Somogyi Néplap, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-03 / 28. szám
SZUPUDI ANDRÁS Nyitott kapu möaött Egy délelőtt Drávatamásiban A hónap műtárgya A Szépművészeti Múzeum új szerzeménye, egy agyagból készült görög edény tartó állvány a hónap műtárgya februárban. Csere útján, Münchenből került a múzeum antikosz- tályára. Lelőhelye ismeretlen. Egyik példánya az eredetileg főként bronzból készült, majd mind gyakrabban agyagban is utánzóit edény tar tó állványoknak, amelyekre alul félgömb alakú széles üstöt helyeztek. Az állványokat így főzéshez vagy forraláshoz is használhatták, de leginkább fogadalmi ajándékul valamely szentélyben állították fel, vagy halott kísérőjeként a sírba tették. Ritkábban a házban őrizték dísz- vagy emléktárgyként, akár magukban. akár a rájuk helyezett edénnyel együtt. A múzeum példányin nincs nyoma semmiféle égésnek, ez arra utal, hogy dísztárgyként használták. A Magyar Nemzeti Galériában Mihály Rezső Izolda című tusrajzát állították ki a hónap műtárgyaként Mihály Rezső a gödöllői művészcsoport tagja, a szecesszió sajátos magyarországi változatának, képviselője. A századforduló táján autonóm műfajjá vált grafika e művésztelepen is vezető szerepet kapott. Az illusztrációs rajz nagy mesterei: Kőrösföi-Kriesch Aladár, Nagy Sándor és Kozma Lajos mellett érett grafikussá Mihály Rezső. Grafikai stílusa a gödöllőieken kívül az angol Beardsley művészetéhez kötődött erősen. A Trisztán és Izolda történetét felelevenítő, 1910 előtt készült tusirajz-soroza- tának egyike a hónap műtárgyaként kiállított Izolda. A 40x29 centiméteres tusrajz halvány színezése ellentétpárt alkot a háttér komor feketeségével. így érzékeltetve a közelgő tragédiát. Adataink vannak arról, hogy Bartók Béla szántén a legősibb és legtovább élő népi hangszerek közé sorolta a dorombot — bihari és má- ramarosi gyűjtőútjain találkozott vele. Ügyanígy más követői is rendre beszámoltak arról, hogy miféle dorombtípusokra leltek. Mivelhogy e modern korban a hagyományos kovácsolást fölváltotta a nagyüzemi termelésre alapozott fémipar, újabban a dorombok is sorozatgyártmányok- ká egyszerűsödtek: öntik és nem kopácsolják. Egy-két hagyománytisztelő dorom- bosmesrter azért máig űzi az ősi ipart, köztük az a Kecskeméten élő és dolgozó Szi- lágyi Zoltán, aki föl-föltű- nik a vásárokon, búcsúkon dorombjait kínálgatva. Vevője — úgy hírlik — mindig van. Mert. mégiscsak más olyan patkónyelvet pengetni, amit egy hagyományos kovácwműhely parazsa izzított vénöare. és nem holmi tnmeerüki.rmt került a tolaj- .ionrttwie. . , Minden községnek megvan a maga központja. Egy bolt, egy kisvendéglő, egy templom' — egyszóval az a hely, amelyhez mindent viszonyítanak. Drávatamási- ban ilyen a szociális otthon. Még az út is oda vezet; mögötte már „a világ vége” következik. A szociális otthon Balaton-parti üdülőre emlékeztet. Több épületből áll, közöttük utak húzódnak, a hó alatt virágágyások rejlenek, s még ebben a lucskos időben is rend és tisztaság van mindenütt. Belül — konyhával, étkezdével együtt — egy másod-harmadosztályú szálloda színvonalán van. Pedig beteg emberek laknak itt, tizennyolc évestől jó nyolcvanasig. Az otthon 1957-ben nyűt meg. akkor negyven gondozottat helyeztek el benne. Az első betegek a barcsi otthonból és Berzencéről jöttek. Tizennégy év múltán aztán az épületben hetven férőhelyet alakítottak ki, s utána már gyorsabban ment a bővítés: 1976-ban száz, 1989-ban pedig százharminc rászorulónak