Somogyi Néplap, 1983. szeptember (39. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
Ülő akt (1913) A kisfiú nem értette, miért acsarognak még így összezárva is, a dögtelep felé kocsizva azok az állatok, amelyek közös erővel ki tudnák nyitni a kocsi ajtaját. „Ha az a nagy komondor és a korcs német juhász nekiszaladna a dróttal biztosított, lakat nélküli ajtónak, akkor úgy ki tudnának törni, mint a sicc” — gondolta a kisfiú, aztán mint akinek sürgős dolga van, fölkapta a vedret, a súlytól jobbra dőlve futott a ház felé, mintha ezzel a szaladással akarná bepótolni a jeges távozása Kaposi Levente Akit mellőznek még, öregem, a Balatonnál sem voltam, nemhogy a bolgár tengerparton. — No, és benne voltál a kalapban? — Milyen kalapban? — Hát úgy értem, te is az esélyesek között voltál? — A frászt! Dehogy voltam. — Akkor miért mondod, hogy hoppon maradtál? — Hát éppen ez az! Engem pajtás még a listára se vesznek fel. .. Hol van itt a demokrácia? Az egyik gürizik, mint a bolond, a másik nem csinál semmit, mégis ö kerül föl a listára. — Á, eltúlzod az egészet. — Méghogy én? Hát akkor azt mondd meg, öregem, miért nem én kaptam meg a „Kiváló vagyonőr jelvényt! — Te? Ne hülyéskedj már!? Hát hol vagy te vagyonőr? — Sehol. De ez még nem jelenti azt, hogy ne kapjam meg a kitüntetést. Egyébként is: még innen vagyok a nyugdíjkorhatáron, lehetek még én is nyugodtan vagyonőr. Nem hallottál még olyanról, hogy valakinek előlegezik a bizalmat. — Dehogynem. — No, hát akkor azt mondd meg, hogy miért pont nekem nem előlegezik! Azért, apafej, mert mellőznek... Világos? — Ne viccelj már! — Én meg a vicc. Makó meg Jeruzsálem. Csak nézz rám, most is remeg a kezem! — No jó, hát akkor ne idegeskedj! — Hát hogy a jófenébe ne idegeskednék? Értsd már meg, hogy mellőznek! Engem, aki éjt nappallá téve dolgozik, aki hajnalban jön, Vári Attila A zon a nyári reggelen éppen úgy indult minden, ahogyan szokott. A tejes végigkocogott az utcán, szamárkordéján fázósan csörrentek össze a kannák, aztán a jeges érkezett, behemót stájer lovai alatt dübörgött a föld, majd a szemetes járta végig a kapualjakat, s csak ezután következett a sintér. Rácsos szekerét vörös szőrű öszvér vontatta, s a sín- tér ott lépdelt, kezében a hosszú nyelű dróthurok, mellyel kóbor kutyákat, s olykor, bár ez nagyon ritkán fordult elő, macskát ______ is fogott, me- — lyek számára külön kis rekesz volt a kutyás rész fölött. A kisfiú a kerítésnél állt, vödrében már ujjnyi vizet eresztett a jég, s nem tudta ■ levenni szemét ‘ a sintérről, aki oly nyugodt léptekkel haladt szekere előtt, mintha nem is lenne szörnyűséges gyilkos. A kisfiú már látta, .hogyan fogják el a kóbor kutyákat, s a tavaszi vakációban ő is kergette azokat a korcsokat, melyek még nem vették észre a vész közeledtét, s amikor sikerült bekergetnie egy kapu alá azt a kis fehér kutyát, melyet titokban azóta is a kertvégi málnabokrok mögött tart, akkor úgy érezte, hogy valamilyen hőstettet hajtott végre, s egy délután, mikor mindenki aludt, kipróbálta, milyen érzés lehet egy ilyen hurok. Ott állt a kisfiú a kapuban, már régen be kellett volna sóznia a jeget, de nem tudott elmozdulni. Arra gondolt, amit a nagyfiúktól hallott, hogy a háború alatt elsüllyedt egy csónak, mellyel a túlsó