Somogyi Néplap, 1982. április (38. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-02 / 78. szám
Nem sok választásunk volt Miért érdemes... Népfelenedő fainak, gyarapodó városok Megjegyzések egy tanulmányhoz — Mire lehetünk büszkék megyénk településfejlesztésében, és miért kell. miért érdemes mozgósítani társadalmi erőinket ahhoz;> hogy javítsunk a jelenlegi aránytalanságokon ? — Erre a közvéleményünket is erőteljesen foglalkoztató kérdésre keres választ Deákvári Dénes és Szigetvári György Az urbanizáció gondjai című tanulmányában. Az elemzés jól tükrözi egyfelől az elégedettséget, melyet nagyközségeink, kisvárosaink otthonossága, emberléptékű formálása vált ki, másfelől a megyeszékhely zsúfoltsága, illetve a kisközségek elnéptelenedése folytán kialakult feszültséget. Mivel e jelenség gyakori témája a hivatalos és társadalmi szervek fórumainak, talán megengedhető, hogy a méltatás során néhány észrevételt fűzzek a tanulmányhoz. A szerzők utalnak arra, hogy hazánk urbanizáltsági szintje az indokoltnál alacsonyabb, ezen belül Somo- gyé az országos átlag alatt van. Majd azt olvashatjuk, megyénkre épp úgy, mint hazánk más tájaira vonatkoztatva: — Ügy tűnik, nálunk tudatosan hátat fordítanak a falunak, elvonva fejlesztési eszközeit Kemény szavak, hangoztatásuk hétköznapi megnyilatkozásokban is gyakori. Lehet, hogy felfogásommal kisebbségijén maradok, de nem tudom elfogadni a tudatos leépítés általános alanyú \ ádját Még akkor sem, ha „ átgondolatlan, elsietett gazdasági és iskolai körzetesítésről magam is tudok. De azt sem, hogy minden falu néptelenedsk, és ezen nem elsősorban a népessége hanem az életképessége csökkenését értem. Kezdjük az utóbbival. Amikor a szerzők községekről beszélnek, egy kalap alá veszik a megye 232 települését, melyek országos viszonylatban kisközségeknek számítanak. De tekinthető-e námnk kisközségnek mondjuk Ba bocsa, Kethely, Nagyberki, Mernye, Kapós- mérő, Berzence vagy akár a társközségi szerepkörű öreglak? Hiszen nekünk mégiscsak somogyi mércével kell mérnünk. És tagadható-e, hogy milyen látványos fejlődésnek indult a hasonló nagyságú községek többsége, ha ez nem is volt — rrnnt ahogy a városokra és nagyközségre mondják a szerzők — töretlen. Nagyobb részük az urbanizálódás több jelével büszkélkedve munkát és letelepedést kínált nemcsak a helybelieknek, hanem a környék kisközségei lakóinak is, illetve segítették a megtartó erő növelését körzetükben. A gond elsősorban ott van, ahol ezt a szerepet nem tudták betölteni. Jól példázza ezt Puszta- kovácsi esete. Itt székel a tanács, a tsz központja, van óvodája, iskolája, orvosi rendelője — (igaz, az állás gyakran betöltetlen.). Ide járnak — egyebek között — a libickozmai gyerekek is. E, kisközség — bár a hatvanas évek közepén bekötő úttal gazdagodott -r- vezeti a legnagyobb arányban fogyó községek sorát: tíz év alatt 72 százalékkal csökkent a lakossága. Az eredeti elképzelés szerint a távozottak- nak Pusztakovácsit kellett volna erősíteniük, ha már egyszer elhagyják falujukat, de a költözés jórészt Marcaliba irányult. Reggelenként ugyanis buszra ült jóformán az egész család — a gyerekek Pusztakovácsiban. az egyik vagy mindkét szülő Marcaliban szállt le, mert csak itt kapott munkát. Sok oka volt tehát a lakóhelyváltoztatáshoz, és ha már elszánta magát — hátrányait is figyelembe véve — a járási székhelyt választotta. És Pusztakovácsihoz, illetve körzetéhez hasonló tájegység szép számmal akad a megyében. És kit illet a vád a kialakult körülményekért? Ki tehet arról, hogy a húsz év alatt 44-ről 82-re nőtt a pyegyeben az 500 lakos alatti települések száma? Valóban valami gigantomániás városfejlesztési igyekezet indította el és erősítette a leépítési folyamatot? Semmiképpen. Az okot gazdaságunk meghatározottságában, 6ajatos, az adott körülmények