adhattak otthont Tíz évvel ezelőtt egy betegre három négyzetméternyi alapterület jutott, jelenleg több mint hat. Az intézethez jókora kert és szántóterület is tartozik, és saját sertéshizlaldájukból kerül a hús az asztalra. — Tavaly mosodát, szárító helyis éget építettünk, az idén elkészül a kazánház — mondja Milicz Miklósné, az otthon vezetője. — Klubot, kávézót, büfét is létesítünk, i a gazdasági épületek kerítései is felújításra szorulnak. Látni kellett volna, micsoda munka folyt itt tavaly! Betegek, ápolók, irodisták együtt keverték a maltert, együtt húzták föl a falakat. — Vigyáz Is mindenki mindenre — teszi hozzá —, hiszen keze munkáját jobban megbecsüli az ember. A betegek által végzett munka .évente több százezer forint értékű. A lényeg azonban az, hogy szívesen csinálják: örülnek, ha segíthetnek. Az intézmény évente ötmillió forinttal gazdálkodik, ebből majdnem egymillió a betegeknek kifizetett munkabér. A tapasztalatok szerint a drávatamási szociális otthon a hasonló jellegű in14. Mindezt el kell érnem negyvenéves koromra, ha a fene fenét eszik, akkor is. Tudom, sokan vannak, akik huszonévesen már a saját házukban ülnek és 1500-as Ladát vezetnek az országutakon. Szerencséjük van, irigylem őket, mert volt, van apjuk. Az én apám semmi sem adhatott, mert meghalt. Egyéves voltam, amikor meghalt. Anyám három gyerekkel maradt egyedül. Jóságos nagynéném magához vett, hogy könnyítsen anyám sorsán. Az öreglány nem kényeztetett; kora reggeltől késő estig dolgoztatott, mint egy lelencgyereket. Megszolgáltam a kosztot. Persze, anyám előtt szépen, kedveskedve beszélt velem, máskor meg szidott, hordott. Méé anyámra is becsmérlő megjegyzéseket tett néha. s amikor emiatt a sírástól fuldokolva tiltakoztam, mogyoróvesszővel vert. Így segített engem fölnevelni. Sokat tanultam kölyök es kamasz koromban. tézmények közül Magyarország egyik „legnyitottabb” intézete. A szó szoros értelmében, hiszen a kapu tárva- nyitva várja az érkezőket, s akinek a faluban akad dolga, nyugodtan kisétálhat. — Kapcsolatunk van a Somogy megyei Tervezővállalattal, a barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezettel, a darányi gépműhely szocialista brigádjával, a fűrészüzem vöröskereszteseivel, a barcsi 19. számú gyógyszertár dolgozóival, a Dráva szövetkezet varrodájával. A gyógyszertáriak és a drávatamási KISZ-esek sok egyéb segítség mellett' még társadalmi munkában is dolgoztak itt; a barcsi téesz buszt ad a kirándulásokhoz, s földet használatra, mi pedig minden évben egy hetet segítünk nekik a burgonyaszedésben. Moliére-egyfelvonásosok az Ódry Színpadon Az Odry Színpadon a napokban Major Tamás osztálya bemutatja Moliére Kényeske- dök és A képzelt beteg című színmüvét. Képünkön: Molnár Ildikó, Németh János, Zil- lich Beatrix. Turgenyev levele magyar ismerőséhez A szovjet-or ősz irodalom a pécsi sajtóban Milicz Miklósné közben vendégeket vár Barcsról; a kézműipari vállalat vezetőit. Ez év novemberében adják át Kastélyosdombón az átalakított szociális otthont, amely igazgatásilag majd a drávatamási intézethez tartozik. A tervek szerint az ott lakók bérmunkát végeznek a kézműipari vállalatnak, s egyszerűbb munkákat a darányi fűrésztelepnek. — Persze akad gond, de ez elsősorban a dolgozókat és a lakosságot érinti. (Kétszeres a gondja Milicz Miklósáénak, hiszen 6 Drávatamási községi párttitkára.) Rendkívül rossz a buszközlekedés, a dolgozók nagyon nehezen jutnak el az otthonba. Akik semmiképp nem tudnak időben