Somogyi Néplap, 1983. augusztus (39. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-28 / 203. szám
Diákok a felvételiről Az idén is több ezer diák próbált sikeres felvételi vizsgát tenni, bejutni valamilyen felsőoktatási intézménybe. Az új felvételi rendszer magasabb követelményszintet jelent diáknak, pedagógusnak egyaránt. Olyan kaposvári diákokkal beszélgettünk, akiket fölvettek valamelyik egyetemre vagy főiskolára. Rátkai Ágnes: — A Pécsi Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem eiőször, sajnos, nem sikerült. Nyolcvanhét pontot értem el, s ennyivel nem tudtam bejutni. Augusztus elsején pótfelvételi ztem Szegedre. a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára, matematika-fizika szakra. Ez sikerült. Valenta László és Vörös Gyula Pécsre jelentkezett, orvosnak készül. Laci ötvenhárom és fél, Gyula ötvenöt pontot vitt. Közös központi írásbeli vizsgát tettek biológiából és fizikából, majd ezekből a tárgyakból szóbeliztek is az egyetemen. Gyula elmondta: — Nagyon nehéz volt a biológia írásbeli. Négy és fél pont körül volt az átlag, sokan írtak nullás dolgozatot. Kellett tudni a fakultáció anyagát is. Nem látok lényeges különbséget az új és a régi felvételi rendszer között. Igaz, mindenbe bele lehet kötni, jobb ötletem pedig nekem sincs. Lacinak is voltak ellenérzései: — Irreálisnak tartom a vitt pontszámot, hátrányos a magas színyonalú iskolák számára. Zavarja az embert, hogy rosszabb képességű tanulók a gyengébb gimnáziumokból több pontot visznek. Volt egy lány, aki hatvan pontot hozott, és kiment a biológia írásbeliről, mert túl nehéznek találta. Pusztai Mária nem akármilyen teljesítményt mondhat magáénak: ötvenkilenc pontot szerzett a gimnáziumban. Népművelés-történelem szakra tett sikeres felvételi vizsgát az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarára. — Óvónőképzőbe jártam a Táncsicsban, ezért történelem helyett pedagógiából felvételizhettem. Az osztályban én voltam a kultúros, vonzott a népművelés. Tapazdi Csillát a József Tegnap Gödöllőn megkezdődött a hagyományőrző népművészek és táncegyüttesek kétnapos országos találkozója. Tizennyolc magyar néptánccsoport és csaknem 80 hazai, erdélyi, moldvai és bukovinai népművész Attila Tudományegyetem bölcsészkarára vették fel, angol-történelem szakra, ötvenkét pontot vitt magával. — A felvételin barátságosak vcltak, úgy éreztem, segíteni szeretnének. Sokan riogattak annak idején a „vérengző” vizsgabizottsággal, féltem is, de kellemesen csalódtam. Nem megzavarni igyekeztek, hanem megpróbálták a legtöbbet „kihúzni” belőlem. Gaál Zsuzsanna másodszor próbált szerencsét, s ezúttal sikerült neki. Magyar-német szakos hallgató lesz szeptembertől a JATE bölcsészkarán. / — A maximális pontszámot vittem magammal, mi-' vei egy évvel ezelőtt érettségiztem, így nekem csak a két felvételi tárgy eredménye számított. Középiskolában szeretnék majd tanítani az egyetem befejezése után. B. Zs. mutatja be szakmai zsűri előtt tánc-, ének- és hangszertudását. A gödöllői Szabadság. Stromfeld és Mosolygó lakótelepen közönség előtt is fellépnek a csoportok és a-népművészek. Hagyományőrző népművészek és táncegyüttesek találkozója Uj iskolát vettek birtokba Naplójegyzetek Svájcból Génévé, július 20. Svájcban is ismerik a viccet a magyar turistáról, aki New Yorkba utazott. Három hónap múltán vártak Ferihegyen, s azonnal kérdésekkel rohanták meg: „Milyen volt? Hogy érezted magad? Mit lehet kapni?” A turista flegmatikusán válaszolt: „New York épp olyan, mint Budapest; dollárért mindent lehet vásárolni.” A Génévé irányába vezető autópályán idéztük fel, hogy oldja a várakozási idő türelmetlenségét. Hiszen annyit hallottunk már „Ge- néve-ről (nem tudni, miért hívjuk Genfnek, amikor ez a felirat itt sehol nem szerepel), mint egyik fontos városáról Európának. Az első pillantásra szembetűnt, hogy a többi svájci városhoz képest itt még nagyobb a nyüzsgés, a közlekedés rohanása. A Pont du Mont Blanc környékén egyórás tarifára vannak beállítva a parkolóórák (így hosszabb sétát az autós csak akkor tehet, ha valamelyik távolabbi és ingyenes helyen áll meg). Génévé arcának másik vonása a gazdagság; csillog - villog minden, bank bankot er. (Később tudtam meg, hogy ezért a svájciak sem nagyon szeretik.) A magyar turista itt nem mehet el anélkül, hogy észre ne venné: Génévé nemzetközi város. Ez határozza meg a lüktetését. Mintha mindenki sietne valahova. Csak a látogatók sétálnak. Ha valaki a Pont du Mont Blanc környékéről az egyetemig kíván eljutni, az háromnegyed órás gyalogút (lehetne persze villamossal menni, de a sok látnivaló ezt nem engedi). Ez egyórás parkolódíj mellett szinte lehetetlen. Nem ajánlatos az idő lejártát sem megvárni, mert az komoly büntetéssel jár. Húsz oentime-ért fizethető harminc frank. Nem próbáltuk ki, hogy érvényes-e ez a külföldiekre is. A GATT székháza viszont a Rue de Lausanne-on elég messze volt a reformáció emlékművétől. Azt pedig meg kellett keresnünk! Nemcsak azért, mert kitűnő irodalmi leírás vezetett bennünket: Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza az emlékműnek. Hírnök, ki megölt milliók végső tisztelgését hozza, úgy mentem el a szobor-sor előtt. | Illyés Gyula sorai eligazítsak. A ráismeréssel egyenértékű élmény, hogy Génévé óvárosa alatt magyar államférfi szobra áll. Egyébként a svájciak oly keveset — és azt is másodkézből — tudnak Magyarországról, hogy Bocskai István kőalakjának megnő a jelentősége. A latin és a francia nyelvű felirat legalább tájékoztat történelmünk egyik fontos eseményéről. A szobor mellett van még egy dombormű, amelyen az 1606-os kassai diétát ábrázolták, amikor fejedelemmé kiáltották ki Bocskait. A polgárok mellett olvasható ott néhány magyar nemesi név; Vízke- lety, Homonnai, Báthori, Ä1- vinczi, Thököly, Kátay. Azt külön örömmel láttuk, hogy az emlékfal éppen szembenéz az egyetemmel (melynek ősét a reformátorok alapították). A harc és az eredmény egységével vihet hírt az ott megforduló a magyar históriáról is. A Pont du Mont Blane- ról szembenéztünk J. J. Rousseau szobrával (nagy ellenfelének, Voltaire-nek ferney-i lakhelyét is szerettük volna megtekinteni, de ahhoz már nem volt vízumunk). A Rhone kis szigetén közelebbről megnéztük Pradier munkáját, a nagy író ülő szobrát. A felirat szerint: Jean Jacques Rousseau citoyen de Génévé 1712— 1778. A tiszteletnek kevés jelét láttuk az emlékmű körül. Többen a talapzaton ebédeltek, mások a környező fűvön táboroztak, aludtak. Itt is a nemzetközi vonás került elő: arabok, japánok, afrikaiak, indonézek és persze magyarok beszéltek élményeikről a szobor mellett. Ezt láttuk, bárhova léptünk. Az UNIP áruház előtt cigánylány szólította meg az asszonyokat és ígért pár cen- time-ért kitűnő jövőt a tenyerükből. Pár méterre odébb arab illuzionista állította meg a járókelőket. A faltpiktor másolta Raffael villamossínek mellett asz- egyik képét, húsz nyelven előre köszönetét mondva a pénzdarabokért (a köszönöm is ott szerepelt a földön). Az egyik kis kávézó közönségét-angol gitáros szórakoztatta. Génévé svájci arcát az Institut Henry Dunont mellett láttuk, a Léman-tó partján. Egy hatalmas fa árnyékában négy öregúr' ült kerti bútorokon, és békés nyugalommal kártyázott Lackó András (Folytatjuk) Mert, aki ránéz erre a gyönyörű, új épületre, az rögtön kiradírozná leikéből a catói mondást: „Valamit tudni dicséretes, vétek semmit sem akarni tanulni.” Ebben — az egész megyét tekintve is ritka szép iskolában — ugyanis a'igha akad majd olyan gyerek, aki tanulni ne vágyna! Vajsárga és barna színekkel csábít; szemnek kedves faszerkezettel hódítja meg az esztétikumot keresőt. Így voltak ezzel a megyei és a barcsi vezetők is, akik részt vettek a tegnap délelőtti ünnepségen, élükön Klenovics Imrével, a megyei pártbizottság titkárával. A barcsi ifjú fúvósok fogadtak bennünket rézhar- sány hangokkal, a Himnuszt is ők játszották. András Zoltán, a községi közös tanács elnöke nem minden meghatódottság nélkül köszöntötte a megjelenteket. Ügy mondta bevezetőjében, hogy valamennyiük régi vágya teljesült az új iskolával: olyan épülettel gazdagodott a körzet, mely büszkesége a község és a környező települések lakóinak. Nem éreztük túlzásnak, amikor a tudás, a tanulás szentélyének nevezete. Sótonyi Sándor, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy Babócsa művelődéstörténetében kiemelkedő esemény ez, hiszen több évtizede érlelődő tervek öltöttek testet ebben az iskolában. Felidézte a babócsai oktatásügy fordulópontjait; a gyermeklétszám változásait, a nevelőtestület jellemző adatait. A községben levő kastély iskolai célú felhasználása 1949-ben nagy gondot oldott meg — mondta —, de a szűkös tantermekben a tanítás feltételei a mai napig nem voltak optimálisak. Időközben huszonegyre nőtt a pedagógusok száma; a háromszázhúsz iskolás között pedig bolhói, somogyaracsi és rinyaújlaki tanulók vannak. Az új iskolában világos tanterem, előadóterem, tornaterem, három napközis helyiség, konyha és ebédlő várja a gyerekeket. A kabinetrendszerű oktatás feltételei megteremtődtek, az iskola a legkorszerűbb körülmények között dolgozhat és valósíthatja meg az országos és megyei oktatáspolitikai feladatait, köztük is kiemelten a tankötelezettség teljesítéséből, a tehetséggondozásból adódó feladatokat. Az új környezet lehetőséget kínál arra is — KÉPZELETBEN.. A nyár még tűzzel korbácsolja utcáidat Sopron, öreg iskolavárosom. Elnézegetem az ismerős épületeket, megállók egy-egy márványtábla előtt, és kegyelettel emlékezem. s Sétálok a Várkerületben, mint valaha annyiszor a Széchenyi kollégiumtól a Vörös Csillag moziig (már eltűnt a föld színéről), és örülnék, ha valamelyik utcasarkon régi pajtásaimmal találkoznék. Hol vagy Szíjártó Sunyi, Veér Gabi, Gaál Feri? Jól megy sorotok, vagy csupa küszködés az életetek? Jó lenne, ha most is együtt ballagnánk a soproni utcán, mint hajdan, üres zsebbel, kopott kabátban, de a felsős diákok önérzetével a szivünkben. A fényképészek még nem cserélték ki a ballagási portrékat a kirakatban. Matróz- galléros lányok néznek rám az üvegen át. Ök már nem térnek vissza szeptemberben. A papír- és írószerbolt kirakatában kék mosollyal biz- tatgatják a járókelőket vásárlásra a füzetek. Nagy forgalom lesz itt a jövő héten! ... Az idős, hatalmas Széchenyi Kollégium tövében állok. Az ötödik vagy a hatodik ablak mögött laktam? Már elfeledtem. Gondolom, most odabenn csinosítják a szobákat. A gondnok meg az igazgató úr föl-alá járnak a folyosókon, és a kulcsaikat csörgetik. Képzeletben a soproni utcákon, tereken... A nagy múltú iskola kapukilincsére téved a kezem. Szinte álomban lépkedek a köves udvaron, és rég elporladt hosszú pipájú, lógás teológusoknak köszöntgctek. Az épület kihalt. A hajdani Líceum kopott lépcsői csak az én lépteimet kongatják. Egy lélekkel sem találkozom a folyosókon, csak komor tekintetű írók, Költők, fényes emlékezetű magyarok tekintenek rám a képkeretekből. Az emeletről nesz szűrődik. A hivatalsegédnő nemrég az évzáró ünnepély padlóra hullt virágszirmait seperte ki az osztályokból, most pedig az első tanítási napra „készíti elő” a padokat meg a katedrát. Hamar megszürkülnek a portól ezek a bútorok. „A tanárok csak holnap jönnek”, mondja. A tanári szoba nyitva, a könyvszekrényben békésen nyugosznak a lexikonok. „A tanárok holnap jönnek” ismétlem magamban a takarítónő szavait, és bekukkantok a természettudományi szertárba. A falon Gombocz Zoltán arcképe, aki az iskola diákja volt valamikor. Gombocz professzor úr csodálkozik: „Hogy kerültem nyelvész létemre a kőzetek és a kitömött madarak közé?” Az asztalnál valaki olvas. HátUtl ül az ajtónak, és csak amikor felém fordul, ismerem meg egykori osztályfőnökömet. Jellegzetes arcát nem öregbítették meg az évek, csak a szemüveg, melyet az olvasáshoz használ, furcsa, szokatlan. A kezében természettudományos folyóirat. Igen. Kárpáti tanár úr lelke is a régi. Kémia, földrajz, biológia ... A szertár hűvössége után szinte kínzó a hőség az utcán. A kőtalapzaton álló, díszmagyaros Széchenyi homlokán is verejték fénylik. A járdán alig akad sétáló. Minden szeptemberben megifjul a város. Az állomás felől bőröndös fiúk, lányok igyekeznek a kollégiumok felé csapatostul. A felsősök önérzetesen, kíséret nélkül, az elsősök szorongva, szülőkkel, és elkezdődik egy új diákesztendő. Csak Kárpáti tanár úr és a többiek (akik majd katedrára lépnek) tűnődnek el egy csöpp szomorúsággal az első tanítási órán. S míg végignézik a napbarnította tanulók sorát, ezt kérdik -ön- maguktól: „Vajon hányadik szeptember ez az idei?” Sfcapndi András hangsúlyozta —, hogy fejlődjék a közművelődési munka. Sótonyi Sándor ezután átadta Vezér Dezső igazgatónak az új iskola jelképes kulcsát, melyet ő rögtön a tanulóifjúság képviselőjének, Tóth Beáta hetedikesnek nyújtott át. Igen, a gyerekeké lesz elsősorban ez a kulturált, szép intézmény! Vezér Dezső rövid beszédben köszönte meg a tudás babócsai palotáját a tervező Som- ber-nek, a kivitelező Barcsi Építőipari Szövetkezetek Közös Vállalatának, illetve a költségvetési üzemnek a jó munkát. Nem feledkezett meg azokról sem, akik sokat tettek a tegnapi szép napért: a babócsai téesiz, a bolhói cérnaüzem, a helyi KISZ-alapszervezet, a sportegyesület, a tűzollóegyesület tagjairól. Név szerint említette Arató Béla és Arató Antal üvegező kisiparosok önzetlen munkáját, akik segítőtársukkal, Bogdán Istvánnal a hatalmas épület felét ingyen üvegezték be. Köszönetét mondott a szülők társadalmi munkájáért, és kiemelte az öregek napközijében élők segítségét. Az iskola igazgatója nyitott kapukat hirdetett meg: nemcsak arra lesz lehetőség, hogy ezután korszerű oktató nevelő munka következhessél hanem az iskolával új közművelődési és sportbázis is született. A negyvenkétmillió forintos beruházás Babócsa legszebb épülete. Tizennégy csoportban kezdődik meg holnap a tanítás, két turnusban százhúsz napközist tudnak étkeztetni. Az örömös üdvözlőbeszédeket, a jogos elégedettség gondolatait műsorral hálálták meg a körzet gyermekei. Táncukkal, versmondásukkal, énekükkel, jeleneteikkel gyönyörködtették a szülőket. Azután elözönlötték szép, új közös otthonukat... Boldog Babócsa Amikor tegnap, az ünnepség után boldog zsivajjal birtokukba vették a gyerekek a babócsai új — emeletes — iskolát, ott lépdeltek nyomukban a szülők és a nagyszülők is. A hetvetöt éves Radics Sándorodból sóhajjal szaladt ki a szó: „Ha én ilyen iskolába járhattam volna!”
