Somogyi Néplap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

Weöres Sándor NAPHIMNUSZ Vidám a Nap szeme, vigyáz reánk, még akkor is, míg éjszakában alszunk, s ha nyugtalan zene mint pók-fúlánk siklik rajtunk, hogy álmunkban viharzunk. Boldog a Nap szeme, vigyáz reánk, sok éber és alvó boldogtalanra. Függő tekintete szűztiszta láng. míg élünk és míg beborít a kamra. Erős a Nap szeme, vigyáz reánk. kik botorkálva hordjuk gyöngeségünk. Hatalmas ereje fölénk, alank s belénk hatol folyton, mind benne égünk. Turbók Attila Tavasz jön Tavasz jön, hű szó évszaka, május, gyöpön az eb már száguld kerengve, bokrok tövében pirul a lány arc, érik az apró japán cseresznye. Asszonyom várom, munkából megjön, hasát kezével kacsozva óvja, fütyül reá a tömeg, a hajsza, örömöm mégsincs elmaszatolva. Arcán a foltok barnába dőlnek, orráról eltűnt a piszeség, lábán vászoncipő, bokáig zárva, viszi a terhet; jaj, viszi még. Harmadíziglen öröm a lépte, halott apám, anyám helyett őbenne érik a télre fittyet hányó igyekezet. Nyikolaj Katkov Jó munkához idő kell F iam áttandöan a kon­vertibilis forinttal nyúz. Született köz­gazdász a fickó. A genetika csodája... Ilyenforma idős lehettem, amikor először hal­lottam, hogy „ki-ki a képessé­gei szerint dolgozik, és mun­kája arányában részesül...” S neki egyszer csak kipattan a fejéből: Te, apa! Rájöttem, hogyan lehetne megjavítani a forintot. Ha mindenkinek megmondanák, mit kell csi­nálnia, és azért adnák a pénzt, amit megcsinál az em­ber! — Hát igen. — De apa! Nem lehetne va­lahogy így megoldani ? ... Apa! Kérdeztem valamit. — De. Jó lenne. Nekem is eszem.be jutott néhányszor ... Csak mindig kiderült, hogy a dolog sokkal bonyolultabb ... — Miért? — No jó — teszem félre a munkámat tmert azért a havi fixes ia csak bűtykölget ott­hon valamit). — Régi törté­net... így kicsivel nagyobb voltam már, mint te most. Egyszóval kamaszkoromban az a nóta járta, hogy „Már mmátank, babám...” Mindig ezt fújtuk, ezzel tódultunk a hajókra is, meg a fenyőlócás „bocipullmanokba”, irány Pente le, felépítjük a vasmű­vet! Sokszor ledőlt a fal, de azért föiepült a gyár is, meg a város k A mi munkánk csak egy porszem volt az egészben, de azért benne van... Tudom, téged most nem ez érdekel, én sem erről akarok áradozni. Az a lényeg, hogy amikor a második két­hetes táborozást kezdtem, va­lahogy megválasztottak bri- gadvezsetönek. Először még örültem is, kicsit büszke is voltam; azt hittem, annyi az egész, hogy kivonuláskor én megyek elöl a lapáttal és a munkavezető nekem mutatja meg, mettől meddig kell pla- mrozni. Élveztem, hogy süt rám a nap, erősödik a karom. Csakhogy a diáktáborban ts, akár a felnőtt építők barakk- városában, naponta közzétet­te a brigádverseny eredmé­nyeit. Zavartan sandítottunk a testnevelési főiskolásokra, akik olykor 134 százalékra is teljesítették a »ormát._ V oit tóztttnk egy baromi erős fiú — máig sera értem, miért nem •kart acmmi áron brigádve­zető lenni —, e* sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy mi általában 50—60 szá­zalékkal csúfoskod unk. ö kezdett piszkálni, menjek oda a munkavezetőhöz, számoltas­sam újra a teljesítményünket Amikor már a Kobra is, aki olyan