Somogyi Néplap, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-20 / 273. szám

*

A

SBeaftáromság^aobar helyé» 4Bt *gr*tr*° a vátfKfysd rtíwt átj>, janriyuA 1501-*»» írta az c&Mü diplomata, DainJero: »A főtér közepén áBó szép sartkőkútbóí ezen a napon kitűnő bor csordogált. A nép naphosszat zarándokolt a csödaiorráshoz: bögrékkel,

fazekakkal, süvegeikkel merítettek belőle. Némelyik egyenesen szájába csorgatta az italt... A földön részegek hevertek, ezeket lassacskán hazacipelték.”

Egykori latin tankönyvemben az első olvasmány így kezdődött: „Agricola terrain arat. Agri'cola vlneam quo- que curat"- — A földműves földet szánté A földműves szőlőt is művel. Római légiók nyomában jött ide is a gyümölcsfa, a szól ^vessző; a budai hegyvidék ,.vergiliusi táj” már időszámításunk első századaiban. *S amikor a magyar államalapítás után jönnek a „latin” — olasz, francia — hospesek, a szőlőművelő telepesek, szerzetbéliek és világiak, talán nem is kell sokat szelídíteni a népvándorlás idején elvadult tájon.

A középkori és barokk Budán — egészen a XIX. szazad második feléig, amikor a nagy filoxerajárvány lesöpörte a tőkesorokat a tabáni, naphegyi lejtőkről — minden valamirevaló budai polgárnak megvolt a maga szőlőskertje. A várnegyed házainak utcára nyíló pinceablakát úgy építették, hogy a „borkorcsolyás” legények leeregethessék torkán a hordókat...

Szüret után, amikor terjengem kezdett a budai sikátorokban a murci illata, már csaknem minden pol- gárházon ott függött az italmérést jelző cégér. A várnegyed egyik ránk maradt rejtélyének, a kapualjakban rejtezkedő, ülőfülkesorok rendeltetésének nyitját sokan ebben vélik megtalálni- Középkori templomokban megszokott látvány az éneklő kanonokok, a szertartások fényét jelenlétükkel emelő főpapok „páholysora”, de ilyesmi polgárházak kapualjaiban egyebütt nem található. Éjszakai őrök pihenője? Szolgák pletykapadja? Vagy csakugyan azért kellettek, hogy a borát mérő polgár kecskelábú asztalokat állításon eiébülfe cinkupákkal, a kis gyertyafülkékben pislogó mécsesekkel teremtve kellemes korcsmahangu- latqt a boltív alatt?

A

kadt azért csapszék is a várnegyedben szép számmal; s hogy nem volt oktalan Mátyás király 1486-os rendelete — aki kocsmába megy, fegyverét szállásán hagyja! —, arról nem egy krónikás följegyzése tanúskodik. Amikor 1500 tájékán Jagelló Zsig- mond herceg — a későbbi lengyel király — Budán vendégeskedett bátyjánál, II. Ulászlónál, ezt írta róla és kíséretéről Pierre Choque, az ugyancsak vendég francia lovag; „A legbájosabb ■ legények s a legjobb táncosok, akiket valaha is hátán hordott a föld’’.. Ám a herT cég bolondja ripityára töri egy kocsma berendezését, udvari káplánjának pedig — akit 'az ital nem egyszer „szerfölött el gyöngített” — saját cimborái szakítják be fejét mulatozás közben. De Balázs mester bakonybéli apátűr sem lehetett különb lengyel testvérénél: saját

rendtársai vallják, hogy Budán időzvén „a lehető leggonoszabb életet élte, még lányok is jártak föl hozzá...”

A törők alatt is voltak Budán „gyertyás házak”, éjjel nyitva tartó tavernák. Ilyen lehetett a mai Hess András téren a Zöld Fa „a Vörös Sünről elnevezett sa- rokházban”, amelyről a visszafoglalás évében, 1686- ban kelt összeírás emlékezik meg. « /

Szüretre készültek 1810 szeptemberében is. A buda: lejtőkön beerett a gohér, a kadarka, a -pincék előli szüretre készítették a kádakat- Schuler pintermester udvarán, a Rácfürdő mellett az egyik legény új hordót égetett, „tűzzel belül edzve a iáját”, s a hirtelen támadó szél fölragadta a lángoló forgácsot... Négyszáz épület vált a tűz martalékává; az egész Tabán és a fél Víziváros; hiába, próbálták a gazdák — víz híján, — a pincékből élőgörgetett hordók óborával esi titánt a lángokat Szegény Giert, a kádárlegény akaratlan is Hérosztrátoszként vagy inkább goethei „Zau- berlehring”-ként mint démonokat elszabadító „bűvészinas” vált halhatatlanná a pest-budai német társulat

Száraz György

színész-darabírójána' 'Schild bach úrnak „tabáni kantátájában” :

Óvd a tüzet, te fiú, hordóba ne kapjon a lángja,

Mert hamuvá lészen, elvész a munka s a bér...

Ügy tetszik azonban, nem sokkal később szörnyű — sem azelőtt, sem azóta nem tapasztalt — kór fenyegette Pest-Buda társadalmát, így tudósít erről egy 1831- ből való újsághír: „A víz- ivás két városunkban oly rendkívülien elterjedt, hogy borkereskedésünket fenyegeti. Ezért borfogyasztó egyesületet szervezünk, és a részvételt részvények útján biztosítjuk.. • Akik bort nem isznak, de városaink bortermesztőinek szomorú állapotján segíteni kívánnak, maguk helyett külön meghatalmazottakat is küldhetnek”.

B

oros Buda lelkét, aki megtalálni akarja, ne a vendéglők, s kiváltképp ne a „sör-bor-pá- linkás”, tocsogó betonpadlós, snóblicsatás'-talponállók tájékán keresse, hanem a ter- rtiélöi borpincék vidékén! Itt is a csapos szívétől függ persze a bor minősége, ritkább azonban a durvaság, garázdaság, a „fizess egy felest, hapsikám!” meg a „van valami hézag, öcsi ?” . „ Alkoholisták, prostituáltak, markecoiók nemigen vetődnek ezekbe a bor- és hordó- sza-gú pincékbe. Itt csak a bor járja, s még csak nem is fröccs — urambocsá! „házmester”! — formájában van, ahol szódát nem is tartanak, de kaphatsz szüret után édes mustót, szappanos ízű f murcit. A csapospulton ott a zsíros kenyér sóval, pirospaprikával borkorcsolyának, s nem szégyen decis pohárból ízlelgetni a kimért italt. A falak tiritarka díszei olcsó, festett tányérok, színes plakátok közt ott vannak a vendégbiztató klasszikus idézetek — „Igyál! A világ őrökké nem áll", még a „Borban az igazság, borban a vigasz” —, t a csaposfantázia ihletett gyöngyszemei: „A csengődi pusztában — Csoda van a buckában!”; de még a régi kiskocsmáktól örökölt, szigorú feliratok is szívet melengetőén hatnak ebben a környezetben: „Ha pénzed

nincs, igyál vizet — Az a jó vendég, aki fizet!” Van. ahol nemcsak a muskotály, a cirfandli, a nemes kadar tájjellegű, hanem a vendégkoszorú is; akad barátom, mindenféle címekkel és tudományos fokozatokkal teleaggatott férfiú, aki azért látogatja az egyik pincét, meri a csapossal „gyárékkora” pannon tájszólásaiban disku- rálhat.

A 'mai vármegyédben borkóstoló nemigen akad, de „disznó goromba” pincér sem az éttermekben. Ez talán összefüggésbe hozható azzal, hogy ha nem is „tsör- gő”, de jól kibélelt erszény nélkül meggondolandó a belépés az itt üzemelő szép nevű „veindéglátóipari üzemegységekbe”. Nagyjából ma is érvényes az 1896-os első budapesti útikalauz eligazítása: „A czigány. muzsikát a hallgató tetszés szerint fizeti...”