partra akartak lőszert szállítani, s a szennyvíztelep háta mögötti részen annyi a fegyver, mint a fene, csak le kell ereszkedni, s máris megvan a jó öreg barabellum ...'s ha lesz egyszer fegyvere, akkor az utcasarkon lelövi a sintért, és szabadon engedi az. összes kutyát, mely most nem a fogságot gyűlölve vonított, hanem azért, mert a szekér döccenései meg a macskától őket elválasztó rács miatt nem téphette szét a felborzolt. szőrű, tigriscsíkos cicát. JELTELENEK é6 a sinter megérkezése közti időt, — Behozom a szemetes vedret — mondta a nagyanyjának, s a kapu felé menet azon gondolkodott, mit is találjon ki, hogy elmehessen, ha csak egy órára is.-*• Milyen szorgalmas valaki — mondta csűíondáro- san nagyanyja, s 5 úgy érezte, most keíl valamit hazudnia, most talán elhiszi az öregasszony, aki, mint mondani szokta „a gyermeknevelés nem disznóhizlalás, hogy enni adjunk neki, s azzal vége a gondnak”. — Nem is vagyok szorgalmas. Látod, nagyi, most is elfelejtettem, hogy segítenem kell a Jeneinek ... tudod, annak, aki megbukott magyarból, és én megígértem, hogy a javítóvizsga előtt segítek neki. — Most hallom először — mondta gyanakodva az öregasszony. — Miért nem ő jön ide? Kiülhetnétek a kertbe, vagy a te szobádba. Jobban szeretem, ha nem lófrálsz. — De őt sem engedik, mert a javító miatt otthon kell ülnie, tudod, nagyi, szobafogságra ítélték. — Jól tették — mondta az öregasszony. Majd írok Jeneinének egy levelet, hogy engedje csak, mert én kikérdezem a fiút, és mindig beírom a füzetébe, hogy hány órakor ment el tőlünk. — Ez jó lesz — mondta a kisfiú, aki mindenbe beleMax von der Grün új kötete A háború utáni nyugatnémet irodalom — különösen az utóbbi két évtizedben bővelkedik tehetségekben. Fellépett egy ma már világhírűnek mondható munkásíró, Max von der Grün is, aki meghonosított a nyugatnémet irodalomban egy új műfajt: a hiteles munkásábrázolást. Leszámol a jóléti társadalom munkásillúzióival, s hőseit nemcsak mint harcos társadalmi alakokat mutatja be, hanem törekszik azokat belülről, ellentmondásaik, gondolkodásmódjuk bemutatásával is ábrázolni. Legújabb regénye, a Kísértetek az Európa Kiadó gondozásában jelent meg, Bognár József fordításában. A Kísértetek a hetvenes évek Németországának két legfontosabb problémáját állítja a középpontba: a munkanélküliséget és a nácizmus újjáéledését. Hőse, hagyományaihoz, elkötelezettségéhez híven most is munkás: kőműves, aki hónapok nehéz tengődése, ál- lástalansága után alkalmi fuvarokkal próbálja fenntartani magát. Természetesen örül az egyre többszöri alkalomnak, de amikor rájön, hogy fegyvereket szállít egyik városból a másikba — nem hajlandó tovább vállalni ezt a munkát. Űjabb, céltalan hetek után elszegődik egy temetőbe őrnek és sírásónak, nem sok fizetésért, de remélt biztonságért és nyugalomért. De ez sem adatik meg számára, Max von qber Grün readista eszközökkel próbálja leleplezni a hetvenes évek NSZK társadalmát, a felszín alatt tevékenykedő erőket, a fenyegető veszélyt. Ugyanakkor bemutatja azt az egyre szaporodó réteget is, mely társadalmi helyzetétől, vallásától függetlenül a tisztesség szavára hallgatva szembeszáll ezzel az erővel. egyezett volna, csak már kívül láthassa magát a kapun. Az öregasszony bement, megírni azt a levelet, s a kisfiú közben arra gondolt, hogy gépzsírt kellene szereznie valahonnan, mint ahogy a moziban is látta, hogy a partizánok bezsírozták a fegyvereket, mielőtt elásták volna. „De nekem talán nincs is szükségem rá, ha olyan sokáig volt a viz alatt, és még jó, akkor az azt jelenti, hogy a németek még nem is használták, és rajta van a gyári védőréteg” — gondolta a kisfiú. — De ne- ■ kém húsz per- cen belül itt légy — mondta az öregasz- szony. — És föl ne bontsad a levelet... A kisfiú szaladt, de a vasúti átjárónál nem balra, hanem jobbra —fordult, a folyó felé. A vízparton ledobta a nadrágját is, átmászott a megrongált szögesdrótkerítés egyik embernagyságra tágított résén. Beugrott a vízbe, aztán újra és újra alámerült, míg az iszap alatt ki nem tapintott valamit, ami nem hasonlított kavicshoz, de kő sem lehetett, mert szabályos volt és hengeres, amilyen az ágyúcső lehet. Űjra lebukott, annyi levegőt szívott magába, hogy már fájt is, s a fenéken, ahol az előbb a hengert érezte, most egy láda sarkát tapintotta ki, s a ládában egymás mellett a hengereket. „Ágyúgolyók” — gondolta, mert már látott ágyúgolyót is. Ki akart venni egyet, érezte, hogy nem lesz köny- nyű dolog, hirtelen átvillant agyán, hogy ezért cserében megkaphatja a szomszéd fiú pisztolyát, s erőlködött, hogy legalább egyet ki tudjon szabadítani. • * * A hatalmas dörrenéstől összekoccantak a konyhában az evőeszközök, poharak, kinyílt a jégszekrény ajtaja, s a málnabokrok mögött vonítani kezdett az elrejtett fehér kiskutya. , Az öregasszony dermedten hallgatta a robbanás utáni csendben még mindig csilingelő poharak furcsa zenéjét. — Vajon mi történhetett? — kérdezte, mert egyedül is mindig hangosan beszélt. — Vajpn mi történhetett? D e senki sem válaszolt, senki sem mondhatta akkor még meg neki hogy férje és veje után, a háború harmadik jeltelen sírt ásott nekik. Mindig síró lányának, aki még tíz év után is reménykedik, s neki, az öregasszonynak, akit már csak ez a jóeszű gyermek tartott életben, aki helyett iszappal, döglött halaikkal kevert vértócsát sodort a folyó a távoli híd felé, melyen ebben a pillanatban leállt a forgalom, s mindenki azt találgatta, mi történt? Mi történhetett? ■ Burbolya Kázmér időelemző és statisztikus nagyjából olyannak látszott, mint egy citromba oltott keserűmandula. Enyhén sárgás arcán keserű ráncok komor- lottak, szeme révedezőn meredt a semmibe, keze remegett a belső izgalomtól, s még a cipője is elárvultság- ról árulkodott. Az egész ember olyan benyomást keltett, mint a francia hajóhad Nelson admirális döntő csapása után. — Mi bajod? — kérdezte könnyedén munkatársa, két harapás szendvics között. — Tessék? — zökkent ki révületéből Burbolya. — Azt kérdem, mi bajod. — Ja értem .., Kinek mi baja? — Hát neked. Burbolya keserűen legyintett. — Ne is kérdezd őr egem! Mellőznek. — Téged?..: Na ne mondd! — De igen, öregem, sajnos ez a helyzet. A bolgár üdülésre is azt a bamba Kovácsot küldték el, én meg hoppon maradiam. Pedig én Az életöröm Száz éve született Czóbel Béla az új művészet Mekkájába, Párizsba megy, ahol kisvártatva kiállításokon is szerepel. Ugyanakkor első munkái magyar tárlatokon is megjelennek. 