Somogyi Néplap, 1982. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-20 / 195. szám
... Hát tessék ... Kiss Ferenc vagyok, 30 esztendeje menetirányító, 43 éve vasutas, és ha , megérem nyugalomba vonulásom napját, elmondhatom, hogy ötven évig szolgáltam a vonalon, amely Székesfehérvártól Nagykanizsáig tart (Szárszó is ezen a vonalon van!); ugye, maga is danolta már valaha azt a nótát, hogy megy a gőzös Kanizsára, hát ment, bizony, sokszor ment a gőzös Kanizsára, ha any- nyi forintom lenne, ahányszor elrobogott a szemem előtt vagy velem, aki szolgálni mentem a vonatoknak, vonaton, utazva egyik állomástól a másikig vagy a tizedikig ... Ez a sínpár a déli parton tanúja az életemnek .. . Hej, te dicsekvő kölyök, csak a te életednek?!, korholna szegény apám, aki Siófok alatt a 128-as őrháznál szolgált, amíg a háborús akna föl nem robbant alatta, hát még nagyapám hogy méltatlankodna, ha nem említeném meg, hogy ő is vasutas volt, váltókezelő Szántódon, no de akárhová nézek, mindenhol vasutassapkát látok a családban, amott a bátyám, itt a féleségem ,.. („Jön a vonat!” ezt a mondatot tanulta meg legelőször.) ... Amikor még csak pötyögni tudtam, a „mama”, „papa” szavak mellett a „vonat”-ot mondtam ki a leghamarabb, legalábbis édesanyám visszaemlékezései szerint, és amikor a hárangmű jelzését meghallottam, figyelmeztettem a környezetemet: „jön a vonat!” Az akkori Siófoktól elég messze, a 12«-as őrházban laktunk, a tisztviselőtelepnek nevezett megállóhelyen, álról apám 35 évig úgynevezett jegykiadó őr volt. Szebb, izgalmasabb gyerekkort kívánni sem lehetne .., Amikor háromszor hármat jelzett a harangmű, páratlan számú 'vonat közeledett, mégpedig Siófok felöl, és Pest felé haladt tovább, ha meg háromszor kettőt szólt, páros számú szerelvény dübörgőit a főváros felöl, s a Balaton-parton robogott végig. Sötétedés után édesapám három színű lámpát tartott a kezében, nappal pedig zászlóval fogadta a vonatokat, s az egyik vonatérkezéstől a másikig éltük az én gyermekszemem fényében csodálatosnak tetsző , életünket a 128-as őrháznál, amely tulajdonképpen csak lfl&ä-ban „lépett elő” megállóhellyé. Egy Árpád típusú motoros állt meg itt elsőnek. A vonat vezetőt és apámat — akinek ettől kezdve jegyet is jogában állt kiadni — búzavirággal ékesített borosüveggel köszöntötték. Szép nap volt. (József Attila szerelvénye még messze járt.) Ahogy növekedtem, egyre többet segítettem a szüleimnek. Ép bizony szívesen dolgoz- 1am, a vasutasmunka nem okozott fáradtságot, sőt — talán a mai gyerekek ezt nem is hiszik el nekem — jutalomnak éreztem, ha apám megbízott valami tennivalóval. Elfogódottan néztem mindenre, ami a vasutasélet kelléke vott. A legcsodálatosabb embereket a vasutasokban, különösen a mozdonyvezetőkben láttam, És mindig ünnepi érzés töltött el, ha közeledett a vonat. Apám a harangműre még egy lemezt is tett a biztonság kedvéért, ami rettenetes csörömpöléssel hullott a betonpadozatra, amikor a jelzőberendezés megszólalt. Ha valakit elnyomott a buzgóság, hát erre a neszre egészen biztosan fölébredt. A vonatfogadás, SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Sínpár a parton sorompókezelés és jegykiadás mellett még sok fontos teendő hárult apámra. Ilyen volt például az öt kilométernyi pályaszakasz bejárása is. Matuska Szilveszter rémtetle után elrendelték, hogy naponta kétszer kell végigjárni a síneket. éjszaka is és nappal is, de a szó szoros értelmében értse ezt. barátom, mert apám valóban a sínen közlekedett a hosszú kalapácscsal, odament a jobb. visszafelé a bal sinszá- lon, hőségben, hóban, ha esett, ha fújt. Siófok felé a Sió-hídig tartott a bejárás, a visszaút pedig Szabadinál ért véget. Amíg apám a vonalat járta, az őrházban anyám helyettesítette. Ö fotwdta a vonatot, kezelte a sorompót és menetjegyet is adott az utasoknak. Hat füléit kapott egy-egy vonat fogadása után. eny- nyi járt a jegykiadó őr feleségének, aki bár nem állt alkalmazásban, mégis csak vasutasnak számított. Minden évben vizsgáznia kellett alapvető forgalmi ismeretekből. Közben apám oldalirányú vágányméréseket is végzett minden hónapban az egész szakaszon, hogy a nyombővülést jelezhesse. 'Szóval nem unatkoztunk a tisztviselőtelepnek nevezett megállóhelyen, s az évszakok is (Abban az időben télen mindig tél volt.) sok érdekességet hoztak... Akkoriban, legalábbis én úgy emlékszem, megbízhatóak voltak az évszakok, a nyár nyár volt, a tél pedig tél, március 15-e után mezítláb szaladgáltunk, május közepe táján fürödtünk először a Balatonban. Az őrház mögött fénylett a Balaton, akkoriban még sárga, homokon át lehetett megközelíteni ; szóval az én gyerekkoromban még valóban aranylott a siófoki Aranypart, és akárki akármit mond, hal is több volt, mint most, akkor is horgásztam, ma is horgászom, hát én mondom, ég és föld a különbség. Gyerekkoromban jó volt a hajlított gombostű is, most a legmodernebb felszerelés birtokában negyedannyi keszeget fogok. mint hajdan a kezdetleges, önmagam esz-' kábálta szerszámmal, lehet, hogy rosszul emlékszem?, lehet, hogy az a rengeteg sügér ponty, amit én a nádassal szegélyezett vízből kiemeltem, a képzeletem zsákmánya? lehetséges. hogy a balatoni nádasokat is kitaláltam? Mert a szakemberek azt mondják ám, hogy mesebeszéd, „nosztalgia” az a sok hal, amiről mi, öreg balatoni gyerekek beszélünk, ők azt állítják, hogy ma sokkal több hal van a tóban, mint a mi gyerekkorunkban. Néha már magam is azt hiszem, hogy az öregedő emlékezet túlságosan előtérbe helyezi, felnagyítja a régi kedves dolgokat, s előfordul, hogy kételkedni kezdek az emiékezetem megbízhatóságában. Vajon azok a régi, hófúvásos telek sem voltak olyan zordak, mint amilyennek mi mondjuk őket, ha a fiataloknak igazi telekről mesélünk? Mert én fákat repesztő hideg éjszakákra és méteres ha vakra emlékszem . .. Az őrháztól két és fél kilométerre volt a siófoki iskola, oda jártam, majd az elemi után polgáriba. Jó időben biciklivel közlekedtem, de télen gyalog. A vágányok mentén baktattam vagy a sínszálon, mint apám a bejáráskor, mert térdig vagy combtövig ért a hó az utakon. A Balatonról lehordta a szél es a pálya környékén rakta le mindig, hát volt elég takar! tanivaló, bizony, jelentős erőfeszítésbe került néha a forgalom lebonyolítása. De az erőfeszítést. s ha kellett, az áldozatvállalást természetesnek tartotta a vasutas. Mindenki ugyanazt a régi elvet vallotta a vonalon: a személyforgalomnak nem lehet akadálya. (Tehervonat volt. az 1284. számot viselte. 19 óra 36 perckor ...) Nem tudok visszaemlékezni arra a napra. De amikor Fodor András „A hír” című versét olvastam, szinte magam előtt láttam ónos csillogását... ..... ahogy (hóna alatt a főitekért, piros / jelzőzászlót fogva kilépett, a kavicsos sínek közé, megmondta: tegnap este. , valaki költő... Szárszón...” Igen . .. Mintha az apám . . . pattintaná’föl „az üveg gumikaréjos porcelán dugóját” ebben a versben, ,.o jegyszekrény páncélja és a távírda között.” Az idő tájt engem még nem vettek emberszámba, s elkerültek a szomorúságok, előttem volt az élet. a pálya; természetesen a MÁV-hoz készültem, szó se lehetett más pályáról: vasutasok neveltek, a MAV-nak neveltek, Gyerekkorom óta mozdonyvezető akartam lenni. Amikor a polgárit elvégeztem, továbbtanulhattam volna, jó bizonyítványaim voltak, de akkor éppen nem kedvezett a sors az értelmiségieknek, szemem előtt voltak a példák: az érettségizett vonaífékezők, krampácsolók. Gyerünk géplakatos tanonenak. adtam ki magamnak a parancsot, hiszen a mozdonyra a műhelyen át vezet az út. Három év tanonciskola után a mozdonyszerelö-mühelyben minden foglalkozást meg kellett tanulni, két- három évet a szakmában töltött a jelölt: az armatúrásoknál, a kazánkovácsoknál, az alvá- zasoknál, a burkolatosoknál dolgozott, ezután adták ki a fútöháznak. Ott megtanulta a mozdony fűtését, s körülbelül egy év múltán a forgalmi ismeretekből tett vizsgák zárták a mozdonyvezető tanulmányi idejet. Akárhogy számolom, esz öt-hat esztendő volt. Igaz, az újdonsült mozdonyvezető úgy ismerte a gépét, hogy behunyt szemmel, tapintással meg tudta állapítani, hogy üzemképes-e vagy sem. 1939- től 42-ig voltam géplakatostanönc, majd magam is a műhelybe kerültem szerelőnek, s eközben támadt kedvem továbbtanulni. Hát nem volt könnyű, mondhatom, akkoriban még sem a munkahely, sem a gimnázium nem adott kedvezményeket a felnőtt diákoknak, keményen meg kellett küzdeni a tudásért, a nappalisokéval azonos értékű érettségi bizonyítványért. Mint mondtam, én négy polgárit végeztem, tehát mielőtt beiratkoztam az ötödik gimnáziumba, latinból, matematikából, történelemből és honvédelmi ismeretekből különbözeti vizsgát,kellett tennem. Egy-egy óráért öt pengőt fizettem a korrepetáló tanárok- . i>ak, csak a latint tanította ingyen a tanonciskola papja, mert tetszett neki az igyekezetem. Annál kevésbé másoknak, például a műhely főnőkének, aki fejcsóválva kérdezte: mondja, fiam, maga nem örül annak, hogy a MÁV-nál inas. lehet? Dehogynem örülök, főnök úr, dehogynem, feleltem sietve, mert bizony, én nagyon örültem ... De ha a gimnáziumban sikerül összeszednem egy kis tudóst, gondoltam, azzal is a MÁV-nak szolgálok. Sokszor indultam munkába a könyveim, füzeteim mellől, sokszor virradt fám úgy a másnap. hogy érintetlenül maradt az ágyam. Korholt is a háziasszonyom emiatt eleget, mindenféle nyavajóval fenyegetőzött, de hát nekem a fehérvári Ybl Miklós főgimnáziumban a többi között latint, németet és olaszt kellett tanulnom. Érettségi után Debrecenbe vagy Miskolcra mehettem volna adminisztrációs munkakörbe (Közben a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultására iratkozott be), ezért meg akartam szerezni az államszámviteli végzettséget. Aztán, szerencsére, úgy hozta a sors, hogy mégsem mentem sehova, maradtam apám vonalán. Iskolázott fiatalokat kerestek forgalmi szolgálattevőnek, jelentkeztem. Az összes szakvizsgát egy éven belül letettem, s forgalmistaként kezdtem dolgozni Siófokon. A tisztképző után a balatonszentgyörgyi állomás következett, majd — 1931—52-ben — a menetirányító és oktatótiszti tanfolyam, melyet jeles eredménnyel végeztem el. Ezután rövid ideig vonalbiztos voltam. De már várt a „felsőbbrendű forgalmi szolgálat” — így nevezik a menetirányitók munkáját —, mely kétségtelen felelősségteljes, egész embert kíván, fáradságos, de szép. (... A zamárdi porta) A házat apám építette a harmincas évek elején. Amikor tető alá került, talán ha két épület akadt ebben az utcában. 1929-ben kezdtünk hozzá az építkezéshez, s három év múltán fejeztük be. Akkoriban minden valamirevaló vasutas arra törekedett, hbgy nyugdíjas korára legyen valami portája, mert a szolgálati lakást a nyugalomba vonulás után három hónappal át kellett adni az utódnak. Apám fizetése 133 pengő volt, ebből öttagú családot látott el. A házról, amit fel kellett építenünk, már kisgyerekkoromban sok szó esett, persze többnyire olyankor, ha szüleim a pénzről, a drágaságról beszélgettek. A 128-as örházban mindenkinek meg kellett tanulnia takarékoskodni. Szeretem est. a házat, s a hozzá tartozó virágos udvart, zöldségeskertel. es a bajomfiak elkerített kis birodalmát. Itt pihenem ki magam szolgálat után. hogy felfrissülve induljak szolgálni ismét, ide várom a barátaimat egy kis beszélgetésre és jóféle kőháti borra. A legjobb barátaim a brigádom, a Kék Balaton szocialista brigád tagjai. Tudom, maga ismeri a csapatot, ezért nem szükséges sokat beszélnem róla. elég ha any- nylt mondok, hogy tíz éve összetartozunk, s azóta négyszer kaptunk ezüst- és háromszor aranykoszorús jelvényt. A vállalat kiváló brigádja címet is elértük, közben igaz barátra leltünk Fodor András kétszeres József Attila- díjas költőben, aki kulturális patrónusunk es — vas utas gyerek lévén — otthon érzi magát közöttünk. A róla, a munkásságáról szóló könyvet a következőképpen dedikálta nekem: „... Ki néni csak. születtem, elvegyültem, kiváltam j s egy rólam irt könyvre érdemessé váltam, — j arra vagyok büszke e napon kiváltán, hogy helyem lehetett a Kék Balaton brigádban / es míg kulturális hírükre vigyáztam, i úgy élhettem köztük, mint egy nagy családban.'' Hogy miként kerültünk kapcsolatba Fodor Andrással? Testvérként szeretett sógorának, Szentannay Dacinak köszönhetjük az ismeretséget. Szentannay László szintén me- netir,ányitó és ugyancsak tagja a Kék Balaton közösségének. Ila már a neve szóba került, hadd dicsekedjem egy kicsit: az elmúlt tíz évben Laci barátommal 28ti fiatalt készítettünk fel forgalmi szakvizsgákra. E fiatalok 95 százaléka most is a MÁV szolgálatában áll, mégpedig a mi területünkön. Ks mondhatom, megállják a helyüket a különféle posztokon. Néha fölkeresnek. Ügyes-bajos dolgaikban segítséget, jó tanácsot kérnek. Előfordul, hogy éjszaka, szolgálatban szólít meg valamelyik régi tanítványom telefonon... Csak annyit szól: hogy van, Feri bácsi?, s én felelek: megvagyok, fiam. hál istennek, jól vagyok, hiszen szolgálok. Az ilyen telefonálások, megvallom, igen-igen jólesnek nekem. Sok kitüntetést kaptam életemben, a sztahanovista-jelvénytől a Munka Érdemrend bronzfokozatáig, mégis azt mondom, ha ezek az éjszakai telefonálások nem lennének, semmit sem érnének azok a kitüntetések... Hogy mi lesz ezután? Szolgálok, mint. eddig. Közeleg az öregség, de nem tartok tóle. Fodor Andrással vallom: „Nem az a vereség, mikor a haj, a bőr, , jelvénye megfakul, I az a bukás, ha a benső,./ a szerzett tartomány kezd , kallódni / meddögáz- dátlanui Szapudi András
