Somogyi Néplap, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-08 / 108. szám
\. (Meggye Lászlé rajza) Az anyák halhatatlanok, Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott nincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel, megöletnek minden halottal — harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassák nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassák könny is, hogy kibírják a világ összegyűlt kínját. Deák Mór A szívemre ágaskodva magamból kiszabadulva egyszer megszületek újra talán s a szívemre ágaskodva borulok lábnyomaidra Anyám föld folyik majd ereimben s fa vagy virág ázik bennem vérré — vörös szirmát ha hullatja arcod hervadjon a napra fénnyé Papírszív HARMONIA Három kisfiúval Simán indult a dolog. A gyerekek tudták, hogy vendégek érkeznek, akiket eddig még nem láttak. Rendben is ment minden, amíg fotózásra nem került a sor. Ádám és Dániel, mint két kis fotómodell várta a gép kattanásait, Péter azonban keserves sírásra fakadt. Édesanyjához bújva zokogta el bánatát. Megijedt a vaku villanó fényétől. i'Jem tudta más megvigasztalni, csak a szülői simogatás, a kiságy, abban egy jókora zöld színű cumi, no és a takaró, amelynek agyon rágott csücske a békét, a biztonságot adja. — Pedig Peti, a „kicsi” bizonyult mindig a legnyugodtabbnak. Most megijedt — mondja az anyuka, ár. Gálusi Vera. — És szükségelletik az apai simogatás is, anélkül nem megy a „krokodilkönnyek” elapadása. rvuncz Eleknek, a Tanép közgazdászának és feleségének hármas ikrei nemsokára halomevesek lesznek. Szőke buksijuk, barna szemük hasonló, magasságuk, súlyuk, egyéniségük annal eltérőbb. A kaposvári Petőfi utcai háromszobás lakás a birodalmuk. Míg más családoknál a legnagyobb szoba a szülőké, Konczeknál fordítva van: a nagyszoba a gyerekeké. A rácsos agyakon es a ruhákat taroló szekrényeken kívül nincs is semmi más, mint a pad- loszonyeg, azon pedig rengeteg játék. —- Szaoad teret akartunk adni a gyerekeknek, hogy semmi ne gátolja őket a mozgásban, az önfeledt játékban. így nem kell félnünk, hogy valamibe beleülik a tejüket... A bölcsődében mar Hozzászoktak, s itthon is igénylik a tág teret. A kaposvári Koncz ikrek — Adam, Dániel, Peter — egy ev óta járnák bölcsödébe. rvz anya szerint igen hamar üeiiieszkeutek a közos- scgoe, nem volt velük sémim gjnd, kíveve a szokásos „outesis” Deiegsegeket. ' — .Nem a magunk dolgát akartuk .neö<» u.iriyiteni, hogy a gyerekeket bölcsődébe árit un, uöy gonnoiLUk, jobb, ha tarsak között lesznek, hozzászoknak ahhoz, hogy ők nem „kivételek”. Most következhetne az a kérdés, hogy mit jelent egyszerre három egy korú emberpalánta édesanyjának lenni. De nem kerdezem meg. A látottak magukért beszelnek. Adám, Dániel és Péter ugyanis kapott a nagymamatol egy csomag Zizit. Édesanyjuk elosztotta közöttük, ám a zacskóban még maradt pár szem. Péter kisajátította a maradékot, testvérei kérésére azonban mégis adott nekik. Pétertől ez nagy teljesítmény, hiszen ahogy dr. G-álosi Vera elmondta, Peti nagyon édesszájú, míg Ádám és Dani előnyben részesíti a túrót, a tejfölt, sőt a hagymát. Az áhított cukorral, amelyet Petitől kunyorált el, Dani roppant boldog volt. De gondol egyet, s odaszalad az édesanyjához, s azt a pár szemet a szájába dugta: „£z anyáé”. Ádám a legerősebb, kis vasgyúró. Dani is jó kondícióban van. Peti mindmáig a legkisebb, de fogékonyabb, mint a testvérei. Dani beszél hármuk közül a legtisztábban. Az ismerkedés, kezdeti „félelmét”, az elfogultságot közben fölváltotta az érdeklődés. Apa behozta a családról eddig készült fényképeket, anyával nézegetik -r tálán egy kicsit visszaemlékezve az eltelt ' három évre. — Nézd, ez itt Peti! — mutat egy színes fotót Dani. — Ez meg itt a Dani, meg az Ádi! — bök rá örvendezve Péter a képre. Aztán számos családi fotót átböngészünk még. Mindegyik a másik testvéri véli teifedezni rajta, és nem saját magát. — Hogyan Doidogul a három csemetével? — Most mondjam a napirendet? — kérdez vissza az anyuka. — Hatkor kelek, reggeiikészítés, mosakodás, indulás a bölcsábe és a munkahelyre; fél ötkor futás a gyerekekért, aztán