1905-től a leghíresebb francia művészcsoport, a „Vadak” (Fauve-ok) társaságában találjuk: Matisse, Derain, Vlaminck, Braque van Dongen körében. Itthon pedig a „Nyolcak” néven ismert csoportosulás előkészítésében vesz részt Kemstok Károly nyergesújfalui műhelyében. 1914 —1919 között Hollandiában dolgozik (e korsókból való például a meginditóan val- lomásos Labdát tartó fiú képe, melyen talán honvágyát fedezhetjük fel: a kisfiú hóna alatt a labdán Varga Imre Czóbcl-szobra Szentendrén Munkácsy Mihály, tehát a múlt század óta nem volt •talán még egy olyan magyar festő, akit Párizs, a világ képzőművészeti fővárosa, annyira elismert volna, mint a most száz éve született Czóbel Bélát; és aki mégis, hosszú életén át mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy hű fiának tartsa szűkebb hona. Életrajza bővelkedik ugyan külföldi vándorlásokban, utolsó évtizedeiben azonban mindig idehaza (1939-től Szentendrén) találja meg erőre és munkára ihlető igazi otthonát. Nagybányán kezdte tanu- 1 óéveit, s a század eleji Münchenben folytatta (1902 —1903), de egy évre rá már este távozik... És még abba a nyomorult elnökségbe se tudnak beválasztani. — Melyikbe? — Melyikbe, melyikbe . . . Hát a horgászegyesület elnökségébe. — De öregem, hisz te sose horgásztál! — Naná, majd hülye vagyok napokig a vízbe lógatni azt a francos botot, mikor annyi dolgom van, hogy még aludni sincs időm. — Hát akkor miért választottak volna be az elnökségbe? — Miért, miért? Te is csak ezt tudod állandóan kérdezni. Hát nem veszed észre, hogy mindez azért van, mert mellőznek?! — De hát két nappal ezelőtt kaptál fizetésemelést. Burbolya legyintett, és nagyot sóhajtott: — Hát éppen ez az — Micsoda? mindenesetre piros-fehér- zöld villan elő). Berlin következik ezután, majd újra Párizs, ahol több évtizedet tölt, most már megérlelve á maga külön — sajátos “ művészetét, melyet egyaránt csodál Budapest és New York (ez utóbbi két kiállításon is 1927-ben és 1936- ban). Az első könyv úgyr szintén ekkortájt jelenik meg róla, nálunk. A második világháború előestéjétől, 1939-től Szentendre lesz mégis igazi telephelye, hogy szellemiségével, jó kedélyével s mindenekelőtt művészi tekintélyével akár még kilencvenévesen is biztos vonatkozási pont legyen a felbolydult képzőművészet térképén: az értéké, a költészeté. Most Szentendrén szobra áll, és állandó múzeum az 1976-ban elhunyt nagy mester élő emlékére. Ez a méltatás, melyet ke-' zében tart a tisztelt olvasó, nyilvánvalóan nem pótolhatja azt az élményt, melyet Czóbel képei nyújthatnak, meg sem kísérli hát, hogy bármiféle leírással próbálkozzék. Melegen tanácsolja inkább a szentendrei kirándulást. És legföljebb, ezen kívül, csak arra szorítkoz- hatik, hogy egy-két tanulságra még felhívja a figyelmet. Érdemes megfigyelni például, milyen élő és termékeny kölcsönhatás jelképe lehet Czóbel egész életútja, hogy igazából mennyire a magyar festészet európaiságának szimbóluma ő, mennyire egy kapcsolatrendé. melyben egyszerre szolgálja minden a honit, és tőle elválaszthatatlanul az egyetemeset. Mert tehetsége — Nagybányán és Párizsban — tüstént felismert az alkatához, mondandójához, lírájához illő korszerűt, a leghaladóbbat. Sz. Gy.- Ez volt a trükk, barái. Csak azért adták, hogy vegyem észre, hogy nnyire mellőznek... Es még a mellőzésnél is jobSOMOGYI NÉPLAP
