Somogyi Néplap, 1982. április (38. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

Schramm*»! ftr * TSköiy

úti tömbépület házparahes nokakent tevékenykedeti mielőtt ide került.

— Ki a fene akar nyaralni?! — csattant föl.

— Mondom, hogy jövőre.

— Még hogy jövőre! Kiűzzük az ellenséget! Utána még éppen elég dolgunk lesz.

A páncélos katona nagy nehezen megfordult az agyait, es a hátsóját mutatta, melyről lecsúszott a lakaró...

Egyszer tárva felejíödött az ajtó. Kint azt híresztel- te valaki, hogy Kecskemétre

A lövöldözést, m állandó életveszélyt az első két-három nap otia ügy megszokta minden- ' ki • fronton, mint a viselt ruhát és a kitaposott lábbelit. Abban éltünk, az volt a normális; a csönd már sokkal jobban izgatott. Hányán pusztultak ott csak azért, mert ugyan mit is törődtek már az egyhangú, távoli gépfegyverkattogással, elsivíló aknával? Nem kúszott a baka a földön, ahogyan ’tanították neki. Láttam a vonalba váltásra vonuló katonát hetykem félrecsapott ’ sisak- j kai, mintha bálba készülné — s hozták vissza tíz perc múlva sdsa-k nélkül, véres ancca L

Tehát: megszoktuk, nem törődtünik vele.

De ha sebet kapott valaki, akármilyen vacak semmiséget, karba, lábikráiba, puha húsba: hi- ; deg víz ütött ki a tegbát- - rabbnak a horntokád is. Éjszaka jött a konyha a vo- , nalba, s a szakácsok kocsija vitte hátra a napközben megsebesülteket. De aki sántítva, kúszva vagy négykézláb mozdulni tudott, nem várta meg az éjjelt: Nem lehetett visszatartani: botladozott, vergődött hátrafelé. Hat köometerre volt az első kötözőhely. ..

Csak tetanusz injekciót adtak, mást nem tudtak kezdeni velem. De onnan már .sebesültszállító kocáival kerültem hátrább. Nem emlékszem a falu nevére, ahol operáltak. ' Arra sem, hogy barakkban volt-e a tábori kórház vagy iskolaépületben. Elaltattak a műtéthez, s fogalmam sincs, hány óra múlva eszméltem: vagonban ébredtem, szalmán, valaki a vá) lámát rázta, az arcomat pás kői ta:

— Magyarország ...’ — ezt súgta (de lehetséges, hogy kiáltotta).

Alagútban haladtunk. Piros lámpát láttunk — ez jelezte az országhatárt.

Hüsztra szállítottak. A börtönt rendezték be kórháznak. Ketten feküdtünk egy cellában. Két hét múlva, ahogy a front fokozatosan befelé szorult, Szatmárnémetibe kerültünk.

Közeledett, közeledett a front... Budapestre szállítottak. Az Abonyi utcai vörös köves iskolaépületben már két év óta működött a kórház. Helyi, hátorsfcágbeli betegek kórháza: vakbélgyulladás, lábtörés, sárgaság, gyoraorfekélyr Mi voltunk az első frontosok, koszos zubbonyunk mellén a tűz kereszt te). A teakonyhában, ae ápolószemélyzet szobaiba is sebesülteket fektettek, s a folyosókon operáltak. A sárgaság, a vesebaj, a lábtörés miatt fekvők fintorogtak tőlünk.

A

z első napokban még

magam voltam a szobában „frontos”. Rajiam kívül csak nyolcán feküdtek, s hol az egyiknek, hol a másiknak akadt valami kívánsága.

Ha Schrammel úrnak szüksége volt valamire: csöngetett, felült, s úgy vá- . akozott.

— Fegyelmezetlenség — mérgelődött. — Órákig hiáoa jelez az ember!

Neíiany nap múlva egy páncélos katonát fektettek je hozzánk. A fején sebesült, s akkora turbánt horgolt, mint egy mohamedán.

A nevét se tudtuk jól. De ia Schrammel úr lázongott, azt mondta:

— Majd Jövőre.

— Mit jövőre?!

— Akkor nyaralhat.

ért a front,. Schrammel ingatta a fejét rosszallóan:

—'■ Vészmadarak!

— Maga belehalna, ha vége lenne — mordult a páncélos.

— Ez a fegyelmezetlenség. ez . . . emiatt...

Akkora indulat feszítette, hogy nem tudta befejezni; a sebesült katona ezen nevetett a legjobban.

Két másik betegből is kipukkadt a csúfondároi jókedv.

s abban a pillanatban

I“1 felbődült a sziréna a kertben, s már kezditek is verni a folyosók’ végén fölfüggesztett vasdarabokat. Fölrántották a szobaajtókat.

Schrammel urat hordágyon kellett a légopincébe vinni

— mi, többiek, egymást támogattuk le.

Messze valahol bombáztak, s órákig tartott a csönd. Izzadtunk, elfogyott a levegőnk, kötéseket kellett váltaná.

Hogyan kendődött mégis?.- Föl se figyeltünk arra, hogy itt-ott már beszélnek. Ápolók, szakácsok, orvosok. Innen is, onnan is elindult a hír, hogy ... hogy: továbbmegyünk. Nyugat felé, Veszprémbe talán, az egész kórház; először a nehezebb betegek, aztán . ..

... A lépcsőkön fölfelé, amikor a folyosókon végre megint villanyt lehetett gyújtani és Schrammel urat előre vitték hordágyon, mi összekapaszkodtunk, s a be- pólyált fejű megállt a kanyarodéban a falnál:

— Kid van Veszprémben?

— kérdezte, s világított a szeme.

Értettem. a

Aztán a szobaajtóban újra megállt. Odainlett Schrammel úr ágya felé:

— Jobb is, ha elviszik.

Nem aludtunk el. De senki sem beszélt.

Később betoltak valakit. Délután amputálták, észnél volt, de mozdulatlan és teljesen érzéketlen: föl se fedezte még, hogy nincs lába.

Mondom, nem aludtunk el. A laktanya udvarán két éve fölállították a vesztőhelyet az úgynevezett katonaszökevények számára. Olyan tisztán láttam most a' süléiben ezt a gyászos alkalmatosságot, mipt akkor, ügyeletes szolgalatban, a folyosóról: salakdomb a fal előtt, egy szál deszka, semmi más. Cigánykatonat ho* zott be a készültség a városból; nem »szökött, otthon találtak rá, részegen aludt. Négyen alilak előtte: kivégzőosztag. Négyen a saját

Kakuk Tamás

KETTŐS CSEND.

szakaszából. Tegnap együtt kártyáztak. Három méterre álltak tőle, puskájuk csöve majd a fejét érte.

— Bajtársaim! Bajtársaim! — kiáltozott a cigány a salakdombon ....

Nem aludtunk. Schrammel úr feln.vögött. csöngetni akart csillapítóért.

— Veszprém?...

— Szükségük van légópa- rancsnokra — mondta a páncélos, katona.

Az amputált váratlanul ordítozni kezdeti: észrevette, hogy nincs meg a lába.

Nem aludtunk. Veszprém . . . Aztán ma jd tovább . . . Vagy . ..

Ba Kársaim! Baj társaim . ..

— hallottam a cigány kiáltozásét hangosabban ós -közelebbről, mint a , láb nélkül maradt katona jajveszékelését a szomszéd ágyról.

Reggel, »miikor ébresztő ürügyén ránk nyitottak: a bekötött fejű ült már az ágyban. Én is ültem. Néztük ‘ egymást.

— Na? — kérdezte.

— És te?

Schrammel úr nem ült fel. Csillapítóért nyögött.

... ö szerzett valahonnan ruhát, a páncélos katona. Űjségpapirosba göngyöltük tehát a zubbonyt, nadrágot, bakancsot, és levittük a Dunára.

Késő délután volt. Semmi szél nem fújt. Sötétedni sem akart. — Félsz? — szólalt meg társam; idegennek látszott így civielben.

Válaszolni nem tudtam, csak a vállám rándítottam:1

— Miért?...

B

eeresztettük csomagunkat, a katonaholmit a Dunába-, és azt hittem,, hogy ezzel a magara részéről befejeztem a háborút. Nem sejtettem, hogy négy irgalmatlanul hosszú hónap van még hátra, s hogy hányszor alszunk majd nyilvános óvóhelyen, mennyi hamis iratot kell szereznünk, és hogy télen az utca lesz a legalkalmasabb búvóhely.

Visszafordultunk a parttól, szembe a várossal. Ö turbánosan, bepólyált fejjel, én felkötött karral. A fekete ernyőkkel védett, háborús világításban úgy állt a város, mintha kapaszkodna, l\ogy el ne süllyedjen a sötétségben.

— Találunk barátokat... — intett a mellettem álló a fénytelen ablakok felé.

Beszélgetés Amerigo Tóttal

Amen go Tóttal szállásán, a Hotel Intercontinental .-tizedik emeleti lakosztályában találkozott a riporter es a fotós. Tot — zokniban jár-kel; súlyos poivneuri- tiszból lábadozik. Tavaly ilyenkor már-nrár féló volt, hogy munkájában is akadály ózni fogja a mozgásszervi bán tálam. most láthatóan sokkal jobban érzi magát.

— Akár csak tavaly, ez-! úttal is vendégkent taotáz- kodik Budapesten. Vaiojá- oan; vendégnek éribe má- gat itt, a Duna-pártop?

■— Ott épül a házam — mutat a túlsó oldal, a Vár jele. — Igaz, olyan 'csiga- lassúsággal épül, hogy tán fneg sem érem . . . Persze ez csak rossz tréfa, gondolom, nemsokára beköltözöm. S attól kezdve több időt töltök itthon.

— Azt mondta: itthon. Tisztán, akcentus nélkül beszél. Holott kerek ötven esztendeje él külföldön. Akad olyan külföldre szakadt hazánkfia. aki három-négy' év múlva már idegen hangsúllyal beszél. Mi a véleménye erről?

:— Látja, véletlenül mondtam, hogy idehaza; de hát igv gondoltam. Én fél évszázad után is magyarul gondolkodom. Szégyell je magát, aki néhány év alatt elfelejti az anyanyelvét! A legkifejezőbb. legtömörebb nyelv a magyar. Sok más nép menynyivel bonyolultabban, körülírtadban fejezi ki magát.

— ön tizenkét évvel ezelőtt egy Fejér megyei községnek, Fehervarcsorgonak

ajándékozta madonna-szobrát, amelyet azóta Csurgói Madonnaként ismémnek. Mi 'késztette erre?

—. Fejér megyei pacasat- gyérek voltam. Szüleim, nagyszüleien mind ott ellök - haltak- Igaz, amikor ismét ott jáptam. nyoma sem volt zsupfedeies mai iöhámmna k; apámat még a fasiszta időkben agyonverték, anyám iwánahelt. Elszakadtak a . kötelékek. A valóságos kötelékek. De bizonyos kötelékek eiszakíthaitatienok. Sem háború, sem tömeg- gyilkosság. sem ódon házak pusztulása nem elég hozzá. Ügy vagyok ezzel. ahogy Tompa Mihály megírta: nekem is két hazát adott az isten.

— OlaswcxrsEágban él. de

magyarul gondolkodik, szülőfalujában már egy göröngy sem a légi, mégis oda vezetett az útja; katolikus Madonnát és Kis jézust alkotott, a katolikus templomnak adta, holott ön reformátusnak született. Csupa egymásnak ellentmondó érzelmr, kötöttség. Össze- egyéz-téthető-e ee, valami harmóniával? És nem szült-e sértődöttséget, félreértett: az adományozás ?

—-A falubeliekben vén valami. ami jó értelemben régi: nem elemeznék, nem töprengenek. hanem örülnek, aminek örülni lé- hét. Alighanem örültek annak is. hogy' hírnevet szerzett fiuk idevalósinak vallja magát; hogy magyarul beszél es érez fél évszázad után is; es hogy híressé tette a környéket ajándékával. Bodajkiól k ide járnak a hívek!... Tudja, hogy nevezett engem egykort szív- béli barátom, Ví. Pál Pápa? Ká lómisfca kommunis - tarnak”. Így emlegetett: „A mi eretnek barátunk”. Nem pejoratív jelzőnek szánta. S ami kor a madonna GsurgóCyurkó Géza

Mire jó a tűz?

í.

Hull,

tengelyét töri a képnek. Hónap hava.

Árnyékos térkép Arcod.

Számolha Lallan szirom ereszkedik.

>2.

Hónap,

hava hull. Számol- hatatlan szirom.

A kép tengelyét Arcod

töri. Árnyékos térkép ereszkedik.

Neand Andor, a neandervölgyi ősember örömében akkorát ugrott, hogy majdnem visszakerült ismét a iá ra . . .

— ősemberek... ősemberek . . :! — sivította. —

Fölfedezterrva tüzet... Halljátok kissé meg hegyes füleitekkel torokhárigú. szavam... Lássálok mélyen ülő szemeitekkel, hogy én. Neand Andor, az ősember, fölfedeztem a tüzet!

— Az meg mit ugrál ott? * — makkantotta And Nea. a fáradt özvegyasszony, fölfigyelve Neand Andor üvöltöző örömére, de a horda tagjai nem válaszoltak az öz- ' vegyitek, hanem csak pal- tintgatták tovább a köveidet, fülük hegyét sem mozdítva a lelkes üdvözlésre.

— ősemberek! Társaim! Hfit nem látjátok? Tűz van. Van tűz. Fölfedeztem a tüzet — szökdécselt tovább egyre izgatottabban és reménytelenebbé is Neand Andor, de a horda látszólag nem figyelt rá. Mióta lejöttek a fáról, oly sok érdekes meglepetés érte óki-t, például g bunko kosznál*ta, a

patlinlgatás öröme, a hús íze, hogy olyan ősembert hülyeségekre, ami fényt ad, mint a nap fent, de mégis lent van, nem adott senki. Különben is Neand Andor abszolút laikus volt a hordában. Nem kapott soha semmiféle háitbaveregetö felhatalmazást, még arra sem, hogy pattintgasson ...

Obszi Dián, az öreg férfi, aki túl volt mái jóval a harmincon, régül csak fölfigyelt Neand Andor meg nem szűnő üvöltözéseire. Odacammogott hát a kétségtelenül meleget árasztó tűzhöz meg a lelkesen ugrándozó hordabeli feltalálóhoz.

— Mi ez?

— Tűz — mondta mar tagoltan Neand Andor.

— Mi az, hogy tűz?

— Ez — mutatott a feltaláló a tűzre.

— Mire jó? — kerdezte kicsit sajnálkozva gügye hordatársa fölött Obszi Dián.

Nem tudom . .. De föltaláltam! Van tűz — hajtogatta makacsul Neand Andor ...

— Nem tvdod, hogy mire jö? Akkor minek? — lépett közelebb a tűzhöz Obszi Dián, hogy megfogja és megnézze, mitől fényes, mitől meleg az.

Óriásit ordított, amint megégette a kezét. Először az ordításnál is nagyobb pofont adott a tűz feltalálójának, aztán fájdalmasan nyalogatni kezdte megpör- kölpdött kezét, maijd tűnődéssel folytatva, lelkes in- gyorral fejezte be.

— Én már tudom, mire

jó- ez — mutatott most már kellő távolságból és tisztelettel a tűzre Obszi Dián. — Húst sütni! — mondta megelégedetten az öreg férfi,. és elrohant, hogy a Neandervölgyi Feltalálók Hivatalához benyújtsa találmányát, amelynek a címe: Flambi- rozott pecsenye obszidian módra.

Neand Andor nevét régen elfelejtette volna a történelem és a tudomány, ha e sorok írója nem. őrizte volna meg nevét es tettet, rm, ne tttokor

ra kei-üllt, lejött Lékay János bíboros, imádkozott a szobor előtt; a helyi református pap is ugyanott mondott imáit, és amikor karon fogva elhagytuk, a templomot, éreztem, hogy mind- annyiam ugyanazért/ fohászkodtunk: békességes életért. Nem vagyok érzelgős alkat, de. .. Tudja, má fogott meg engem mifelénk, mármint Magyarországon? Az., hogy a világ egyre fázósebb esemér nvei között is jól, békésem élnek az emberek.

Amenigo Tot most 72 éves. Betegségéből lábadozik, tíl- dögél, föi-íölpattan, kinéz a sarkig tár* hatalmas abla- ' kon. Pontosain átél leniben,# a Táncsics utcában épül a háza. A sűrű, nyúlós ködben aligha vehetők ki a körvonalai, de ő már mintha odahaza erezné magát. Öt-vem éve, húszévesen, de messzire került szülőfalujátóL Igaz: Róma földrajzilag közel van Budapesthez; nyaranta sok magyar üdül odaát. mégis: Tóth Imre hite csak nagy sokára ért idáig. Akkor már Amerigo Tótként ismertek világszerte. Azóta tárlata volt a Műcsarnokban, kisplasztikái — a művész ajándékai — állandó kiállításon láthatóak a pécsi Janus Pannonius Múzeumban. A pécsi urán- városbam áll gigantikus mobilja, az 1967-ben tragikusam elhunyt Vladimir Komarov űrhajós emlékere. S akik még nem ismerik művészétét: április 18-ig a Vigadó Galéria emeletén nézhetik meg Amerigo Tot- Tóth Imre jellegzetes műveit: a Csurgói Madonnát, a Mag apoteózisát — azaz: e hatalmas. Európa-szerte páratlan méretű bronzreiíef részleteit —, a pécsi múzeumtól kölcsön vett kisplasztikáit, a római magyar kápolna Tot-relieíjeinék

másolatait.

— A Mag apoteózisa a Gödöllői Agrártudományi Egyetem dísztermének falára kerül: most a Képzőművészeti KiviteJező-vállalatyiál öntik, 160—180 darabból. Karácsonyra pedig a Magyár Posta bélyegen adta ki a Csurgód Madonnát, úgy tudom, egy évig forgalomban lesz.

Zárszóként egy kérdés:

— Ön az idén, aikár csak tavaly, a budapesti tavaszi fesztivál díszvendége. Mi a véleménye grről az eseményről?

— örülök, hogy leáldozóban, vannak a „tschiko&ch, gulasch, Piroischka, betjar” körben mozgó Magyairor- szág-képzetek. örülök, hogy végre rnásvalamivel csábít- juik a turistákat: a kultúránkkal. Ez méltóbban reprezentálja a magyar szellemet, mentalitást, ól-léket. Ez az, aminek jóvoltából valóban közelebb kerülhetnek egymáshoz a különböző nyelven beszélő emberek.

I Búcsúzunk. Ginfc Károly fotóművész lep be: 6 fotózta Tot niűcsairnokbeli tárlatát is 1969-ben; jó néhányszor járt már Rómában, most is oda készül. Tot új aspektusból világítja meg az ottani látnivalókat.

P. G.

(Nádor Ilona felvételei.)