Somogyi Néplap, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
Mikor kezdtem kofferomat pakolni. Akkor kezdett édesanyám siratni. Engem anyám, ne sirass, köszönöm a nevelési, hat hónapig nem eszem a kenyerét! aztán haza is jött, de — mondom — már akkor ö sokat tanult az újságokból, könyvekből: látó ember volt. Anyám testvére, az a hadirokkant legény kapott egy házhelyet, amit anyáméknak juttatott, hogy épülhessen fel rá egy kis ház, na c^ak tömésből, szegény embernek nem volt pénze a téglára... Ez lett a szülőházam, Babócsén. Édesapámról sok emléket megőrzött bennem valami erős érzés. Kubikolt, követ tört csakánykalapáecsa 1, fát vágott az erdőm — hideg téli időben gunyhóban húzták meg magukat, elképzelni is rossz! —, fát fűrészelt a tehetős polgároknál, eljárt dolgozni az uradalomba. Na, egy alkalommal elvádolta, hogy felásózza a kertet egy orvosnál Reggel mondja neki az orvos felesége, jönne be früstököl- ni, van egy kis kocsonya az ő számára is. Apám köszönte, és ment a nagysága után. Látja ám, hogy a doktorék már megreggeliztek, és a maradékukat öntözi össze neki az asszony. Édesapám ránézett az „ételre” — majd a gyomra fordult ki —, és azt mondta: „Nagyságos asszony, én szegény ember vagyok, de ember és nem disznó.” Kifordult, ledolgozta a napot, de soha többet nem volt hajlandó odamenni napszámba. Valahogy örököltem én tőle ezt a ... nem is tudom, hogy mondjam, mit. Majd kiviláglik a továbbiakban, hogyan gondolom ezt Még annyit apámról: annyira szeretett olvasni, hogy nemcsak este, hanem ebédidőben is a betűt falta. Mondta az embereknek abban az istállóban, ahol összezsúfolódtunk, hogy jön nekünk még vasárnapunk; földet kapunk, a magunkéban dolgozhatunk ... Szép lassan elfogytak mellőle az emberek, talán, mert nem hitték, taäan wert Mem mertek bal !*•**»Így volt ez. Mikor én, Csati Mária kiálltam az iskolából — ’jaba, szegény ember lánya tovább tanulni nem tudott —, me.nni kellett. Minden télen megjöttek a vállalkozók, kihirdették. mikor és hol szervezik a munkásokat. Mindenki oda igyekezett volna, ahol többet fizetnek, de hát azok a helyek hamar beteltek. El kellett fogadni a gyöngébb helyeket is, mert hamar tovább álltak Zalába, ahol talán még szegényebbek voltak az emberek. Május elsejével kezdődött meg a munka. A fizetés gabona volt, némi kis szalonna, ami úgy be volt sózva, hogy alig jött rá étvágyunk. Valami kis pénzt. is adtak, de ezt nem tudom biztosan, mert ezt a szüléink rendezték, nem úgy. mint a mai fiataloknál... A mi falunkat egyébként uradalmi földek vetteK kőiül, kellett a hónapszámos. Babócsa egyharmada sommásnak állt. Na. május elején jöttek értünk az uradalmi kocsik. Tizenhat éves voltam, amikor megkezdtem a sumrr.ás életet. Addig meg tízéves korom óla nyaranta napszámosként dolgozSOMOGY8 TAJAK, EMBEREK Summásélet summája Ott kezdem, annál az első nagy háborúnál. Édesanyám szép szál legénybátyjának egyik lábát az követelte eL Anyám meg, szegény, özvegyen maradt Az ura rögtön az első ütközetben elesett. A háború sok özvegyet csinál; édesanyám is ott állt egyedül, mint az ujja, tizennyolc évesen ... Ügyes, szép kis menyecske volt, úgy mondják. Az idő pedig jó doktor. Anyám legényembert tudott kapni, a,mi akkoriban ritkaság volt özvegyi sorban. Az igaz, hogy csak rá nyolc évre esküdhettek meg, előbb nem engedte az egyház, ’jáha volt a halotti levél! Az én apám nagyon szorgalmas, jó dolgos ember volt. Amikor Pesten leszerelt, a rokonok rábeszélték, ne menjen haza cselédnek — nem élet az! —, maradjon csak a fővárosban, keressen munkát ott magának: talált is egy könyvkötészetben. Ügy gondolom, ott lett ő oj-vasó ember. A szülei hívták haza, mert nem tudtak megélni, kellett a kereső. Édesapám Károlyi Mihály nevét is emlegette, arra emlékszem. Na, egy ember azért meghallgatta! Fát fűrészeit egy ári családnál, vagy tíz köbmétert . Az urnák a lakásán volt az irodája is, apám meg bement, amikor végzett. Beszélgetni kezdtek, apám ott is megemie- gette a földosztó Károlyi grófot. Pista, ha maga ilyeneket tud — mondta az úr -r, okos ember kend. Édesapám meg elmesélte, hogy a könyvekből olvasta ki, amit tud, csakhogy már gyenge a szeme a betűhöz. Kapott egyet az úr szemüvegei közül. Én már férjnél voltam, amikor ezzel az emberrel egy fülkében utaztam a vonaton. Mariska, azt mondja, maga büszke lehet az édesapjára, okos ember... Nem tudtam, hová nézzek zavaróimban, de nagyon megörültem a dicséretnek. Sommások voltunk. Vagy másként: hónap- számosok. Hallgassák, dalba foglalták azt az életet! nagylányt* egyedül fogtak egy »őrt, de nekünk még így is nagycm kellett sietnünk, hogy Ikdérjünk addigra, amire ők a végére Jutnak. Csitriknek hívott bennünket az intéző. Olyan volt az a vasárnap, amikor megjöttek értünk, mint egy nagy próba. A kis holmink már odakészítve, kufferban: pokróc, lepedő, összekötve a szerszámok, a kapa, ásó, vella, sarló. Hogyan bírok én boldogulni evvel a sok holmival, ha odaérünk? Édesanyám azt mondta, majd segít a muszáj, lányom. Bizony „segített”. Elindult velünk a kocsi, elhaladtunk a vasárnapi sétahely mellett, és szívfájdulva láttuk, hogy a lánybarátnék, akiknek nem kellett summássá lenniük, akkor is ott szórakoztak. Sírva hagytuk el a falunkat. Istálló volt a szállodánk. Hol ez, hol kiüre- sített birkaakol. Középen úgy másfél méter széles <árda, kéti'elől meg priccsek. X-lába- kon, ezeket végigszórták szalmával, harmin- can-harmincan feküdtünk egy-egy oldalon. Egyik felől a lányok, házaspárok, másik oldalon a legények és az olyan nős emberek, akik nem hozták el a feleségüket. Mindegyikünk foglalt helyet, akkorát, mint egy lepedő. A lepedőre a vánkost, a pokrócot, lábhoz meg a kuffert tettük. Ezt a faládát aztán le is laka- toltuk, ez volt a szekrényünk. Kis teknőnk a lavór helyett — mosdótálra akkor még csak az uraknak futotta —, fogkrémünk a só vagy a faszén ... Szép fogaink voltak, mint a hó. Reggelenként és este a kútnál mosakodtunk, a nagyobb lányok elkapták a legénykéket is, és irgalmatlanul lemosták; ahogy a körülmények engedték, igyekeztünk tiszták maradni... Világításunk a viharlámpa volt, nem sokat lehetett mellette látni. Hajnali háromkor bejött a summásgazda és elkiáltotta: „Felkelni, emberek!”, vagy csak annyit, hogy hogy „Auf!”. Ekevas lógott kint a faágon, azt verték, ez a katakolás, ez volt a mi harang- szónk. Sommásoknak megverték a katakot. Keljetek fel, szegény summ,ás aratóié! Csináljátok azt a huncut kötelet, Anna-napra elvégzőnk, ha lehet. Amíg az aratás, masinálás ideje «J nem jött, kapálásra voltunk beosztva. Az uraság egy embere ügyelt ránk; kampósbot vagy fokos volt nála, úgy járt a nyomunkba, hogy molesztáljon bennünket. Mi csak talpnyalók- nak hívtuk őket Sokat szenvedett a vízhordó lány is. A kút messze volt, mire kiért hozzánk, a víz már szinte meleg volt: inni mindenki akart, de csak a felének jutott Mire visszaért az újabb fordulóval, már szembejöttek vele a kapások — ugye, a sok végére érve lefelé haladtak a következő sorban —, és megintcsak nekik jutott, a vízbőL A többi majd’ megfulladt a hőségtől, jíogy milyen viz volt az, elgondolható; akkoriban a kutakhoz legközelebb a trágyadombok álltak .,. Egyszer ez a vizhordánk nagyon eifáraöt én mentem el helyette a kannával. Halastó mellett haladtam, a két halastó közötti höntön, a lekaszált fűben, A lábam elé néztem, mert ilyen helyen szokták a kigvók napozni. Egy- saercsak látom, ott van egy a lábam előtt, ösKzegoinbölyödve. Elsikitottam magam; Jézus, segélj, atmtiyi volt ott a kígyó mindenfelé, mint a vég ruhaanyag a boltban. Elkezdtem a vizeskannát a földhöz csapkodni, hogy zörögjön. Locsogott a víz, úgy menekültek, volt olyan, amelyik két kicsit vitt a hátán. Egy vonat haladt a töltésen, emberek néztek ki az ablakon — olyan bagóvonat volt, úgy hívtuk az ilyeneket —, nem tudták, miért csapkodok, mintha megbolondultam volna. Hetenként négyszer volt bableves, ki főtt tészta. Szerdán, szombaton gulyás vagy birkapörkölt krumplival. Szombaton egy fonott perecet vagy egy kerek pogácsát is kaptunk. Reggeli nem volt, és uzsonna sem. Kenyeret kaptunk, ahhoz vittünk kis szalonnát, lekvárt. Az ételt úgy hozták ki kocsival a mezőre. Mire kiértek, a leves fele kilötyögött. Ügy is jártunk, hogy ’jába vártuk az ebédet. A szakácsnő mondta aztan, hogy olyan büdös húst kaptak, amit nem fogadtak el... Vacsora mindig leves volt, rántott leves tésztával, úgy hívták, pilácsa leves. Ha rossz volt, a legények mérgükben odaöntözték a konyha elé. Három embernek járt egy kenyér, emlékszem, a jobb étvágyú legények azon nyomban tnegettek a részüket, aztán másnap üres hassal dolgoztak délig. Az a lotty leves, amihez tojást sem használtak, semmi izű volt. Egyszer nem a mieinkkel dolgoztunk mi, lányok. Csak néztük, hogy a másak falu sum- másai hatan esznek egy tálból Hozzák az ebédet nekünk is, merik a nagy bádogtálba, hogy majd mi is körülüljük, aztán neki, mint a disznó a válylónak. Aki gyorsabb, erősebb, az lakik jól! Mondtam, apám sem fogadta el a doktorét nál a „moslékot”, én meg az apám lánya vagyok! Nem fogadtuk el az ételt. Inkább éhesen dolgoztunk. A szakácsné a Vacsorát sem volt hajlandó másképp tálalni. Összeszedtük a kis motyónkat, tizen lányok, és a sötétségben elindultunk a társainkhoz a másik pusztára. Egyszercsak lódobogást hallottunk. az intéző vágtatott utánunk. „Hová, hová, lányok?” Mondtuk a magunkét: „Innen el, mert disznóként bántak velünk!” Visz- szaimádkozott bennünket, és úgy leteremtette a vétkeseket, hogy még mi szegyei]tűk meg magunkat Kaptunk tejet, kenyeret. .. Kü- km-kukln! Reggeltől estig kapáltunk, majd belepusztultunk. Néha az idősebb lányok rossz szemmel néztek egymásra, biztos összeharagudtak az udvariókon; akkor aztán nem. kellett biztatni őket, úgy kapáltak, mintha versenyben lettek volna. Nekünk, kicsiknek meg a myelz vünk lógott ki a fáradtságtól, ha lépést akartunk tartani velük. Nem értünk rá megtoröl- rú az arcunkat. A pallér észrevette a nagylányok torzsalkodását, de hagyta, hadd tombolják ki magukat a munkában, ez az ő malmára hajtotta a vizet. Amikor a nap lement, es a talpnyaló elkiáltotta a munka végét, mi holtfáradtak voltunk, de olyan este nem sötétedett ránk, hogy nóta nélkül mentünk volna, a szállás felé Egyiknek-másiknak olyan bársonyhangja volt, hogy ma sem hallani különbet a rádióban! A summásélet-iskotát járták, nem a zeneiskolái! Intéző ér, a mindemt magénak, Miért adja a büdös húst a sommásnak? Vagy egye meg, vagy adja a kutyának, De ne adja azt a szegény summasnakJ így éhünk a summási létben. Aztán efte- rtiltem asszonynak Bocsi Lajoshoz, Denn közeiébe. Ott lett nekünk nyolc hold juttatott földünk. Lakodalomban ismerkedtünk meg, három esztendeig csak ismerősök voltunk. Hét gyerekünk lett, négy nős fiam van, három menyecskelányooT. A legidősebb 1940-ben született, a legfiatalabb 1954-ben; akkor kaptam anyasági érdemrendet, hozzá ezer forintot Elfogytak mellőlem a gyerekek, ki Kaposváron él, ki Pécsen, ki Szigetben. Ide, a volt Hódosi-pusztára, Kadarkáira 1964-ben költöztünk. Vettük ezt a kis portát, ezekkel a nagy ablakokkal. Szeretem látni, ki jár erre. Itt van ez a 2700 négyszögöl kert, ezt nekem kell- megművelnem. Mert elözvegy ül lem. A házasságomról inkább nem beszélnék: nem volt könayű sorom. Kapom a nyugdíjat Utoljára labdát varrtam . .. Hosszú téli estéken papírt teszek magam elé, és rajzolni próbálom, amit magara körül látok. Már kislánykoromban megengedte egy magtáros, hogy telepiingáijaim a rideg épület oldalát; csodájára jártak az intéző tanult gyerekei: „Az lehetetlen, hogy valaki iskola nélkül így rajzoljon ...” Élek a 'gyerekeimnek, a tizenkét unokámnak. a négy dédunokámnak. Nem hiábavaló ta életem. I rak» íéwndó
