Somogyi Néplap, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
A „zavaros időszak története Szvák Gyula: Cárok és kalandorok KATONA TEMETŐ Az egyik sír mellett egy behorpadt G'óld Fassl sörösdoboz hever. Élő embert két nap alatt csak egyet látunk; ’ Wartburgján itt hajt át hétvégi telike felé. Nem áll meg. Első világháborús „hősök temetője”. Hérosznak, oroszlánt hasító Sámsonnak ábrázolták azokat, akik itt porladnak. Közöttük hány bundapálinkától fűtötten rohamozó és pánikban vicsorgó, saját szülőamyját is káromolva menekülő magyar baka? Agyonlőtt, agyonszúrt, ossz er oncsolt köz,k atonák^so- Élátnak már nevük sincs; romlékony kőfejtőjükről a betűket lemosták az esők, ledörzsöltók a port Eöptetc zselici szelek. Van itt két karcsú osrfop — tetején fez forma díszítéssel —, arab és magyar feliratú, félholdas. AM bin Ali 1912. november 17-én hunyt el; igazi neve Ah Csacsomha volt, mmt kiderítettem. És Halsl buti Ha- misz török gyalogos, aki 1913. február 7-én ható meg. Mert Kaposvárnak nem 1914. június 28-án kezdődött a háború, amikor a rikkancsok végigszáguddöttak a Fő utcáin a Somogyvármegye című újság mindössze egy oldalnyi különkiadásával: „Meggyilkolták a trónörökös párt!” Kaposvár már 1912. november 3-án kénytelen volt tudomásul venni, hogy a Nagy Kaszás a szomszédban arat: az I. bálik an hábo- rú tepett, véres vesztesei — török katonák — érkeztek a városba. Kétszáz plevljeá gyalogosnak adott szállást a Baross laktanya, tizenegy tisztnek a Turul szálloda. A zöld egyenruhásak közül kettő örökre itt maradt, somogyi földben. A többit 1913 július elején vitte el a vonat, Fiume kikötőjéből pedig tovább Kanstantimá- polyba, á Báró Fejérváry gőzhajó. Akkoriban a Baross laktanya 44-es ezredének közvitezei afféle operett-csetepaténak képzettek a háborút... A somogyi „rosseb bakák” — így emlegették őket a sűrű rossebezés miatt — talán nem is hallatták még Sa- bác, Horozanna Vielka, Mon- telló, Krupiec, Cemha nevét. Kis Mihály gyalogos (1897—1918) nem sejtette, hogy egy lesz abból a közel tízezer somogyi bakából, akikkel a háború végez. A Vielka melletti ütközetben elpusztult Darázs János már nem olvashatta annak a magyar írónak — Illyés Gyulának — sorait, aki így idézte meg őket: „...a puszták népe kitűnő katona. A világháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, s négyszer támadt fel újra”. Rózsa Mihály árkász, Keresztes István tizedes, Jeney Károly gyalogos sem olvashatta e sorokat. Itt porladnak azokkal . együtt, akikre „foguk közt rohamkéssel” támadtak. Megbékélve, egymás mellett: Poll carte Stefasm (1880— 1918), Sapranovics Borics (1888—1918), Szydlovszká Simon (1857—1918), Tarazow Vasili (1879—1918), Sztanko Milograd (1900—1918), Garbóm Giovanni (1884—1918), Tacci Guido (...), Dávid István (1895—1918)... Kucskó Ferenc hány olyan Feldposkwrte-1 küldött szeretteinek, mint amilyent a felesegem talált a családi lomtárban? „Drága szép Anyukám! Sietek neked udvarolni, hogy egy kis fekete kenyeret küldjél postán, de ajánlva!“’ Az a húsz baka, akinek nevét klasszicista emlékműre vésték a kaposi katonatemetöben, aztán már nem küldött ilyen lapokat. „Hősi halottak, kik ismeretlen helyen nvugosznaa" — közli a felirat. Ta/lán éppen Csöndes Márton gyalogost siratta el az anyja a Rózsa utcai katonakórház udvarán, amikor a kölyök Fekete lsti>ám, „Mes- iörpista” — a majdani író — a platánok alól belesett a vaskerítésen ? Csöndes Márton szarvát végleg edvette a háború. Itt nyugszik Kukic Mustafa, Zustra Haszán, Artjaraov Alexe] gyalogos és Torna Juon polgári személy sírj ánaik közelében. Obeliszk; rozsdás, de még erős vaslánccal négyszögbe fogva; „Kaposvárott elhalt orosz hadifoglyok testvéri sírja. Isten áldása poraitok fölött. Kegyelettel emelték a Kaposvárott lévő orosz hadifoglyok.” Ugyanez cirill betűkkel és németül is. Talán éppen ezek a muszkák voltak, akik barátkozni akartak a magyar bakákkal ? Kaposvári főhadnagy levelét közölte a Somogyvármegye 1917. május 5-i száma, Az oroszok békevágya címmel : „Vasárnap reggel egy orosz szakasz vezető fehér zsebkendőt lengetve drót- akadályaink elé jött s azt az üzenetet hozta tisztjeiktől, hogy szeretnének velünk találkozni egy barátságos összejövetelen, vagy ha úg.v tetszik, látogassuk meg őkei fedezek ükben, ígérve, hogyTársalgás közben az oroszok is, a mieink is kimásztak állásaikból, s a drót- akadályokon keresztül megindultak egyenként lefelé a lejtőkről. Mint a hangyák nyüzsögték a tisztásokon, át- kdabá'ltak, integettek egymásnak, énekeltek, a legkülönfélébb hangszerekkel muzsikáltak, s egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy niintegy 2ÖÖ orosz $ "a mieinkből' is ’jócskán alldogállnak körülöttünk a völgyben s figyelnek bentiünket .,. Az éjjel járt le a negyedik nap s tüzérségünk azonnal ágyúzni kezdte őket, jelezve, hogy még tart a háború.” Móricz Z sigmond hősének, Kis Samu Jóskának és társainak kalandja a muszkával, ugye? De Kis Samu nem kezdett lőni az oroszra a komazás után! „Mán úgy megszokja az ember az ilyet” — mondja egy másik Móricz-novella- nak, a Szegény emberek-mek háborút járt, gyilkoló katonája. 1917-ben jelent meg a kaposvári újságban: „Ez év február 21-én Budán, kicsi üzletében kegyetlenül meggyilkolták Guttmann Ármin- nét, egy hadtoavoault ékszerész feleségét A vakmerő gyilkosságot Búzás József 44-es katonaszökevény követte el __” C ’est la guerre! Ilyen a háború. Meg olyan, hogy azokat a 44-eseket, akik nem fulladtak a Piave vérmocskos vizébe, nem süllyedtek mocsárba, éppen az osztrák „sógorok” meg a vendek rabolták meg Arnolsteinben, ahol tizennégy napi erőltetett mars után már védekezni sem volt erejük. Katanatemető. Sírokon járunk. Azt kérdezi a fotós kollégám, ládatáskájába zárva a fényképezőgépet: — Tulajdonképpen mit akarsz ezzel ? Kuvikodni ? Néha nem árt ezeket az egyensírokat megmutatni az embereknek. Több száz van belőlük. Több ezer. Több millió. Irta: Leskó László Fényképezte: Gyertyás László Érdeklődéssel vettem kezembe Szvák Gyula: Cárok és kalandorok című könyvét, amelyben a szerző az 1584—1613 közötti orosz történelem vérzivataros eseményeit vizsgálja. A történet- írás a fenti periódust a „zavaros időszak” kifejezéssel jelöld, utalva arra, hogy ezek az évek — amikor IV. Rettegett Iván halálát követően az orosz uralkodóosztály erősen polarizálódik, az elnyomottak küzdelme fegyveres felkelésekbe torkollik, s a szomszéd országok katonailag avatkoznak be a cári birodalom belső ügyeibe — valóban olyan zavaros képet mutatnak, amelyben helyesen téjákozódni csakis a társadalmi erőviszonyok, a korabeli levéltári forrás- és szakirodalmi anyagok alapos ismeretében lehet. Ezért is érdemel különösen figyelmet az ÉLTE bölcsészettudományi kara tanárának vállalkozása, hiszen a hazai marxist«, történészek közül elsőként kísérelte meg, hogy átfogó képet nyújtson a 16— 17. század fordulópontjának oroszországi eseményeiről, a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyok alakulásáról, az európaitól számottevően eltérő, sajátos történei- md fejlődés okairól. Szvák Gyula munkájának legnagyobb értékét kétségtelenül abban a hatalmas forrásanyagban látjuk, amelynek segítségével a szerző biztos kézzel igazodott el a legkényesebb — olykor teljesen irracionálisnak tűnő — jelenségek értő elemzésében, okfejtésében, a történelmi konklúziók megállapításában. Mindez szerencsésen párosult a lebilincselő, színes előadásmóddal, aminek következtében az