Somogyi Néplap, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-03 / 1. szám
Gazdag diákévi Pályázat több szakágban Bizonyára sokszor elhangzik még. hogy ebben az esztendőben a diákokat illeti a világ megkülönböztetett figyelme. Sok esemény, átadott új létesítmény jelzi majd a törődést, amely a felnőttek részéről megnyilvánul. A KISZ Központi Bizottsága a tizenéves diákifjúság mozgalmi munkájának továbbfejlesztésére határozatot hozott, sőt néhány akció, munkaforma meghirdetéséről már döntött is. A rendezvénysorozat élére kívánkozik a marxista diákakadémia. melynek célja, hogy a politika iránt leginkább érdeklődő KISZ-taNOTESZLAP SzmoktunovsxEsij nem hisz a k&rcnyeknek Január első napján az ember hajlamos a múlt év kacatjait kidobná, mint a ..régi élet” fölöslegessé vált limáomjait. Az újságíró a jegyzetfüzeteket ejti papírkosárba. Utoljára még belebelelapoz egyifcbe-másikba. s megakad a szeme egy-egy mondaton. Így jártam film- noteszeimmel. Az egyikben piros filccel egy név: „Szmoktunovszkij". • Miért is írtam le ezt a ne\%t, amely a szovjet filmművészetben legjobban cseng? Talán valamelyik nagy alakításáért. Hiszen már Kalatozov El nem küldött levél című filmjében meg kellett jegyezni őt. Ko- zincev Hamletjének címszerepében sem felejthető In- nokentyij Szmoktunovszkij mezítelen, védtelen arca. Vagy Csajkovszkijként jutott eszembe egy Prágában látott életrajzi filmből? Akkor már inkább a Bűn és bűnhődés vizsgálóbírójaként. Nem, mégsem! Tavalyi noteszlapra ezekért már nem kex-ülhetett a neve, legföljebb a Tyll Ulenspiegel sokrészes változatában nyújtott remekléséért. Nem olyan régi az emlék, Heuréka! Igen, egy felvizezett, hollywoodi mintára készült filmért, amely — akárcsak a szentimentális Kramer kontra Kramer — Oscart kapott... Igen, a Moszkva nem hisz a köny- nyéknek című kétrészes filmért került be a noteszba. De hiszen abban három nő meg Batalov, a szovjet film másik ásza játszotta a főszerepet ! De volt egy igazán fiimi pillanata, amikor „megállt az idő”. A lányok ott tolonganak a premier- mozi előtt, hogy bejussanak a díszbemutatóra. Háttal nekünk egy férfi is protekciót kér egy igazán fontos al-segéd-pót kameramann- tól, mivelhogy ő színész. A lányok máris kábán, tisztelettel kérdik a nevét, mire ö: „Nem ismerhetik a nevemet. még kezdő vagyok.” Megfordul. A fiatal Szmoktunovszkij. Egy film legjobb pillanata. Még egy bejegyzés a filmnoteszban. „Oslóba újságíró?’'’ Magamról írtam? Nem szerepelek filmekben. De két új magyar alkotásba is megjelent egy-egy kolléga. A Vörös földben egy tévéhíradós, aki egy egész falu — s főként a bauxitot találó bányász — mondanivalóját hamisítja meg a riport vágásával. A másik a Guernica című filmben tűnt föl, egyébként a „Kapcsoltam” műsorvezetője. Egy emberiségméretek'ben. felelősséggel gondolkodó szobrásszal készít riportot, s kommentárjaival súlytala- nítja a riportalany „sziklaszavait”. Olyan hatású interjú kerekedik ebből, mintha a filozófia professzorához a bejárónőjét küldték volna riportot készíteni... A bosszúság és a remény íratta velem a noteszba e szavakat. Talán csak a rossz kritikát kapó rendezők látják így a zsurnalisztát, illetve a „mikrofonnal