Somogyi Néplap, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-22 / 118. szám

H árom nap mnítwa el­temette az idegen földön. váratlanul elhunyt férjét. A negyedik napon, min tha csak pihenés céljából időzött volna — folytatta két barátjával a megkezdett turistautazást. A kis osztrák városka egyike azoknak a Duna jobb partján, amelyben néhány száz lélek él, ősi nyugalom­ban, mégis a modern váro­sok minden lehetősége vei. Könbe az Alpok fenyves er­dői, délen a Duna hűs vizű. határa, s a városkából ki­vezető betonút, egyenest kö­ti össze a kontinenssel. Eb- lsen a városban érte élete delén járó férjét, ki épphogy elmúlt ötven esztendős, a haláL Szívroham — hang­zott a kurta orvosi jelentés. Egy héttel ezelőtt négyen indultak útnak, egy közép­korú házaspárral — a meg­boldogult munkatársaival. Gépkocsi vall, melyet Péter vezetett Péter felesége, a jóval fiatalabb Adél, mind­végig megértéssel segédke­zett M. asszonynak. — Mit kezdenék mosit magam — hajtogatta M. asszony. —- A nyelvet aHg beszélem, és neked köszönhetem azt is, hogy Itt temethetem el, ab­ban a városban, amelyet vé­gül is szeretett. Mintha csak idejött volna meghalni... — Hulltak a koporsóra a gö­röngyök, amikor ezt mond­ta Adélnak. M. asszony so­sem volt féltékeny termé­szetű, most azonban egészeit könyeden megérintette a fél­tékenység szele. Miért, hogy mindég Ottó kollégáival utazunk? Minden harmadik nyáron, mindég Péterékkel. Gyermektelen házasságukat nem a szerelem hozta össze huszdnöt évvel ezelőtt, ha­nem akár egy hivatalos ügy elrendezését — a komoly mérlegelés. Mindketten ma­gányosok, jóval túl a konon, amikor általában házasságot kötelek az emberek, s mind­ketten egy boldogtalan há­zasságból éppen csak kilá­balva. Mintha egymáshoz menekültek, volna, egymás segítésére. Különös módon nem érez­te a halál jelenlétét. Csoda­szép, tobzódó nyár volt, ki­egyensúlyozott június, mér­sékelt meleg és mérsékelten hűvös éjszakák, éppen ezért mérsékelt fájdalom töltötte el, de mintha csak álmodta volna az egészet. Mintha nem vele, hanem egy távold is­merősével történt vodina a váratlan eset. Ezzel magya­rázható, hogy mintha csak átmeneti apróság szakította volna félbe útját, úgy hatá­rozott, tovább utaznak vég­ső úticéljukig. Péter és Adél eleinte hallani sem akart M. asszony elhatározásáról, de amikor az jottányit sem en­gedett, megadták magukat, cseppet sem titkolva az örö­met, amelyet nyári szabad­ságuk folytatása miatt érez­tek. — Nem fogadhatom el tőletek az áldozatot — mondta M. asszony —, a drága uram sem fogadná el. mw o úgy senkitől nem foga­dott. el soha áldoza­tot. — Péter és Adél találták, valóban oko­sabb most utazni, mintsem M. assizonyt magára hagyni a bánatával. M. asszony • azt gondolta: Ottó régen szívbe­teg, évekkel ezelőtt azt mondta az orvos, bárhol, bármikor felmondhatja a rossz szív a szolga l atot. Mit tehettem volna, ha kettes­ben ér vele a tragédia? Ta­lán érezte is szegény, azért hívta mindég Pétert és Adélt. Az is meglehet, ide jött meghalni erre a vidék­re, ahol hosszú éveket töl­tött a háború idején. Volt e vidéken, talán éppen eb­ben a városban egy nagy szerelme. Meghalt, negyven­nyolcban, mint mesélte Ottó. Leveleztek sokáig. .Éppen eleget hallottam erről a sze­relemről, amely Ottó sze­rint a legtökéletesebb volt. Valóban meghalt, vetett leikében gyanakvást a kü­lönös, rövid ideig tartó pil­lanat, amelyben felméri* — Ottó halott. Még egyszer ak­kor hasított tudatába ez a gondolat, amikor már né­met földön jártak. Egyetlen rövid percig tartott az egész, aztán ismét lekötötte a látnivalók sokasága, a jól felszerelt kempingek, öreg városok, gazdag kirakatok, s * nyüzsgő nagyvárosok: hhs­galmas mindennapjai. A névnapján, születésnapján majd eljárok a sírjához — gondolta,/ s egészen vidám lett az ötlettől. Olyan volt, mintha az egészet Ottóval gondolta volna ki, s beszél­te volna meg, vele tervez­getne. Elmúlt a ragyogó nyár. Az ősz ébresztette rá a való­ságra. Ottó születésnapja ■ október végén lesz, ezért még szeptemberben elindí­totta útlevelének soronkívü- h kérelmét Saját, és Ottó barátai ebben hathatós se­gítséget nyújtottak. Egy hó­nap múlva már útban volt K. városka felé. Olyan iz­galomban élt a készülődés napjaiban, mintha randevú- m igyekezne, mintha élő férje várná, ilyen izgalmat, mondhatni forró várakozást talán a megboldogult életé­ben sem érzett soha. Mikor Csongor Rózsa Kései böÉánat megérkezett a csöndes te­metőbe, megpillantotta a sírhalmot, a táblát, melyen az ő neve úgy virított, mint­ha a domb alatt az ő te­teme pihenne, de így is ször­nyű volt, hogy az a férfi pi­hent ott, kinek a nevét vi­seld — hirtelen ájulás kör­nyékezte meg. Annak is egy sajátos fajtája, mely nem eszméletvesztéshez vezet, ellenkezően: felfokozza az életcxsztont, világosabban lát bizonyos, addig nem érzé­kek dolgokat. Feszültségek­kel megvert szédület, s va­lami nagy tenn.ivágyáa, mintha megváltoztathatná a halál tényét, mintha csak rajta múlna, együtt utaz­nak-e vissza B. városba. Eb­ben a különös állapotban Jutott el egy óra múlva a felismeréshez — férjemet örökre elvesztettem. Mintha ebben a pillanatban tudat­ták volna vele a szörnyű hírt. Leroskadt egy padra, nem messze férje sírjától, s úgy zokogott, hogy vissz­hangzott tőle a csendes te­mető. Valami jóvátehetetlen történt, gondolta, visszafor­díthatatlan. Mivel válthat­nám meg a sok elkövetett vagy éppen el nem követett vétkemet? Élete minden mulasztása a hátára szakadt. Az összecsapott vasárnapi ebédek, a megdermedt más­napos főzelékek, amikor oda sem figyelt Ottó panaszaira, fáj a gyomrod, hát' fáj, hált menjél el orvoshoz, én nem érek rá, nekem is megvan a magam dolga, láthatod, ne­kem is van egzisztenciám, melyet gondoznom kell, ha kicsit is adok magamra, márpedig szeretnék adni magamra ... nem a külső­ségekben. hanem arra. amit ma úgy neveznek, önmeg- valóeulás, ’ Eszébe ' jutottak a híg teák, a vékonyra kent vajaskenyerek, áruit reggeli­nél csapott össze, a vissza­hozott tízóraik, melyeket o'.yikor hetekig hordott akta­táskájában a megboldogult, a vendéglői ebedek. hogy a vasárnaponként hazahozott irodai munkáknak is eleget tegyen, a vasárnap délutá­nok, amikor papírjai fölött görnyedve, ingerült szavak­kal válaszolt Ottónak, ami­kor panaszos hangon, soha nem az erőszak határát sú­rolva, betegségéről, fájdal­mairól beszélt. Egyáltalán, milyen félesége voltam én? Az voltam-e? Nem csak magammal törődtem-e? Va­jon meghalt-e az a nő, aki­ről ezt á lilítot ía? Akit any- nyira szeretett? Vajon en­gem? Engem szeretett-e? Csupa megválaszolatlan kér­dés, melyek súlyukkal a földire tepemek. A földbé, a halálba... Es kétségbeesé­se olyan határtalan volt, hogy egyetlen könny nem jött a szemébe. Az ünnepi könyvhét kiadványai Gondolkodó magy árok Egészen sötét volt már, amukor egy időé ember je­lent meg előtte. — Bezárom a kaput — mondta. M. asz- saony nehezen értette meg. A temetőőr. Akj a dolgát teljesítené. M. asszony nem válaszolt, az őr legyintett. M. asszony a temetőben töltöt­te az éjszakát. Könnytelen, tehetetlen éjszaka volt, ezer­nyi, milliónyi csillaggal az égen. Fázott. Éhes volt. Szomjazott. El-elböritotta az álom ott a pádon ülté­ben; semmis, nem akart ten­ni testi szenvedései ellen. És a kérdések, mint az éjsza­ka valóságos látomásai, mind nagyobb sereggel, hántással rohamozták. Mi­ként élhet tovább az ember ennyi kétellyel? Bűntudat­tal? Miért csak most. érzi, tudja őket? Hajnalban el­szundított egy órácskát, de csak azért, hogy ébredés után még nagyobb súlyként szakad jón rá a felismerés: nem szerettem eléggé. Tíz óra lehetett, amikor bement a városikéba. Az öreg temetőőrrel is találko­zott, az csodálkozva nézett rá, aztán sokáig utána bá­mult, érezte. Megkereste a virágüzletet. összevásárolta annak minden virágát, meg­adta a címet, hová várja az őszirózsákat, dáliákat, hor­tenziákat, krizantémokat. Délre megérkezett a kis ko­csi, telerakták a ssrhamtot virággal. Egész hegynyi sár­ga, meg hófehér, halvány­rózsaszín meg bordó mg emelkedett Ottó sírján. E lőször könnyű meg­nyugvást érzett, mintha megszűntek volna önváddal terhes lelki­furdalásai. De minél tovább állt a virága lom mellett — mely alatt, eleinte úgy gon­dolta, könnyebb és szebb a halott álma —, annál job- > ban nőtt a léikében a nyug­talanság. Olyan érzés volt ez, mint a szomjas emlberé. aki iszik, egyre iszik, s szám­la nem csökken. Ellenkező­en. Egyre szomjasabb. Mint­ha a víz képessége lenne véges ahhoz, hogy igazán SEomjatoltó víz legyen. Mint­ha az ember képessége len­ne véges ahhoz, hogy meg­változtassa a múltat. Ezt nevezik lelkifurdalásnak, annak is egy sajátos fajtá­jának, amely életünk előre haladtával, nem csökken, egyne növekszik a lelkűnk­ben. M. asszonyt haláláig gyö­törte ez az érzés. És minden pénzét virágokra költötte, de ez csak fokozta özvegységé­nek súlyos bánatát. Az ünnepi könyvhéten. ismét- több kötettel jelentke­zik a Magvető Kiadó indí­totta Gondolkodó magyarok című sorozat. Ha a leg­újabb, megjelenésire váró füzeteket kronologikus sor­rendibe állítjuk, négy évszá­zadból meríthetünk példá­kat, s olvashatunk ma is ér­vényes gondolatokat, gondo­kat. Országalapító István ki­rályunk fiának, fiához . írta intelmeit. Ebben az ország­iás, az erkölcsi magatartás általa követendőnek ítélt, példáit írta vagy íratta meg. Csak egyet idézzünk (lati­nul): „sis honestus” — mi­vel így íródott. Érdekes .szeműgyre venni fordításait: 1808: „légy ember becsülő”, 1896: ..légy tíszteewégtuöó” — ma talán „légy becsületes” lenne a legmegfelelőbb tol­mácsolása. István királyunk az Intelmek-bem korán el­hunyt fiát, Imrét, minde­nekelőtt bölcsességre, józan­ságra, határozottságra s a viszonyok pontos ismeretére oktatja; intelmei ma sem évültek el... 1795. május 30-án a ha­gyomány szerint — Csoko­nai Vitéz Mihály is ott volt a Vérmezőn Martinovics Ig­náczék kivégzésén. Élménye­it le is jegyezte. Ez az útja meghatározó volit életében nemcsak szellemi fejlődéséit illetően. Engedély nélkül hagyta el a debreceni kol­légiumot, s ezért felelnie kellett volna' a magisztrátus előtt. Csokonai nem várta meg az elmarasztaló ítéle­tet, a várható kiutasítást, hanem önként távozott. De előtte beszédet intézett a ta­nulóifjúsághoz, 'kifejtve ben­ne nézeteit a szabadságról, az erkölcsről, egyszóval az élet dolgairól. Tartalmazza a kötet egy csurgói prédiká­cióját, búcsúbeszédét csurgói tanítványaitól, valamint né­hány' halotti versét is. Bölöni Farkas Sándor ne­ve Utazás Észak-Ameriká- ban című nevezetes útiraj­záról ismeretes, kevésbé ar­ról, amit szűkebb hazája, Er­dély, felvirágoztatásáért tett. 1825-ben megailakítot-- ta a Gondoskodó Társasá­got, ő az első szorgalmazó­ja az Erdélyi Nemzeti Mú­zeum megteremtésének, lét- rehívója az egyik leghosz- szabb életű magyar újság­nak, a Vasárnapi Újságnak, a kolozsvári oivasókörnék, a Cascnónak, s hosszan folytat­hatnánk a sort. Útleírása, amely 1834-ben jelent meg, igazi könyvsiker volt. Az amerikai útinapló mellett alig ismeretes hazai napló­ja, mely meglehetősen hiá­nyosan maradt ránk. Ebből közöl részleteket Naplótöre­dék (1835—1836) címmel a sorozatszerkesztő. A Gondolkodó magyarok e század képviselője az azonos című sorozat könyvheti ki­adványai .sorában Illyés Gyula Ki a magyar? című esszéje. 1939-ben írta. s jog­gal merülhet fel á.z olvasó­ban a kérdés, vajon miként válaszolt akkor a költő. .,Egy-egy népet Mert? "á" testi hasonlóság, hanem . a közös múlt, a hasonló gopd, az egy haza levegője egyesít s vá­laszt el egy más múltú és más jelenő néptől” — írta, s a „Ki a magyar?” kérdésre így felelt: „Magyar énelőt- tem az, aki nem bírja a ho­mályt, sem\ a börtönben, sem a gondolatban.” Kordoku­mentum, de ma is haszon­nal forgatható. Andre Gröbere A papagáj semmiről sem tehet! Igaz. Párizsban vagyok új­ságíró, de ez mintha csak ruha lenne a testen, mert én a lelkem mélyén mindig is Dordogne megyeinek érez­tem magam. Bergeracban születtem, ott nőttem föl, és amikor csak tehetem, zsupsz! be a kocsiba, s már robo­gok is haza szeretett város­kámba. Ott játszódott le a közelmúltban az a történet, amelyet most elmelések. Bergerac ódon hangulatú házacskái egy helyen kis négyszöget zárnak közre — ez a Lovag tér. Ezen a téren áll A Papagájhoz címzett vendéglő, ahová otthonlé­temkor mindig betérek, hogy találkozzam a régi barátok­kal, cimborákkal. Maga a tulaj, Chamet úr is jó ba­rátom, gyerekkori játszótár­sam. Sok mindent el lehet róla mondani, de azt az egyet semmi esetre sem, hogy nem ad a vendéglátói tisztességre, hisz Chamet úr­nak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy cégéréhez hűen papagájt tartson. Michelle, a nagy testű, tar­ka papagáj lakosztálynak be­illő, kupolás ívelésű kalit­kája ott csüngött a terem közepén, mintegy a helyiség díszeként. Michelle pedig úgy feszített tágas birodal­mában, mintha nem is Chamet úr, hanem ö maga lenne a tulaj. Es majdhogy­nem okkal, mert beszélni is tudott, ha nem is rendelke­zett valami haj de nagy szó­kinccsel. Mindössze egyetlen mondat volt a repertoárja, ezzel fogadta az ajtón belé­pő vendéaet: „A klozett balr-rra van!” Sőt, a biz­tonság kedvéért még egyszer -kétszer elismételte bizalmas közlendőjét, bizonyára azt gondolván, hogy a figyel­meztetés ártani nem árt. Ha olykor-olykor egy átutazó vendég megkérdezte, miért mindig csak ezt hajtogatja a cég „reklámfőnöke”, Chamet úr karját bocsánat- kéröleg széttárta, és előad­ta, hogy Michelle-t vándor­cirkuszosoktól vette, akik ' a következő számot mutatták be vele. Díszes fogadáson egy szmokingos úrra hirtelen rájön a szükség. Hasára szo­rított karral kétségbeesetten keresi a toalettet. Helyzete mind reménytelenebb, gör- nyedten tipeg ide-oda, szé­gyell bárkit is megkérdezni. Egyszer csak éktelen riká­csolással megszólal fölötte a papagáj: „A klozett balr-rra van!” — mire a szerencsét­len szmokingos úr úgy meg­ijed, hogy immár nincs is szüksége a keresett helyiség­re. Chamet úr cirkuszi tör­ténete még a törzsvendége­ket is mindahányszor meg­nevettette, s ez üzleti ha­szonnal is járt. tekintve a megugrott ‘ borfogyasztást.. Valahányszor csak haza­tértem Bergeracba. és benyi­tottam a Papagájba, mindig valami jóleső érzés kerített hatalmába, meghallván Michelle ismerős rikácsolá­sát: „A klozett balr-rra vanT Ettől a pillanattól éreztem magam igazán otthon. (Az igazságnak tartozunk any- nyival, hogy a vendéglőben a toalett se nem balra, se nem jobbra, hanem a bejá­rattal szemben volt.) A szilvesztert természete­sen Bergeracban töltöttem. Harmincegyedikén. miután kora délután a közeli roko­nokat sorra látogattam, siet­tem a Papagájba, hogy vi­szontláthassam Jacques-ot, a bajszos snóbli-királyt, Francois-t, a csillogó vicc- mestert, meg a többi jó cimborát. Ám alighogy át­léptem a vendéglő küszöbét, megtorpantam. Valami fur­csa idegenség-érzés fogott el, mintha hirtelen légüres térbe kerültem volna. A kö­vetkező percben már min­dent értettem: nem hang­zott fel Michelle megszokott köszöntése. Kerestem a ka­litkát, ott lóg a helyén, de belőle egy miipapagáj üveg­szeme mered rám hidegen. Chamet, megörülve érke­zésemnek, leteszi a törülge tőrongyot meg a poharat és jön, hogy üdvözöljön. Kér­dezés helyett csak hol rá, hol pedig a műpapagájra nézek. Barátom kezet nyújt, leül velem egy asztalhoz, tölt egy kicsit a szokásos Monbazillac-ból, és megérez­né, mi bánt, így kezd ma­gyarázkodni: — Tudod, a polgármester rigolyás ember. A tekedél­utánokon már korábban is próbált lebeszélni, hogy ne bohóckodjak azzal a papa­gájjal — csak koszt meg zajt csinál. Most meg, ugye, hogy a baloldal került ha­talomra, végre lovat kapott maga alá, és közölte: elfo­gadhatatlan, hogy egy papa­gáj ilyen ordenáré dolgot hajtogasson, hogy a klozett balra van. Vagy megtaní­tom, hogy „jobbra van”, mondta, vagy a papagájnak le is út, meg fel is út. Sze­gény Michelle meg már nem fiatal madár, hogy olyan könnyen tanuljon, íg-y fájó szívvel túl kellett adnom rajta. — Értem — bólintottam, de továbbra is értetlenül meredtem magam elé. Az új év első napján ko­csiba ültem, és visszaindul­tam Párizsba. — Szegény Michelle — gondoltam —, ha akkor azok a cirkuszosok azt tanítják meg neki, hogy a klozett jobbra van, még mindig a posztján lehetne! önkéntelenül elmosolyod­tam, és ráléptem a gázpe­dálra. Fordf&otba: Grabócz Gábor \ Szikra János festménye

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom