Somogyi Néplap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK utca, ég az utca” ... kezdetű dal később Bartókinak is egyik kedvenc darabjává vált! Két hónappal később Alsókban és Csurgón gyűjtött, majd Kaposváron — csodálatos humorára jellemző módon — egy olyan dalszöveget énekeltetett a fonográfba a főszolgabíróval, amely a vármegyei főtiszt viselők visszaéléseiről szólt. „Csak azt hallom fülemile szájábul: Ocsut mérnek a lapaji magtárbul. Ocsut mérnek, üszőkkel van keverve, Azért nincsen a béresnek ereje.” Sorolhatnánk hosszasan az 1899-es, majd 1901-es somogyi gyűjtőút hol derűs, hol szomorkás eseményeit.: mellékelhetnénk számlákat annak bizonyítására, hogyan kellett garasoskodnia a néprajztudósnak; szólhatnánk arról, hogyan csábította Vikár szellemi hagyatéka Somogyba a magyar folklórtudomány legkiválóbb személyiségeit. Ehelyett hadd szorítkozzunk egy szerfölött izgalmas dokumentum ismertetésére, igazolásául annak, menynyire vonzódott szülőhazájához ez a kiemelkedő tudós. A levelet Vikár Béla mint az Országos Néptanulmányi Egyesület elnöke intézte 1919. április 4-én a Somogy megyei Direktóriumhoz egy kaposvári „népegyetem” ügyében. íme egy részlet a levélből! „Azokon a munkásegyetemeken kívül, melyeket a közoktatási népbiztosságunk tervbe vett, feltétlenül szükség lesz olyan tanfolyamokra is, melyeket a már iskolavégzett nép fog látogatni. Ezek a népegyetemek... Számtalanszor volt alkalmam tapasztalni, hogy a falusi iskolát végzett fiatalok kevés kivétellel rendkívül fogékonyak a kultúra iránt. A népegyetem ennek a kultúréhségnek lesz hivatva megfelelni.” Utolsó, 1945. augusztus 7-én írott levele szerint szülőföldjére vágyott, hat évvel később pedig, halála előtt néhány órával, még arra kérte házvezetőnőjét, hogy — Volly István közlése szerint — „énekeljen valami jóféle somogyi népdalt!" Az 1959-ben, születésének századik évfordulóján rendezett ünnepségek óta mintha megfeledkeztünk volna róla. Az első tudatos és felkészült magyar népdalgyűjtőnek, a nagyszerű kutatónak és műfordítónak nincs szobra megyénkben — csak terv —, s egy kismúzeum sem szülőfalujában, ahol fennmaradt sok-sok kézirata, fotográfiája közül néhány tucatnyit kiállíthatnának. Lehetséges, hogy kárára vált szakmai tekintélyének, ártott „utóéletének”, hogy a népzenekutatói pályán két olyan nagyság követte, mint Bartók és Kodály. Az úttörő érdeme azonban elévülhetetlen, A Kalevala első hazai fordítójának, az első magyar világirodalmi társaság elnökének. a magyarság finnugor mivolta egyik első hirdetőjének, a fonográfot világszerte elsőként használó népzenekutatónak talán több elismerés és kegyelet járma az utókortól, mint amennyit kaphatott eddig. Érdemeinek ismeretében bizony keserű dolog hallgatni a csaknem százesztendős hetesi Pöttendi Lidi néni szavait: „Hiába mondogatom ám én a mai gyerekeknek meg a sü- völvényeknek, hogy lánykoromban, az iskolában, mikor a tanító úr bekísérte hozzánk, énekeltem ennek a nagyon kedves, mosolygós embernek. Nem is tudják, hogy ki vótl Pedig ugyanabban a faluban született, amelyikben ők! En ezt az egészet nem értem!" _ Lengyel András „Arató lányka dudorászott” A református lelkészlakot hiába keresnénk. A sövényfalas, zsúptetős házacska jó száz esztendeje a tűzvész martaléka lett Hajdani gazdái is elporladtak már. Csak az emléke maradt Vikár Jánosnak, a szigorú erkölcsű takácsmester fiának, a pápai gimnázium hatalmas műveltségű tanárának, a felvilágosult férfiúnak, aki lelkészként tevékenykedett Hetesen 1856 és 1867 között Kutason alussza örök álmát Felesége, a feketebőrű, sötét szemű, roppant csinos Szomjú Veronika a mo- csoíádi földben lelt örök nyugodalmat Csak szájhagyományból tudjuk, hogy — nevéhez méltóan — szakadatlanul „azomjú" volt az énekre, táncra, vidámságra, s hogy 84 esztendős korában, halála előtt néhány héttel, még vígan lejtette unokáival a rezgőcsárdást... Nem állítottak szobrot sem a Kutas és Mo- csolád közt épp félúton fekvő faluban a nagy „földinek”, • emlékmúzeuma sincs, amely egy-két órára turistákat csalogathatna ide a tizenhat kilométernyire levő megyeszékhelyről, Csupán emléktábla hirdeti a községháza falán: „A község nagy szülötte, Vikár Béla néprajztudós emlékére. Született 1859. április 1. Halála tizedik évfordulóján kegyelettel emlékezik meg róla Hetes község népe. 1955. szeptember 22.” Kimúltak az ámyékvilágbó! az egykori népdal- és meseforrások is: Csordás Eszter, Tóth Erzsi, Pelócz Ferenc, Sütő József és Zsobrák János hangját csak néhány fonográfhenger őrzi abból a 754 darabból, mely a Magyar Néprajzi Múzeum legféltettebb kincsei közé tartozik. Csak Pöttendi Lidi néni él a hajdani „nótaforrások” közül. Kilencvennyolc esztendősen is remekül emlékszik a vékony don- gájú, de kerek arcú, kék szemű fiatalemberre, aki gyorsírással, később „azzal a furcsa szerkezettel” rögzítette a falubeliek énekét az iskolában, az utcán, a parasztházak tisztaszobáiban — vagyis a félmázsás, ormótlan fonográffal. Lidi néni csak némi szabadkozás után kezdi föleleveníteni emlékeit, „Ketten jöttek be az iskolába, a tisztelendő úrral. O azt kérdezte, tudunk-e népdalokat. Mondtuk, hogy igen. A tanító úr rámutatott több jó hangú gyerekre is. Rám is. Én ezt énekeltem: „A hetesi temetőbe, három árva sétál benne Kelj föl, kelj föl, édösanyám, leszakadt a testi ruhám’ Nem kelhetek, három árva, mer’ a sírom le van zárva.” Lidi néni, aki akkor — saját szavai szerint még kis „siildőlány” volt, nem sejthette, hogy a bajuszos-körszakállas, mosolygós fiatalembernek már bőséges élettapasztalata van. Apjának állásváltoztatásai következtében „végiglakta” Kutast, Magyaratádot, Visnyét, Zse- lickisfaludot, közben hat évig tanult Pápán, a Magyar Királyi Főreáltanodában, jeles eredménnyel az úgynevezett humán tárgyakból, de kegyelemhármasokkal és kegyelemnégyesekkel mértanból, ábrázolóból és szabadkézi rajzból, látványosan meghiúsítva rigorózus atyjának azt a szándékát, hogy belőle mérnökembert fapagtasson. Szépliteratúrából, históriából és idegen nyelvekből azonban kiemelkedett társai közül, „szorgalmáért és magaviseletéért tanári tanácskozmány által meg- dicsértetett”. Majd egyetemi évek következtek Pesten, a bölcsészeti karon. A gyorsírás egykori eminense — később három évtizedig „főfoglalkozásban” országgyűlési gyorsíró —• jegyezte és sokszorosította Gyulai Pál, Gre- guss Ágost és Budenz József előadásait, szorgalmazta a magyar népköltészeti gyűjtést, kezdte ízlelgetni a finn nyelv finomságait. Ekkor — és hosszú élete során később is — szinte mindent megadott neki a sors, amit ember csak kívánhat: tehetséget, egészséget, szakmai sikert, rangot és címet. Volt a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, a Lafontaine Irodalmi Társaság elnöke. Széles látóköre, európaisága a magyar értelmiség legkiválóbb- jai közé emelte. Csodálatos találékonyságát bizonyító, gyönyörű alliterációkkal ékes Ka- levaia-forditása sokak szerint jobb, mint a* Lönnrot által feldolgozott és összeállított szöveg maga. De — s erről kevesen tudnak! — dél felé is szívesen „kalandozott”, bizonyság rá Rusztaveli „Tariel" című hőseposzának grúz eredetiből készített fordítása. Talán a városáért, népéért a tragédiát is vállaló Stockmann építésszel azonosult lélekben, amikor — sajnos ez is ismeretlen mozzanata volt eddig életrajzának! — magyarra ültette át Ibsen „Népgyűlölő” című drámáját Az első magyar világ- irodalmi társaság alapítójaként a legsötétebb szovjetellenesség időszakában, számos szovjetorosz mű bemutatásában vállalt oroszlánrészt. A népzene- kutatásban — ez már szinte közhely — Bartók és Kodály szellemi elődje, példaképe volt: 1907-ben kiadott kétkötetes könyve, A magyar népköltés remekei ma is alapvető műnek számít. Sorolhatnánk még tovább is ennek az elképesztően gazdag életnek a tényeit. Azonban térjünk vissza Vikár Béla szülőhazájába! Hiszen bejárta Somogy dombjait, völgyeit 1879- ben és 1880-ban. Végül pedig — ahogyan ő maga említi — „szülőmegyém támogatásával 1899-ben Kaposmérő, Juta, Szerdahely, Csokonya, Kisfalud, Szob, Újlak, Csurgó, Csö- köly, Tab, Nemesdéd, Atád, Edde, Mocsolád, Kötcse, Szil- vásszentmárton, Kaposvár, Boglár, Alsók, Serény, Hetes, Kiliti és Szólád községeket”, melyekben szikár alakja és vidámsága állandó feltűnést keltett. Bolyongjuk végig képzeletben mi is e helyszíneket, amelyek népdal- és mesekincsét Somogy megye népköltése című, a Kisfaludy Társaság által 1905-ben kiadott könyvében foglalta * össze Vikár Béla. Egyik versében — mert ne feledjük, tehetséges költő is volt, pajzán szóösszetételeivel, ötletes szó játékaival az ifjú József Attilára is hatott! — így jellemzi gyermekkorát: „Oh, nem vezettek soha kézenfogva, / Fűtőztem a napon, hűtőztem a széna boglya / tövében, arató lányka dudorászott” ... A pápai, a pécsi és budapesti iskolaévek, az 1889-es első finnországi út után ismét hazatalált fiatal tudós nem maradt hűtlen a somogyi néphez. Feleségével, Krekács Júliával először szülőfaluját járta és fényképezte végig, ■ gyűjtötte a dalokat tucatszámra, meséket az ingben-gatyában járó fiúktól, a térden alul érő bő szoknyát viselő lányoktóL A szemtanúk szerint — s ez jellemzi emberi alkatát — különös élvezettel jegyezte le ezt a nótát: „Jfenca Csicsa eladta a szamarát, becsaliba mind megitta az árát, Utánament felesége jajgatva; hol a szamár ára, te akasztófa? Kocsmárosné, hozzon bort és kocsonyát, hadd kínáljam meg ezt a vén satrafát... Nem kell nékem kocsonyája, sem bora, csak a szamár árát hozza kend rnsszar 1890 őszén öt hétig gyűj tögetett a Kaposvártól északnyugatra és délnyugatra elterülő vidéken: tizenkét falut látogatott meg. Az akkoriban még csupán jegyzetfüzettel járó-kelő ifjút a legtöbb faluban gyanakvással fogadták a szemérmes, zárkózott parasztemberek, olykor kereket kellett oldania, hogy bőrét mentse. Kalandjairól később így írt: »vg« tgg&jwga1 „Megesik, bi- zony, hogy a lflg^1 € mesemondónak állított egyén eltagadja ebbeli tudományát; egy “ helyen csaknem kiseprű- zött egy ijreg asszony, mikor eléje tártam, hogy mit akarok, de olyan mesélő, aki ekként húzódozik vagy hazudozik, nem is igazi mesélő. A javakorabeli mesemondók nem sokáig kéretik magukat, sőt akad köztük olyan is, aki önként megjelen, mihelyt hírét veszi, hogy mesélőt keresnek.” A legsikeresebbnek a csö- kölyi gyűjtés bizonyult: Kasza Katától, egy Ifjú menyecskétől több mint száz dalt és balladát írt le Vikár. „Nagy gavallér volt!” — említette az esetet később Kasza Kata néni. — „Tíz pöngőt adott a dalokért!”... A Zsellcben, a szentmártoni Farkas Feri bácsitól egy röpke hét alatt ötven mesével gazdagította gyűjteményét Jóval nagyobb akadályokba ütközött a fényképezés. Hiába járt-kelt Vikámé mindenütt háromlábú fotoapparátussal: a gyanú hirtelen fölébredt a nép között, mihelyt a masina működni kezdett „Az én formámat ugyan le nem veszt!" — visítottak például a csokölyi Ifiasszonyok gondolván: akinek az alakját „leceszik”, annak nem marad többé... Még a szövőszékek megörökítése ellen is tiltakoztak a parasztok, attól félve: a szövőszékre adót akarnak kivetni az urak! Az első komolyabb gyűjtőút mégis sikerrel fejeződött be. „El kell ismernem — írta Vikár Béla —, hogy mindenütt megvan az érzék a néprajzi kutatás ügye iránt, éspedig elsősorban a néptanítók között, felekezeti különbség nélkül..., másodszor pedig a néptől kaphatjuk a legjobb segítséget, ha értelmesebbjei közül hódítunk valakit zászlónk mellé.” Az első gyorsírásos gyűjtés eredménye ily módon: száz mese, kétszáz népdal és ballada, töméntelen adoma, babona és gyermekjáték, s több mint félezer fotográfia, melyek közül jó néhányat ma is őriznek a Néprajzi Múzeumban. Fonográfot 1898 nyarán hozott először Szülőföldjére az akkor már neves néprajztudós. A masinát szűkebb hazájában is egy szemre- való menyecskével avattatta föl: a Somogy - szobi Horváth lllésné Papp Zsuzsannával. Egy, a szülői önkény ellen tiltakozó dalt énekelt a fiatalasszony. S ezt bőséges „zsákmány” követte még aznap Somogyszobon. Az „Utca,
