Somogyi Néplap, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-10 / 162. szám

Honismeret, hazaszeretet Jeles, mondhatni ünnepi rendezvénysorozatnak ad ott­hont holnaptól péntekig a so­mogyi megyeszékhely. Ka­posváron tartják — avatott előadókkal — a XI. országos honismereti akadémiát, me­lyen nagyon sok szakember vesz részt az ország minden tájáról. Vendégeink már ma megérkeznek, azzal a jogos várakozással, hogy olyan elő­adásokon, konzultációkon, a táj lelkét érzékeltető kirán­dulásokon és egyéb progra­mokon vehetnek részt, me­lyek alapjaivá válhatnak a további munkának. Nem véletlenül esett me­gyénkre a választás ebben az évben a jelentős rendezvény helyszínét illetően. Somogy­bán magas színvonalú a honismereti tevékenység. A Hazafias Népfront megyei bizottsága mellett működő megyei bonismereti bizottság jól átgondolt terv alapján végzi felelős munkáját A szervezett irányítás hatására az utóbbi években újabb fel­lendülés tapasztalható: ez megmutatkozik a szakkörök számának növekedésében — ötvennél több működik —, s megszaporodott a köz javára tevékenykedő egyéni kutató gyűjtők száma is. A közössé­gek — érdeklődési körük és a helyi hagyományok által meghatározottan — többnyi­re egy-egy település néprajzi, helytörténeti, iskolatörténe­ti, irodalmi jellegű szellemi és tárgyi örökségének gyűj­tését tekintik feladatuknak; falukrónika. üzemi krónika írására vállalkoznak, s egyre többen vállalnak műemlék-, természet- éa környezetvé­delmi feladatokat, régészeti leletbejelentő szolgálatok ‘Csaknem valamennyi közös­ség' rendelkezik kisebb-na- gyobb — nem ritkán muzeá­lis értékű — tárgyi gyűjte­ménnyel, ahogy est egy me­gyei tanácsi vb-ülésen hal­lottuk. Az eredményekről, gondokról sok színvonalas publikáció Jelenik meg a So­mogyi Honismereti Híradó­ban, amely méltóan repre­zentálja a megyében folyó honismereti tevékenységek Az akadémia holnaptól sok kérdésre választ ad majd. Mondanivalója központjában — dr. Kanyar Józsefek a So­mogy megyei Honismereti Bizottság elnökét idézzük — a történettudomány, a köz- gondolkodás és az ifjúság problematikája szerepel, a nemzettudat, a történettudat és a nemzetismeret kapcsán. Talán nem túlzás állítani, hogy éppen napjainkban meghatározóan lényegbevágó kérdések ezek. Nemzet és if­júság, nemzet és iskola, nem­zet és anyanyelv mind-mind téma lesz a XI. országos honismereti akadémián, olyan jeles előadókkal, akik való­ban a tématerületek gazdái. Nem véletlen, hogy Vörös­marty Mihály Szózatában ta­láltak mottót a szervezők, e két sorral: „Hazádnak rendü­letlenül / Légy híve, oh ma­gyar”. A honismeret hazafi­vá nevel. A honismereti moz­galomba bekapcsolódó kife­jezi azt a szándékát, hogy a szűkebb pátria múltjának ismeretével, kutatásával, a hagyományok ápolásával a haza javára óhajt cseleked­ni. Mert gyökerek nélkül nincs lombkorona; a múl­tunk ismerete nélkül gyökér- telenül éljük a jelent. A hu­szonnegyedik órában va­gyunk, hogy amit lehet még megtartsunk jövő századok magyar polgárainak. A fele­lősség óriási; gazdálkodni az Idővel, értékeinkkel a mi dolgunk. A most nyíló értel­mű generáció hazaszeretetét megalapozni nekünk kell. A tartalomhoz módszereket ta­lálni is segít majd ez a re­ményekre jogot adó rendez­vénysorozat. A halász háza Képek a klubkönyvtárban Bagó Bertalan kiállítása Évek óta rendeznek a nyá­ri hónapokban kiállításokat Balatonberényben a klub­könyvtárban. Még csak galé­riának sem nevezhető a hely, ám nekem azért kedves, mert otthonos, mintha az ember a saját lakásában jár­na. Könyvespolcok az egyik szobában, képek a másikban. Bagó Bertalan képei is ezt a családias hangulatot áraszt­ják. A vendégekkel beszél­getve épp ezt a véleményt erősítették meg bennem: — Szívesen látnám bármelyik festményt az otthonomban... Ez a művelődési forma a könyvtárba látogatót nem­csak meglepi, hanem buzdít­ja is arra, hogy megpihenjen a képek között. Nálunk még sajátosan merev formát öl­tenek a kiállítások; intézmé­nyesítjük olyankor ia, ami­kor fölösleges. A balatonbe- rényi klubkönyvtárban sze­rencsére ezt nem érezni. A látogatók zöme azokból az emberekből tevődik össze, akik épp arra járnak, olvas­nivalót keresnek. Hogyne örülnének, hogy a választott könyvvel a kezükben besé­tálhatnak a másik két helyi­ségbe, ahol egy festő művei­vel várja a vendégeket Balatonberény kettős arcu­lata : a parti sávban az üdü­lők, a forgalom, bent a falu­ban pedig élik a saját életü­ket a helyi lakosok. A pa­raszti életforma jelenik meg Bagó Bertalan vásznain. Sa­játos, zárt világként láttatja a magyar falvakat a festő. A magányosság kifejezése kap hangsúlyt ezeken a képeken. Nyilván ezzel a hangulattal rokonítható Bagó egyénisége. Sajátos drámai jelenetek, hangulatok fogalmazódnak Madárdal meg benne. De nem idegen tőle a lírai hangvétel sem. Sőt hajlamos a romantikára is. Ezt az eklektikusságot fogja össze legjobb tudása szerint a Lefelé a rámpán című képében. A halász há­za, a Halász, a Magány című festmények tömören kifeje­zik a mondanivalójának drá­maiságát, a Madárdal című kép ellenpontként csupa líra, míg az öreg fa című vászon­ra a romantikus tájszemlélet a jellemző. A Balaton mellett élő fes­tőt vérbeli koloristának mondja egyik méltatója. Ez a megállapítás még olyankor is igazolódik, mikor Bagó ba­latoni rianást fest néhány színnel. Ezeken a vásznakon erősen érződik Csiszár Elek hatása, másikakon Lóránt Jánosé. Régtől ismerem Bagó Ber­talan festészetét. Nagy utat tett meg az elmúlt évtized­ben — keresve egyéni kifeje­zési módját. Ehhez nyújtott támpontot neki az említett két festő. Az : eredményeiket magába olvasztva túllépett a tárgyi naturalizmuson. Mos­tani kiállítása fontos mér­földkő: összegezve tárja elénk azt, amit elért A vendégkönyv tanúsága szerint: „nagyszerű művésze­téhez őszintén gratulálok” ... A közönségben visszhangra talált Bagó Bertalan festé­szete. Horányi Barna Földszínű kéz A keze iszonyú. Kilencven január, kilencven február, kilencven március... A bő­re földszínű. Nem barna, nem fekete. A föld sem bar­na, és nem is fekete. Más. Olyan, mint a Kiss János keze volt. Olyan, mint a Kis« János­né keze. Jaj, ne mutassatok többet a világból, elegem volt! — kiáltott fel, amikor a szobá­jába televíziót szereltek. * * * Öltem az udvaron, répát fejeltem, a vejem akkor for­dult be szekérrel. Kiesett a kés a kezemből, mert mint­ha egyszerre ezer varrótű bökte volna a tenyeremet meg az ujjaimat. Föl akar­tam állni, akkor meg a lá­bamat kezdte gyötörni a fájás. Istenem, szóltam ma­gamban, csak nem teszel te­hetetlenné valami szörnyű betegséggel?! Mert akkor in­kább haljak meg nyomban. Hiszen eleget éltem, szen­vedtem. Azóta hat év telt el. Már nem érzem a túszú- rásokat, de a kezem mintha nem az engem volna, a lá­bam meg csak a papucsot tűrL Csak söprögetiü tudok, de a lanyom még attól is tilt. De azért söprögétek. Minden reggel. Ha nincse­nek itthon, minden órában... * * * Szegény ágamról sut mondták, rossz gazda. Pedig nálánál jobban senki sem dolgozta meg a földjét. Volt szeme, keze az állathoz is. A faluban mégis azt tartot­ták róla, hogy rossz gazda, mert kilenc gyermeket ne­velt. A 27 hold föld szét­szakadt, egy-egy testvérre három hold jutott. Sokszor mondta: azt szeretem, ha sokan vannak körülöttem, nem tehetek róla. Én is ezt mondom. Azért jöttem ide a lányomhoz, mert itt sokan vannak. öt unoka. Pedig ebben a faluban még két fiam lakik, s mindegyik hí­vott magához. Náluk nagy a csöndesség. Én nem szere­tem, ha csönd van, mert olyankor mindig a halálra kell gondolnom. Tudom, ar­ra is gondolnia kell egy ilyen •öregasszonynak, de hat, nem lehetek róla, nem tu­dom megszokni a csöndet. Én hat gyereket neveltem, három lanyom a Nagyalföl­dön maradt, mert mar férj­nél voltak, amikor a Bala­ton mellé költöztünk. • • • Fiatal koromban sokszor elképzeltem, milyen lehet * másvilág. Embert ész azt jól nem foghatja, magyarázta s plébános úr. Elhiszem. Mert ez a mostani világ is olyan a régihez képest, hogy csak csodálkozni lehet rajta. Ki gondolta volna ötven évvel ezelőtt, hogy majd ilyen masinák is lesznek, mint ez a televízió? Nem volt olyan ész a faluban, aki ilyet elképzelt volna. Az ' uram kint volt az első háborúban. Mesélte, hogy már akkor is volt repülőgép, de kevés. Ha nagyritkán egy-egy a fejük fölé szállt, úgy rettegtek tő­le, hogy legszívesebben a föld alá bújtak volna. A második háborúban pedig már tele volt az ég repülő­vel. A falut sem kímélték. Egyszer olyan gyorsan jöt­tek, hogy még annyi ideje sem maradt az uramnak, hogy a jószágot bekösse a.z istállóba. Jöttek, mint a bo­londok. Mi meg bújtunk a verembe. Mire előjöttünk, három tinónkat ellőtték, a kiscsikónk meg világgá fu­tott Álltam az udvaron es sírtam. Akkor odajött hoz­zám egy orosz katona (mar itt voltak), es megsimogai- ta a vallamat. A beszédjéből azt vettem ki: „ne sírjon nenem, lesz majd másik he- luetU”. Azért sokszor mtt Erősödő kapcsolatok Bővülő magyar—szovjet irodalmi együttműködés Az elmúlt években jelentős sikerek születtek a magyar és a szovjet irodalom kölcsö­nös népszerűsítésében, bő­vültek a két ország közötti irodalmi kapcsolatok — ál­lapíthatták meg a közelmúlt­ban Budapesten tartott titká­ri ülésen a két írószövetség vezetői. A két frószövetség idei munkaterve írók, költők, mű­fordítók cseréjét, alkotói ta­lálkozókat, közös elméleti ta­nácskozások megrendezését irányozta elő. Ennek alapján szovjet íródelegációt kö­szönthettünk az ünnepi könyvhéten; a vendégek nemcsak a könyvserégszemle eseményein vettek részt, ha­nem találkoztak magyar ol­vasókkal, dedikálták magya­rul megjelent műveiket is. A tervek szerint — az író­szövetségi együttműködés eredményeként — még az idén befejezik a második magyar—szovjet közös ri­portkönyv szerkesztését, hogy az mihamarabb megielenhes- sék. A nagyszabású, több éve kezdődött vállalkozás folyta­tása a Kézfogás címmel már korábban megjelent antoló­giának, s e kötet is a két or­szág jelenlegi mindennapjai­ról ad majd képet. Magyar alkotók is részt vesznek a szovjetunióbeli Tyumen yiben megrendezendő alkotói találkozón, amelynek központi témája: az iroda­lom szerepe a munkások ne­velésében. A két írószövetség hosszú évek óta ösztönzi, segíti a szovjet és magyar írók mü­veinek kölcsönös publikálá­sát, recenziók közlését, a két ország irodalmának időszerű kérdéseiről tájékoztató is­mertetők közreadását. Rend­szeressé váltak — s a jövő­ben is folytatódnak — azok­nak az ismert magyar és szovjet íróknak a találkozói, akiknek műveit lefordították orosz, illetve magyar nyelv­re. Tervezik, hogy a szovjet köztársasági, területi és vá­rosi irószervezetek vezetői­nek egy-egy csoportja ta­pasztalatcsere-látogatást tesz a Magyar írók Szövetségének vidéki írócsoportjainál. Az irodalmi vegyesbizott­ság szovjet tagozatának kép­viselői a közelmúltban ajári- lólistát kaptak kézhez a for­dításra javasolt művekből. Ennek alapján elképzelhető, hogy a szovjet olvasók anya­nyelvükön élvezhetik majd Bárány Tamás, Illés Endre, Gáli István, Galgóczi Erzsé­bet, Jókai Anna, Kertész Ákos, Kolozsvári Grandpier- re E.mil, Moldova György, Szabó István írásainak válo­gatott kötetét, Tamási Áron Ábel trilógiáját, Karinthy Frigyes egyik kisregényét, Babits Mihály Gólyakalifá­ját és Kosztolányi Dezső vá-. lógatott novelláit. leles napok