A „czigány” csakugyan játszik, fütyülés után vagy anélkül- Bánatos honvágydalt az ideiglenesen „visszaszakadt” egykori hazánkfiának: „Oly távol, messze van hazám...” S az elérzéke- nyült férfiú — a ki tudja, hányadik „báráck” mellett — a végén azt sem tudja már igazából: otthon van-e már vagy még mindig itthon? Röpköd a légben Di- nicu Pacsirtája, minden prímások örök virtuózszáma, megy a Strauss-keringő az osztrák zászlócskával ékes asztalhoz, Katyusa a szovjet turistacsoportnak, a Gyer- tyafénykeringő az angoloknak . .. Liszt Magyar rapszódiája, nosztalgiaszámok. Van Budán egy kiskocsma, a Vén diófa .. . Kanyargó szecessziós dallamok, Wild- . schwein mit Preiselbeeren, lángoló somogyi betyárfazék, kemencés íróka kapros juh- túróval, kamupia a zenekarnak, Repülj fecském, Chi- may hercegnő és Rigó Jancsi emlékezete, piros lajbi a prímás hasán, meg Julisch- ka, Julischka aus Buda-Bu- dapest

S ahogy jó Heitai Gáspár írta 1552-ben: „ ... ott nincs azután tanács, ott nincs okoskodás, tudomány etc., hanem zűrzavar. Egyik elkezdi és énekel, a másik sir, a harmadik mindkét kezével harsol, a negyedik pénzt számlál, maga egy sincs erszényében; az ötödik nagyon magyaráz, maga egy belüt sem tanúit soha. Hatodik kérkedik vitézségévé!. . . hetedik nagyon kacag; hja kérded, nem tudja, miért ■_

Ki győzi mind előszám- láirri ?”

Akseli Gallen-Kallela

Ha azt írom: Akseli Gallen-Kallela a legnagyobb linn festő, csak sejtetem, hogy nem egy a sok közül, hanem egy nemzeti kultúrát alapító, regénybe illő, valóban óriás. Először és utoljára 1908-ban volt kiállítása Budapesten. És most ismét kiállítást rendez műveiből a Nemzeti Galéria. Nem évforduló ez, mert már a múlt évben volt fél évszázada, hogy meghalt (65 éves korában). Még egy árva könyv sem jelent meg róla magyaruL A finnek hűségesebbek hozzánk. Helsinkiben házában, melyet Tho- roezkai Wigand Edével együtt tervezett, fő helyen áll feleségéről a MargjtszáG. Nagy llián

Áz útónja ró

Ez volt az utolsó hely, ahová bekopogtatott. A Ba- laton-parti városka összes üdülődét végigjárta már sikertelenül. A portásnak elmondta, mi járatban van. Az öreg olyan szemekkel meredt rá, mintha bűnözőt azonosítana. Koszos, kopott nadrág. elnyűtt papucs, hosszú haj... És ami a legriasztóbb: kezében egy gitár.

A kapus tudta, hogy az üdülőben van egy megüresedett hely. Ennek is két keze van, gondolta.

— No, várjon egy kicsit! Telefonálok.

A fiú rágyújtott. Mozdulatai. különösen ahogy a cigarettát a szájához emelte, egykori napszámosokra emlékeztettek.

— Az igazgató úr várja

magát... Ott az a fehér ház. Első emelet — mondta az öreg.

Az igazgató kövérkés, őszes, köpcös ember volt. Körbe járta az iroda közepén álló jövevényt.

— Mi van, porosfülű? — kérdezte nyomatékosan.

— Munkát keresek.

— Kapsz, de nem így. Hajvágas, borotválkozás. Gitározás nincs! A raktárból adunk másik ruhát; mosogatni fogsz a konyhán. Egy hónapig tudunk foglalkoztatni. Szállás, koszt, munkabér lesz. Az üdülőkkel nem ismerkedünk, a személyzetnek külön stégje teán a parton. Az intézmény szabályzatát pontosan betartani! Rendben?

— Rendben — felelte a

fiú.

— Most pedig lemegyünk a mosodába, hogy kisubic- koljanak a lányok, mert én még ilyen porlepte embert nem láttam — fejezte be mondandóját, félig viccesen.

A fiú munkájára nem volt panasz. A pohármosogatóban dolgozott egyedül. Szája csücskében mindig cigaretta lógott. Többnyire csak akkpr szólalt meg, ha kérdezték. A személyzeti kosztra nem panaszkodott,

bár látta, hogy rajta kívül

szinte mindenki mást eszik. A pincérek különféle nyugati cigarettákat szívtak; sokszor kaptak a borravaló mellé egy-egy paklival. Ügy két hét elteltével egyik nap, műszak után, a főpincér egy százast dugott a fiú csikkzsebébe.

— Ezt a jó munkájáért — tette hozzá.

A fiú kivette a pénzt, és letette az asztalra.

— Köszönöm, de nem kell.

— Hogyhogy? Ne hülyéskedjen már — mondta a fő- pincér, és a legény markába gyömöszölte. a piros bankót.

A pincérek döbbenten figyeltek. A fiú idegesebben de türtőztetve magát, újra lerakta a pénzt.

— Mondtam már, hogy nem kell — megfordult, és otthaggyta őket.

Lement a partra, magával vitte a gitárját, de nem játszott rajta. A vizet nézte, a hullámokat, ám ezen az estén nem látszottak, a leszálló köd elborított mindent. Hirtelen hatalmas ütést kapott hátulról. Nem tudott fölállni. Rugdosni kezdték. Arcán érezte a vér melegét. Hangszerét széttaposták.

— Rohadt csavargó! — lihegte egy hang az éjszakában.

geten festett képe. De megfestette ő az éjszakai Gel- lért-hegyet is, es szomorúan mondta, hogy a világ emberlakta legszebb pontjának, Budapestnek költői szépségét nem találja a magyar művészetben...

Már ebből a néhány emlékeztetőből kiderül, hogy Akseli Gallen-KaílelánaK köze vodt Magyarországhoz, de mondhatj UK azt is, hogy nélküle a századunk elejének magyar művészete, Kös Karolyé, Medgyaszay Istváné, Lajta Béláé, Györgyi Dé- nesé, Thoroczkai Wigandé, Arkay Aladáré, Körösföi- Kriesch Aladáré nem vált volna úgy magyarrá, mint amilyennek ismerjük. Aki olyan otthonosan jár a Kos Károly és Zrumeczky Dezső tervezte Állatkertünkben vagy magáénak tudja .az ugyancsak Kos tervezte kispesti Petőfi téri munkás- és tisztviselőtelep házait, nem is gondol arra, milyen eleven kapcsolatot tartottak művészeink Gallen-Kallelá- val és barátaival. Gallen- Kallela háza kora művészeinek otthona volt. Megfordult itt Gorkij, (számos portiét is készített róla), Sibelius, akit a nagy zeneszerzők között tartunk számon. De járt ott tőlünk Koronghi Lippich Elek és Majovszky Pál, ez. a két, hivatala szerint minisztériumi főtisztviselő valójában nagyszerű műgyűjtő is volt. ök hívták meg Magyarországra, mert látták az 1900. évi párizsi világkiállítás finn pavilonjának rendkívüli nemzetközi sikerét.

Gallen-Kallela szenvedélye, tudása, rendkívül sokoldalú művészi képessége, nemzete jövőjébe vetett hite nélkül neon született volna meg az a finn kultúra, építészet és iparművészet,

melyre' már a század elején mint példám tekinthettünk. Nem egyedül Gallen-Kalle- láé a dicsőség. Ilyen rövid, megemlékezésben neheze« is bizonyíthatnám; a Kale-, vala szerzője, a szegény vidéki varga fia, Lönnrot Illés után Akseli Gallen-Káliéin annak a nagy családfának a törzse, amelyet finn kultúráinak mondunk. Gyökere pedig az a nép, amelyből erőt meríthettek.

Az idősebbek meg emlékeznek, mi lyen esemény volt, ynidőn Vikár Béla for-, dításában a Kalevala 1935- ben Gallen-Kallela metszeteivel megjelent. Gaillen- KaUelát már fiatal korától foglalkoztatta a Ka'evala, s a képzőművészet csaknem mi nden eszközével (ceruza, tus, metszet, akvarell, olaj, freskó, fafaragás) megkísérelte a Kalevala hősednek megtestesítését. Egyedül neki sikerült, hogy ezt a rendkívüli népi eposzt élő alakokban megjelenítse.

E rendkívül termékeny alkotó minden munkájával természetesen nem ismerkedhetünk meg most. Nem is hiszem, hogy bármely kiállítás alkalmas lenne Gallen-Kallela teljes bemutatására, a helsinki és a Tampere közelében levő otthonai eleven szellemi életének ismerete nélkül csonka marad a képünk. Jártam műtermeiben, ültem asztalánál, végigsimíthattam faragás- sait. Ott, megmaradt családja körében, éreztük meg azt a mélységes emberi értéket, mely Akseli Gallert- Kallela hatalmas életművének tartalmat adott.

K. A.

Boros

Buda