Somogyi Néplap, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-05 / 30. szám

A Begyven es évek elején a közgazdasági egyetemen tanultaim, ám az ökonómia kevésbé, az irodalom viszont egyre jobban érdekelt Egyebek közjött szorgalmasan olvasgattam a Zilahy Lajos által szerkesztett Híd című irodalmi, művészeti, tudományos és társadalmi hetilapot

A lap tartalmából ma már csak Zilahynak a „kitűnőek iskolájáéról írt cikkére emlékszem, meg egy fényképre, amely Nagy Lajos írót áb- rázolta valamelyik írása fölött Nem emlékszem az írás tartalmára és műfajára, arra azonban igen, hogy me^riSkkentett szerzőjének keményen realisztikus stílusa.

Akkor még nem sejtettem, hogy egy évtized múlva közvetlen kapcsolatba kerülhetek vele. Minő szerencsém volt! A szerkesztőségben kitűnő tanítómesterre, atyai támogatóra leltem a 18-as párttag ár. Agárdi Ferenc- ben, a KIMSZ egyik alapítójában és vezietőjében. Gyakran elbeszélgetett velem, s egyszer szó esett közöttünk Nagy Lajosról is. Kiderült, hogy Feri bácsinak régi jó barátja.

— Bemutatlak Nagy Lajosnak — mondta 1953 nyárutóján, s még aznap este fel is kerestük Pasaréti úti otthonában az írót, akit egyébként már láttam néhányszor.

Raj-tunk krvöl négyen voltak naég Nagy Lajos és felesége, a szántón író Szegedi Boris vendégei: Kerese- tury Dezső és felesége, Juhász Ferenc költő, s a később, az 56-os ellenforradalom után disszidált Meray Tibor újságíró.

Megjelenésünkkor épp Mé- ray friss, Koreáról írt ri- partkomyvét vitatták, elemezték- A már 71. évében járó, nagyon fáradtnak látszó Nagy Lajos a foteljába süppedve élénken figyelte az eszmecserét, s csak a vége- felé szólalt meg. Megbírálta az iruló-piruló Mérayt, amiért több valótlanságot is leírt: „Ha csak hallornós alapján vetettél papírra bizonyos dolgokat, a hihetetlennek tűnőknél kételkedni kellett volna, s kontrollálnod a tényék valódiságát.

A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjúság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsi- vány népséget szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Odarohantak: a patakhoz, fölébe hajoltak, és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével meri tgette a tiszta vizeit Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait, s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a birka felé irányították tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik farkas elkiáitóttá magát:

— Héj!

Mint a nyíl sűvítése, zúgott el a hangja -a birka füle mellett. A nyavalyás birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, úgy tett, mintha nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre megdermedt.

— Héj! — süvített újra az éles hang.

— Héj, te jómadár.

A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta, fölegyenesedett, és a farkasok felé nézett.

— Hozd csak közelebb az irhád!

— Zu mir!

A birka nemigen akart

Nagy Lajos

Mert olyan nincs,

hogy valakinek' a karját leszakítja a gránát, mire ó az ép kéziével a hóna alá csapja, és még elszalad ötszáz métert... Az, barátom, összeesik, elájul, s ha nyomban nem segítenek rajta, elvérzik ... Mindig, írás közben különösképpen, logikusan kell gondolkozni !”

Nemsokára ismét a vendége lehettem. El kellett mesélnem, hogy több napos ri- portutamon mit láttam, kikkel, miről beszélgettem.

Még néhányszor megjelentem nála* s egyszer megjegyezte: „A gyapot- termelésről pedig ne írj! S beszéld meg a szerkesztőddel, hogy mással se írasson róla. Illetve, ha megírjátok, hangsúlyozzátok : meggondolatlanság, hogy forró égövi növénnyel bíbelődünk, a búzát pedig importáljuk”.

Abban az időben érthetően mohón faltam írásait, jóformán valamennyi művét elolvastam. A felszabadulás után megjelent A tanítvány című regényével kapcsolatban megkérdeztem tőle: megtörtént esetet irt-e meg? Igenlőm válaszolt. A század elején házitamítóskodott, s rátámaidó, vele egyidős tanítványát, a regényben Bar- langváryként szereplő, «-ős fizikumú fiatal grófot földhöz vágta A valóságban Jankovich-Bésán Endrének hívták a grófot

— Én látásból ismertem — szinte kiáltottam meglepetésemben. — Már idősebb korában, a húszas évek végén. Édesapám akkoriban a Veszprém megyei Hathalom- pusztán, Jókai-Ihász Miklós birtokán volt főgépész. Mi, elemisták, Jankovich-Bésán szomszédos uradalmába, Giczre jártunk vasárnapomként templomba. A misén többször is láttam a grófot

Nagy Lajos születésének centenáriuma

— Milyen volt? — faggatott izgatottan Nagy Lajos.

— Magas, vállas, kissé már ószes halántékú ... Amikor a pusztáról Komárom megye egyik uradalmába költöztünk, ahonnan viszont, miután szervezett munkás édesapáimat feketelistára tétette az unaság, egy Fejér megyei községibe kerültünk, apám engeqn, a már közép- iskolás diákat is felvilágosított: a gicza gróf tömeggyil- kos. A Tanácsköztársaság leverése után Siófokon számos egykori vöröskatonát kalodába záratott, bele meríttet- te őket a Sió víziébe, ahol megfulladtak a szerencsétlenek ...

— Tudok róla. Én is hallottam — sóhajtott mélyet vendéglátóm. — Jankovich- Bésán már fiatalemberként is sadista volt...

Ez volt utolsó találkozásunk. Nem sokkal később, épp első önálló kötetem, egy kisregény megjelenése fölötti mámoros örömömben ért a sírásra fakasztó hír: Nagy Lajos meghalt Ha élne, most volna százesztendős.

Tarján István

mordulni. Biaony, Jobb \tmne szépen belefordulnia a patak vízébe, és többé föl sem buknia. A szíve nagyon nehéz volt.

Most Farkas szólt feléje megint, finoman, szinté barátsággal :

— No, jöjjön csak ide!

A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatú "

volt a hívó szó. Elindult, és lassan ment a farkasok felé. A farkasok szeme

szikrázott, . ............... .

é

s nyelték a ““ nyálukat

Farkas, ahogy a birka elébe érkezett, és illedelmesen, kaiaplevéve megállt, mosolyogva kérdezte:

— Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk?

A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt:

— Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én pedig aluL

— Ah, igen! Superior stabat lupus. Nagyon helyes.

És Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kísérte.

— No de ön tavaly rágalmazott bennünket!

A birka szaporán védekezett:

— ó, dehogy . 1; ' isten

ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek.

Farkas újra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel:

— Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát... üsse

kő, ha ne« tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-één! Ha pedig te nem, akkor az apád. Vagy az anyád vagy a testvéred, vagy akármelyik pereputtyod. Te vagy ti, a cinkostársaid, mindegy!

Farkas arca már sápadt volt, szeme villogott, csengő, szabályos hangja már eltorzult A birka, aki sok törA Nyugat etoő »agy nemzedékének írói között alig akad egy is, akit annyira maga alá temetett a hallgatás csendje, mint Nagy Lajost. És ez a fölismerés bármennyire fájdalmas is, szembe kell vele néznünk születésének 100. évfordulóján. A tanulságból is okulhatunk.

Már a születését sem várták valami kitörő örömmel. Életéből is hiányzott a látványosság a zajos zsivaj. Befelé forduló, magányos vándor volt; bizonyára azért is vágyódott annyira a fényre, a baráti szóra.

Huszonöt éves volt, amikor a jogi egyetem után megjelentek az első novellái. Még ugyanebben az évben Ossvát Ernő is fölfigyelt rá — Móricz Zsigmondot is megelőzve — közölte tőle az Este van című novelláját az akkor indult Nyugatban. Nagyon sikeresen kezdődött írói pályája, amelyről két évtizeddel később Schöpflin Aladár a Lecke című novellas kötetéinek bírálatában így számolt be: „Nem novellista akar lenni, hanem kritikus, mégpedig könyörtelen és kíméletlen, rosszmájú kritikusa a társadalom mai berendezkedésének,

amelyben úgy látja, egyforma rút és szégyenletes a szegény és a gazdag ember élete, azzal a különbséggel, hogy a szegény emberé fizikailag sziennyesebb, a gazdagé erkölcsileg”

Nagyon talaióak Schöpfli» szavai. Érthető, hogy miért nem rajongtak érte az olvasói. Éles és pontos megfigyelései sebeket szaggattak fel; a magyarázkodásra akkor sem hagyott lehetőséget. amikor a novellái a proletár bérkaszárnyák vagy a dohos levegőjű hónapos szobák titkait mutatták be. Rendkívül érzékenyen reagált munden szociális gondra de a nyomor és a szenvedés nem tette szentimentálissá, a nyers realitás rendszerint felháborította. Nem hajolt le együttérzéssel a kisemmizettekhez, keményen megleckéztette őket

A gazdagokra mért korbácsütései sem az egyes szjemélyeken csattant, hanem az egész emberiseget figyelmeztette az árulásra, a pénz fojtogató mindenhatóságára.

A Nyu gat próza író nemzedékét — néha még Móniczot is — hatalmaba kerítette a csillogás vágya. Nagy Lajos szinte tüntetőén elutasította a legcsekélyebb díszít is, a latszödagoß egyszerűség palástja mögé húzódott. Kerülte a helyzetrajzot, a külső jellemzést, a részletek aprólékos körüljárását, hősei bonyolult lelki vívódásának a bemutatását.

Rengeteg hírlapi tárcát, karcolatot írt. írásaiból élt, korám feladta a hivatali munkát. Az igazi sikereit elbeszéléseinek és kisregényeinek köszönhette. Ma már kevesen tartják számon, hogy irodalmunkba „ő vezette be a cselédlányokat”.

„A jövendőben, a proletár és burzsoá mögött ott áll egy szerény, tisztességes, egyszerű, de önérzetes ember, Nagy Lajos ideálja” — így mutatta be Illyés Gyula a Nyugatban szép esszéjében azt az írót, alá Gorkijt tartotta egyik mesterének.

Nagy Lajos a baloldali mozgalommal és a haladó magyar írókkal 1925-ben került szorosabb kapcsolatba. József Attilával is ebben az időben kötött barátságot, aki 1926-ban így dedikálta verseskötetét: ........ fogadjon el,

vagy tagadjon meg, ő az enyém és én az övé kell legyek”. Nagy Lajos azok közé tartozott, akik soha nem tagadták meg a tragikus sorsú költőt.

A harmincas évek elejétől egyre jobban beszivárgott Nagy Lajos elbeszéléseibe az expresszív líraiság, amely a montázsszierű ábrázolásban jelentkezett elsősorban. A forró, naturatisztikus erotikát, a szexuális szenvedély visszafojtottságát beolvasztotta egy átfogóbb életanyagba, a gazdagok és szegények kibékíthetetlen antagoniz- musának ábrázolásába.

1919 május című elbeszélésében, amely az Utcai baleset című kötetében jelent meg, nagyon kényes témát dolgozott fel a közelmúltból. Nagy művészi fölénnyel és objektiven mutatta be a történelmi miliőt és a szereplőket: ha még Babits elismerését is kiérdemelte: „Oly képességeket árul el, melyek egy elsőrangú korrajzoló regényíróhoz volnának méltóak”.

Nagy Lajos a harmincas évek elején hosszabb időt töltött Apo6tagom, a szülőNagy Lajos '

Farkas és bárány

téneitet hallott a farkasokról, szeretett volna most föl- sikoltani, és térdre; rogyva, zokogva és jajvészékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csak állt és hallgatott. A farkasok közelebb húzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöld fényű, kéngőzös leheltet lobbant ki.

A birka dermedten hallgatott. Az egyik farkas rabod ült:

— Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk!

„Majd mindjárt kinyitjuk! — kopogtatta a birka agyát, s a könnyei megeredtek, és sűrűn potyogtak. Sírástól meg-megszakíva mekegte.

— Nincs is nekem ap-á-ám. Á-áirva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a háaború-ban.

— Elesett? — ismételte valaki vérfagyasztó gúnnyal.

— Szóval: nem zavartad a vizet, neked nincs apád. anyád sincs, testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vágj’, mint a ma született bárány.

— Igenis, kezét csókolom — mekegte a birka föltámadó reménységgel. — Hm.

Nincs. Te ■ i' nem, és neked nincs. Te tagadsz. Tehát... én hazudokü A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszo- nyú csapási- sál sújtott az arcába. A birka bal szeme rögtön kifordult A farkas felüvöi- tött a gyönyörtől.

— Hát ugye, hazudik a nagyságos úr? Az anyád keserves...

— Hazudik, vagy nem hazudik?

Rettentő csaipás; a birka

kifordult szeme szétpattant A farkasok kórusban üvöltöttek.

— Nem hazudik — lihegte

a birka.

—- Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond! — üvöltött egy másik farkas, és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsomtja megrepedt.

— Igazat mond.

— Akkor hát te hazudsz!

Ütés. Reped a koponya.

— Hazudsz, vagy nem hazudsz?

Ütés. Szakad a bőr, törik

a csont.

— Én hazudok.

— Ű-úgy? Hazudsz, kutya? Hazudni mersz?

Vágás. Csurgóit a vér.

— Hát hazudtál, griff madár? Ugye, hogy van ajtód

is:

Szúrás.

— Van apám is.

— Ugye, két apád is van?

Rúgás.

— Jaj, két apám van.

Törés.

— Ugye, három apád is van?

Égetés.

— Jaj, három apám van.

Ütés.

— Ugye, annyi apád van, ahányat akarunk?

Reszelés.

— Jajjaj, száz apám van! Ütés.

— Ugye, gyilkoltál?

— Igen, gyilkoltam.

Rúgás.

— Ugye, raboltál?

Sok, sok ütés, törés.

— Igen, rabottam.

Szúrás.

— No, ugye, hogy rágalmaztál bennünket?

Égetés.

— Igen.

Törés. «

— No, ugye, hogy zavartad a víziét, amikor ittunk?

Zuhogó ütések

— Zavartan».

U

* * tés, vágás, szűrás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén pihen. A farkasok kórusban üvöltőnek. Farkas áll, és komor. Cigarettára gyújt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Lábszárvédője tündöklik a napfényben. A farkasok körül- állják és türelmetlen várakozásukban vomtanak. Int nekik.

A farkasok elvitték a birkát az erdőbe.

A szél zúgott, zúgatta. nyög ette a fákat, és lóbálta erős ágaik sok, sok terhét.

falujában. Innen hozta a

Kiskunhatom (1934) című könyvének az élményét. Ez a szokatlan es furcsa műfajú úása hozta a legnagyobb írói si keiét. De meg énnél is sukkal jelentősébe az a tény, hogy a néhány éve indult falukutató mozgalomnak s ezen keresztül a magyar szociográfiai irodalomnak fölbecsülheieilan segítséget adott. Ebből a szellemi talajból nőtt ki a Puszták népe, Az Alföld parasztsága, a Viharsarok, a Néma Forradalom, A tardi helyzet, A legnagyobb magyar falu és sok más fontos tényfeltáró könyv.

Nagy Lajos a harmincas években többszőr kísérletezett a regénnyel, a magyepi- kai formával. Legjobb kötetei a Budapest Nagykávéház, A falu álarca, de csak a Három boltoskisasszony (1938) sorolható a hagyományos regényformához. Témája szakított a Nagy La- jos-i „tradíciókkal”, mert itt már az emberi aljasságot, rosszindulatot legyőzte» maga alá gyűrte a jószándék.

Az író a sikeres regény-^

kísérletek után is megmaradt a vérbeli novellisták szűk táborában. Az Anya, a Szállás egy éjszakára, az Országúti kaland a pszichológiai realizmus remekei közé tartozik Hőseit gyötri es fojtogatja a magánéletük kiúttalansága, perspektívát-1 lansága: a lakásgondok, a ravaszkodások, a kicsinye®-, ségek, a hivatali kollégák önzése és rosszindulata, a családtagok ügyeinek a kiteregetése. Elbeszéléseinek ezek a leggyakoribb témái, a hétköznapok napjainkig világi tó fénytörései.

A szociális gond, az igazságtalanság, a megkülönböztetés — volt benne része neki is gyakran — már egésa fiatalon szocialistává formálta Nagy Lajost. A plebejus-demokratikus felfogásának egyik legszebb igazolása a Kopaszok és hajasok világharca (1936) című novellája, amelyben finom ma- líciával állította pellengérre az elv cseré] ge töket.

Milyen könyörtelenül rántotta le a leplet az írás, haj-, nyírás és egyéb foglalkozások című novellájában a dilettáns író-iparosokról.

„Hiába, írni kell csüggedte«, fáradtan, fejfájósan és szorongva. Kéziratpapírt teszek az asztalra, leülök és meg egyszer iszonyattal utálom végig még azokat is, akik ily körülmények között, ily feltételek mellett, ebben « légkörben szeretnek írni, a javíthatatlan dilettánsokait, akik szörnyeteg ua.skedvükkel bizonyítékát adják a»-, nak, hogy milyen szívesen, milyen könnyen mondanak le az igazi célról.”

Budapest ostromáról irodalmunk egyik leghitelesebb írása a Pincenapló, amelyet Nagy Lajos 1945 januárjában kezdett írni. Elkerült minden — írói és emberi habitusától idegen — pátoszt, szigorúan ragaszkodott a tárgyias, szűkszavú realitás megörökítéséhez.

A felszabadulás után ne*» kísérte végig az őt megillető figyelem, amely Mikszáth óta a legjobb szatíristánk- nak legharcosabb szocialista írónknak méltán kijárt volna. Hiányzott belőle a szatmaláng-lelkesedés, fanyar beállítottságú reál érzéke sehogy nem illett bele „a forradalmi romantika kon-; cepciójába”.

Ha valaki meg akarja érteni Nagy Lajost, ne sajnálja az időt, vegye kézbe a Lázadó ember (1954) című önéletrajzi regényét, amelyből megismerheti a kort a háborúig, A menekülő ember (1956) elvezeti a harmincas évek elejéig.

Az író az első kötetbe« fogalmazta meg nagyon találóan ars poétikáját: „Egésa írói pályámon eltántorítha- tatlanul ragaszkodtam ahhoz, hogy csak azt írom, amit érzek és gondolok, bármi lesz is írásaim következménye.”.

Rádics Károly

Találkozásaim Nagy Lajossal