-es évek elején, amelyben a szemléltető eszközök maximuma (a térképen és néhány illusztrációs táblán kívül) a lakmuszpapír volt, amit éppen ezért csak felsős korában láthatott a kíváncsi kisdiák. Ugyanebben az iskolában már havi rendszerességgel 'áthattuk a VKM oktatófilmjeit. Mindez persze a film és az oktatás kapcsolatát bizonyíthatja, de hát ezeknek a filmeknek a jelentős része éppenhogy nem a szorosan vett tananyaghoz kapcsolódott, hanem nevelési, ha úgy tetszik, ideológiai funkciókat szolgáit (Például akkoriban a nagyon erőteljes irredenta propagandát.) Nincsenek pontos információim arról, hogy a kultúr- íilmeket hol és hogyan forgalmazták, de fel kc-11 tételeznem, hogy léteztek, legalább valamilyen minimális mértékben a megfelelő csatornák, mert különben egy tőkés cég még a feltételezett adókedvezmények esetén sem vállalkozott volna, viszonylag hosszú ideig, olyan sok rövidfilm gyártására. A történelminek nevezhető okok fniatt érzem már-már illetlenségnek, hogy rossz lelkiismeretünk ösztönzésére 5 —10 évenként ismét és ismét felfedezzük, hogy a rövidfil- meket — amelyek már rég nem olyan rövidek — föl kellene, vagy az eddigieknél sokkal jobban föl kellene használni a közművelődésben. Bizonyos lehetőségek pedig már régen adottak. Például az ismeretterjesztés hagyományos formái. S szent meggyőződésem — sokak véleményével szemben —, hogy az élő, beszélő ember soha nem megy ki az ismeretterjesztés divatjából. Az élő szó, a hallgató előtt született gondolat, a kifejezést árnyaló, módosító metakommunikációs gesztusok, az előadó za meg a vonó szőrzetét, zsebkendő az álla alá, s már az egész zenekar feszülten figyel. Figyel a Béla vonójára, mert az most zeneszerszám és egyszersmind karmesteri pálca, dirigál, és maga is hangokat csal elő. Az erősítőket már kikapcsolták, a nagyhangú isntrumen- tumokat pianóra fogták, a dob pihen, s hegedű vezérszólama osztatlanul uralja a termet. Klasszikus darabot játszanak. Brahmsot, és nagyon jól (később megtudtam, hogy Béla közben esti tagozaton zeneművészeti szakiskolát végzett). A prímás majd elszáll a zenével. Eddig a fizetéséért játszott. Dolgozott. Becsületesen, keményen. Most pihen, cs eddigi munkájáért megjutalmazza magát: hegedül. Hegedül, hegedül, hegedül — as egész zenekart magával ragadja a hevülete: beleadnák apait-anyait. Végighullámzanak a termen az utolsó akkordok. Pillanatnyi csend. Es ekkor öthat asztalnál felállunk, megtapsoljuk a produkciót. Béla hálásan hajlong. Tagadhatatlanul boldog. Boldogabb, mint Kares volt, mikor a szerzeményei dicsértük. rugalmas és spontán alkali mazkodó képessége, s ásni mindezzel együtt jár: a kér“ désekre adott azonnali válaszok lehetősége legyőzhetek-) lenné teszi az embertől em-j bedhez szóló ismeretterjesztést. Ami persze nem azt je-; lenti, hogy az illusztráció fö-j lösleges. Ellenkezőleg: nü-j nél sokoldalúbb az előadj annál inkább igényt tart M demonstrációra. Mégis milyen nehézkeaj bonyolult, fáradságos a TIT- előadások filmes illusztrációi ja. Nem csoda, hogy klimaj láthatóan kevés a filmmel kiegészített előadások száma;1 S a szervezés bonyolultsága mellett ma már föl kell ten-; ni azt a kérdést is: vannak-« megfelelő filmek erre a cél-, ra? Aid végigböngészi a filmtárak címlistáját, látszólag mindent megtalál, ami! csak akar. Látszólag, mert az elmúlt 25—30 év termése szám szerint ugyan igéd gazdag, köztük remekmű veto is találhatók, valójában ha nemcsak a címeket nézzük,1 hanem a filmeket is lepergetjük, akkor hamar kiderülj hogy sok közöttük a részben vagy egészben elavult munka. Természetes ez; a tudomány fejlődésének velejárója, hogy az új ismeretet megszüntetik vagy még inkább leszűkítik a korábbiak érvényességét Különösen igaz ez a természettudomá-; nyok területén, de azt hiszem, az elmúlt öt-tíz esztendő nagy nemzeti történel- ni lázában kiderült: azok a filmek sem mind használha-, tők, amelyek a társadalomtudományok valamelyikéhe* kapcsolódnak. A nagy kérdés, ha úgy tetszik, a kérdések kérdése: nem lehetne-e a filmet (videót) a korábbinál jobban a közművelődés más terül«!»!« felhasználni? A válasz azért nehéz, mert maga a közművelődés egésze, ha nem ia válságban, de válaszúton van: megtartva vagy odaadva a művelődési házak intézményhálózatát,. hogyan tud a hétköznapi közösségi élet információs rendszerébe integrálódni? Minthogy erre a kérdésre magam sem tudom a választ, legföljebb sejtéseimről számolhatok be, arról, hogy a jövő — még nem is létező — formáit fölösleges szembeállítani a jól vagy rosszul dolgozó, de mi ni énképpen létező művelődési intézményrendszerrel. Ezért a jövő filmes közművelődéséről is csak olyan sejtéseim lehetnek, hogy már most számolni kell a művelődési házakban (öt—tíz éven bélül) a video elterjedésével, tehát biztosítani kell a meglevő legjobb, legidőtállófob filmanyagok átmásolását videoszalagra. A másik, még bizonytalanabb sejtésem, hogy ha azt nem is tudjuk, milyen lesz holnap a „házon kívüli”, azaz művelődési házon kívüli köz- művelődés, de azt tudjuk, hogy vezetni, inspirálni a munkát akkor is szakemberek fogják, ha ez a munka kikerül a hagyományos keretek közül. Olyan szakemberek fogják ezt a munkát végezni, akiket most képeznek ,ki, vagy éppen most végeznek az egyetemeken. Jó lenne hát, ha legalább ők ismernék, s nemcsak cím szerint, hanem személyes élményeik alapján, milyen műveltség-vágyon sorakozik » filmtárak kerek pléhdobozai- ban. S ha Mohammed nem megy a hegyhez, a filmgyártás, a forgalmazás, az állami filmirányítás menjen a népművelők közé. Szervezzen számukra bemutatósorozatokat, esetleg mintafoglal- kozásokat, állítson össze számukra ajánló . jegyzékeket. Nem kell nagy jósnak lenni, hogy kitaláljuk: hálásak lesznek érte. A harmadik terület a dl-' rekt politikai agitáció, as ideológiai nevelés, ahol minden korábbinál jobban lehetne használni a megfelelő filmanyagot. Némi történelmi nosztal-' giák nyomán ennyit tuij javasolni az. aki sejti, hogy es nem sok. Viszont végrehajtható. Bernáth Léerii ,U>ni Szavak, szavak...
