Somogyi Néplap, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

w»»'i SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Jivie nyíló ablakok paszta la tok szerzésében a somogyi táj is se­gített. Nyaranként hazajártam a szüléimhez Kaposvárra, s ilyenkor végigcsámborogtam az egész megyét, ilyenkor néztem meg minden történelmi és régészeti értéket. A kaposvári múzeum szakemberei ma is jó barátaim, a régiek és az újak egyaránt. Természetesen szurkolok a somogyvári ásatások sikeréért,' s remélem, hogy a Zamárdi mellett és Kapos­váron a hatvanegy es útnál végzett s még el­végzendő feltárások is jelentős eredménye­ket hoznak. Hadd szakítsuk itt meg a kronológiai foly­tonosságot azért, hogy közelebbről bemutat­hassuk dr. Trogmayer Ottónak egy módfe­lett jellegzetes vonását: a tudomány népsze­rűsítésének hajlamát. Abban az időszakban, amely beszélgetésünk és e cikk megjelenése között telt el, egy nagyszerű dokumentum-ri- portfilmet sugárzott a Televízió Múltba nyíló ablakok címmel. Az elmúlt évben*hazánkban végzett legfontosabb ásatásokról volt szó a csaknem hetvenperces műsorban, közöttük két somogyi feltárásról is. Ezt semmiképpen sem tarthatjuk véletlennek, hiszen a szakértő és a műsorvezető dr. Trogmayer Ottó volt. A nagy érdemekre szert tevő, németül és ango­lul is beszélő, a franciául írott szaktanulmá­nyokat biztonsággal olvasó régész nemzetközi kongresszusok rendszeres vendége és előadó­ja. Vajon miért vállalkozott a tudományos eredmények népszerűsítésére, miközben a ma­gyar tudóstársadalomnak egy — valószínű­leg a nagyobbik — része még mindig ide­genkedik az ismeretterjesztő publicisztikától, a mikrofontól és a kamerától? — Divattá vált mostanában a nosztalgia. Divat régies szabású ruhadarabokat viselni, Karády-lemezeket hallgatni és álmodozni. Van azonban ennek az úgynevezett nosztal­giahullámnak egy jó hatása is: az emberek egyre erősebben érdeklődnék a történelem, a néprajz, a régészet iránt Egyszóval — sokak szerint afféle lelki kalandvágytól, szerintem inkább a nemzeti identitás tudatosításának vágyától serkentve — elburjánzott a „múlt- kultusz”, amit nem el- és kiátkozni, hanem üdvözölni kell. Mert a múltba nyitott abla­kokból — bármilyen furcsa — a jövő felé pillanthatunk. Jövőnket építeni csak' törté­h a legfontosabb ásatásoktól a/. aprócska leletmentése­kig csaknem mindenre jut pénz. Munkásokat fogadni sem ördöngösség: Csongrád, Szegvár, Mindszent egykor a kubikosok hazája volt. A ré­gészetet tanuló egyetemisták — jórészt a címzetes docens­ként is munkálkodó igazgató diákjai — ugyancsak nélkü­lözhetetlen segítséget jelente­nek. Egyszóval: innen, az or­szág nyugati csücskéből néz­ve eszményiek a Csongrád megyei állapotok. Már szinte számon a kér­dés: lehet-e hát próféta valaki a saját hazá­jában? De nem teszem föl, inkább lejegyzem a beszélgetés közben elejtett tragikomikus "\ r OTTÓ TÍCKjM AYER I li DAS /i BRONZEZE1TUCHE i GRÄBERFELD AfcCHAÉOtQOCl DF, T*nr HUNGARÍAE L. öt« IAPE tényt: az igazgató, egyszersmind az országos jelentőségű ópusztaszeri ásatások vezető ar­cheológusa, negyvenezer kilométert autózott errefelé az utóbbi években, jórészt zötyögtető földúton, tengelyig érő sárban. Holott a távol­ság Szegedtől alig harminc kilométer. A mun­kának és a szenvedélynek két kocsija esett áldoza luL De hogyan is született a gondolat: feltárni végre tudományos alapossággal azt a helyet, ahol — a közhiedelem szerint — 896-ban első országgyűlésüket tartották honfoglaló eleink, s amelyet az utóbbi századokban számos nagy tudós*és poéta említett a magyar nemzeti ön­azonosság első jelképeként? Olyannyira, hogy az „új honfoglalást”, a földosztást is .itt kezd­ték 1945. március 29-én. Inkább fogorvosi rendelőre, mint komoly kutatásokkal foglalkozó tudós második ottho­nára emlékeztet bennünket a hangulat dr. Trogmayer