érkezni a munkahelyükre, azokért az intézet kisbusza megy. Ünnepnapokon egyetlen járat van, de az sem a megfelelő időben közlekedik. Megtörtént már, hogy a drávatamási gyerekeket az otthon járműve vitte Darányba iskolába, mert nem érkezett meg a busz. Ebédidő. Gőzölgő leves, friss galuska és pörkölt. A gondozottak a palacsintát és a gombócot kedvelik leginkább, de hát nem egyszerű feladat két szakácsnőnek egyszerre ezer darabot gyúrni, kifőzni. Étkezés után szieszta a társalgóban. Van, aki köt vagy horgol; egy férfi a Magyar Nemzet leg- frisebb számát böngészi. Jól érzik magukat a drávatamási otthon lakói. Például azt, hogy ahány ember, annyi féle, s hogy a munka nem nevel ugyan szép testet, de aki megbarátkozik vele, nem kényszerül gyalázatosságokba. Nem válik talpnyalóvá. Nem tapos el másokat az érdekei miatt, de őt, magát sem akarják elüldözni a helyéről, mert az igazi emberpróbáló munkáért senki sem vetélkedik. Engem nem kellett és most sem kell noszogatni. Könnyen legyőzöm a fáradtságot, s ha nem mindig ugyanazt kell csinálnom, még élvezem is a munkát. — Igyon — biztatom — kihűl a forralt bor. — Egészségére! — emeli a poharát, aztán a pult felé fordul. — Papa, hozzon még valamit! Dénes bácsi megmozdul a homályban. — Mit? — kérdezi reszelés hangon. — Mit? — néz rám Gyuri. — Barackot — mondom határozottan. — Négy fél barackot, papa! — Negyet?! — Hogy ne kelljen olyan sokszor fölébresztenünk. Az orosz irodalom klaszszikusainak eddig számon nem tartott < fordításaira bukkantak a korabeli pécsi sajtóban. A kutatások nyomán most kiderült: a me- csekalji város polgársága mindig is nagy érdeklődést tanúsított a kortárs orosz írók és költők művei iránt Ennek köszönhető, hogy a XIX. és a XX. században sok orosz irodalmi alkotást fordítottak magyarra Pécsen, s több mű minden más magyarországi fordítást és közlést megelőzve jutott el a város olvasóközönségéhez. A tanárképző főiskola orosz nyelvi tanszékének munkatársa, Hajzer Lajos docens egy évtizede kutatja már az orosz, illetve az orosz-szovjet irodalom jelentkezését a pécsi sajtóban s több irodalomtörténeti ér- dekességű fölfedezést tett. Megtalálta Turgenyev 1873- ban Karlsbadban írt és a Pécsi Naplóban 1926-ban közzétett német nyelvű levelét, amit addig a szovjet irodalomtörténészek sem ismertek. A levelet Jánosi Engel József pécsi gyárosnak küldte, akivel a híres fürdőhelyen ismerkedett meg. Tudomásunk szerint ez az egyetlen ismert kapcsolat a nagy orosz író és egy magyar ember között. Dénes bácsi villanyt kapcsol, mert a gyertyacsonk már jó ideje nem világít. Komótos mozdulatokkal tölti a pálinkát. — Lassan hazaballaghatnánk — mondja, miután letette elénk a poharakat. — Még egy kicsit, papa. Jólesik néha elbeszélgetni. — Tőlem lehet — feleli az öreg —; nem azért mondtam. Visszamegy a pult mögé. A villany égve marad. A havas eső már nem csapkodja az ablakot. Gyuri két ujja között poharat tart, szórakozottan tologatja az asztalon. összeráncolt homloka mögül — érzem — kikívánkoJik még néhány mondat. A zöld sopianae-s doboz után nyúl, kiráncigál belőle egy cigarettát. — Csalódott bennem, mi? — szól váratlan éllel. — Én?! Miért? — Egy piti, pénzéhes pali vagyok, gondolja. Igaz? Meggy új lom a cigarettáját. — Semmi más nem érdekéi, csak az anyagiak — A pécsi kutató nyolcvan olyan írást talált az ' 1945 előtti pécsi sajtóban, amelyek Tolsztojhoz kapcsolódtak. Többségük híradás a nagy orosz író életéről vagy recenzió egy-egy jelentős műről, s több elbeszélése is olvasható. A tanárképző főiskola kiadta a Hajzer Lajos által összeállított Tolsz- toj-bibliográfiát — ebből kitűnik, hogy a magyar vidéki városok közül talán sehol sem fogadták olyan élénk Dorombolni a macska szokott — ezt minden kisgyerek tudja. Ám dorombolni tud az emberfia is — ezt viszont mindazok a nagylányok és nagyfiúk állíthatják, akik a mostanság oly divatos táncházakba járnak vagy más hasonló alkalmakkor hallgatják a citera, a tekerőlant, a hegedű, a bőgő húrjain, no és a doromb fémnyelvein előcsalogatott talpalávalót. A doromb ugyanis ősi, ám újabban ismét népszerű pen- getős hangszer, amely — nyilván innen az elnevezés folytatja konokul. — Ezt gondolja. Igaz? Nem szólok. Fülelő csend ül közénk. — Igyunk! — javaslom, hogy megtörjem a csendet. Gyuri kutató tekintettel néz a szemembe. — Akármit gondol, igaza van — mondja csendesen. — Ha a mostani önmagamat nézem, én sem mondhatok mást: pénzhajhász! Mégpedig a legelszántabb fajtából. Ez van. Hajnaltól késő estig egy dolog foglalkoztat: hogyan lehetne pénzt, még több pénzt keresni. Már rühellem a vasárnapot, ha nem mehetek valahova dolgozni. A szabadságomat is olyankor veszem ki, amikor alkalom kínálkozik a pénzkeresetre. Én nem tudnék hetekig tétlenkedni egy Szakszervezeti üdülőben; idegesítene, felbőszítene a semmittevés. Persze a feleségem szeretne néha elutazni valahova. Üdülni, szórakozni. Megértem. De neki is meg kell értenie, hogy miért mi^záj még néhány évig erős akarattal, szorgalmasan dolgoznom. Az ö érdekében, de még inkább a gyerek érdekében. Azt akarom, hogy mindene meglegyen, és örököljön utanam. (FolytatMÜL) érdeklődéssel a Háború és béke szerzőiének műveit, mint a Mecsekalján. A bibliográfia említ olyan Tolsz- toj-elbeszéleseket is, amelyeknek magyar fordításai eddig ismeretlenek voltak. Az évtizedes kutatómunka eddigi eredménye: Tolsztoj három, Gorkij és Andrejev két-két, Puskin. Csehov, Garsin és Nyekraszov egy- egy művének olyan magyar fordítása, ‘ amiről korábban nem tudott a szakirodalom. — tényleg úgy mormog, mint amikor a jó meleg kályha mellett kellemes álmaikról „tudósítanak” a cicák... Hogy milyen is ez a mély zengésű névvel fölruházott hangforrás? Nem kell hozzá sok fantázia, hogy elképzeljük. Tulajdonképpen apró fémpatkó, amelynek közepéből rezgő nyelv nyúlik ki, mégpedig olyan nyelvecske, amelynek a végét derékszögben meghajtották. S hogy miféle módon lehet ezt a nyelves patkócs- kát megszólaltatni? Ügy, hogy az illető muzsikus egyszerűen a szájába veszi, bal kezével a fogsorához szorítja, s a jobb kezének valamelyik ujjával elkezdi pengetni a végén meghajlított kis nyelvet. Tulajdonképpen ennyi az egész, mert a lélegzés során ki tóduló levegő a doromb szárai között úgy összesúrű- södik, hogy haladtában — akárha fütyülünk — hangot is ad. A két lemezár közé illesztett nyelv pengetésével ezt a hangot szabályozni lehet: mind magasságát, mélységét, mind pedig ritmusát illetően. Ilyen egyszerű hangszer tehát a doromb. Így nem csoda, hogy az emberiség már igen-igen régóta tudja, hogy e szájba illesztett patkófélével egészen jól lehet muzsikálni. Néhány száz esztendeje „megsiaelídült”, sót a muasi- kaszerető, -értő városi polgárság kedvencévé lett igaz, nem kevés zenetörténeti bú- várlás árán, de az is kiderült: Beethoven egyik tanítványa számos dopombver- senyt vetett. kjottapapírn Carl Euleinstein pedig úg> vált ismeretessé mart. a dorombjaiét Paganinije. Ambrus Ágnes A doromb