volt, mint a lapát ár­nyéka, úgy nézett rám, mint valami rakás szerencsétlen­ségre, elszántam magam, és odasomíordáltam a szakihoz. Az vállat vont, és a normás­áé* küldött A normás azt mondta, hogy a diákoknak külön normásuk van, ahhoz menjek. Végre őt is megtalál­tam. Előkotort valami köny­vecskét, paorozgatott, osztoga­tott, végül kijött neki 24 szá­zalék. Elhomályosult a tekin­tetem. Ez nem lehet igaz, mert akkor itt süllyedek el... — De hát hogy lett akkor hatvannégy ... ? — motyog­tam elhaló hangon. — Ügy, hogy a diákoknak más nor­májuk van — kottyantotta ei normásunk, majd magyará­zatképpen hozzátette: — Hogy el ne veszítsék a ked­vüket ... Sok mindent megért az em­ber, csak szóljanak időben . .. De akkor is, hogy én, és az, aki csak tehénkedni tud a szerszámnyélen ... ! Nem tu­dom, honnan került az ajtóba az a fáradt mosolyú, fiatal kubikos, aki, úgy látszik, vé­gighallgatta beszélgetésünket. — Ilyennel dolgozzatok, • öcsi — hunyorított a falnak tá­masztott. hatalmas „szíviapát- ra”. — Akkor meglesz a nor­mátok !... A szív alakú »zeneslapát akkoriban vált használatossá a földmunkában, s nevét a közvélemény nemcsak alakjá­val hozta összefüggésbe, ha­nem bizonyos belgyógyászati elváltozásokkal is ... N éhány évvel később a budapesti Nagy­körúton is akadt építenivaló. Be kellett foltozni a házakat, hogy meg ne fagy­janak a lakók. Azon a télen az egyetem is szünetelt, gon­doltam, keresek egy kis pénzt, azonkívül csinálok is valami hasznosat. Az első hirdetésre jelentkeztem egy építőválla­latnál. „Órabér ... segédmun­kásoknak 5—6 forintig”. A hat forint akkoriban elég szé­pen hangzott, de nem ez volt a legfőbb gondom ... Trencsényi Imre A makói talicska A munkavezető apró öreg­ember volt, a kucsma egészen benyomta a fejét a fekete prémgallérba. Vagy hat em­bert — köztük engem — a járda szélére állított, hogy a járókelőket terelgessük, míg a második emeleten két szak­munkás a harmadik emelet födémgerendáit igyekezett ki­szabadítani a törmelék alól. Egy első emeleti konyhában pirosló nyakú vaskályha falta a kiszolgált parkettlécet, egy öreg szaki meg egy jobb ké­pű lány csak a tűzzel törő­dött; óránként vagy talán fél­óránként mindenki bejöhetett melegedni. Nem volt talán még elég hideg, nem volt még mit kipihenni, a lány nem nézett rám elég szépen vagy nern tudom, milyen darázs csípett belém, egyszer csak odaszóltam a körünkben meg­hitten falatozó építésvezető­nek: — Botos szaktárs, most ■tulajdonképpen mennyi lesi az órabérünk? Megállt a falat a torkán, kimeredt szernmei nézett rám: — Miért fontos e* most ma­gának? — Nem olyan fontos — he­begtem szinte restelkedve — de már itt dolgozunk majd egy hete, meg lehet talán kér­dezni ... — Miért tőlem kérdést? Miért nem kérdezte meg, ami­kor belépett? — Azt mondták, hogy öt­hat forint. Gondoltam, lehet az öt is, öt-ötven is, meg hat is... — Nem dolgoznak maguk olyan sokat — mért végig le­sújtó pillantással. — Az nem rajtunk múlik — robbant ki belőlem. — Tes­sék úgy megszervezni a mun­kát, hogy többet dolgozzunk! — Honnan tudja azt maga, hogyan van a munka meg­szervezve? — Mert látom! Egész nap csak ácsorgunk. Néha odébb viszünk egy deszkát vagy egy bakot, vagy