Somogyi Néplap, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-23 / 249. szám
ßencze József Szívem népvándorlása Szívem népvándorlása lett az ősz, gyászruhás rigódal búcsúztat falumba». Arcom avarba hullt posványos körte. Fecskesuhanással alant röpültem, s égre vittek mégis áldott esőhozó szelek. Csak a porbafürdést hagyták emlékbe itt. Lerogyó Ifjúságom fakó kékség, de nem átkozom el a romlást, mely ide vetett. Az őszök birsszagát hoztam faluról, böszült barázdák mélyére gémberedek. SZÉPEN MAGYARUL, SZÉPEN EMBERÜL Magázás és-lemagázás H aias/L, az egykori beatzenész, elhatározását követő második héten, miszerint a jeüenlegi és közeljövőbeli csillagállás semmiképp sem lehet kedvező azáonára, tehát az évben már nem hagyja el a lakását — október közepe volt —rádöbbent, hogy hibázott; az élés.kamra csaknem kiürült, s a hűtőszekrényből eltűntek a deites üvegek. Kgy darabig ácsorgóit a szemetes konvthakö- vön, gyróügetoe a fwrdőkö- peoy szegélyét; házikabát helyett viselte pizsama fölött. Majd levette a papucsát, s gyors, egymást követő mozdulatokkal átkopogott a szomszédba. — Tetszik parancsolni, művész úr? — Az öregasz- szony torkából mint lehan- goiodott mandolinból támadtak a hangok. — Jöjjön ki az erkélyre! — kiáltotta Hatzin. — Mar jöttem volna magamtól is — válaszolta az öregasszony, ha lehet, még erőtlenebből. Hatzin egy kicsit meglepődött, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget a mondatnak. Átkacsázott a kifli alakú előszobán, s belepett a szobába. A zongorán szétdobáita a dalosköny- veket; tollbetétet talált. Kot- t»papírra írta a rendelést. Kiteszi tette az erkely ajtót. A két lakást közös erkéUy kötötte össze, eszébe juttatván Hatzmnak az egykori négyszoba-összkomfortot, katonatiszt apját, anyját, akinek nem volt szüksége rá, hogy munkát vállaljon, még rnűvészkedmie sem kellett, ami nem egyéb, mint megalkudni különböző zenei fórumok vezetői vel s amely neki az utóbbi időben sehogy sem sikerül. Az erkélyen deszkák, cserépből ki- íordult virágok hevertek szanaszét. A képzeletbeli felezőpontnál, faltól a vasrácsig spárga lógott lazán. A túl- oidalon állt az öregasszony. Görbe lábbal, hajlott háttal. Arcán elmaszatolodott a pirosító. Püspöklila zsákruhában volt, nyakában aranylánc logott, medállal. — Ügy élünk egymás mellett, mint az idegenek — mondta. Hatzin kezébe nyomta a papírt a pénzzel: — Ha majd lemegy vásárolni, legyen kedves, hozzon nekem is néhány dolgot; felírtam. — Igenis — bólintott az öregasszony. — Amúgy is venni akartam egy kis tejfölt. Akkor hát bevásórodok. Magunknak — tette hozzá. — A C-vitamá'nokat se felejtse ei! — figyelmeztette Hatzin, s visszalépett a szobába. Lődörgött a bútorok között. Végigdölt a vetetten agyon. ■, K ésőbb cigarettára gyújtott; ezt a káros szenvedélyt megengedte magának, mert csökkentette az étvágyát. Nekitámaszkodott a szekrénynek, keresztbe tett lábbal fújta Az öregasszony a botjával kocogtatta az erkélyajtót. Bal kezét tömött bevásárlótáska húzta. — Tetszett olvasni a hirdetésemet? — kérdezte. — Semmiféle hirdetést nem olvastam. — Hála a nagy égnek — sóhajtotta az öregasszony. — El.vakultságomban . házassági hirdetést adtam föl. idegennel akartam összeadni magamat; nem kaptam észbe, hogy mi ketten már évek ót.a közös fedél alatt élünk... Köhögési roham fogta el. Hatzin összehúzott szemmel figyelte, majd egy alkalmas pillanatban megragadta a táskát, s becsapta az erkélyajtót. Csengettek. Katrin arz ajtóhoz lopakodott, kilesett; Zentai, a szabad foglalkozású író álldogált odakint. — Mi van? — kérdezte az egyik. — Mi lenne? — kérdezett vissza a másik. — Dolgokéi ? — Nem. Hát te? — Én sem. — Azért jöttem, hogy elmenjünk valahová. — A Hungária kávéházba nem megyek. A Gong presz- szóba sem megyek. A Tavasz bárba éppúgy nem naegyek, és a Savoyba sem. — Ha kimozdulunk otthonról, legalább esélyünk támad, hogy történik, velünk valami kellemes. — Ma semmi esetre sem — vetett egy baljós pillantást a térképre Hatzin. — Együttállás lesz. — Az meg mit jelent? — A Csen des-óceán fölött „találkozik” a nap és a hold. — És mi következük abból? — csattant föl Zen tan. — Természetesen napfogyatkozás. H atzin hallgatásba merült. Zentai ezalatt nagy léptekké! rótta a szobát í — Mindenesetre igyunk egyet! — javasolta. — Nem iszom alkoholt. — Akkor kérsz egy kávét? — Az meglöki a vérnyomást — mondta Hatzin. — Akarsz deitét? — kérdezte. — Nem. — Pedig egészséges. — Miért van szükséged az egészségre ? — Zentai szélesre húzta a száját. — Hasznos ember vagy talán? — Mégiscsak áthoztam az újságot — hallatszott az öregasszony hangja •— hátha el kívánja olvasni a ■ méfljenefe? MSttünk az élet jeligére. Zeneszerzők előnyben.” — Az utolsó mondat nincs az.újságban — jegyezte meg Zentai. Szemével követte a szöveget. Az öregasszony elpirosodott. A padlót nézte. — Nagyobb lenne a lakás — mondta, inkább csak magánad Hatzin félreérthetetlen mozdulatot tett. Az öregasszony kifordult az ajtón. — Valamikor sokat dolgoztam — fújtatott Hátáén, s visszafcacsázott a szobába. Zentai követte. — A szerzeményeimet játszották a rádióban, árulták a hanglemezboltban. ‘ — Akkoriban sok pénzt kerestél — mondta Zentai. Égy ideig csöndben wótak. — Meghalhatnál — mondta Zentai. Hatzin kezében megmao»- dwi-t a pohár. — Hogy érted ? — Kilehelhetnéd a párádat — mosolygott Zentai. — Megszűnhetnél lélegezni. H atzin raeggyújtott egy szál cigarettát A szekrényhez támaszkodott, térd alatt keresztbe tette a lábát. Az utcán szél támadt, port vágott az ablaküveghez. Egy száll villanydrót hintázott odakint. Időnként feltűnt a látómezőben. — S te máért maradna! életben ? — Én járok-keiek — nevetett Zentai. — Föltaedfika- nok, ahol történhet valami. Esélyt adok a véletlennek.., —: Haszontalan helyekre jársz, és haszontalan emberekkel érintkezel. — Te meg csak a szomszédban lakó öregasszomy- nyal állsz szóba. Fordulópontra lenne szükséged — Szükségünk — javította ki Hatzin. — Valamire, ami minden akaraterőnket igénybe veszi, s araitól meg el is pusztulhatunk. Azután, mintha másodszor születnénk, könnyeden keadhetünk új életet — Mire gondolsz? — kérdezte óvatosan Zentai. Hatzin az ablak felé fordult; lógott a drót. Lebegtette a széL — Napok éta itt van e® a leszakadt vj Hány drót. Néha megkocogtatja az ablakot. Mintha figyelmeztetni akarna: nem hiaba mutatom magam neked. Nekünk1! — Szerintem nincs benne áram — legyintett Zentai. — Ez egy szabadfoglalkozású villanydrót; ritkán hasznos. — Meglátjuk. — Hatzin kinyitotta az ablakot — Add a kezed! Zentai elfordult. — Ideje, hogy komponálj valamit. — Gyere ide! — formed! rá Hatzin. — Ülj le a zongorához, és nyomogasd a billentyűket! — vidám kodott. — Egy-kettő, egy-kettő! — Majd azután. — Miután? — Ha megfogtam a vfl.- lanydrótot. Közben szorítjuk egymás kezét. — És ha fut benne az áram ?! Hatzin megragadta Zentai csuklóját, és a fürdőköpeny kötőjével meztelen ’ karjához hurkolta. — Tudod: a fordulópontra szükségünk van. A nywtott ablak előtt álltak. Belekapott a hajukba a szél. — Fázom — mondta Zentai. , — Talán már nem tart soká — vigasztalta Hatzin. s mozdult a villanydrót felé. —- Várj! — Mit akarsz? — Engedd, hogy én érintsem meg a vezetéket! — Szó sem lehet róla. A bőröd túlságosan durva, meg nem engedné át az áramot. Ide egy zongorista keze kell. A villanydrót az arcuk előtt lebegett. — Csak nem így akarod megfogni azt a vezetéket? — nyerített föli Zentai — Hogy fogjam meg? — Semmi esetre sem száraz kézzel. — Fölösleges bonyolítani a műveletet — állította Hatzán. — Félsz? — Egy cseppet sem. — Akkor vázead be a kezedet! A fürdőszobában nem vita után mindketten bevizezték a kezüket. Bólogatva mentek vissza az ablakhoz. — Tessék — szolt Hatzán. — Fogd meg! — Ügy vöft, hogy te érsz hozzá — mondta Zentai. — Lemondok rój* a javadra. — Maradjon csak az eredeti elképzelés saeriat. M egszólal* a csengő Hátraléptek. A csengőszó ismétlődött; ezúttal hosszabban, imát az első alkalommal. — Vársz valakik? — kérdezte Zentai. — Senkit. — Ki kéne nessm — ajánlotta Hatzán. — Nézzünk ÜS Kiszabadították a kezüket, s az ajtónoz iramod tan. Zavaros szemű, hegyes orrú férfi áll* a küszöb ellőtt ingujjban. — Telefonál!« kéne — mondta. — Az öregasszony a szomszédban ... — Mi van vele? — jser- deaték egyszerre. , — Megállt a széwe. — Le tetszik szállni? — kérdezem a buszon az előttem álló, gyermekeim és unokáira közti korú ifjú hölgyet. Ügy pi?lant hátra, mint aki látni akarja: ki ez az itt felejtett őslény, ásatag modorával. — Le tetszem! — veti aztán oda gunyorosan. Érdekes: én pirulok el. Szerencsére már nem figyel. ' Ballagok át a zebrán, s felötlik bennem egy alig néhány éves élmény. Röp- ddlgozatos óra után, az önkiszolgálóban, egy első éves tanítványommal kerülök egy asztalhoz. — No —r faggatom —, gyötrő volt a feladat? — Miért? — kérdez visz- sza. — Annak szánta? , — Kicsoda? — hebegem megzavarodva. Nem értem rögtön: kire gondol? — Maga — mondja a legtermészetesebb nyugalommal. Persze, valójában igaza van., Tegezni mégsem tegez-" hét; tehát magáz. Tertium non da túr: harmadik megoll- dást nem ismer. • Önkiszolgáló papírbolt. Félíves borítékot Ijeresek. A gondola innenső oldalánál nem férek hozzá: a földön egy üres bevásárlókosár. Átlépni nem akarom; megkerülöm. — Ne menien a gát mögé! Jó? — dörrent rám egy tizenéves hölgy, villogó szemmel, megszakítva egy beszélgetését. Megrettenek. A „sima magázást” megszokom már idestova az utasitgatást meg a nyers, majdhogynem arti- kulátlan hangvételt is. De az a „Jó?!”, az úgy csatanrajtam, mint értetlen igásba- rom hátán az ostor. a füstöt. Csengett a telefon. Hatzán a füléhez tartotta a kagylót. Várt. — Hangszerelje meg a dalomat — hadarta egy nő a vonal másik végén —; kérem, nagyon kérem. — Téves. Hatzin a fotelba ült, karját az oldalához, tenyerét a combjához szorította. Számlálta a perceket. Időnként a padlóra terített térképre pillantott; a bolygók ezerki- íencszázhetvenkettes állását ábrázolta. hirdetésemet. — Nem érdekel. — Azért tessen már egy kicsit beereszteni! Közben Zentai kinézett az előszobába; Hatzin ajtót nyitott. Az öregasszony benyomult. Zihált. Fölemelte az újságot, a falhoz terítette. Meg- támaszkodott: „Hatvanhét éves, jó megjelenésűnek mondott özvegy asszony társaság hiányában megismerkedne káros szenvedélyektől mentes férfival. házasság céljából. Kalandorok kíAlberto Pelli* Lyukat beszélni a hasába Helyet foglaltam a fogorvosi karosszékben, és kijelentettem: — Sajnos, a fájdalomcsillapító injekciók nincsenek rám hatással. — Badarság — felelte határozottan a fiatal orvosnő, olyan magabiztosan, amilyen csak a 25—26 éveseknél szokás. És beadta az injekciót. — Üljön nyugodtan, mindjárt érezni fogja, hogy elzsibbad a szája széle. Én engedelmesen ültem, és vártam. De szokás szerint semmi efféle nem történt velem. \ — Az ínye sem veszítette el az érzékenységét? — tudakolta a fiatal teremtés, és ráncba vonta a bájos homlokát. Megcsóváltam a fejemet. Az orvosnő megérintette ínyemet valamilyen fogorvosi szerszámmal, s én fájdalmasan fölkiáltottam. — Igen bonyolult eset — jelentette ki a fogorvosnő. — Várjon még egy kicsit, addig más páciensekkel foglalkozom. Én ültem, és hallgattam a rendelőben dolgozó, paciensek föle hajló négy fogorvos- nő szapora csacsogását. :— Dehogy, akármit mond is — kevéskédé tt az egyik barna arcú. barna hajú teremtés —, a „Los Jraquere” együttes ezerszer jobb, mint a „Van-Van” ... — Én tegnap a „Boldog napjaink” című filmet láttam — csicsergett egy nádszálhoz hasonló termetű, magas szőke orvosnő. — De miféle boldog napok ezek, amikor a film olyan szomorú, hogy az embereknek valósággal könnybe lábad a szeme, különösen a végén, amikor az a férfi... — Hát azt hallotta-e, hogy tegnap csuda klassz cipők voltak az üzletben; tudja, olyan divatos sarkúnk . . . — Hogy tetszik magának Ramon? A főorvos sofőrje? Tudja, ö meg a fönővér ... — Ezt aztán nem gondoltam volna, hogy valaki ráfanyalodjon... — Mindig drapp blúzt hord... — Örökké dühös ... — Fúrva. Azt mondják, hét férj menekült eí mar mellőle ... — Mindig drapp . .. — A cipője? — Dehogy a cipője: a blúza! — Lehet, hogy fúria, de Ramon is megéri a pénzét... — Olyan mint a páva .. . — Inkább pulykakakas ... — Éreztem, hogy szédülni kezdek, és minden forog körülöttem. Ebben a pillanatban odalépett hozzám az orvosnő. Gépiesen kinyitotta a számat. — Fáj? — kerdez te. — Nem — habogtam. — No látja. Belenyúlt a számba valamilyen fogorvosi szerszámmal, én azonban semmit sem éreztem. Fejemben örült sebességgel forgott Ramon, és drapp cipót viselt .. . Életem ben most először értettem meg, mit jeleni a ,,lyukat beszélni a hasába” — bár az en esetemben inkább a fogaba — kifejezés. Hogy majdcsaknem nagyapja lehetnék, a hölgyet nem zavarja. Ma a magázó- dás differenciálatlan, mint maga a „felnőtt” korosztály. S felnőttnek számít ő is, hiszen dolgozó (talán már hónapok óta), meg én is ebi - szén nem vagyok gyerek. Harmadik kategória, úgy latszik, nincs. Pedig magázódni is sokféleképpen lehetne. „Ne menjen a pult mögé!” — ez a legridegebb. „Ne menjen, uram...” — ez már udvariasabb. „Kérem, ne menjen ...” — ez sem kerülne többe. „Kérem önt, ne menjen ..— de ritkán halljuk! „Ne tessék a pult möge menni!” — ilyen is van. Vagy talán csak volt? S a fentiek mindegyikét legalább négy-ötféle hang- színnel, hangvétellel, hang- hordozássá! mondhatjuk végig. Aszerint, kit hogyan becsülünk — már ha becsüljük egyáltalán. Mert más dolog mggázm valakit, és ismét más „le- magázrai”. Beme László SOMOGY! Öregasszony. Krclss Gábor fotó)». «letté« tljrergy fordúóest) TÁRD! GÁBOR Gulliver. Kádár J. Miklós festménye