júliusban Kolduscipó, jakabafma A nyári nagy munkák ide­jén régente falun ünneplés­re nemigen jutott idő, így az évnek ebben a hónapjá­ban elég kevés az ünnepi szokás. A mezei munkák azonban mindig is az idő­járástól függtek, ezért a nagy nyári dologidőben az idővel kapcsolatos hiedel­meknek jutott jelentős sze­rep. Némely vidékeken pél­dául az aratás kezdete nem Péter-Pál napjához, hanem július 2-hoz, az egyházi nap­tár szerint Sarlós Boldog- asszony napjához kapcsoló­dott. Tápiógyörgyén ezen a napon háromszor bedobták a kaszát az aratásra érett búzába, hogy jól haladjon majd a munka. A rábaközi Szilban is ez a nap volt az aratás kez­dete; az aratók a templom­ból vonultak ki a földekre. A szegedi tájon az asszony­nak is kötelessége volt e napon egy keveset aratni sarlóval s kalászt szedni — hogy a jószág egészséges maradjon. mostanában is eszembe jut az a kiscsikónk, aki rémü­letében világgá futott... • * * Egyre ritkábban búsulok amiatt, hogy én már csak söprögetni tudok. Az unoká­im sok könyvet hoztak ha­za. Olvasok. Nemcsak rövid történeteket. A vastag köny­vektől sem félek, azt tar­tom: „amíg nem érek a vé­gére, biztosan nem halok meg”. Az embernek van böcsülete, nyugodtan olvas­hat. És nézheti a televíziót is. Szeretnek a lányomék, mindent megtesznek az örö­mömért. Meg aztán az az igazság, nem kegyelemke­nyéren élek én. Van nyugdi­jam, kukoricaföldem, szóval a tsz előtt is van böcsületem. Néha eszembe jut Dömök bácsi, akinek menyecske ko­romban sokszor vittem me­leg ételt, öregségére koldult szegény, pedig a földje az apáméval volt szomszédos. Kisemmizték, kilökték a sa­ját gyerekei. Mondom, néha eszembe jut ez az öreg és olyankor elképzelem, mit szólna ahhoz, hogy én itt most olvasgatok. A televí­ziót meg biztosan valami ör­döngösségnek tartattá ,.. A kezet nézem A bőre alól elótündököl a csont. Szagadi András 1 Göcsejben július 15-érol azt tartották, hogy ha ezen a napon északi szél fúj, ak­kor drágaság lesz. A közép­korban az egyház ekkor ál­dotta meg az új kenyeret, Bálint Sándor néprajztudós följegyzéseiből tudjuk, hogy az új kenyeret megkülönböz­tetett tisztelet övezte a sze­gedi tájon: minden család­tag egyszerre evett belőle. Külön „kódiscipót” is sütöt­tek;- voltak családok, ahol az új kenyérből addig nem ettek, amíg a koldusnak nem adták oda a cipót. Időjárással kapcsolatos hiedelmek nemcsak Medál­hoz fűződnek, hanem július 20-hoz, Illés napjához is. A nép száján élő egyik törté­net szerint Illés szégyellte, hogy húgának, Magdolná­nak oly sok szeretője volt; szégyenében befogta két lo­vát a kocsiba és végighaj­tott az égen — útját viha­rok, hatalmas égzengések kísérték. Így lett hírhedt, zivatart hozó nap július 20-a. Szegedi néphit szerint ezen a napon — bármilyen szá­razság pusztítana is külön-, ben — esőnek kell esnie ... Ormánsági hiedelem sze­rint Illés napján varrt in-, get nem szabad fölvenni, mert a viselőjébe belecsap a villám. Vihart hozó dátum még helyenként július 22-e, Mag­dolna napja. Érthető, hiszen július nagyobbik felében mindig van valami zivatar vagy égiháború. Július 25-éhez Kristóf és Jakab napjához is időjárási hiedelem kapcsolódik: ha északi szél fúj, hideg tél várható, ha déli szél, akkor enyhe, csapadékos, lucskos télre kell iszámítani. Az e nap táján érő almát jakab- almának nevezték, egy korai szőlő neve pedig jakabsző- lő volt Gyöngyöspatán az e nap készített vajat orvos­ságnak tették el. Anna napjához kapcsoló­dik manapság a füredi An- na-bál. Régente Anna a szö­vőmunkások, a csipkeverők védőszentje volt. Egyes vi­dékeken Anna napja, július 26-a a kendermüvelés ünne­pe, a hódmezővásárhelyi asszonyok például akkor kezdtek hozza a kendernyú- veshez. K. F. SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom