Somogyi Néplap, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-20 / 43. szám
évek két legjelentősebb képzőművészeti alkotása állta ki az idő próbáját. Az egyik Domanovszky Endrének az akkori Sztálin vasmű homlokzatára készített, a munkás-paraszt szövetséget szimbolizáló ragyogó freskója, a másik Somogyi József Martinász-szobra. . A Domanovszky-képtár főfalán elhelyezett nagyméretű olajfestmény is mintha a művésznek a várossal való belső kapcsolatáról tanúskodna. ez a „Martinász” — viliódzó fényekben fürdő alak a kékeszöld háttér előtt — már 1959-ben készült, nem megrendelésre, s egyike azoknak az alkotásoknak, amelyek élete vegéig közel álltak az alkotóhoz. Mert a dunaújvárosi tárlatot kizárólag' azokból a grafikákból, tanulmányokból és festményekből állították össze, amelyek Domanovszky műterméből valók, amelyekkel tehát ő maga vette magát körül élete utolsó éveiben. Otthont kapott a Domanovszky-hagyaték Domanovszky Endre. a kétszeres Kossuth-díjas, Munkácsy-díjas kiváló művész spha nem rendezett műveiből gyűjteményes kiállítást, erre csak most, nyolc esztendővel a halála után nyílt lehetőség, amikor születésének 75. évfordulója alkalmából hagyatéka állandó otthont kapott. Domanovszky Endre hagyatékát — száznál több grafikát, vázlatot, festményt, s tucatnyi nagyméretű gobelint — 1931-ben vásárolta meg a Művelődési Minisztérium. s a Fejér megyei Múzeumok Igazgatóságát bízta meg azzal, hogy a művész munkáit emlékmúzeumban helyezze el, ismertesse meg a nagyközönséggel. Az emlékmúzeum létesítésére a dunaújvárosi tanács vállalkozott, s egy toronyház földszintjén, több mint hárommillió forintos költséggel két kiállítási helyiséget alakíttatott ki. A dunaújvárosi Domanovszky- képtár első tárlata a napokban nyílt meg. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen Dunaújváros adott otthont a Domanov- szky-hagvatéknak. Az ötvenes években monumentális feladatokkal megbízott Domanovszky egyike volt azon keveseknek, akik a kötelező sematizmus időszakában is képesek voltak maradandó müvet alkotni. Ö maga érzelmileg is kötődött ahhoz a városhoz, ahol az ötvenes A Domanovszky-képtár első tárlata természetesen nem adhatott helyet a gazdag hagyaték egészének, de a kiállított művek illusztrálják a művész életútját, küzdelmét a húszas évektől haláláig. Ez a kiállítás hat hónapon át fogadja a látogatókat, majd a Fejér megyei Múzeumok Igazgatóságán tárolt művekből felújítják a képtár anyagát. A hagyaték bemutatásának kizárólagos joga a dunaújvárosi múzeumot illeti. Sajnos, a képtár méretei nem teszik lehetővé Domanovszky nagyméretű gobelinjeinek kiállítását, de így is alkalmas arra, hogy a látogatókat egy sor Doma- novszkyval kapcsolatos elő- itélettől megszabadítsa. Aczél Gábor Női portré Szénrajz-tanulmány a Dunai Vasmű homlokzatát díszítő freskóhoz Vallató Géza HIRDETMÉNY Pillantásod pilléje messzire szállt. Elmentél te is. Az éj ezüst poharában magaddal vitted a holdat és a tündérek hajából szőtt eget. És aki utánad szökött, magával vitte az utolsó kéve napsugarat. Hogy elmentél, megjött hirtelen az ősz, villáz- ní, a völgy mélyén kazlazni a ködöt, szaglászni az- elnémult madarat. Hogy elmentél, óiomtégláiból felépült a csend, és véres plakátján hirdetni eljött az est: hajnalra ideér a kígyószavú szél, és fészkéből felkereng lomhán a hóhomály. Danyiil Rudij Lány, evezővel A iHIa immár elvi magaslatra emelkedett. — Én adom a pénzt — jelentette ki nagy hangon a park igazgatója. nekem van jogom megrendelni, mit kérek érte. Ragaszkodom hozzá, hogy úszónö legyen... — De miért ragaszkodik hozzá annyira? — értetlenkedett Guszakov, a szobrász, aki viszont lányt szeretett volna formálni, evezővel a kezében. — Előirányozták , számunkra a fürdőmedence építésére való összeget — mondta kényszeredetten az igazgató —, csak éppen nem sikerült megkapnunk. Nos hát azt szeretném, hogy a látogatók lássák az úszónö szobra alapján: valamit azért mégiscsak léptünk már ebbe az irányba. — Fusermunkát nem végzek — förtyant fel Guszakov. — Azt csinálom, amihez ihletem van. — Csináljon, amit akar — tárta szét két karját az igazgató. — Csak azt ne felejtse el, hogy lány evezővel, nem szerepel a tervelőirányzatunkban. A művész hazament legénylakására. bement a hálószobába, amely a műterem alatt volt, s leült a márványtömbre. Ez a vita kibillentette folyamatos alkotói hangulatából, és csak olaj volt a tűzre az egész értetlenség. Azért is meg akarta mutatni az igazgatónak, hogy olyan alkotást hoz létre, amely még Rodin kalapácsára is méltó lenne. Három teljes napon át dolgozott, és dolgozott, amíg megszületett vésője és a kalapácsa alatt az a szobor, amilyen minden művésznek csak egyszer adatik meg az életben. Különösen jól sikerült az evező, A lányszobor leginkább talán az éppen népszerű táncdalénekesnőre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy még nagyobb hatást tett az emberre. Guszakov beleszeretett a szoborba. A legkedvesebb szavakat suttogta neki, s első ízben ereszkedett térdre élete folyamán, hogy megváltja szerelmét. Szerette volna belelehelni a lelkét a szoborba. S nini, egyszer csak megmozdult a. szobor, megnyíltak hideg ajkai, és így suttogott: — Mi ez, mi történik velem? — Gyönyörűm, szerelmem! — kiáltott Guszakov — lé, élelem értelme, min- denségem! — Te ki vagy? — ráncolta márványhomlokát a lány. — Én alkottalak — mondta komolyan Guszakov. — Koszi — mondta a lány. Lelépett az emelvényről, és odaült Guszakov mellé: —- Látom, nagyon megviselt vagy — mosolygott rá. — Csak ne idegeskedjél... — Légy a feleségem! — tálalt ki egyszerre mindent Guszakov, — Még nem ismerjük egymást eléggé — szabódott a lány. — Bejelentkezünk az anyakönyvi hivatalnál. Mire sorra kerülhet az esküvőnk, addigra alaposan megismerkedhetünk. — Jó. Akkor belegyezem — pirult el a lány. Mielőtt még kinyitott volna az anyakönyvi hivatal, Guszakov elővette a szekrény mélyéből a női ruhákat, amelyek a válása óta ott hevertek, s azt mondta a lánynak: — Öltözz fel, kedvesem! .— Miért? — kérdezte a lány egy márványszobor gyermekdedségével. — Mert ez a szokás — e* saját kezűleg segített neki, hogy ruhába bújjon. Kézen fogta, elmentek az anyakönyvi hivatalba, onnan átmentek egy vendéglőbe, vettek valami ennivalót, hogy megünnepeljék az eseményt. A nehéz evező mindeközben állandóan bele-bele- akadt a szemközt jövőkbe, s a lány akarata ellenére bizony zavart okozott. Elcsodálkozva a lányon, a járókelők sértően kezdték méregetni a szobrász különös alkotását. Guszakovot persze ez feszélyezte, és megkérdezte a lánytól: — Mindig így fogod hordani ezt az evezőt? Dobd a csudába! — De hiszen ez lehetetlen, édesem — mondta elhalkuló hangon a lány. — Te alkottál engem ilyennek. — Vagyis az egyik kezed állandóan foglalt lesz? Hogyan fogod akkor a piacról hazacipelni, amit vásárolsz majd? — Ne nyugtalankodjál, kedvesem — mosolyodott el bizonytalanul a lány. — Majd csak boldogulok egy kézzel is. A szobrász elgondolkodott, s arra a következtetésre jutott, hogy hármójuk szövetsége, ö, a lány meg az evező, nem lesz valami jó dolog. „Hahah, az igazgató mégiscsak jobban ismeri az életet, mint én” — sóhajtott magában. „Mégiscsak úszó- not kellett volna alkotnom.' fordította: Konozek József) Házimuzsika Az elmúlt őszön Jénában járva néhány napig felettébb zenekedvelő család vendége voltam. Esténként muzsikaszó töltötte be a házat: három kislány ült a hangszeréhez. A legkisebbik csellózott, a középső furulyázott, a legidősebb, már felnőtt lány, zongorán kísérte őket. A szülők, az időnként betoppanó vendégek és a család három kutyája elmélyült gyönyörűséggel hallgatták a játékot. Ez a 30— 60 perces esti hangverseny a béke és derű idilli hangulatát adta a háznak, a bensőséges, meleg körre még visszagondolni is kellemes. Pedig a család minden tagja dolgozik vagy tanul, a sietés, időhiány náluk sem ismeretlen fogalmak, csak éppen „nem élhetek muzsikaszó nélkül”. Nálunk a muzsikáló családi kör eléggé ritka, ha elő is fordul, inkább csak szakmabelieknél. Többnyire „munkának” tekintik ők is a zenét, türelmes gyakorlásnak, lehetőleg elvonulva a többi családtag hangtávolából. Lehetséges, hogy mi magyarok túlzottan gyakorlatias emberek vagyunk, túltengő realitásérzékünkkel a szórakozást is munkává változtatjuk, és csupán a hasznosság fogalomkörébe eső dolgokra szánunk időt? Nálunk az sportol, aki versenysportot űz, és az zenél, aki a hangszeréből készül megélni. Persze vannak „élvezők” is. Hiszen a hangversenytermek megtelnek, a lemezek elfogynak, gyermekek tömege tanul zenét; s a zene mégsem árad bele eléggé a családok életébe, hogy ott összetartó erővé váljék, kioldja a családtagok idegeiből a fáradtságot és elfeledtesse a napi gondokat. Akik együtt muzsikálnak, nem ve- szekszehek vagy legalább is ritkábban teszik, s talán az apró bosszúságok sem hangolják úgy le őket, mint a lélek süketségében élő embereket. — Még több zenét?! —sóhajtott fel erre némely szülő, aki borzadva gondol arra, hogy időnként mi várja . otthon. Csakhogy zenélő otthonnak bajosan nevezhetnénk az olyant, melyben a serdülő gyerekek íaldöntő erővel bömböltetik a tánczenét, miközben a felnőttek futnak, amerre látnak. (ízlésüket, de még beszédtechnikájukat is rontják ezzel a fiatalok, mert a modern tánczene ritmusához sehogy sem illik a magyar nyelv prozódiája, s aki sokat hallgatja, beszéd közben is úgy ejti a hangokat, s úgy helyezi el a hangsúlyokat, mintha a föld túlsó oldalán tanulta volna a magyar nyelvet.) Nem, a házimuzsika közösséget jelent, rákapcsolódást egyazon „hullámhosszra”, es legalább is a befogadás azonos érzelmi, hangulati töltését. Mert a befogadás, a közös hallgatás is lehet hazimuzsika, ha a család körülüli a magnót, s a lemezjátszót. Ám innen már csak egy lépés az aktív zenélés, hiszen mindenki birtokában van a legősibb és legeredetibb hangszernek, a saját hangjának. Énekelni mindenki tud, ha akar, ha szeret, és ha kicsit megerőlteti magát. Kottaismeretet, akárcsak betűvetést, mindenki tanul az iskolában. (De ha nem tanulna is! A népdal, a maga páratlan szépségében, olyan emberek ajkán született, akik aligha ismerték a kottát, mielőtt a gyűjtök ^jegyezték volna dalaikat.) Különös rejtély, hogy miközben zeneoktatásunk tanulmányozására a világ minden tájáról hozzánk jönnek a zenetanárok, s a Kodéi,y-módszer szellemi exportunk egyik legbecsesebb kincse, a zenekultúra mégsem hatja át egész népünket, sőt a többség beéri a leghígabb zenei táplálékkal, végigélvén az életet anélkül, hogy egyáltalán tudná, mit veszít. A rejtély titka talán éppen a családi éneklés elnémulásában kereshető, az elszökött bölcsődal hűlt helyén. Az iskola a legjobb módszerrel sem pótolhatja — ezen a téren sem —, amit a család elmulaszt. Az iskola indítást adhat, s ezt többnyire meg is teszi — kivéve, ahol eredeti szöveg helyett még mindig klapanciákat énekeltetnek a ■ népdal dallamára —, de ez az indítás csak akkor eredményes, ha az énekszóval hazaérkező gyermeket nem a néma otthon várja, hanem a közös dalolásra kész család. Ha aztán akad valaki, aki legalább egy furulya erejéig hangszerrel kapcsolódik a közös éneklésbe, lendületessé varázsolja a házimunkát, vagy ha a család lemezjátszó segítségével igyekszik dalkincsét növelni és az ének tisztaságát erősíteni: már ki is alakul a házimuzsika szokása és áldásos hatása. Nincs botfülű gyermek — állította Kodály, s valóban, ha az adottságok különbözők is, a hallás fejleszthető, a zene / értését, szeretetét mindenkiben ki lehet alakítani. Az ezért fáradozó szülő nagy kincset ad gyermekének, s a kincs mellé a daloskedvű, vidám órák szívmelengető emlékét is. Nem állítjuk, hogy „aki a zenét szereti, rossz ember nem lehet”. Lehet. Csak éppen a zenét kedvelő rossz emberek előfordulása sokkal ritkább, mint a jenét nem kedvelőké. Már csak azért is, mert a zene üdít, frissít, jókedvre hangol, és a boldog emberek aligha törekszenek arra, hogy másoknak ártsanak. Akik házimuzsikától zengő otthonokból indulnak az életbe, azok olyan erőtartalékot hordoznak, amelynek birtokában megbirkóznak a megpróbáltatásokkal is. És ez több annál, mint hangversenylátogató, zenekedvelő, művelt felnőttekké fejleszteni gyermekeinket. Fontos az is. De mi boldog, tiszta szívű és erkölcsű, közösségi embereket szeretnénk nevelni, ehhez pedig elengedhetetlen az érzelmi kultúra. A házimuzsika ezért jelent minőségileg mást, sokkal többet, mint akár a leggondosabb zenetanítás. Bozóky Év# Barcs János: Hallgat a holt ág Rigók énekelnek; fölsüt a Nap, nyárfák kontyára varjú-had száll. Áthidalva a roskadt partokat — a szökött költő után kiabál. Alszik a táj. kemény az éjszaka. Kolbászt füstöl már minden fala. Dőlt pajta falán egy rozsdás kasza s az alvégen csikordul egy' kapu. Megszökött költő érkezett haza; talpa alatt cupog téli sár. Visszatért. Elmúlt már a haraga. Nem mondják rá „somogyi betyár”'! Nem! Az emlék megszökött, messze szállt Zátony bokrain zúzmara van... Hallgat a holt ág, vén medrében áll, a fűzbokrain jégvirág pattom. Mit csodálkozol?! Rég így ismered. Itt tanultál halászni lopva... Itt simult hozzád első szerelmed: — s irigységből megsárgult • bodza. Barcs, 1981. december 21.