Ottó irodájában Szegeden, az egy­kor Tömörkény és Móra által is igazgatott gyönyörű közművelődési palotában. A Csong­rád megyei múzeumok igazgatója még alig lepte át szobája küszöbét — most érkezett a József Attila Tudományegyetem bölcsészkará­ról, ahol címzetes docensként tanít — máris cseng a telefon. Valahol valamilyen becses­nek vélt tárgyat találtak, ki kellene menni leletmentésre. „Rendben van: egyik munka­társam rögtön indul!” Leül, rágyújt, maga mellé helyezi a hamutartót — nem, nem he­rendi porcelán vagy karlsbadi Moser-úveg, mint a hagyományosabb vezetői rezidenciák­ban, csak egyszerű pléhdoboz —, s némi nosz­talgiával, némi öniróniával megjegyzi: „Mos­tanában mindössze huszonöt-harminc Százalé­kos arányban lehetek régész....” Előhúzom a jegyzetfüzetemet. A kérdést is fölteszem, a fe­leletet azonban agresszív csengéssel „blokkol­ja” a telefon. A direktorhoz vendég érkezett Moszkvából, a borogyinói csata emlékmúzeu­szofukaron említi csupán. Holott ** ebbó! •származó, időközben ízléses kis kötetben is közölt következtetések szinte meghatározóik nemzeti önismeretünk szempontjából. Hiába dúlták föl e területet a talárok, hiá­ba építették át a templomot erődítménnyé a törökök, hiába volt a tűzvész és a nem min­dig hozzáértéssel végzett ásatás a múlt szá­zadban: az úgynevezett egyhajós templom, valamint a Közép-Európába.n csaknem párat­lannak számító úgynevezett szentgalleni típus — félköhös szentély a nyugati oldalon és négy kis oldaltorony — és a háromhajós bazilika Trogmayer Ottó által föltárt marad'ványai egyértelműen bizonyítják: a honfoglalás után közvetlenül már letelepedhettek itt őseink. Erre utalnak az árokrendszerek, a kolostor­maradványok is. A honfoglalók második-har­madik nemzedékének jelenlétét a környék há­rom .— eddig csak részben föltárt — temető­jében talált leletek is tanúsítják, elsősor­ban az egykori monostor területén kiásott csaknem ezer sír. Néhány S-alakú hajkarika — országalapító őseink kedvelt ékszere — a varkoc.sba fűzött sima aranykarika, íj és nyíl­vesszők, a XII. századból származtatható mankószerű, úgynevezett Tau-alakú pásztor­bot — feltételezhetően apátjelvény — és sok más tárgy, valamint építészeti díszítőelem utal a honfoglalásra s ad értékes támponto­kat a román stilus, a gótika, sőt a bizánci épí­tőművészet magyarországi hatásainak tanul­mányozásához, jó néhány eddig elfogadott ítélet felülvizsgálásához. Mindebből persze — a vezető archeológus többször is hangoztatja ezt, miközben a hajdani kerengő falmaradvá­nyain lépdelünk és egy-egy pillantást vetünk az egykori Szer mezőváros felé — korántsem szabad egyelőre arra a következtetésre jut­nunk, hogy valóban itt tartották volna első országgyűlésüket eleink. mából. „Ne haragudj; harmincöt-negyven perc múlva visszajövök.” Várok türelmesen: Moszkva összehasonlít­hatatlanul távolabb van Szegedtől, mint Ka­posvár. Közben jegyzeteimből ismét ellenőr­zőm elfoglalt riportalanyom személyazonos­ságát. Neve tehát: dr. Trogmayer Ottó. Gyer­mekkor és ifjúkor: Kaposváron — ahol édes­apja a megyei tanács pénzügyi osztályán dol­gozott megbecsült csoportvezetőként, s ahol ma is sok rokona, barátja él — és Komárom­ban. Életkora: negyvenhét év. Foglalkozása: régész. A doktori titulust huszonnyolc, a kan­didátusit harmincöt évesen nyerte el. Tizen­négy évig archeológusként dolgozott a sze­gedi Móra Ferenc Múzeumban, tizenkét éve igazgató. Csaknem száz cikke és tanulmánya jelent meg, közülük jó néhány külföldön. Ed­dig két könyve látott napvilágot, a harmadik nemrégiben került nyomdába. Legfontosabb kutatási témái: a neolítikum és a bronzkor a Dél-Aliöldön. A hetvenes években a Tápé mellett csaknem hétszáz bronzkori sírt tartal­mazó temető föltárásával és erről készített könyvével egy csapásra a szakma élvonalába került. S azóta ... De ne kottyantsuk ki idő