félnaponként egy láda maltert... — Hallják ezt, szaktársak? Szóljon, aki még kevesli a munkát! — járatta körbe je­lentőségteljes sastekintetét. — Majd magát teszem meg munkavezetőnek, az öreget meg elzavarom; az nem em­ber, ne éljen ... — Azt nem mondtam! — Vörösebb volt már a nyakam a kályháénál is. — Akkor meg mit akar? — húzta fS3 hoasrHi, sűrű szem- öldökét Zúgott a fejem, egyre sző­kébb és sötétebb lett a világ, de éreztem, hogy sokan áll­nak körülöttünk. Így hát nemcsak magamat, hanem őket is képviselem. — Hát először is — lendí­tettem meg a karom — ott lent nem kell hat embernek ácsorogni, két táblával meg­oldható. Ha ezalatt anyagot hordanánk, a kőművesek is folyamatosan dolgozhatná­nak. Ha meg még csiga is len­ne, az emberek fele nyugod­tan mehetne a következő házra ... — Hallották ezt, szaktár­sak? — nézett körül elképed­ve az építésvezető. — Ez a szaki vissza akarja állítani a normarendszert... Aki még soha nem volt közmegvetés tárgya, nem tud­ja elképzelni, hogyan néztek rám. Rosszabb volt, mintha agyonvernek ... — De apa — kérdezi a fiam — miért nem akarta meg­mondani? — Talán azért — gondolko­dom el —, mert azt hihette, jobban dolgozunk, ha a na­gyobbra számítunk ... — De hát ti dolgoztatok volna — emlékeztet a gyerek. — Ez is igaz — merengek tovább. — Akkor talán éppen ezért... — Szóval öt forintot kapta­tok — szögezi le inkább, mintsem kérdezné. — Én mindenesetre — ne­vetem el magam. — És? — feszegeti tovább, mert az ő számára még nincs vége a történetnek. — Gondolhatod — rántok vállat — Voltak jobb helyek. Vidéki építkezéseken, szállí­tóknál, maszeknál... Sose fe­lejtem el a Vay urat! Fizetett rendesen, de betyár egy em­ber volt... Hét közben egy­maga falazott, pucolt, betono­zott, hétvégeken jött még egy vagy két kőműves, de segítők soha nem voltunk kettőnél többen. Kapkodhattuk a fe­jünket. „Mesterek! Ég a lá­da!” Ez nekünk szólt. Fogy­tán volt a malter az álláson. Alighogy folöntöttük a ládát, már hallottuk: „Röpül a pad­ló!” Ez azt jelentette: téglát, de sürgősen! Ha csak megáll­tai egy pillanatra, hogy meg­töröld a homlokod, már rikol­tott, a hátával ie látott: „Sza­botálunk? ! Szabotálunk? V ... — Az mit jelent? — kérdi a fiam. M egvakarom a tarkóm: — Több mindent Ré­gen így mondták, ha valaki nem dolgozott .. „ vagy többet ártott, mint használt... — És ma hogy mondják? Évek óta szögez nekem a gyerek fogósabbnál fogósabb kérdéseket, de úgy még soha nem volt, hogy ne tudtam volna válaszolni valamit Most igencsak előszedhetem a szókincsemet— Szerencsére váratlanul elvigyorodik a fickó: — Apa! Tudod, hogy hivják Makón a talicskát? Sejtem, de hagyom, hogy 6 mondja. — Nem hívják, hanem tol­ják! — olvassa a fejemre jó­ízű kacagással. Charles Bemard Bizonyos amerikaiaknak furcsa elképzeléseik vannak Európáról. Nemrég Haig, az Egyesült Államok külügymi­nisztere kijelentette: a NATO tervei az úgynevezett figyelmeztető nukleáris rob­bantás megvalósításának le­hetőségét célozzák abból a megfontolásból, hogy „ne engedjék meg az oroszok­nak, hogy túlságosan mesz- szire merészkedjenek”. Haig kijelentette azt is, hogy ezt a robbantást „Európa lalcat- lan körzetében” lehet végre­hajtani. Érdekes lenne megtudni, milyen tankönyvekből tanul­ta a külügyminiszter a föld­rajzot. Meglehet, hogy mi­után elolvasta de Gaulle emlékiratait, Haig annak az epizódnak a hatása alá ke­rült, amelyikben a „pusztán való átvonulásról” van szó. (Így hívják de Gaulle életé­nek azt a szakaszát, mikor visszavonult az államügyek­től, elhagyta Párizst, és co- lombeyi birtokán telepedett meg. — A ford.) Mivel ez Németh Endre grafikája Egy hónappal a tanácsko­zás előtt — melyen ő tart­ja majd a beszámolót — a nagyfőnök, Frol Titdcs mind­nyájunkat magához hivatott — Mint mindig, most is közösen készítjük el a be­számolót — mondta. — A kérdéseket a következőkép­pen osztjuk el.. . Én is megkaptam a fel­adatot; amikor készen vol­tam, a meghatározott időben jelentkeztem vele Frol Ti- ticsnél. Elolvasta, s azt ja­vasolta, néhány helyen dol­gozzam át — Mikorra leszel kész ve­le? Kicsit gondokodtam, i azt feleltem: — Két óra múlva. Hátradobta magát a szék­ben, s néma szemrehányás­sal, gyanakodva nézett rám. Mintha csak azt gondolná: „Magad se hiszed, amit mondtál”. Aztán, mint aki meggon­dolta, azt mondtam: — De lehet, hogy másfél óra is elég lesz. Majd igyek­szem, ráhajtok — ígértem. Frol Titics mindkét kezé­vel az asztalra csapott. — Két óra múlva! Más­fél óra! Hallatlan! Micsoda pimaszság! Tanítlak, tanít- gatha-k, hátha hasznodra vá­lik, de minden hiába, nincs semmi értelme. Micsoda könnyelműség! Meghökkenve ültem előt­te.- Vajon sokallja a más­az „átvonulás” tizenkét évig tartott, ilyenformán a Co- lombey körzetében található pusztaságnak nagyon nagy­nak kell lennie — nyilván így okoskodott Haig. És abszolút logikus, gondolta, hogy ha Colombeyben van pusztaság, akkor Európa más részein is lenniük kell la­katlan területeknek. Hasznos lenne megtudni, hogy az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere szerint hol vannak Európá­ban ezek az ember nem lak­ta. nukleáris robbantás szá­mára legideálisabb körzetek. Mivel ez ideig egyetlen konkrét területet sem ne­vezett meg, minden valószí­nűség szerint még maga sem oldotta meg ezt a kér­dést. Így tehát passzív vé­delmünket a helyzethez kell igazítanunk. Mikor majd riadót fújnak, nem az abla­kokat kell elsötétítenünk, hanem épp ellenkezőleg, minden lámpát meggy újta­nunk, hogy felülről észreve­gyék... fél-két órát, s egy óra múl­va kéri az anyagot? Vagy azt szeretné, hiá itt egy ül­tömben kijavítanám ? Ez nem lenne komoly dolog. — Hát gondolkodnom kell rajta... — próbáltam ma­gyarázkodni. — Gondolkodni! Még jó, hogy gondolkodni akar raj­ta. Mégiscsak tisztában van vele, hogy komoly munká­hoz fej és idő kell. Hát tu­dod, mit... — Frol Titics mellém jött, szemölcseit si­mogatta — kapsz egy hetet az átdolgozásra. Mehetsz! És addig a munkába se kell bejárnod! Mikor már az ajtónál vol­tam, fölemelte a mutatóuj­ját, és jelentőségteljes han­gon azt mondta: — Hallgass rám! És okulj belőle. Sértődötten és értetlenül jöttem el tőle. Minek erre egy hét? Hát annyira buta és tájékozatlan lennék — annak néz? —, hogy két óra kevés az átdolgozásra? Megyek hazafelé, s látom, hogy Fegyjukin, a szomszéd integet a kocsija ablakából, majd megáll mellettem. — Ülj be! — mondja. — Hazafelé? Én meg horgászás­ból jövök. Nézd, mennyi ha­lat fogtam. Micsoda finom halászlé lesz belőle! Mi van veled, nem vagy valami jó­kedvű ... Elmondtam, mi a helyzet. Egyébként ezek az óvin­tézkedések elégtelennek bi­zonyulnak, ha az amerikaiak tényleg a fejükbe veszik, hogy Európában vannak la­katlan területek, s ebből kiindulva fogják fölépíteni a stratégiájukat. Akkor majd semmi sem tndtn. őket meg­győzni az ellenkezőjéről. Eb­ben az esetben, valószínűién jobb lesz egy másik megol­dást választanunk, nevezete­sen azt, hogy magunk te­remtünk pusztaságokat né­hány körzetben — miután kitelepítettük onnan az em­bereket. Igaz, meg lehet pró­bálni előbb meggyőzni a nyugatnémeteket, a belgá­kat, hogy pont náluk talál­hatók ideális feltételek a létrehozandó pusztaságok számára. De nincs kizárva, hogy a nemzeti egoizmusuk felülkerekedik, és elutasítják kérésünket. Ennek okán « biztonsá­gunk azt követeli, hogy a lehető leggyorsabban meg­teremtsük tulajdon «irata- gunkmt. Elep kenyes feladat. — Sehogy sem értem, miért adott nekem erre egy hetet — mondtam végül, s clgondolkodtam. — Mikor legföljebb kétónai munka. Fegyjukin felkacagott. — Hát te azt hiszed, én szabadságon vagyok? Sán­tán megbízatást kaptam. A feladat, azt mondja a főnö­köm, nagyon komoly, adunk neked rá két hetet. Munká­ba se kell bejárnod. Így én most horgászhatok ... Egy hét múlva — kipi­henve, lebarnulva — jelent- kezdtem Frol Titicsnél, s elé­je raktam a kijavított, ki­egészített munkát. Elolvasta, és megdicsért Én meg nekibátorodtam, s azt mondtam erre: — Frol Titics! Mindössze két óra alatt csináltam meg, mint ahogy eredetileg java­soltam. S egész héten kény­telen voltam horgászni. A főnök elkomorodott. El akartam mondani neki azt is, hogy a javításokat én még aznap elvégeztem, amikor ő javasolta, de nem volt hozzá bátorságom. Ek­korra már nagyon komoly, komor, tekintélyt parancsoló lett. Frol Titics, mint aki biztos benne, hogy az éret­len, tapasztalatlan fiatal munkatársnak most valami nagyon fontos igazságra, böl­csességre nyitotta rá a sze­mét Végül nyomatékosan kije­lentette : „Komoly feladat elvégzéséhez, úgy is mond­hatnám, jó munkához, idő kell, barátocskám!... Ezt jól jegyezd meg!” Fordította: Györke Zoltán Nem olyan könnyű az or­szágban olyan helyet találni, amelynek lakosai készek ek­kora áldozatra a nukleáris háború kedvéért. És azt sem lesz könnyű látni, hogy az elpusztított virágzó zöldbor­só helyén a sivatagteremtök kaktuszoluit ültetnek. S mégis meg kell tennünk! Azután, hogy az újsületű si­vatagot beültetik kaktusszal, néhány tevét is ide kell szál­lítani. A tevéket végig kell vezetni a sivatagon, hogy felülről jól látható legyen, miszerint a sivatag épp eb­ben a körzetben van. Aztán már csak várni kell... Mert logikus feltételezni, hogy itt kell majd lezajlania az úgy­nevezett figyelmeztető nuk­leáris robbantásnak. Ha semmit sem csinálunk, a robbantást bárhol végre­hajthatják. Miért is ne Pá­rizsban, augusztusban, ami­kor az egész város elnépte­lenedik, mert mindenki nya­ralni megy? Zahemszky László fordítás« Hogyan fedezett föl Haig lakatlan területeket? 0 1101 Giorgiosz Nikolaidisz (Görögország) kisplasztikája

Next

/
Oldalképek
Tartalom