olvasónak olyan érzése támad, mintha mesterien megírt „szépirodalmi” alkotást tartana * kezében. A szerző meggyőző erővel mutatta be, hogy miért ütköztek Rettegett Iván központosítási törekvései nyílt ellenállásba, s miként vezettek a bojárok földbirtokainak elkobzása, a jobbágyság feudális szolgáltatásainak ugrásszerű növekedése, valamint a különböző elemi csapások és a livóniai háború terhei mély társadalmi-gazdasági válsághoz, politikai krízishez. A könyv kiindulópontja egy rejtélyes — és teljes bizonyossággal ma sem eldöntött — haláleset: megölette-e Borisz Godunóv 1591. május 15-én Rettegett Iván hetedik házasságából született legifjabb gyermekét, a 8 éves Dmitrij cárevicset száműzetésének színhelyén, a Volga menti Ugiicsban, vagy az epileptikus kisfiú véletlen baleset áldozata lett késdobálás közben. Az „aglicsi tragédia” részletes elemzésekor a szerző számos érvet vonultat fel pro és kontra, mintegy az olvasóra bízva ezzel a történtek megítélé- lését, az igazság eldöntését. Borisz Godunov tevékenységének, történelmi szerepének felvillantásakor megbizonyosodhatunk arról, hogy a cár Rettegett Iván politikájának folytatója volt, törekvéseiben az ún. szolgáló nemességre támaszkodott a bojárokkal szemben, akik lenézték őt kis nemesi származása miatt. Ugyanakkor a szerző arra is rámutatott, hogy Borisz Godunov (1598 —1605) uralkodása alatt a feudális terhek és szolgáltatások tovább növekedtek, valamint az örökös jobbágyság intézményrendszerének kialakulása nagy lépésekkel haladt előre. Rendkívül tanulságosak azok a fejezetek, amelyekben a szerző azt elemzi, hogyan vezettek az 1601— 1603-as évek elemi csapásai, járványai es rossz termései a Hlopko-féle felkelés kirobbanásához, valamint I. ál-Dmitrij mozgalmának kibontakozásához. ‘ Különösen figyelemre méltóak azok a reszeis, amelyek az oroszorha fegyvertelenül s barátságos szándékkal megyünk át hozzájuk, sértetlenül, s szabadon visz- sza térhetünk minden pillanatban. Egy csomagot is küldtek általa, melyben húsvéti sütemények voltak. Erre innivalót vettünk magunkhoz (ők nem kaptak) s lementünk az előőrsükhöz, ahol néhány kapitány, fő- és alhadnagy már várt bennünket. A legszívesebben bemutatkozás és pa- rolázás után a földre telepedve társalgásba kezdtünk... Tar, dóri Dezső A vándor-bútorok Még a lakás kezdett vándorolni velük: egy emeletet, vasgerendákkal. Aztán ami ép maradt, visszakerült megint falak közé. Emlékszem a széttárt szárnyú zongorára, kilógott a járda fölé. Anyám tükörasztala tele volt kepcserepekkel, például az övével is; többé sosem lett olyan. Akkor jó húsz év nyugalom következett; két szoba közt költöztek ide-oda, am saját szobát nem rendeztem be velük. Apámék hetvenben elköltöztek; és tíz év múlva már egy üres lakásba látogattam át az egykori bútorok közé. Egy szék a loggián ázott, verebeknek szórtunk kenyérmorzsát atája; vendégszék volt, közönséges hivatali fa, nem tudni hogyan került oda. Rakodáskor egyre közelebb került hozzám a furcsa szagú kolónia. Megtaláltam apám negyven évvel korábbi bútorszámláit; ezek a szép papírosok, mintha ők lettek volna valódibbak már, és egyre inkább létezik, éreztem, egy olyan lakás is, ahová elegendő az efféle jelzés. Haloitaim élnek ott? túl egyszerű volna, hasonlat. Magam is élek ott, átlátogatok egy ilyen lakásba, ahol a bútorok számláin dőlök végig, leülök dolgozni egy nyugtára, és madársuhanás csak, ami körülvesz, pillanatonként. Ök négyen, majd öten, vak társukkal most már, kirándultak ma: a nyitott ablakban üldögéltek, kalitkástul. Mitha kalitkáik is lények volnának, nézegetnének a fasorra, melyet anyámék láttak valamikor még, és én, nyaralásból hazatérve, , hangsúlyosan. Anyám tükörasztalán átí egy kalitka: egy költöző madárral. Bútorozott semmi se vagyok, besemmizett szoba, költöző . maradás. szági „álcárság” problematikáját vizsgálják, s azt mutatják be. miként vált lehetővé az adott viszonyok között, hogy Grigorij Otrepjev — egy jóeszű, kiugrott szerzetes — IV. Ivan fiának, Dmitrij cárevicsnek adja ki magát, aki csoda folytán megmenekült Uglicsból,' amikor Borisz Sodunov felbérelt emberei meg akarták gyilkolni. A lengyel—litván főnemesek — olvashatjuk a könyvben — érthető módon felkarolták az önjelölt cár „igazságos ügyét”, főleg azután, hogy 1604-ben szerződést kötött IH. Zsigmond királlyal, amely szerint a segítség fejében átengedi neki az ún. szeverszki városokat, Szmoleruszket, menyasszonyának — Maria Mniszech, a sandomdri vajda leánya — pedig jegyajándékként Novgorod és Pszfkov városait ajánlotta fel. A lengyel katonai intervenciót és a ko- zákság csatlakozását követően végül is I. ál-Dmitrij 1605 nyarán elnyerte a cári koronát (az ún. Monomah- sapkát), de ígérgetéseken alapuló uralma nem tartott sokáig hiszen 1606. május 17-én — esküvője idején — Vaszalij Sujszkij, a leendő cár (1606—1610) híved megölték. Míg Moszkvában a májusi felkelés elsöpörte a kalandor cár alig 11 hónapos uralmát, Oroszország déli részein új felkelés bontakozott ki Ivan Iszajevics Bo- lotnyikov vezetésével 1606— 1607 között, amelynek során a fellázadt kozákok, a fegyvert fogott jobbágyok és a velük egy ideig szövetséges szolgáló nemesek (Isztoma Paskov és Prokopij Ljapu- nov vezetése alatt) többször megverték Vaszdlij Sujszkij reguláris erőit, de végül 1607 nyarán döntő vereséget szenvedtek Tulánál. . Valóban „zavaros időszak” az orosz történelem 16—17. századi fordulója, amelyet a lengyel és svéd katonai intervenció, valamint Moszkva elfoglalása tetőzött be. A megfáradt, szakadék szélére került országot végül is Kuzma Minyin és Dmitrij Pozsarszikij herceg vezetésével széles nemzeti összefogás mentette meg a kaotikus összeomlástól, attól, hogy a 17. század elején Oroszország idegen hatalmak martaléka, prédája legyen. Ennek a kornak hőse Ivan Szuszanyin is, akinek alakja azóta az orosz ember jelképévé magasodott. Szvák Gyula könyvének összegezésekor elmondhatjuk, hogy széles forrásbázisra épülő, kitűnő munkát kap kezébe az olvasó, amelyet minden bizonnyal a nagyközönség is haszonnal forgat. V. Molnár László Hősök temetője? Áldozatok temetője. Kaitonatemető. A településjelző táblát elhagyva, itt gyorsítanak fel az iromba kamionok, a meny éti orma sportkocsik; ha figyelmed nem az útra összpontosítod, nem előre nézel — hanem fel, a balról elmaradó domboldalra —, könnyen karambolozhatsz. Ha sohasem pillantasz hátra, akkor is karambol áldozatává válhatsz. Történelmünk: karambolok története. Halódik a kaposvári katonatemető. A felejtés — halál. öregapáink, dédnagy- apáimk második, immár végleges halála. Post mortem nihil est. .. Semmi sincs a halál után, így igaz közkatonai értelemben, Seneca. És itt majdnem csupa gyalogos, árkász!' tüzér közkatona porlad; Magyar, bos- nyák, szerb, horvát, osztrák, orosz, román, török, olasz dédöregapámk. Semmi sincs a halál után... Kellene, hogy legyen, legalább az utódokiban. A bejárat számyaszegett, málladozó téglaoszlopaif nem íveli át FELTÁMADUNK!- ígéret. A buja természet apró, alattomos lépésekkel letiporja majd a süppedő sírok léniasorait. Mintha zölden is rothadna, olyan édeskés illatú a dús növényzet. A csöndet csak a madarak borzolják: csikorgó csicsörke talán, huppogó banka, krá- kogó varjú. Vadvirágok. Kultúrvirágok csokra, koszorú nem díszíti a pestises, öreg köveket. Gyertyacsonkot, viaszmaradékot a magyar síremlékeken sem látni. Halottak napján sem viiágol itt az emlékezés lángja. Látogatók nincsenek.