előtt a lényeget! Az igazgató visszatért. A ro­hanás, a vendégfogadás, a tárgyalás közben sem felejtette el első, banális kérdésemet: miért és hogyan szánta el magát-a régészpá­lyára? — Középiskolásként belebolondultam az irodalomba és a színházba, magától értetődő­nek tartottam hát, hogy ilyen kurzusokra iratkozzam be az Eötvös Loránd Tudomány- egyetemre. Azután véletlenül becsöppentem László Gyula egyik előadására. A professzor — azóta atyai jóbarátom — hatalmas tudá­sa, pengeéles logikája és előadásmódjának él­ményszerűsége levett a lábamról, imponált az a biztonság, ahogyan két kézzel egyszerre raj-, zolt a táblán, közben pedig magyarázott. Át­iratkoztam hat az archeológiái szakra, la­— Néhai Erdei Ferenc — tudjuk, ő ennek a vidéknek a fia volt, s különösen szívügyé­nek tekintette Ópusztaszert — egyszer magá­hoz kért, és elmondotta: nemzeti emlékparkot szeretnének létrehozni itt. Múzeummal, a Feszty-kSrképpel, skanzennal, és természete­sen mindenekelőtt a templomromok bemuta­tásának lehetőségével. Kérte, derítsük föl, mennyi a valóságalapja az Arvonymustól Adyig oly sok kiválóság által említett legen­dának. Megérkeztünk. A rusztikus bútorokkal be­rendezett íogadószobában teázgatás közben az eddig végzett hatalmas munkáról beszél. A leg­csekélyebb büszkélkedés nélkül, inkább kel­lemes könnyedséggel, ha egy elismert tudós- nelmi hagyományaink, magyarán történelem ra vonatkozóan nem sértés a szó: kulturált formálta önmagunk ismeretében lehet. Ezért „lezserséggel”, mint mindig. Harmincezer fa­vállalom szívesen az ismeretterjesztést. Jó csemete elültetéséről és a vendégfogadó épí­érzés a nézőt vagy a hallgatót beavatni a tésének tervéről, a Feszty-körkép restaurálá­műhelymunka titkaiba, részesévé tenni egy sóról és a honfoglalás kor múzeumának létre­régi temető feltárásának, egy szép edény, egy hozásával kapcsolatos elképzelésekről. A ne- » értékes övcsat, egy ízléses bronzszobor meg- hézségekről, amelyek a ritkaságnak számító találásának. Olyankor érzi igazán a régész, parasztházak ide szállításával jártak. A gyer­hogy nemcsak a kiválasztottaknak dolgozik. mekeknek szánt kenderszövés-bemutatókról. A beszélgetést a gépkocsiban folytatjuk dr. Az évi hetven-hetvenötezer — ha a nagy­Trogmayer Ottó eddigi fő műve felé haladva, gyűléseket is figyelembe vesszük, száztíz­az Ópusztaszerre vezető műúton. A Somogy- százhúszezer — látogatóról. Csoportokról, ból érkezett, ezért lépten-nyomon összeha- amelyeknek tagjai koszorúkat hoznak Őpuszta­sonlításra kész újságíró irigyen jegyzi az ada- szer történelmi zarándokhelyére. A maga tokát: Szegeden kilenc régész tevékenykedik, munkáját — a templomromok feltárását — — Erre valószínűleg sohasem találunk bizo­nyítékokat. Tény azonban, hogy az egyik te­metőben sikerült a honfoglalók első nemze­dékének nyomaira bukkannunk. S ez már né­mi alapot adhat legalább az „országgyűlés” tényének a valószínűsítéséhez. Átsétálunk egy nemrég ide telepített öreg parasztházba: riportalanyunk az ősi haszná* lati eszközök birodalmában épp oly otthono­san mozog, mint saját vadásztei'ületén, az archeológiában. És lassanként elköszönünk. Előbb azonban egy Itellemes ismerkedés. — íme, tanítványom,'Vályi Katalin. Ö is kaposvári; jelenleg ő vezeti helyettem az ása­tást. Lám, összejött a dolog: Ópusztaszert ka­posváriak tárják fel! A Szeged felé vezető úton kocsikázva álmo­dozni kezdek ... Az arány tévesztés kockáza­tát is vállalva azon töröm a fejemet, nem kelne-e el néhány esztendő múlva, a munká­latok befejezése után Somogyváron is egy második Ópusztaszer? Múzeum régészeti re­likviákból, park, és akár a kenderszövés, a mézeskalácskészítés, a sárkányépítés lehető­sége is, egyszóval nemzeti zarándokhely, úgy, mint dr. Trogmayer Ottó eddigi főművében? I/cngyel András /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom