Somogyi Néplap, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-16 / 13. szám
Roboz és a népkönyvtárak Csaknem kétszáz oldalas a Somogyi Honismereti Híradó legfrissebb siáma. Ritka alkalom, hogy a kiadvány ilyen bőséggel szolgálja a honismeret iránti érdeklődé«. Beszámol a múlt év őszétől lazajlott jelentősebb honismereti eseményekről, a legfrissebb kutatásokról. Ha csak az elmúlt néhány hónap krónikáját lapozzuk föl, akkor is szemünkbe ötlik: a honismereti mozgalom Somogybán sokat tesz a szülőföld megismertetése érdekében. Az olvasás szerepe igen nagy lett az utóbbi időben. Nemcsak többen olvasnak, hanem másként is válogatjuk meg olvasmányainkat. A csupán szórakoztató, irodalmi alkotások mellett egyre többen forgatják azokat a szakkönyveket is, amelyeknek hasznuk szinte kézzelfogható' Hogy volt régen? Az 1800-as évekbe pillant vissza Bole- vácz József tabi könyvtár- igazgató forrásközlése: ismerteti Roboz István levelét Zichy Antalhoz — a népkönyvtárak szervezése ügyében. Európa-szerte az 1860-as években . indult 'meg a népkönyvtárak szervezése, húsz évvel később Magyarországon is kiadtak egy körrendeletét; ebben a Vallás'és Közoktatásügyi Minisztérium fölhívta a megyék, községek figyelmét a Révai Testvérek kiadásában megjelenő népkönyvtári füzetek beszerzésére. Roboz így látta a népkönyvtárak szerepét, 18EM- ben: „Az eszme nagy, a nemzet közmívelődésánek egyik alapvetője s mindenkit egyformán kötelez megér\elés- re... Sürgettük a népkönyvtárak fölállítását azért is — írja Roboz Somogyból Zichy Antalnak —, hogy a községek lakossága unalmas, ráérő idejében könyvekkel legyen elfoglalva, melyekből tanul, mívelődik .. . Sürgettük azéri is, mert Somogynak még sok idegen ajkú lakója van, különösen a Dráva-parton, hogy ezek megtanulják nyelvünket... Annyi bizonyos, hogy egy évtized óta nagy a haladás megyénkben az olvasást tekintve.” Mi foglalkoztatja ma a nyelvészt? Dr. Király hajóst, a Kaposvári Tanítóképző Főiskola docensét a somogyi nyelvjárások pusztulása és a városi nyelvek. A kaposvári nyelvről megállapítja, hogy a hagyományos öző környezetből fejlődött ki. Mivel azonban az öző nyelvjárást vidékünkön erősen parasztosnak, restellnivalónak tartják (Szegeden más a helyzet, ott a lokálpatrióták büszkék az özés- rél), nálunk a „műveltebb” beszédben ezt kerülik. Ellenben ránk ismernek, ha kimondjuk: Kapozsvár, húzs- vát, fád vág. Pedig e nyelvjá- rásiasságot kerülni kell. S végül egy tanács az általános iskoláknak, no meg a szülőknek: a nyelvjárások nem a köznyelv elrontott változatai. Nagymamánk nem „rosszul mondja”, csupán másképp. Az ősi nyelv kincsét őrzik szavai... H. B. Barna csillagok Több érdekes újdonságot jelentetett meg Kodály születésének századik évfordulójára a Hungaroton. Gyönyörű meglepetés az a két hanglemez, amelyen Feren- esik János vezényli a mester legnépszerűbb kórusműveit a Rádió énekkarának étén, muzeális érték és nagyszerű zenei éLvezet forrása egyszerre a Kodály vezényel című háromlemezes album — erről a Psalmus Hunga- ricus, a Nyári este és néhány más szerzemény csendül föl —, s kapóénak bizonyult a Páva-variációk, a Marosszéki táncok és a Ga- lántai táncok felvétele is az MRT Szimfonikus Zenekara és Lehel György karmester kiemelkedő teljesítménye következtében. A legnagyobb sikert mégis a népének kisebbrendűségi érzéseit mesével ellensúlyozni szándékozó obsitos, Háry János története aratta ezúttal is. Paulini Béla hol kacajra késztetóen szellemes, hol érzelmes ellagyu- lasra bíró szövege nem sikkadhat ei, s ma éppen- úgy lehetetlen megindultság nélkül hallgatni a Tiszán innen, Dunán túl vagy a Felszántom a császár udvarát csodálatosan hangszerelt dallamait, mint 1926-ban, a bemutató esztendejében. Azért is, mert ez a felvétel — mely a darab szimfonikus bevezetését és több más, az operaszínpa d i gyakorlatban rendszerint elhagyott részét is tartalmazza — egy szemernyivel sem gyengébb a korábbi kettőnél. Nincs az a finomság, az a színárnyalat, amelyet operaházunk zenekara ne mutatna meg Ferencsik Jánossal az élén; néphadseregünk művészegyüttesének férfikara végig ihle- tetten, tömören és fénylőért énekel, különösen a nevezetes toborzőban. A szereposztás ellen sem lehet kifogása a legfinnyá- sabb műélvezőnek A eímszv-.epben Sólyom- Nagy Sándor alakítása csak a legelragadtatottabb jelzőkkel méltatható, holott nem lehetett kockázattól > mentesen a mikrofon elé állnia a fiatal művésznek két olyan gigantikus Háry János árnyékában, mint Palló Imre és Melis György. Elfogódottságnak azonban nyomát "sein lelhetjük produkciójában; hangszíne, ha kell, szinte fenyegetően kemény, másutt bársonyosan 'puha, ,s tökéletes technikai felkészültsége mellett éneklésének lendületéért is elismerést érdemel. Másféle, kissé hidegebb, kissé németesehb, de hibátlan alakítás Takács Kláráé, a holtig hűsege« menyasszony, örzse szerepében. Műparasz- - ts közhelyek nélkül, nevet-, tető bumfordisággal énekli- játssza Marci bácsit opera- kultúránk utolérhetetlen buf- fobassziusa, Gregor József, változatos eszközökkel eleveníti meg a kissé bugyuta Mária Lujzát Sudlik Mária, s Ebelasztint, az ostoba és rosszindulatú piperkőcöt Palcsó Sándor. A lovag dala, amely most először hangozhatott föl lemezről, új színnel gazdagítja egész Kodály-képünket. Nehez volna viszont elragadtatással írni a rendezésről, Szinetár Miklós munká- járóL Mindenekelőtt a prózai részek interpretálására szerződtetett színészek válogatása . ad okot ellenvéleményre. Sólyom-Nagy Sándor például — egy nem túlságosan régi rádiós élmény alapján állíthatom — szövegértelmezésével, szép kiejtésével is tökéletes Háry- nak bizonyult, a lemezfelvételhez „alteregójaként” alkalmazott Oszter Sándor azonban jobbára hatás-vadász harsánysággal vagy olcsó szenvelgéssel igyekszik . jellemezni a nagyotmondó huszártisztet, s mindebből természetesen nem egy, a valóságból a mesék Világába menekülő, józan magyar parasztember arculata bontakozik ki, hanem egy üresfejű, handabandázó kocsma- tölteléké. 'Molnár Piroska érzelgős kifakadásai ugyancsak ellentétben állnak Takács Klára éneklésének mértéktartó eleganciájával, és sorolhatnánk tovább is a szereposztási baklövéseket. A kettősség megkérdőjelezésére aligha találhatnánk meggyőzőbb érvet, min,t azt, hogy a legveretesebb prózát egy operaénekes, Gregor József mondj a a Háry János zenei szempontból kiemelkedően szép felvételén. És — Kruclfix generális kis szerepében. — egy halhatatlan művész, akinek ez a lemez volt „hattyúdala”: Bilicsi Tivadar. Lengyel András Reggelente elindul. Ki látja ? Kezében bevásárlószatyor, kabátgallérján köd, varjúszárnyként sötétlő, csüngő hajában esőcseppek. Lépése alatt fölrebbennek a pocsolyák, szeméből gyanakvó pillantás röppen a kenyérmorzsát kunyeráló sirályokra. Jó, hogy elindul. Jó tudni, hogy a lakásomtól pár száz méterre kinyílik egy lépcsőiházajtó, s az utcára lép egy ember, aki talán ugyanazt gondolja, amit én. Egyre barnábbak feje körül a csillagok, amelyek húszharminc évvel ezelőtt még aranysárgán villogtak, s egyre kísértetiesebb a hullámzaj nagy balatoni képén, amelynek téli, zord tengerharsogása a Tomiban bolyongó Ovidiust idézi. Jólesik a meglepetés, ha néha- hanapján valami akíaszagú hivatalban tíz-tizenöt évvel ezelőtti színei köszöntének: sárga ég, kék hegyek, zöld fényű Balaton . .. Reggelente, elindul. Nem baj, ha nem látják. Az a fontos, hogy ő lát. Pedig talán nem is néz körül. Előfordul, hogy amikor az itthoni utcán halad megszokott boltja, újságárusa felé, valahol másutt sétál, más aszfaltot, pocsolyát, házakat figyel, s talán olyankor •nincs is mindig egyedül. Régi festők, írók ballagnak mellette, s vitatkozó színészek, önnön hangjukban gyönyörködő operaénekesek, akik ilyeneket mondanak neki: „Beszélhet akárki akármit, uram, reggeltől estig, estétől reggelig, min- egy, teljesen mindegy, hiszen a színpadon, miután felment a függöny, úgyis minden kiderül.” Én azt hiszem, ha Csiszár Elek, a festő be- vásárlóütjára indul, egy egész sereg magányos ember nyúl a kosaráért, mert eszükbe jutott, hogy fogytán a kenyér, a kávé, a szalonna. A magány akkor a legembertelenebb, ha társak között élsz, és úgy vagy magányos, mondja egy képzeletbeli beszélgetőpartnernek, aki talán valamelyik távoli, elhagyatott pinceszeren lakik. Azért, mert egyedül élsz egy szőlőben, fogytatja csendesen, nem biztos, hogy magányos vagy ... Egy jó barát a siófoki Fő utcán... Bevásároltál? Vettél cigarettát is? Valamennyi újságod a hónod alatt van? Jó. Akkor hazaindulhatsz Öltözz át, főzz kávét, gyújts rá egy cigarettára! A műterem (parányi szoba a negyedik emeleten) még várHollywood első filmmúzeuma Hollywoodban megtörtént az első kapavágás a létesülő filmmúzeum építésénél Az amerikai filmmetropolis eddig még nem rendelkezett ilyesféle intézménnyel. Fő épületül Cecil B. de Mille, Jesse Lasky, Samuel Goldfish (később Goldwyn) producer eredeti pajtája szolgál majd, ahol 1913. december 19-e és 1914. február 15-e között, 15 ezer dolláros költségvetéssel az első hollywoodi filmet forgatták. Ezt a filmet („Az asszonyember”) eredeti változatában bemutatják majd a múzeumban. Emellett további emléktárgyakat is kiállítanak Hollywoodnak — akkor még Los Angeles kicsiny elővárosának — úttörő napjaibóL A de Mille — Lasky — Goldwyn-pajtát nemsokára 70 éves története során többször fölhasználták helyszínként, így a „Bonanza” című tevéwestern-sorozatban kulisszául szolgált. A falu tisztessége S zülőfalumban, volt házunk szomszédságában öten üldögéltünk a rakott tűzhely körül; éjfél felé járt az idő. Arcunkat csak a tűzhelyajtó cirádáin átszűrödő halvány fény, a kukoricacsutka parazsa világította meg. Felidéztük a múltat, összevetettük a jelennel. Volt miből válogatnunk, öten csaknem 400 évesek voltunk. Leggyakrabban Erzsi néni — 87 évvel a háta mögött — morzsolgatta a szavakat. — Ami igaz, az igaz! Mindannyian emlékszünk rád mezítlábas, pendelyes, sártaposó vasgyúró korodból. Emlékszem, örökké a szomszédoknál kódorogtál. Sohasem azzal foglalkoztál, amivel a többi falusi gyerek. Mindig valami svindli- ségeken törted a fejed. Azon sem lepődtünk meg, hogy ötéves korodra írni. olvasni tudtál, és fújtad a szorzótáblát. Szegény apád — isten nyugosztalja — nagy jövőt szánt neked. Pedig sokszor mondogattuk neki: Márton, ne szakítsd ki fiadat a faluból. Nem lesz az jó nektek sem, meg a gyerekeknek sem. Ha elmegy, az sem lesz, aki megtakarítson benneteket. Sem apád, sem anyád nem hajlott a jó szóra. —i'T.s milyen igazunk lett — sipogta. rekedtes, öreges hangján az eddig csendben kuporgó Zsófi néni... — Méo a megtakarítással is! Már tisztesség ne essék. Mert lehet valaki akármilyen nagy ember idegenben, arra már nem hat a falu tisztessége, azt már nem köti a falu törvénye. — Így igaz ez, Zsófi — bólogattak a többiek. A falu tisztessége, a falu törvénye — emésztgettem a szemrehányást, a már-már sértő szavakat. Majd óvatosan így replikáztam: — Ezek szerint maguknak, nénéim, ebben a névtelen kis faluban saját tisztességük, saját törvényük van? Es ez olyan, amit kívülálló meg sem érthet? — Ügy-úgy. ahogy mondod — krákogta Ilus néni. — Nem érted te ezt már, fiam! Elmentél, kiszakadtál a faludból. Ezalatt az itteni dolgokból többet felejtettél, mint tanultál. Mit tudsz te már a szüleid, testvéreid, a rokonság, a sógorság, a ko- maság, a szomszédok összetartásáról, össze tartozásáról ,.. — Hagyd el, llus! Kár minden szóért, ezt ő már úgysem érti — torkolta le a beszélőt volt alsó szomszédunk, a veszekedős, kiabálás Katus néném. Ö az egyik világban él a városban, mi egy másikban. Mert egy hazalátogatással, odalökött ajándékkal vagy cifra koszorúval nem lehet megváltani az idetartozást. — Mondd el neki. Erzsi, a Handa Mariska kálváriáját! Hátha abból megért valamit a - falunk tisztességéből. Erzsi néni csutkát dobott a parázsra, és hozzákezdett: — Talán még emlékszel arra, hogy itt, a harmadik szomszédban egy árendás házban lakott Handa János bátyád. Jó mesterember1 volt. A faluban sok kerítés, sok épület teteje és más famunka őrzi a keze nyomát. A felesége korán elhalt, lányával kettesben- éldegéltek. Ö is korán elpusztult; se pénzt, se vagyont nem hagyott hátra. A szerencsétlen lányra egyszerre rászakadt a magány meg a nincs- telenség. Éhezett, lerongyolódott. A falu tisztessége, a a falu törvénye nem hagyta. Mert mi, fiam, azt tartjuk: aki itt született, ^annak itt kell élnie, és ha eljön az ideje, itt is kell meghalnia. — Ahogy mondod, Erzsi — helyeseltek a többiek. — Napszámba szégyellt elmenni Mariska. Elvégre rendes mesterember lánya volt. Ezért mi, öregebbek úgy határoztunk, hogy elhívjuk sorba a ház körül segédkezni. 0 is hajlandó volt rá. Cserébe elláttuk liszttel, zsírral, zöldségfélével, tüzelővel, némi pénzzel is. Már jó éve éldegéltünk így, amikor egy reggel azzal állított be Mariska hozzám, hogy „Erzsi neném, köszönöm mindnyájuk jóságát, de én most .már elmegyek Tiszántúlra egy távoli . rokonomhoz. Ügy érzem, nagyon beteg vagyolj. Nem lehet már sok hatra. Segíteni hat egy kicsit. Vagy sürgő? a munka? Akkor ne késlekedj, láss hozzá mielőbb! Az ablakodból vess talán egy pillantást az egykori Vitéz-panzióra, -amelyben legkedvesebb íród, Karinthy Frigyes halt meg. Lent a mélyben autók fröcskölik a sarat, butikok, bizsuboltok burjánzanak a kapualjakban, s megföllebbezhetetlen mindenttudók ontják^ a frázisokat. Itt meg hadd bo- moljon szirmaira ez a Van Dyck-barna festékcsomó. ■ Jó tudni, hogy van. Mégpedig itt, a Balaton-parti városban, ahol közönyös pillantással néz el feje fölött a kulturális élet... Kisvárosi betegség, magyar „átok”? Jó tudni azonban, hogy alig van az országban olyan kiállítócsarnok, múzeum, ahol ne arattak volna sikert a Csiszár-művek. ötvenedik születésnapján fehér bort kortyolgattunk, kedves Rembrandtjáról váltottunk szót. Nagy balatoni képe alatt ült a pamlagon, s egyszer csak átmenet nélkül, fanyar mosollyal így szólt: „Mondd, nem vagy kíváncsi a hosszú élet titkára!” Szapudi András maguknak már nem tudok, a nyakukon élni meg nem akarok. Szó szót követett. A végén én mondtam ki az áment: „Nem mégy te, Mariska, sehová. Te itt születtél, itt is fogsz meghalni. Ahogyan a határ eltartja az égi madarakat, úgy a falu is eltartja szülötteit. Ha pedig beteg vagy, hevítetünk a kórházba”. Ügy is tettünk. Az első héten Juli nénéd galamblevessel és egy nagy pakkal látogatta meg Mariskát a kórházban. Aztán minden vasárnap jelentkezett egykét látogató. Mariskán azonban már nem lehetett segíteni. Október 22-én, egy pénteki napon megjött a sürgöny: „Handa Mária 21-én elhunyt". — Mariska nem volt nekünk se ingünk, se gallérunk, csak a falu szülötte... — zsongták a többiek, — Nem engedhettük meg, hogy Mariskát vadidegenbe, a város temetőjébe földeljék el. G yűjtést indítottunk, segített, aki csak tudott. Mit nyújtsam tovább, mint az egyszeri asszony a rétestésztát... Hazahozattuk Mariskát, és a szülei mellé temettettük el tisztességgel. — Na látod, fiam — vette át Ilus néni a szót —; mi, magunkfajta öregek azt tartjuk, hogy ilyen a mi falunk tisztessége. Dr. Szendi József Uj hanglemezek Háry János
