Somogyi Néplap, 1983. március (39. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
« Nem egyszer a műgond hiánya, a saemiélet'beliL olcsóság búviík még a (kísértte- tezóa fennköat programja mögött. Rajnai András tévésorozata — például — valaha csakugyan az elektro- nóikus képrögzítés technikai tehetőségeinek lefeményes kipróbáló ja volt, idővel azonban. — amikor e kísérletezés eredményeit kellett votoa magasabb minőségre váltani — tantázaiátlain, fáiké munkák füzérévé degradálódott. Ugyaniakkor a — szintén a Televízióiban működő — Fiatal Művészek Stúdiója pénzes szervezeti gondokkal küzd. Hányszor jelentkeztek az elmúlt évtizedben különféle alkotóműhelyek úgynevezett „renidihagyó” vallaHkozd- sokkái, amelyek jó részéről aztán kiderült: nem többek divatjelenségeknél? Tehát a kísérletezés miint cél sokszor csaik köaönségcsialliogató áruvédjegy volt. Bonyolult a kérdés, mert ■— másfelől — a felelős kísérletezés is járhat kudarccal. Nálunk azonban a művészi bukás — a szocialista művelődéspolitika védőrendszere folytán — ritkáig érzékelhető lényege szerint,' s még ritkábban jár a művész pályáját, anyagi helyzetét érintő követkeamé- nyekkiel. Ez átonpofigáiri; ér— Jó napot kívánok; üdvözlöm, drága művésznő! — Tizennyolc óra ... húsz perc,., harmincöt másodperc. — Nagyon kedves! Beszélgetésünkhöz igazán stílusosan ült le. — Pontosan, mint mindig. — Azt kérdezem most hazánk leghíresebb, hogy úgy mondjam, barométerétől... — Barom?! — Szóval azt kérdezném öntől, drága művésznő: hogyan sikerült ilyen kitűnően regisztrálnia magnóra a huszonnégy órát... — Pontosan. — Amikor feltárcsázom a pontos időt, és Ön megszólal, mindig eszembe jutnak a régi nagy tragíkák. Ilyen elementáris prózatehetség talán egyik sem lehetett. Hogyan került, művésznő, erre a pályára. — Már kisgyermek korom óta foglalkoztatott, aztán sokáig nem. — Tehát tudatosan készült erre a pályára? — Pontosan. JJgyanis annak idején a barátnőm hívott magával, mert ő olvasta az újságban, hogy a pontos időre megbízható bemondót keresnek. Elkísértem, da aztán bentragadtam. — £*?. — A többit már tudja. — Tehát sikerült az álmait megvalósítania! — Nézze, erre már nehezebb válaszolnom. Én olyan vagyok, mint a csörgőóra. Húzzanak fel, és én csörgők, pontosan. Imádok csörögni! Imádom, ha szükség van rám! De tudja, sokszor hiába húznak fel és állítják be a csörgőt. Jön valamelyik mutató, a kicsi vagy a nagy, és puff neki, a csörgőt magával vonszolja. Kérem, az élet is egy ilyen nyaktörő mutató. — Csak nem? ön elégedetlen? ■ — Természetesen. Hiszen az elégedetlenség az egyetlen mozgató rugónk, ami ketyegtet bennünket némi csodával, szépséggel. Tudfa, amikor néha magam is felhívom a pontos időt, elbizonytalanodom. Talán gyorsabban kellett volna mondanom! Az idő rohan, én meg becsaptam a drága közönségemet Becsaptam azzal, hogy tizennyolcára... negyvenöt perc... és a másodpercet időnként le is nyeltem. — Csodálatra méltó ön, drága művésznő! — Pontosan, mint mindig. — De azért pihenésre jut ideje? — Vgyan, kérem! Az én életem nem több, mint egy stopperóra. Tudja, mi művészek így élünk; jön egy futam, valaki megnyom egy gombot, eldőrrenti a start- pisztolyt, mi pedig ketyegünk, amíg ki nem kapcsolnak minket. Magánéletünket is így késsük le. De ha újra kezdeném, én akkor sem késnék. — További tervei? — Nagyok és izgalmasak! Elvállaltam a metróvonalak hangosbemondását. A napokban írtam alá a szerződést.-J- Komoly és megtisztelő szerep. — Pontosan, mint mindig. Tudja, yebben a szerepben az a csodálatos, hogy intuitívnak kell lennem. Mert ha valaki a sínek közé esett, akkor már hiába mondom neki, hogy hagyja el a biztonsági sávot. És sorolhatnám az ehhez hasonló drámai feszültségeket! — Mikor és hol hallhatjuk a művésznőt legközelebb? — Mivel a tüdőm egy kicsit haszontalankodik, kihasználva ezt az alkalmat, elvállaltam a rádió pontos- idő-jelzéseit. — Gratulálok1 — jó, jó, de nem mind az ötöt; csak az ötödik sípszót! __ Művészi kísérletezés A zavar régi keletű Minit az ördög a tömjén- füsltóőtL, úgy félünk mostanában a művészt kísérletezés lehetőségének, indóboflitsá- gámak az elismerésétől. Aki teheti, tagadja művészeink közül, hogy ő maga — vagy az áiLtala is fémjelzett alkotóműhely — kísérletezik, a Nemzeti Színház új művészeti vezetőjétől a Televízió Fiától Művészek Stúdiójának egyik vezetőjéig. S a közönség is fölöttébb óvatos, néha türelmetlen e kérdés megítélésében. Pedig az MSZMP művetlő- diéspolitikiáj'áirjaJk irányelvei (1958) szettemében. a . kísérletezés az alkotó mimikáinak korántsem valamiféle szégyenletes, leplezendő mozzanata. „A művészetek fejlődéséhez szükséges erkölcsi és anyagi támogatós mellett — fogalmazza meg a dokumentum — messzemenő szabadságot biztosítunk a népet sEodgálió művészeknek: a témaváteszitásiban, a feS/doIigocaás módjában, az irányzatok, a farmafcísérle- ték (kérdésiében.” Az 1961- ben kiadott Értelmező szótár az iménti megfogalmazásnak megfejelő jelentés- ámnyalaitat nem tartalmazza, inkább homályosam és pon- tajtJaniUl utal valami ilyesmimre. „VaDaimely író, művész bizonyos irányú törekvései, vaüámély műfajban, műben, tárgyban tett próbálkozása, első alkotása” ... A zavar eléggé régi keletű. Már Goethénél is mintha csupán aiz idősebb, beérkezett művészek kiváltsága volna a kísérletezés, az új utak keresése; a fiatalok érjék be a rájuk hagyományozott örökség követésévé!, nagy fáiba pedig semmiképp se vágják a fejszéjüket. Holott a művészet, a művészi siosem elégedhet meg a készem kapott eredmányek- kel — folyton új tartalmakat, formákat, módszerékiert keUl fölkutatnia. Csaikihogy az dfyam kísérletezés, amely határozott művészi célt nem képvisel, amely tehát kimerül az öm- célú próbálkozásban, netán a kcfflégiák s a közönség el- képesztésében, s folytatható eredményeikre niem jut, vallóban, imidiokalatlíam; fölösleges ró szseiilemá s anyagi energiát vesztegetni.. Akadnak például úgynevezett kísérteti Mmitípusidk — hallunk Jképzőművéseeü indíttatású strukturális” filmről; divatozik a , ,seaibad filmezés”, a „filmezés Tefiimezé- se” — amelyek. önmaguk köreiből nemigen képesek, tán nem is akarnak kijönni, i Arra jók legfőképpen, hogy afféle „borzas” feszitiváik)- kiom vegyenek részt... telemben féMétteniü! vívmány, ám művészi értelem- bein — a társadalom érdtekét tekintve — káros. Minderre a XII. pártkongresszus kritikusam úgy utalt, hogy helytelen az a gyakorlat, amely a jót, s a (kevésbé jóit egyaránt eltartja. Ma, amikor az előtérbe került a társadalmi érdek, egyre inkább megkeresi s meg is találja az érvényesülésének megfelelő kereteket, művészet és társadalom kölcsönhatásában, (kapcsolat- remdis zéróban is énre kellene törekednünk. Ma a (kockáztatni merő, vállalkozó ember az eszmény a jelenünket, jövőnket meghatározó gazdaság területén; a művészetben is e típusnak keltene uralkodnia. Anélkül, hogy hamis párhuzamokat akarnánk vonni gazdaság és kultúra — sajátos, tehát lényegileg eltérő — folyamatai, jelenségei között. S van is ilyen irányba mutató hagyomány. Eisenstein, a szocialista fitenművészieit szovjet klasszikusa nem látott etltanitmandiást a tömegigény kielégítése és a művészi kísérletezés között. „Kísérlet — m®fiók számára”, írta szánté művészi hitvallásaként egyik cikkében. Homokba dugnék strucc- kérat a fejünket, ha nem vennék tekintetbe: gazdasági körülményeink joggal keltenek vészé' y érzetet a művésziét munkásad, alkotói, de fogyasztói körében is. Ennek, még akkor is van alapja, ha jól tudjuk: a politikai vezetés szilárd elhatározása, hogy nem engedi veszendőbe menmú a kulturális forradalom eddigi vívmányait Kétszeresen fontos tehált, hogy a demagóg — a gazdasági helyzetre egyoldalúan utaló — óvaiboskodíás, a látszólagos takarékoskodás ne válhas- sék a művészt alkat» tevékenység gátjává. A gkxs, a silány tömegáru nem igényel fáradozást kísérfeiteaésit, s meiaiesileg igen jófl. jövedelmez, fii nem hafliaidhaituiník erre, semmiféle gazdasági megfontolás címén. A támssadallom akkor jár jól, ha az értékes művészetnek ad nagyobb támogatást s a tömegíalés Sizínvonaiáinalk (kétségtelen ameUkedésie — amely érzékelhető például az öltözködésiben, a Ülakásficultúralban — mór mia is segíti az ilyen fejlődési folyamatot Zs. K. CENTES ÁR1!)M Egry József Partra lépünk a badacsonyi kikötőben, s a móló végén Egry József fogad. A maga módján magányosan, hranzalakban, ahogy Marton László szoborba á!modita. Talán így is él majd bennünk az idők végezetéig: mezítlábasán, feltűrt nadrággal, lábujjaival görcsösen kapaszkodva a horgászpalló- ha; hóna alatt tósszék, s ő mered előre, hunyorgó szem- rrtei a semmi nagy víz felé. Kanokul kemény vanású arcán megtörik a napfény, mint a hegy bazaltján... De lehet, hogy úgy, ahogy Borsos Miklós emlékezetből vörös márványba faragott Egry portréja Fényképről méz rám asztalom mellől, naponta most is. hogy szüönarckép tájjal 09*1) letésének századik . évére emlékeztetek. Olyan ez a fej, akár Egry képei: a vésővel ütött barázdák úgy metszik át az emberi test formáit, s fogják végül is egybe, mint amilyen könyörtelenül beleirajzölja a hegyet, a fát, az embert, jószágot a Balaton szivárvá- nyos vizébe, partjába, egébe. „A Balaton párás fényei átalakítják a reális formákat, tárgyakat A távlatok, perspektívák szüntelenül változnak, alakulnak és a Szűcs Mariann t nyugalom. Megszerette a badacsonyi, katonakórházban nemcsak a Balaton világát („Én nem a Balatont, hanem annak világát festem” — írta), hanem Pauler Juliskát is, aki valóban a jóban és főleg a nehéz időkben kitartott mellette, vagyonát rá áldozta. Med- gyessy a derűs, kerekded menyasszonyt rokonszenvesnek találta, a Balaton- parti szőlőt házat elégnek, s rábeszélte: „Maradj csak nyugodtam az üllepeden, i meghosszabbítod az életed itt a Balaton mellett!” Csak aztán árulta el Egry: ‘félt, hogy lebeszéli a házasságról. Ám a jó barát kitalálta kívánságát, s Egry hű feleséget, kitűnő ápolót kapott. Így beszélte el nekem Med- gyessy Ferenc, én is _ így adom tovább. Egry József a zalai Újlakon született 1883. március 15-én. Apja napszámossá lett. kevés földjéből kiforgatott parasztember volt, s együtt járták a földönfutók útját. „Homályosain emlékszem az akkori világunkra. Különböző vándorlásainkra (apám nyalkába kapaszkodva), nagy havazásokra — vizekre, idegen falukra, templomokra, szentkópekre. Uradalmi béreslakásoíkra, bivalyokra, vályogvetőkre, füstös odúkra, büdös trágyadombokra. Ordítozásokra, sírásokra, verekedésekre... Ereszről lecsüngő jégcsapok- ra, miket szopogattunk. Búcsúra, édes máiéra, bábokra, húsvéti hímestojásoíkra. Szarvasbogarakra, madarakra.” Milyen szemléletes, tiszta képek — s máskor és mindég! — annak a tollából, aki arról panaszkodott, hogy kín számára az írás. Kosarat hord fillérekért, népkonyhára jár, vizet árul a ligetben ,.. Csoda-e hogy mindég a szegények zászlaját jjprdoata? Szegények között élt Párizsban, Münchenben, Belgiumban s a Balatan-parti házra is többször borult a sors árnyéka, mint vidította a jó napok melege. Talán ezért sóvárgott Egry úgy a fény után. „A Balatoninak nincs hétköznapja”, s „terében miniden figura valamilyen ünnepi megjelenésben magasztosul”. Szívéből jött hogy: „A Balatont a szegény halászok avatták szentté” .,. Senkit sem szeretett jobbá® a halászoknál, kikötőmunká- saknál, szőlőmúvelőknél. és semmi mást, mint a fényt, a vizet. Mikor az állam aranyérmét vitték el hozzá, éppen horgászott, s dühösen intette csendre a lelkes küldöttséget: „Pszt! Harap!” A megálmodott nagy halra gondolt yagy épp a nádast, az elszálló madarat, a fény ívéit, függönyeit figyelte, a minden perc bein más szí nű vizet, a levegő rezzenéseit. Mert ezt senki más úgy nem látta, meg a festészetben mint Egry. Azt mondta 6 ed a festészet nyelvén, amit a természettudomány jól _ tud, hogy: a mi földünk élőlényeit a nap táplálja, a napsugarait — viszont a földünkéit körülvevő levegőre-’ teg szűri át fénnyé, alakítja világossá, sok ezernyi néven nevezhető színiné. Amikor Egry a Balatont festette:, szivárványban és a levegő moccanásaiban az élet lényege foglalkoztatta, s ha kétkezi munkásokat festett, akikor a természettel vi- askodó és barátkozó, a mindenségiben élő, alkotó embert. Halála előtti utolsó bejegyzésével naplójában is a természettől búcsúzik: „Nem tudok igazán gyönyörködni a természet májusi szépségében sem. Minden fáraszt, minden fáj.” A brüsszeE világkiállításon aratott sikerét 1957-ben már nem érte meg, de az elsők között kapott Kossuth- díjiait, még 1948-ban. A barátok, a műértők megbecsülték: életében, igaza közönségsikere az emlékét is szorító csönd után mégiscsak tihanyi kiállítása volt, 1966-ban. Akkor már készülődött . az emlékbizottság, hogy házát múzeummá alakítsák. Néhány lépésre a szöbráttól, túl az országúton tíz éve áll az Egry Múzeum. Sarkán terebélyes fügefa ontja termését évről .évre, szinte jelképül a napóra, fényre tárulkodó természetnek. A múzeum fehér falai áhítatra intenek, s a (képek szótlanul tanítnáik meg látni a kimondhatatlant, azt, amit szóval megfogalmazná valóbn kín és képtelenség. Egry a legnagyobb festők egyike. Szemlélete a sajátja, nem hasonlítható senkihez. Koczogh Ákos fények maguk is képi formát kapnak” — jegyezte föl. Egry első gyűjteményes kiállítását Medgyessy Ferenccel rendezte, 1928-ban. Már előtte is jó barátságban voltak: amikor Egry József 1918-ban nősülni akart, Med- gyessyt elhívta Badacsonyba, nézze meg: milyen a menyasszony és a hozomány. Egry hozzászokott a világ- bolyongáshoz, a fővárosi szabad legényétethez, de háborúban megromlott tüdejének kellett a - jó levegő, Badacsony (1930) « RIPORT
