Somogyi Néplap, 1983. augusztus (39. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
A Ruesi lassított. — De szép ez az emeletes ház — mondta Fazekas az agronómusnak, aki egész délelőtt a kísérője volt. — Biztosan az orvosé, a kerület leggazdagabb emberéé. Az agronómus mosolygott. — Valóban az orvosé, de nem a leggazdagabb emberé. A leggazdagabb, a milliomos a puszta szélén lakik. Mármint a volt puszta szélén, mert a pusztát, a hajdani „grófi szérűt” ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város kinyújtózott a puszta széléig. Fazekas már nemigen figyelt a múlt és a jelen ecsetelésére, de még a presszóban is, amikor a búcsúfeketét itták, azon töprengett, hogy biztosan csak amolyan mendemonda ez a pusztai milliomosról. És amikor elbúcsúzott az agronómustól, intett a sofőrnek, hogy tesznek egy kört, s meglátogatják a legendából szőtt embert. Alacsony, sovány, borostás arcú ember állt az udvaron, a vendégek láttán hátraparancsolta a kutyákat. Az új ház hatalmas, üveges verandáján egy öregasszony üldögélt, s amikor a kutyák elhallgattak, odakiáltott emberének : — Gyertek a verandára; csak nem az udvaron fogtok ácsorogni! — Jó, jó — mondta az öreg. És elindultak. Fazekas arról dünnyögött közben, hogy a téeszben jártak, valamit írni akar róluk és- most azért jött ide, mert úgy hallotta, hogy itt a híres milliomos él. Az öreg arca meg se rebbent. Leültette vendégeit. Az asszony szó nélkül bort hozott Ez nem nova — tette le a kancsót és a poharakat — Apjuk, töltsél! — Nem igaz a mendemonda? — kérdezte Fazekas, amikor megkóstolták a bort. Az öreg letette a poharat, néhányszor körbe forgatta. Fölemelte a fejét, Fazekasra néáétt. ■ * ’lAtn rm - • M \ — Bár ne lenne igaz — legyintett. — Anyjuk, hozzál mán pogácsát is! Megvárta, míg a felesége bemegy a szobába, aztán azt mondta: — Egy gyermekünk volt. ötvenhatban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik tekergővel kiment külföldre. Télen már levelet írt Ausztráliából. Meg küldött száz dollárt, tavaszon ötvenet, aztán még egyszer vagy kétszer. A levelek is elmaradoztak. Tizenöt éve nem tudunk , róla. — Tegnapi sütés; kóstolják meg! — csoszogott az asztalhoz az asszony. Leült, de már egyetlen szót sem szólt többek — Nem kerestették? — Kerestettük mi. Én magam mentem a városba, a Vöröskereszthez, vittem a tőle jött leveleiket is, de hiába. Talán egy év múlva kaptuk az értesítést, hogy valóban élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló, de eítűnt. Hová lett, hogy pusztult el, senki se tudja. — Lehet, hogy él valahol — mondta Fazekas, de maga sem hitt szavainak. — Lehet. Azóta várjuk, várjuk, mert mi mást tehetünk. Itt minden az övé lenne, meg a családjáé, ha volt neki. Gürcöltem én látástól vakulásig, hogy legyen Bába Mihály A pusztai milliomos neki, mire hazatér. Sokszor még magamtól is megvontam a jó falatokat... Na, de igyunk is! Egy pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az asztalon. Fazekas az asztalkendőt bámulta. Nem volt ereje, hogy szokásához híven az öregember szemét, ráncait figyelje. — Mi úgy élünk most is, mint negyven évvel ezelőtt; egyszerűen, majdnem szegényesen. Pedig megtehetnénk, hogy másképpen éljünk. De hiszi, nem hiszi, nem visz rá a lelkiismeret. Fölépítettem ezt a házat, fürdőszobával, pincével, a nyárikonyhát, meg mellette egy kis szobát magunknak, vénségünkre. Mert úgy gondoltuk, ez lesz az övék, mi meg ott húzzuk meg magunkat. Már félmilliónál is többet ígértek érte, de nem adom. Minek nekem a pénz? Van nekem; bár ne lenne annyi! — Mennyi? — röppentek föl váratlanul a szavak Fazekas ajkáról. — Sok. Sok — ismételte meg az öregember. — Különben kiszámíthatja. Amióta a fiam kiszédült az országból, én mindennap, té- len-nyáron, esőben, hóban ötven liter tejet viszek be a Egri Béla A vései almás Hajtást hozott, mint mais tavaszon Ez a téesz-almásrengeteg. A virággal rakott ágakon Szorgalmas méhecskék döngenek. Hullik pora, pereg a szirom, A cseppnyi kelyhekben alma ÜL Még most előre azt nem tudom, Hogy lehullni mennyi kényszerül. Maradna több, mint máskor szokott, Ebből élnek itt az emberek. Ha megtermi a nyolcszáz vagont, Élő és holt munka lesz kerek. Helye van, szerződés a kézben, Biztosabb bármelyik évinél. Ne legyen jég: istenverése! Jaj! Permetezés, gond mit sem ér. Júliusban ismét jártam ott, A száraz homok cipóm felett Engedelmesen összecsapott. — Kegyetlen nyár! Eső nem esett. Szép, színes gyümölcs gyümölcsöt ér, Szorosan, mint fészekalj tojás. Egy tömött fürtöt ha leszednél, Visszarakni lenne csak tudás. Az elnök megfontoltan járja Hosszában és át a sorokat, Mint aki még soha nem látta A derék fákat, telt ágakat. A szélén megáll, visszafordul. Kalapját mellére csúsztatja. 4i nagy kertnek melyen meghajol, így köszön el az igaz gazda. csarnokba. Az ára ment a bankba. A mai napig egy fülért sem nem vettem ki belőle. Elég volt az, amit a téesztői kaptam. A bankba ment a hízott bikák ára, a borjak ára is, meg amikor még jobban bírtam erővel; a hízók ára. Tíz-tizenöt hizót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig. — És nem irigyelték? Nem kértek kölcsön maguktól? — Dehogynem. Csakhogy én nem adtam. A fiaméból? Különben, amikor mi nagy szegénységben voltunk, senki sem segített rajtunk; senkitől sem kaptunk mi semmit, a magunk erejéből lett itt minden. Hanem rosszul mondom — nyúlt a kancsóért, hogy teletöltse a poharakat. — Egyszer mégis adtam. Talán öt éve ennek. Meghalt egy rendes ember itt, a pusztán. öt árvája maradt. Az asszony sírva szaladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs nekem pénzem. Elment. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Hátha az én fiam is meghalt hirtelen és árvái maradtak Ausztráliában vagy másutt; biztosan rajtuk is segítenek. Szóval reggel fölkeltem, elmentem az asszonyhoz, és mondtam neki, hogy jöjjön velem a városba. Kivettem hetvenezer forintot a bankból. Tíztíz a gyerekeké, húsz meg a magáé, adtam oda erővel az asszonynak a pénzt. Mert nem akarta elfogadni, hiszen ő csak a temetésre kért pár ezer forintot. Fogja, majd megadja, erősköcltem. Elvette. Megadom, ledolgozom, meghálálom, szipogta a szerencsétlen özvegy. Majd a fiammal elszámol, ha megjön. Mert az övé ez a pénz, mondtam, és otthagytam az árvát. A poharakat nem koccintották össze, de kortyolgatták a bort. Lassan, óvatosan, mintha tüzes vizet nyelnének. Az öregasszony, aki a beszélgetés alatt némán ült egyre ösz- szébb görnyedve, mintha itt aszalódna, szipogott, szemét törölgette. És sóhajtott. Mintha jajgatna. Fazekas letette a poharat. Az üveg csengése fölriasztotta az öregembert is. — És mi lesz a ... — ... a vagyonnal? Ezt akarja kérdezni, ugye? — emelte tekintetét Fazekasra az öreg. — Nem visszük a sírba. De nem is herdáljuk el. Rendelkeztünk. Minden az államé. De ha mégis hazajönne a fiam vagy hazajönnének a leszármazottai, akkor az övék. Az asszony bólogatott, szemét törölgette. Az öregember még két pohár bort is fölhajtott egymás után. — Higgye el, boldogabbak lerménk, ha szegényebbek volnánk! Ha a fiunk, a menyünk meg az unokák miatt lassan még a tehénkéinket is el kellene adogatni; hogy nekik legyen meg az, ami kell. Selyemzsinór a nagyvezírnek A tötök Bécs alatt — Háromszáz évé: 1683 nyarán fordulat következett be Közép- és Délkelet-Európa történetében. Az ozmán haderő döntő csatára készült. A cél: Bécs, a Habsburg-birodalom fővárosának elfoglalása volt. Bár a török a XVII. század második felében túlhaladta hatalma tetőpontját, belső nehézségekkel küzdött, ebben az időben .még jelentős erőt képviselt. A harmincéves háború (1618—1648) egy időre az ozmán birodalom hátrányára változtatta meg a nemzetközi erőviszonyokat. A Habsburgokkal rivalizáló XIV. Lajos francia király már nem volt annyira érdekelt, hogy a Habsburgokkal szemben a törököket tágáló, szállító személyt felölelő fősereg lassan nyomult előre Magyarország területén, közben nagy pusztítást hagyott maga után. A várható török előrenyomulásról értesülve az európai hatalmak 1682 őszén védelmi szövetségi rendszert kezdtek kiépíteni, 1683 januárjában I. Lipót császár szerződést kötött a bajor Max Emanuellel, aki nyolcezer- katonát biztosított számára. A koalícióhoz III. János György szász és Lajos Vilmos badeni uralkodó is csatlakozott. Lengyelorszáigga] 1682 őszén kölcsönös védelmi szerződést kötöttek. 1683. április 21 -én Lotharingiai Károly herceget . hadseregföpalassan gyülekezett a felmentő sereg. Elsőként Max Emannu- el választófejedelem érkezett 11 ezer emberével. Augusztus 31-én a morva—osztrák határon. Dürnholznál a lengyel csapatok érkeztek Ausztriába. Röviddel ezután megtörtént az első találkozás Oberhoila- brunn mellett a két főparancsnok, Lotharingiai Károly és III. Sobieski János lengyel király között. Szeptember 3-án Stetteldorfban nagy haditanácsot tartottak. Sobieski lett a főparancsnok, de minden csapat parancsnoka önállóan vezette saját egységét. A csapatokat a tullni dunai átkelőhelynél vonták össze: szeptember 7-énegyütt volt a felmentő hadsereg. A Lotharingiai Károly, a Habsburg-csapatok Kara Musztafa nagyvezír, a torok hatlak »- altábornagya parancsnoka mogassa. A szultán mégis úgy érezte, hogy elérkezett a támadás ideje, mert azt tapasztalta, hogy a magyar feudális urak nagy része szembefordult a Habsburgokkal. IV. Mohammed szultán úgy döntött, hogy térdre kényszeríti Ausztriát. 1683. március 31-én a törökországi Adrianopelből (ma: Edirrie) 100 ezer fős ozmán hadsereg indult el nyugatra. A szultán és Kara Musztafa nagyvezír egész háremét is magával vitte. A nagyvezír udvartartása szinte vetekedett a szultánéval. Belgrádiban csatlakoztak a hadhoz a szövetséges csapatok. Szerbiából, Boszniáiból, Moldváiból és Havasföldrő!. Május 13-án Zimonynál IV. Mohammed, szultán szemlét tartott egyesített csapatai fölött, s átadta a nagyvezírnek a próféta szent zászlaját. A mintegy negyedmilliónyi harcost és 60 ezer főnyi kiszolrancsnokká nevezték ki. A császári hadsereg gyűjtőhelye Pozsony alatt volt, a mai Burgenland területén: 1683. május 6-án mintegy 22 ezer főnyi gyalogság és 14 ezer főnyi lovasság találkozott. Röviddel az ellenség megérkezése előtt a tehetősebb bécsi polgárok — mintegy harmincezren — elhagyták a várost, ugyanakkor a környékről és az elővárosokból menekültek tömege özönlött Becsbe. A városban rekedtek számát mintegy 70 ezer személyre becsülik. Júüus 16-án Bécs teljesen be volt kerítve. Július végén az ozmán csapatok elérték a külső védelmi árkokat. Minthogy elsősorban aknákkal akarták bevenni a várost, arra törekedtek, hogy minél jobban megközelítsék. A védők rakétajelekkel igyekeztek jelezni a császári csapatok szorongatott helyzetét. Eközben Passaunál csak Szépen magyarul — szépen emberül Idegen szavak Nem ok nélkül panaszkodunk, hogy terjed az idegen szavak használata; hogy egyes tárgyak, fogalmak idegen eredetű nevét minden további nélkül átvesszük. Ez jellemzi hovatovább nemcsak a szakfolyóiratokat, hanem az idegen nyelveket nem vagy nemigen ismerő olvasóknak szánt napilapokat is. A Népszabadságban olvastam egy játékgyártással kapcsolatos cikkben a következő mondatokat; Hongkongban — a hazaival párhuzamosan — létrehoztak egy második gyártóbázist, amely magyar licenc és knowhow alapján termel. Az export így tulajdonképpen reexport: megvesszük az ott gyártott játékokat, és helyből értékesítjük a távol-keleti országokba és Ausztráliába.” A tiLoíkzalos knowhow azonban megjelent a Komárom megyei Dolgozók Lapjában is: a jüihM 24-i számban tudniillik a Megújul a komáromi lenárugyár című cikkben a többi között ezt olvashatjuk: „A külföldi cég know-how-ot ad át a komáromiaknak.” Még külön az alcím is kiemeli: „Know- how-ot vásárolt az LSzV (vagyis a Lenfonó és Szövőipari Vállalat). MI a baj az efféle átvételekkel? Röviden azt mondhatnánk: sok, nagyon sok. Elsősorban — és ez a legfőbb b^ — az, hogy az olvasók többsége egyszerűen nem érti meg, miről van szó, vagyis ebben az esetben a nyelv nem tölti be legfontosabb szerepét, hogy tudniillik közöl valamit. Magam is az Idegen szavak szótárában néztem meg ennek az angol szónak a jelentését, eszerint a know-how (no-hau) — kezelési módszer, különleges gyártási fogás átadása. A Népszabadsag cikkeben szereplő reexport használata már jogosultabb, vagy éppen jogosult is, mert nyilván szakszóval van dolgunk, de a cikkíró ügyesen, törés nélkül meg is magyarázta a jelentését: „megvesszük az ott (ti. Hongkongban) gyártott játékodat, és helyből értékesítjük ...” Sok gondot okoz az ilyen szavak kiejtése. Aki nem tud angolul, és nem vagy csak néhányszor hallotta a szót, rendszerint a betűket követve ejt ki valami furcsaságot. Jól mutatja ezt a Dolgozók Lapjának a cikkírója, aki nem pusztán a -t tárgyragot kapcsolta a szóhoz, hanem az -ot végződést, vagyis ő nem „no-hau”-nak ejtette a szót, hanem a szó végén levő w-t is hangzó betűnek gondolta. Ez utóbbi egyben azt is mutatja, hogy baj van az ilyen szavak ragozásával, mondatba való beilleszkedésével. És akkor még nem beszéltünk a helyesírásáról, hogy például ez a szó a két újságban kétféleképpen van írva. Ilyen körülmények közölt vajon érdemes kitartani az efféle, idegenből átvett szavak mellett? Dr. S*. I. létszámra vonatkozó adatok eltérnek egymástól: 65—82 ezer főre becsülik. Kara Musztafa úgy döntött, hogy — a bevett stratégiai szabályok mellőzésével — két fronton veszi fel a harcot. Bécset ostromló seregét 30 ezer janicsárral erősítette meg. Szeptember 12-én reggel megkezdődött a csata. Délután öt órára a szövetsége« seregeknek sikerült benyomulniuk az ellenséges táborba. Sobieski lovassága döntő áttörést hajtott végre. A védők a keresztény csapatok előrenyomulásáról értesülve úgy döntöttek, hogy a felmentő seregek segítségére megkísérlik a kitörést az ost- romgyűrüboi. A lengyel lovasok eközben az ozmán tábor szívéig törtek előre. A nagy- vezir és Ibrahim pasa főparancsnok-helyettes sietve elhagyta a csatateret, a sereg ugyancsak kelet felé menekült. A csata mérlege: a szövetségesek mintegy kétezer, a törökök tízezer embert vesztettek. Lipót császár, aki az ellenség közeledtekor egy dunai hajón elhagyta Bécset, ünnepélyesen bevonult a városba. A magyarok, akik többet szenvedtek a törököktől, nem vettek részt Bécs ostromában. A Hafosburg-abszolutiz- mus ellen felkelő Thököly Imre serege Pozsonynál táborozott, készen arra, hogy csatlakozzéik Sobieskihez, de a császár a győzelem mámorában elzárkózott a magyarokkal való együttműködés elől. Nem akart az ellene fölkelő magyarokkal osztozni a dicsőségben. Kara Musztafa nagyvezír a Rába mögött vonta össze megtépázott seregét, majd hadbíróságót hívott össze. A hadbíróság a tatár kánt, aki idő előtt hagyta el a csatateret, leváltotta, Ibrahim pasát pedig lefejeztette. A nagyvezír ezután téli főhadiszállására, Belgrádba vonult visz- sza. Itt érte őt utol 1683 karácsonyán a szultán selyem- zsinórja, amellyel a hóhér megfojtotta. Gáti István SOMOGYI NÉPLAP