író” riportert. L. L. gok rendszerezettebb, átfogóbb világnézeti alapismeretéket szerezzenek, jobban megismerjék hazánk fel- szabadulás utáni történetét, az alapvető társadalmi, gazdasági összefüggéseket és az időszerű feladatokat. A diákiakadémia három témáiban hirdetett meg sorozatot: a népi demokrácia története 1944-től napjainkig, valamint az MSZMP politikája 1956-tól napjainkig témakör mellett a nemzetközi politikai élet aktuális kérdései szerepelnek. A múlt év legfontosabb kül- és belpolitikai eseményeiből rendezik meg a politizáló diákok országos vetélkedőjét. Ez a versengés úgynevezett felmenő - rendszerű, a középiskolák és szakmunkásképzők csapatai vehetnek részt benne. Az iskolai döntők január-februárban lesznek, a megyei selejtezők után pedig Lenin születésnapján, április 22- én rendezik meg az országos döntőt az akciót meghirdető siklósi gimnáziumban. A KISZ KB középiskolás és szakmunkásképző-tanácsa irodalmi díjat alapított. A Diáktoll irodalmi díj célja, hogy olyan alkotókörök, önképzőkörök alakítására ösztönözzön, amelyek hozzájárulnak a diákok ismereteinek bővítéséhez, elmélyítéséhez, elsősorban a kortárs magyar irodalom megismeréséhez. A hagyományoknak megfelelően ismét megrendezik az országos diáknapokat A fölmenő rendszerű bemutatósorozat az amatőr művészeti mozgalom segítésében játszik nagy szerepet. A tanintézetek KlSZ-bizott- ságai szintén rendeznek iskolai diáknapokat, s a diákköri és amatőr művészeti csoportok bemutatói mellett - a programban a vidámság, a diákhumor is nagy teret kap. Több pályázatot hirdettek meg az alkotó kedvű fiatalok számára. Pályázni lehet honismereti, képzőművészeti, fotó szakágban, valamint diák írók, költők küldhetik be munkáikat. A legjobb alkotások szerzői nyáron szaktáborba kapnak meghívást. Szapudi András ÜPriucos szarvas Az állomás környéke még romos volt. Csatáry Ferenc •átvágott a síneken, kezemben repedezett aktatáskát szorongattam, s reménytelenül nezett körül. A döglött háború teteme orríacsarö bűzt árasztott a téglakupa- coK, koszos iabodék körül a hirtelen jött tavaszi melegben. Csatáry Ferenc térdnadrágot, bakancsot, téli kabátot viselt, a kabatom kigombolva, ronda ázott óriás lerebszarnyként verdeste a lábam, arra gondolt, hogy milyen ép és leielmetes lehetett ez az állomás a negyvenes évek telein, de különösen az utolsó háborús télen, amikor ininden púpos, ferde nyakú alak kaiszaia- got meg géppisztolyt hordott. Képtelen volt megidézni az áilomás békebeli arcát, pedig nyolc evet töltött ebben a városban, itt végezte a gimnáziumot. Zord latin- és arcsápasztó matematikaórák hőse volt, szerény, tűnődő; az internátus boltívei alatt suhogó reverendát, skápulárét, keményített fehér gallért képzelt magára, de éjszakánként széles legelőkön sétált, duplacsövű puskával. Almában törődő nádasokba küldte Lordot, apja vadászkutyáját, s feszült figyelemmel várta a torony fácánt, húsos kukoricaszárak közé ment log- lyászni és verítckes fi°mlok- kal ébredtem a rideg kolompszóra, sajnálta az elhagyott vadászmezőt, melyre az in.tea-nátusi hajnal szeles, szomorú leplet borított, tehetetlenül nézte, hogyan tűnnek el a kukoricások, a zabtáblák, hogyan válnak semmivé a nádasok és a to- csagós árterek, rétek, kenyeret rágcsáltam közben, a reggeli kávé mellé mindig adtak egy karéj barna kenyeret, jóízű ■ rozskenyér volt — sose legyen rosz- szabb —, de az éjszakai vadászatok után ízetlennek, nyögvenyelősnek érezte. Egy emlék szólalt meg benne: A resti, mondta. Barna faburkolat. Kivilágított karácsonyfa a bejárattól jobbra. Persze. Valamelyik karácsonyi vakáció elején az apjával bement a restibe. Te át ittak és süteményt ropogtattak. Ennyi. Faburkolat, karácsonyfa, tea, sütemény. Ennyi maradt a gy.-i állomásból. Ennyi maradt Gy.-ből is? Mindabból, ami számára valaha Gy. volt? Diákköri álmai ólálkodtak körülötte, s egy pillanatig láttam magam, fekete reverendában, vastag könyvekkel a hóna alatt. Kényelmes bőrgarnitúra a cellában. egyetemi katedra, nyelvészet, s hosszú, napfényes vakációk a zengő Te Deumok után, kimerítő hajtások a hansági mezőkön, sétáló íúzokpár a földszígeti réten, szarvasbika a Csíkos-égerben, vadkacsales a Fehér-tó nádasaiban vagy a Barbacsi-tó könnyékén, ebéd utáni foglyászás a csatornákkal, kanálisokkal át- meg átszelt Rábca mellékén, alkonyi séta a temető irányában sorakozó hár- sak alatt, vacsora után szivar, egy pohár fenyői varos a rend pincészetéből, kiadós alvás nyitott ablaknál diófa- illatban, és kora reggel mise (valamelyik unokaöcs ministirálna) a vénséges vén falusi templomban, szuvas, kétszázéves padsorok előtt. Miközben apró, sunyi tekintetű ablakok alatt vonszolta kedvetlen lábait (valami börtönépület lehet ez, szúrt a szemébe egy földszinti ablak ,pillantása), maga előtt látta az otthoni templom dögnehéz ajtaját, a kórusra vezető kopott kőlépcsőket. az orgonát, apja rabszolgatartó kényurát (41 évig, nyugalombavonulásáig egyetlen nap sem hiányozhatott a kórusból); elég egy paptanár a családban, ráncolta homlokát az apja, a vasszorgalmú, nagyratörő kántortainító, gazdasági pályára kellene lépned, fiam, igen, elég egy pap tanár a családban; Józsi bátyja akkor már régen a íőmonós- torban lakott, s túl volt a goromba noviciusesztendő- kön, magvar—német szakos tanárnak készült: mit felel Kiállítást nyitottak (Óbudán Kun Zsigmond néprajzi gyűjteményéből. A neves személy hagyatékát decemberben rendezték új tárlattá (MTI-fotó— Tóth István felv. — KS) Az emlékeknek élniük kell Harmincöt oldalnyi emlékezést hozott kemény fedelű, kapcsos irattartóban. Uradalom, cselédsors, pusztai élet. A szerző — Kerner Tibor kaposvári lakos — onnan indult útjára. Egytaní- tós kisiskola, népi kollégium, ösztöndíj szovjet egyetemre, majd mérnöki munka a kaposvári Cukorgyárban. Azután infarktus, rokkantsági nyugdíj... Vigaszért a tollhoz nyúlt. Nem most kezdte az írást, fiatal korában is vonzotta az irodalom: meleg hangú kis cikkei megjelentek a lapban. Most sok az ideje, ha nem akarná, akkor is fölidézödnének a gyeripekévek. Szociografikus hűséggel írja le saját és sorstársai otthonát, a cselédek hétköznapjait és ünnepeit, a családok kapcsolatait, és közben megkapó portrékat rajzol. Nem idealizál, de nem is rettent el sötét színeivel. Tárgyilagos pontossággal mutatja be egy kis bakonyi puszta gazdasági cselédeinek életét a második világháború előtti és alatti években. Véleményt kért a munkájáról. Zavarban voltam. Érzékletes, meggyőző írás, szí- vtesen olvastam. De mérv- adó-e ez? A szerzővel azonos korosztályba tartozom, egy hullámhosszon gondolkodunk. Igaz, csak kívülről ismertem a cselédek életét, de jártam otthonukban, osztálytársaim révén betekinthettem mindennapjaikba. Szóval megfogott az írás hangulata, együtt tudtam érezni, gondolkodni főhősével, a kitörni vágyó kisfiúval. Másokat vajon érdekel-e ez a távolinak tetsző világ? Mondjuk, a fiatalabbakat, akiknek személyes élménye nem fűződik ehhez a korhoz és az ábrázolt környezethez. — Kell, hogy érdekelje gyermekeinket — érvelt szenvedélyesen. — Hiszen róluk is szó van, még akkor is, ha maguk nem élték át azokat az éveket. Tudom, miről vitatkoznak a mai fiatalok: jelenükről és a jövőjükről. És természetes, hogy .elsősorban körülményeik alakulása foglalkoztatja őket. De nem szabad itt leragadni; előrenézni nem lehet hátratekintés nélkül. Nem akarok belenyugodni, hogy feledésbe merüljön, honnan indultunk. Felelősséggel tartozom önmagámnak és sorstársaimnak, hogy legalább leszármazottaimnak megmutassam: miként éltünk. És nemcsak akkor, hanem később, kamasz és ifjú koromban. Tanulhattam, mindent megkaptam ehhez, mérnök lettem egykori cselédgyerek létemre. Ne vessen meg senki és ne is tekintsen szektás gondolkodásúnak, de mellbe vágott a tévé egyik fiatal műsorvezetőjének minősítő szava, amikor az „átkos” ötvenes éveket emlegette... Sokáig beszélgettünk. Az azono6 vagy hasonló élmények — a harcok okozta viszontagságok, a népi kollégiumok kohója — kitárulkozásra ösztönöztek. Nem vigyáztunk a szavakra, mint nemzedékem több tagja teszi — ha bevallja, ha nem —, amikor fialalabhakkal beszélget társadalomról, történelemről, politikáról. Amikor valami különös szorongás, megmagyarázhatatlan szemérem fogja vissza szavunkat, ha a felszabadulás előtti időkről, egykori életmódunkról szólunk vagy a naiv-romantikus időszakot emlegetjük. Legjobban talán az zavar bennünket, hogy gyorsan csökken a figyelem és látszik az arcokon. hogy szavunk legföljebb udvarias meghallgatásra, de nem gondolatokat ébresztő befogadásra talál. Tudom, a múltból nem lehet megélni. Sem a dicső tettekből, sem a megaláztatás, a sanyarú sors fölemlegetéséből. De elfelejteni sem szabad egyetlen évet sem. Nem irthatjuk ki magunkból emlékeinket; gyermekeinkben is benne munkál — még akkor is, ha igyekeznek tudomást nem venni róla. A mi nemzedékünk sok mindent átélt; a legkülönbözőbb hatások értek, érleltek bennünket. Egymással harcolva, egymást tagadva alakították erényeinket és hibáinkat: erősítették hitünket és bizonytalanították el tetteinket, adtak tartást és ösztönöztek menekülésre, kényszerítettek önmarcan- golásra és vádaskodásra, védekezésre és támadásra. Az évek múlásával távolodunk egykori önmagunktól. Változunk: egyszerre vagyunk mások és akik voltunk. Gondolkodásunk mind racionálisabb, s figyelmünk arra irányul, amiben és amiből élünk. De nem törölhetjük ki életünkből a tegnapot. És el kell fogadni az utánunk jövőknek nemzedékünk makacs igyekezetét: megismerni szüleik gyermek-, és ifjúkorát, amely közvetve az övéké is. Tovább kell adnunk önmagunkat, sokáig kell élni emlékeinknek. Nem hallgatva el semmit, nem lakkozva, de nem is feketítve. Nem kérkedve, de nem is szégyenkezve. Úgy, ahogy volt Negyedszázada vagy negyven éve. Beszélgetőtársam azzal búcsúzott: vigasztalja, hogy flát érdeklik az emlékei. Szívesen olvassa, hallgatja őket — Ha máslvoz nem jut el az írásom —mondta —, gyermekem révén talán unokáimnak is hasznos tanulságul szolgál. Paál László SOMOGYI NÉPLAP hettem volna erre? édespapa sohasem tűrt ellentmondást; vállat vont, beiratkozott a közgazdasági egyetemre, ímmel-áramal vizsgázgatott, nem esett nehezére megszerezni a diplomát, azután Józsi segítségével a premontrei kanonokok birtokán helyezkedett el, jó állása volt, ezt meg kell hagyni, tejben-vajban fürösztötték a derék atyák; a rendházukban lakott, étkezett, koszt-kvártély ingyen, még inast is adott melléje a prépost úr, fehér kesztyűs inas szolgálta, mint a kanonokokat, sose legyen rosszabb sora egy tegnapi tanítógyereknek, egy ágról- szakadtnak, igaz; folyton valami nyugtalanító érzés motoszkált bennem, valami ideiglenesség nyomasztotta, mintha sejtette volna, hogy állásának, langyos úri életéneik hamarosan befellegzik, szóval rossz előérzete volt — de ezt most senki sem hinné el nekem, gondolta szemernyi melankóliával, miközben a behemót börtön széles vaskapuja előtt ballagott. Az épület háta mögött, a parkban fegyencek dolgoztak : kapáltak, gereblyéztek, száraz ágat hordtak kupacba, ágyasokat rendeztek, megrokkant padokat repe- ráltak. Csíkos hátuk lelett rügy pattogott, madár énékelt A géppisztolyos őr vastag, szürke, bokáig érő köpenyt viselt, a méreténél 2 —3 számmal nagyóbbat. Csizmája alatt kavics ropogott Csatáry Ferenc kelepcében érezte magát. Meg- ■ gyorsított* lépteit, kabátja óriás-veréb szárnyai idegesen verdestek a lábas zárát. Szabadulni akiart a kínos helyzetből, szerette volna valahogy meg nem történtté tenni ezt a találkozást Megpróbálta elfordítaná a fejet, hogy ne lássa a gyöngyöző arcokat a madáríüty- työs fák alatt de sehogy sem sikerült. Hatalmas sóhaj szalkadt ki belőle e& megadóan nézte a csíkos ruhába bújtatott alakokat. Sorra vette, tetőtől talpig tüzetesen megvizsgálta őket, mintha valami ismertető jelet keresett volna rajtuk. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, a hatodik aki háttal állt neki, most megfordult, s valami szerszámot emelt a vállára, jaj, ez a csontos, barna arc nagyon ismerős a sim- léderes sapka ellenzője alatt: a kőrisfaba faragott homlok, a keskeny száiva- iőrmájú szem és a kissé lefelé görbülő száj, jaj, ez nem lehet más és ettől meg kell őrülni, mint Orbán Kálmán, az s.-i állami gazdaság agronómusa, hát így kelti nekünk találkoznunk, Kálmán ?! Tehetetlenség toporzékolt benne. Ki hitte volna ezt még egy évvel ezelőtt, bizony a legkevésbé te, kedves jó Kálmánom, mondd, gondoltad volna, hogy ez az új rendszer a te rendszered majd jég közé vetteti veled a gabonát azután- meg azért hurcol börtönbe mert a csoda, amit remélt tőled, elmaradt, vagyis a gyanútlan búzamag ahelyett, hogy kikelt volna, tönkrement, elpusztult, hát mondd, édes barátom, te szerencsétlen óvári gazdász, ml job* meg ezután?! (Folytatfuk.)