séta, de mindenképpen ki a szabadba. Jön a vacsora, a fürdetés, esti mese a tévében, aztán aivas. Nem mondom, néha igazán elkelne a segítség, de nincs ennél csodálatosabb feladat A papa sokat segít. Ádám egyszer csak söprűvel, Kis^apattal jelenik meg. A szőnyegen szétszórt cukorkákat össze kell, takarítani. Édesanya nem szói közbe, csinálja csak a gyerek, ahogy gondolja. A munka végeztevei állunk a konyhaablakban, Dani kommentálja az eseményeket, az utca életét. Megmutatják azt is, hogy hová járnak bölcsibe — itt van a közelben —; mesélnek élményeikről, meg arról is, hogy mennyire szeretik a képeskönyveket. Elérkezik a vacsora ideje. Búcsúzunk. A szülők már fáradtak, a gyerekek ú dörzsölik a szemüket A vaku- tpl ijedt Peti hozzám bújik: „Gyere vissza! Jó?” Aztán már fut is anyu féltő, ölelő karjaiba. Ambrus Ágnes Régi levelek, képek, iratok között rendezgetek. A lakótelepi szűk lakás, kényszerűsége, hogy az ember gyakrabban szelektáljon, a pillanat fontosnak ítélt emlékmozaikjai közül kiválogassa, ami valóban fontos. Megőrzésre méltó. Mindig nehezen szánom rá magam erre a munkára, mert a sors megvert egyfajta sajátos ragaszkodással. Semmitől sem válók meg könnyen, ami egyszer bárhogyan is hozzám, a környezethez kerül. Őrzöm, és gyűlnek, gyűlnek a tárgyi emlékek, míg egyszer csak elodázhatatlanná válik egy nagyobb arányú rendteremtés. Egy részüktől meg kell válnom, hogy helyet adhassak a ma születő, holnap emlékké váló mozaikoknak is. Egy papirszív. Forgatom, nézem. Ha nem bukkan elő, talán soha életben nem ugrik elém villámfényesen a kép: a betűvetésre okító Kelemen tanító néni. Csendes léptekkel jár a padok között, fejünket forgatva utána figyeljük a szavát, miért is ünnep az anyák napja, s aztán mint cinkostárs javasolja: készítsünk meglepetést. Másnap két rajzlapot vittünk, ollót,' tűt, cérnát. Két szívet formáztunk, díszöltésekkel összevarrtuk, az egyikre ablakot vágtunk. Aztán jött a- díszítés. Napokig készült a szív, napokig dug- dostam. Mennyi izgalommal! Tulajdonképpen talán akkor ízleltem először a meglepetésszerzés örömét. Lám, egy kicsit megsárgult! Megfakultak a színes ceruzák festette virágok.. Mégis . . . Mintha most lenne. Kívülállóként látom hosszú copfos magamat az annyi izgalommal várt köszöntés pillanatában. Érzem, határozottan érzem az ölelés melegét, az örömszerzés talán ’először ízlelt örömét Hogy a mosoly, az az ölelés mennyire igaz, menynyire őszinte, szívből jövő, mélyen gnyai volt — tehet, hogy végérvényesen most tudatosul bennem. Hiszen a papírszív átabota díszvarrá- sával ma is itt van a kezemben. Ma, amikor már régen f nem tudom megfogni azt a kezet, amelyik akkor, 1947 májusában átvette tőlem ., Ezt a szívet féltett apróságai között őrizte az édesanyám. Nem tudtam róla. Pedig ő is szokott emlékmozaikjai közül néha selejtezni, jóllehet a cáaládi ház bővebb lehetőségeket, tágabb teret adott a múló napok tárgyi töredékeinek őrzésére. Amikor számomra kiderült, hogy ez a papírszív „túlélte” az időnkénti rend- teremtéseket, ő már elment azon az úton, amelynek végén néhány év óta az ő édesanyja várta, a nagyanyám ... Ritkán használt, ünnepi asztalneműk között találtam meg költözéskor. Megdöbbentett, ahogy kihullt a da- maszt abrosz közül; de akkor az élet kegyetlenül-ler- mészetes sodrása nem hagyott időt, hogy megdobbanjon kezemben ez a kis rajz- iapdarab. Nézem, forgatom. Kinyitom a szív kis ablakát, gyermeki pontossággal formált zsinórbetűk; „Drága Édesanyámnak!” Az ablak nyitotta négyszög rést vág a múlton. Varrógép fölé hajol, ruhát varr nekünk.. Tarhonyát gyűr .. . Sárgán rin- gó-remegő krémest süt. .. Piros köves aranygyűrűt vesz, ujjamra húzza, és ünneplőbe öltözik a diplomám átadására ... Az esküvőmre ... Barátok jönnek, vidám a ház, csendesen, szépen da- lolgatnak a csillagfényes éjszakában . .. Unokákat nevel, kétségbeesett sápadtan várja az orvost... Szárnya- szegett, fekete madárként temeti apánkat. . . Betegen fekszik, és mégis ő simogatja a kezemet. . . & ezalatt mindig őrizte, ott lapult az ünnepi asztalneműk lcözött ez a papírszív. Most mintha dobogna. Becsukom az ablakot. Nézem a fakult tulipánokat, a valaha mestermunkának ítélt, kissé átabota díszvarrást . .. Csak nézem, és közben 6 is itt van mellettem, őt látom. Tudatosan vagy nem — nem tudom. A szív ismét a megőrzendők közé k»rü!t. Vörös Márta Sütő András Anyám könnyű álmot ígér (Részletek) Egy napon így szólt anyám: — Írhatnál rólunk is valami könyvet. — Nocsak! — néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltosmódra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos. — Igaz legyen — mondta. Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem — kézmozdulatáról is ítélve — a fájdalomra a halántéka Iáján. Egy láthatatlan, szőrit; abroncsra, amely álmából is . gyakorta felriaszt ja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindany- nyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangéra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! — megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk. — Ez nekem is gondom — adtam meg magam. — Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!. hennie, padláson, csűrben hányódnia. Egy-egy sikerültebb példánya valójában köztulajdon. Hosszú esztendők után eredeti tulajdonosa és alkotójának neve is homályba vész, akár a népdaloké. A legnagyobb bűn: paszulyt szárítani benne. — Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Júdát és testvéreit ... — figyelmeztetett anyám játékos komolysággal a lépcsőre, melyen elindult a végtelen menet, és hozzátette még, hogy Gyula viszont miért nem nemzé Gyulukát és Ferenc és János miért nem nemzé Ferenckét s Jánoskát. hogy munkát adjon h bölcsőnek. Nagy teret járhatott be a gondolatával, mert így szólt később: — A gyermek gondja a mi időnkben .. . az, fiam, valóságos gond volt, nem akármi. vány a válla, csontos a háta, tán a levegő sem rezdül a súlytalan mozdulatától. De még mindig nevet: a halál félelmében észleljük mindegyre, hogy élünk, és elborítanak a gondok. Újra fiatalnak látom most az arcát: mintha az az asszony lenne, aki valaha volt a gondok kezdetén. Törvényszamba megy, hogy a bölcsőnek nem szabad ni, Anyám cinkos pillantást vet felém, és neveti, hogy apám haragjának még az utánzata sem sikerül ilyenkor. — Be jó kedved v-tn! Tán félsz a haláltól? — Aki nem fél, hazudik. Lábujjhegyre emelkedve a iampa után nyúlánkozik anyám, hogy elfűjja. A hajat lebontotta éjszakára; soMarosvásárhelyről elküldték anyám új csizmáját. Ott fénylik vigyázzállásban a széken. Anyám egyelőre — míg vacsorázunk — csak nézi, mint egy megkésett jókívánságot. Kézből ítélve szép sarkú, ropogós remeklés. Érthető izgalommal készülünk valamennyien a csizmapróbá- ra. Vacsora után bevonulunk az első házba, eltakarítjuk a helyet a nagy művelethez. Apám feljebb húzza a lámpa lángját; egészen ünnepi arcunkon a világosság. Valamiért átjön a szomszédasz- szony is, aztán itt ragad, ámuldozik: — Olyan, mint egy álom! Anyám a csizma iránti kellő tisztelettel lábat mos a tekenőben, majd vékony harisnyát keres elő a szekrényből. Ilona néném is bekopog, most már heten leszünk a főpróbán. Öcsém a egzajosabb. A csizma sarkával a csárdás ütemét kopogtatja az asztalon. Apám rászól, hogy húzódjék hátrább. és ha egy mod van reá, a népünnepélyt hagyja abba. Törődjék inkább a kokassal a fején; a minap ugyanis valaki fültövön vágta. Jóska megbántódik, de egy kis tapogatáson kívül ügyet sem vet a kokasra. Anyám ültében végigsimítja a csizma szárát, majd nekihuzako- dik a próbának. Többen is tanácsot adnak: a lába fejét nyújtsa ki, amennyire lehet, de mozgassa, ne tartsa mereven; ne rántsa föl egyből, hanem pihenjen is közben. Azután fölkérjük, hogy sétáljon előttünk. Két lépés után visszaroskad az ágyra. — Nem jó — mondja kétségbeesetten. — Nem találok en ehhez a csizmához. Unszoljuk, de azért csak erőltesse, majd hozzászokik. A szára szűk, nyakból is szorít, olyan nagyon vissz- eres, bogos, törődött a lába. — Istenem, hogy éh erre nem is gondoltam! — néz rám szinte bocsánatkérőleg, és riadt kis nevetés mögé rejti a könnyét. Dérütötten nézem magam is a csizmát. Hamarább kellett volna megrendelni Ratkó József ZSOLTÁR