között törvényszerű mozgásában kell keresni. Bár lehet, hogy esetenként okosabban, nagyobb körültekintéssel fejleszthettük volna településhálózatunkat, de tudomásul kell venni, mielőtt a gazdasági, köz- igazgatási és kulturális központosítás miatt vádat emelnénk bárki ellen: az ipar- telepítés megalhthatatlanul maga után vonta a népesség varosba irányulását. Sajnos, ennek óhatatlanul áldozatul esik néhány kisközség de még inkább külterület. Én is sajnálom ezeket a gyakran nagy családként együtt elő. áttekinthető es jól összefogható falvakat, az üresen maradó lakásokat. De tessék csak végiggondolni a városlakók által hangoztatott jelszót: „mindenki maradjon a jelenlegi lakóhelyén!” E . követelés megvalósításához anyagi fedezetre van szükség. És legkevésbé a még viszonylag jó állapotban levő tantermek rendbehozásához. Bölcsődére, óvodára, jó közlekedésre — és mindenekelőtt egészséges ivóvízre van szükség. De miből? Egyet értek a szerzőkkel abban, hogy új bekötőutak építésével, településkörzetek módosításával javítani lehet a helyzeten. De ezekhez is pénzre van szükség. A tanulmány szerzői amellett foglalnak állást, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a községekre, ahol a megye lakosságának 64 százaléka él. Hiszen annak ellenére, hogy az ötödik ötéves tervhez képest hat százalékkal többet használnak fel a jelenlegi tervidőszakban a községek támogatására, még így is csaknem hétszer annyi fejlesztési eszköz jut egy városi lakosra, mint egy falusira. Javasolják — nagyon helyesen —, hogy az itt élőknek, egyéb támogatás mellett, az eddiginél nagyobb hitelkedvezményt kell kapniuk az építéshez, hiszen aránytalanul nagyobb terhet viselnek az erre vállalkozók. Mindezeket figyelembe véve is úgy vélem. hogy megfontoltan. változatlanul megkülönböztetett módon kell fejleszteni a községeket. gondosan mérlegelni a népességmozgásokat, jelenlegi és várhatóan módosuló valóságos szerepkörüket. A józan elemzés, a helyzetfeltárás — melyet alapjában jól szolgál e tanulmány — segíti a helyes irányú változást. Az illúziók kergetése viszont csak az elégedetlenseget, a feszültséget növelheti. Paál László — Ha újrakezdhetném...? Nem, nem így csinálnám. Elmennék én is a városba, tudja? „Valaki” lenne belőlem is — mondja a hetvenegy éves Tóth Márton bácsi. Nem elégedetlenül, mégis sóvárogva. — Ugyan, csak a szád jár! Ha meghagyták volna a földet, gazdálkodtál volna. De hogy a városba...! Ugyan mit kezdíél volna ott te?! — így az asszony. — Hogy mit? Tanultam volna, mindenfélét, mint a fiatalok! Előttük ezernyi a lehetőség, nekem viszont nem sok választásom volt annak idején. Ilyen világ sose volt még, az ember megkaphat mindent, ha eléggé akarja. — Hát igen, az unokánk például a .színművészeti főiskolára jár, fölvették egyből. Csak az egyszál fiunk maradt volna meg. jaj. Elvitte a betegség harminckilenc évesen. Egyedül maradtunk, nincs már nekünk senkink. » — Ne mondd már, a menyed meg az unokád az neked senki? Járnak haza rendesen. Egymásra licitálnak. — Csak az nem zsörtölődik, aki nem köt házasságot. Sokiat mérgelődöm az asszonnyal most i& Nem megbetegedett a télen? Képzelje, nekem kellett főzni! — Idevalósiak? — Nem, én Nagyszakácsiban születtem, de már egeszen pici koromban Sávolyra költöztünk anyámmal. Merthogy én szerelemgyerek vagyok, tudja? Anyám és a nagybátyáim neveltek. De bizony már tizenegy éves koromban be kellett állnom cselédnek az uradalomba. Amolyan „fuss ide, szaladj oda” gyereknek. — Hogyan bántak magával az uradalomban? — Nem panaszkodhatok, mert engem a nagyságos asszony is szeretett, még a szakácsnénak is meghagyta mindig, hogy a Marci rendes ebédet kapjon. Aki tisztességesen dolgozott, azt akkor is megbecsülték, a fizetsége is megvolt. Igaz, dolgozni napkeltétől napnyugtáig kellett, nem úgy, mint most. — Meddig cselédkedett az urasagnál? — 27 éves koromig, akkor elvittek katonának. Többször is be kellett vonulnom; közben, ha hazaengedtek, itthon dolgoztam, csősz is voltam az erdészetben. Nyáron elengedtek minket aratni: napszámba jártunk, hiszen a kenyeret meg kellett keresni a családnak. Végül fogságba kerültem, Bajorországba vittek. Talán furcsa, de ott bizony nagyon jó helyem volt, soha nem ittam vizet, csak gyüháromig négyezer bárányt nyírtunk meg itt, a Kaposvári Húskombinát sántosi juhtelepen. Ez az első munkánk az idén Somogybán. Innen Pest megyébe me- . gyünk, de előbb' még további kétezer állatot megnyírunk. Júliusig tart a szezon, itt azonban meg decemberben is lesz munkánk... Mint ahogyan a múlt év utolsó hónapjában is szükség volt Sántoson a brigádra : állategészségügyi előírás az állatok fertőtlenítő fü- rösztése, s kedvező hatás csak akkor varható, ha gyapjútól megfosztott állat részesül benne. — Hívásra házhoz megyünk, vagyis pontosan érkezünk a telepre — mondta a brigád vezetője. — Rendszeresen ide latogátunk, és ez azt mutatja, hogy elégedettek a munkánkkal... A gyapjút helyben szárítják. Tavaly mintegy 25 tonnányit értékesítettek a sántosi telepről a Gyapjú- és Textilanyag-forgalmi Vállalat kaposvári kirendeltségének. Az idei eredmények is biztatóak* március 23-ig hat tonna gyapjút adtak el az év elei nyírásból. Birkanyírók Túrkevéről Egy év alatt 25 tonna gyapjú Jól kell bánni a birkával; megérdemli, mert négyszeresen fizet — állította egyik juhász ismerősöm akkoriban, amikor ezt a négyszeri fizetséget tényleg behajthatta a juhász az állaton. Bevételhez jutott ugyanis a bárányhús, a gyapjú, a kilejt tej révén — mert annak idején a birkának ezt a „szolgáltatású t” is igénybe v ették —, es jó pénzért eladta a juhakolban felhalmozódott birkatrágyát. Ami a juhtartás értékesítési oldalát illeti, mostanára a hús és a gyapjú maradt meg biztos bevételi forrásként, ám a nyírást korántsem győzik önerőből a juhászánál rendelkező mező- gazdasági nagyüzemek: országjáró brigádokat bíznak meg ezzel a munkával. Több elektromos nyírógép is zümmögött a jókora pajtában — hol van már a régi nagyoiló. amely szaporán csattogott ugyan, de gyakran megsértette az állat bőcet yjíyankor fahamuval hintették be a »ebet)... vándorközösség „névadója” a Dolgozott a túrkevei Ra- programot ismertette: dics-brigád. A négytagú — Maratta 9-tói húszé®mölcslevet meg sört... Még asz- szonyt is adtak mellém, rendeset, takarosai; két évig éltem világomat egy háznál, 1946 januárjában jöttem haza. — Gondolom, maguk is kaptak földet. — Igen, négy holdon fogtunk a gazdálkodáshoz. Persze emellett is el . kellett járni fuvarba — volt ökröm, lovam is —, mert a szegény embernek mindig gürcölni kellett, ha a magáéban, ha-a máséban. Tanácstag is voltam sokáig, mentem „koldulni”, ha kellett, agitálni, mikor begyűjtés volt. Nem is akartam elfogadni a bri- gadvezetőséget, amikor megalakult a tsz, nehéz idők jártak akkoriban. — Nehezen indult be m gazdálkodás a szövetkezetben? — Hát, nem volt könnyű, az biztos. Mikor parancsolni kellett a nepeknek, beindítani a munkát a közösben. Mert oda akarta adni valaki is a kis földjét? Dehogy akarta, miért akarta volna. Nem azért mondom, jobb ez így, már nem kívánná vissza senki a régit, de akkor nem voltak olyan egyértelműek a dolgok. Akkoriban nem volt ennyi gép, csillogó-viüogó masina, verítékkel kellett megművelni a földet, nem látszott még olyan tisztán az előnye a közösnek. Sokat veszekedtem, vitatkoztam a néppel — úgy hiszem, nem haragudott meg rám senki, én viszont agyvérzést kaptam, belebetegedtem, mert száv- vel-lélekkel csináltam mindent, olyan bolond voltam. Pedig nem mentem el a pártiskolára, hiába hívtak. Annak idején beléptem a kisgazdapártba, ám nagyot csalódtam benne, s azóta úgy vélem: „csak úgy” is lehetek én rendes ember. Azt hiszem. így is tettem annyit a falum érdekében, mint más, tálán többet is valamivel. A tsz-ben később erdőkezelő lettem, ott dolgoztam egészen a nyugdíjig. Gyakran még éjjel is menni kellett, de legalábbis hajnalban indultam mindig az „anyjuk” mellől, és csak későre értem haza. Meg most is jönnek; hogy menjek, nézzek utána a faültetésnek, de nem hagyhatom itt betegen az asszonyt. Itt a kert, a malacok, valakinek el kell látni a házat. Pedig, mi tagadás, szívesebben járnám az erdőt. Mint ahogy a városba is szívesen indultam volna annak idején. De a hamuban sült pogácsa, a választás lehetősége a mostani fiataloké™ M. E. A MUNKAVEDELEMBEN Napi a vezeti felelőssége Sokszor szóba kerül munkahelyi es otthoni beszélgetéseken : mit tesz értünk a szakszervezet, hogyan védi az érdekeinket. Jó szándékú érdeklődés ez, amelynek tulajdoniképpen az a forrása, hogy a tagok nem mindig tudják, milyen sok munka testesül meg egy-egy, a dolgozók nagy tömegeire vonatkozó döntésben. Amikorra ez eljut a munkahelyre, mind a ikét oldalról — munkahelyi vezetők, szakszervezeti tisztségviselők — belefoglaltatták a maguk véleményét. Jó példának tartom erre a megyei tanács elnökének most készülő munkavédelmi utasítását. Nagyon fontos ez a dokumentum, ugyanis több ezer do&gozót érint a tanácsokon, a tanácsi vállalatoknál, a költségvetési üzemekben, az intézményekben. Egy évvel ezelőtt határoztak el a megyei tanács és az SZMT tisztségviselői a hagyományos megbeszélésükön a közös előkészítésit. A két testület szakemberei az utasítás tervezetének készítése közben kicserélték a véleményüket, sőt bezap- csölódtaik a munkába a Szakszervezetek Országos Tanácsának szakemberei is. Föilteheti bárki a kérdést, hogy szükség van-e ilyen széles körű előkészítésre. A válasz csak egyértelmű igen lehet. A szakszervezetek kongresszusa ehsimerte, hogy a rnegySr vezető testületéi egyre fokozódó mértéiben, és jobb színvonalon foglalkoznak a munkavédelemmel, s ami talán a legfontosabb, kialakították a munkavédelmet irányító tevékenységet. Most, amikor elkészült a megyei tanács elnökének utasítástervezete,' odakerült az SZMT elnöksége elé a megyei tanács általános elnökhelyettesé- nek előterjesztésében. Erre azért volt szükség, mert az utasítást csak az ehaöScseg egyeiewesevel mii kiadni. Ez a munkahelyek, a dolgozok érdekét szolgáltja. . Köztudott, hogy módosul- tak a munkavédelmi rendelkezések. A több mint másfél évtizedes, múltú szabályozási rendszer korszerűsítését 1980. január 1-vel a 47/1979/XI. 30. számú minisztertanácsi rendelet indította el, amely hazánkban első ízben határozza meg ilyen szinten a munkavédelem alap- és keretkövetei- ményeiit az egész népgazdaságra. Ezt aztán egyéb szabályozások is kiegészítették. A korszerűsítés lényege, hogy megnövelte a munkahelyi vezetók felelősségét Így például most már nem a munkavédelem, hanem az igazgató vállalja a felelősséget a beruházás üzembehe- lyezéiStóveL A hosszú etókészí teste azért volt szükség, hogy az elnöki utasítás megfeleli jen a mostani szabályozás szellemének. Dr. Müller Lajos, az SZJviT titkaira úgy foglalt állást: szerették volna ezt a nagyon fontos rendeletet jó! előkészítve, alaposan átgondolva az elnökség elé terjeszteni. Az alaposságra, a felelősségérzetre jellemző, hogy még mindig sóik észrevétel, hangzott el a testület ülésen — eppen a doicumentum h telessége. pontossága érdekében. A két testület megbízott tisztségviselői most egyeztetik a véleményeket, s ezek figyelem- bevételével készül el az utasítás végleges szövege. A példa jól mutatja, az egyetértés jogával így is lehet élni. Talán az üzemek, vállalatok, intézmények szakszervezeti bizottságai is tanulnak ebből. Akkor a dolgozók isi elismerik az érdekükben végzett tevékenységüket. Lajos Gésa f H. F.
