Somogyi Néplap, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-28 / 23. szám

Pedagógus vagy „csak” óvónő? Gyakran halljuk a rádió­ból, tévéből, olvassuk a la­pokban, óvónők és pedagó­gusok. Miért e megkülön­böztetés? Azért, mert 3—6 éves korú gyermekekkel fog­lalkozunk? Mert csak 24 nap a szabadságunk? Mert több a kötelező óraszámunk? Mert kevesebb a fizetésünk, mint az iskolában dolgozó peda­gógusoknak ? Folytathatnám a kérdéseket, de úgy érzem, fölösleges. Inkább idézem a Pedagógusok Lapjának er­ről szóló írását: „Tekintsék végre mindenütt az óvónőt is a tanítóval, tanárral azo­nos értékű pedagógusnak. Ez és ne az ellenkezője- tükrö-v zödjék a felelős vezetők meg­nyilatkozásaiban, a sajtó­ban, a tömegtájékoztatás- ,ban”. Foerster, a század ele­ji neves pedagógus írja: Egyetemen előadni mester­ség, középiskolában tanítani feladat, de elemiben és óvo­dában dolgozni: művészet”. Az óvoda sajátos feladato­kat ellátó, önálló alsó fokú nevelési-oktatási intézmény, amelyben a szocialista tár­sadalom igényeinek megfe­lelően tudományos meg­alapozottsággal gondozzuk, neveljük, oktatjuk a 3—6 éves gyermekeket. Már az 1941-es években így fogalmazott Kodály Zol­tán: „Az óvó munkája nél­külözhetetlen, nemcsak a? egyéni, hanem a nemzetne­velés szempontjából is. A leggondosabb családi neve­lés sem adhatja meg, amit az óvó nyújt; — az emberi közösségbe való beilleszke­dést ... a magyar élet szám­talan visszássága egyenesen a közösségi nevelés hiányá­ból ered. A magyar gyermek későn vagy sohasem tanulja meg, hogy nem magunkért élünk, hanem egymásért”. Meggyőzően fejti ki, hogy a „nevelésben a 3—7 éves kor sokkal fontosabb a. követke­ző éveknél. Amit ez a kor elront vagy elmulaszt, ké­sőbb helyrehozni nem lehet. Amit itt tanul a gyermek, sohasem, tudja elfelejteni — vérévé válik. A gyermek mindent megtanul, ha van, aki tanítani tudja . . Nagyon szép az óvónői munká, mert a gyermek egész óvodás korára jellem­ző a különös kedvesség, a nyíltság, az őszinteség, az érdgk nélküli ragaszkodás a felnőttekhez. A gyermek gyors léptekkel halad, értel­me nyiladozik, aktivitása, önállósága bontakozik. kö­zösségi magatartása napról napra fejlődik, szívesen ba­rátkozik, képessé válik arra, hogy tájékozódjék a világ­ban, és kapcsolódjék sző­kébb, majd távolibb környe­zetéhez is. A 3—6 éves korú gyermek érzelmei pillanatról pillanat­ra változnak, uralják tevé­kenységét, viszonyulását tár­saihoz, a felnőttekhez. Az óvónő számára nem könnyű ez a korszak, mely tele van érdeklődéssel, kíváncsiság­gal makacssággal, daccal, ..énközpontúsággal”. Éppen ezért a nevelés nagy problé­mái ebben a korban jelent­keznek, hisz ahány gyermek, annyi személyiség. Bár rpár nincs olyán mértékben rá­szorulva a felnőttekre, mint az előző életszakaszokban, igen erősen ragaszkodik az óvónőhöz. Minden szülő tudja, hogy a kisóvodás rendkívül aktív. nagyon szeret ugrálni, «sa- ladgátai, mozgásigénye ki­meríthetetlen. Az óvónőnek átgondoltan, tudatosan meg kell tervezni, szervezni a gyermek mozgásigényének levezetését, különböző moz- gásos és versenyjátékokkal. A gyermek aktivitásának legfőbb területe a játék, ko­moly, életszerű tevékenység, melyre meg kell tanítani a gyermeket, hogy. tudjon el- níélyülten játszani, hogy közben fejlődjön kreativitá­sa, kézügyessége, alkalmaz­kodó képessége. A 3—6 éves gyermek igen nagy utat tesz meg ebben a korban a. beszédíejlődésben is. Nagyon lényeges számára az óvónői beszédmódéi!. Már ebben a korban megfigyel­hető, hogy mechanikus em­lékezete igen jó. értelemsze- , rű emlékezetét az óvónő irá­nyítja, különböző tevékeny­ségeken (testnevelés, kör­nyezet, matematika, ének­zene, ábrázolás, irodalmi fog­lalkozásokon keresztül). Az óvónő egyik legfontosabb te­vékenysége — az iskolára előkészítés — ma már tár­sadalmi igénnyé vált. Az óvodáskorra jellemző sajátosságok „dióhéjban” ar­ra utalnak, hogy az óvónő a nevelés-oktatás folyamatá­ban a családi házzal együtt­működve fejleszti a gyermek személyiségét, azaz fontos nevelői munkát folytat. Mél­tán igényel hát az egyéb oktatási intézményekben mű­ködő pedagógustársakhoz hasonló megbecsülést, egy­séges, megkülönböztetés nél­küli elismerést. Bíró Gynláné vezet6 óvónő KÖNYVESPOLC Szférák és mocsarak Azt mondja Konsin: 1971­ben egy moszkvai külváros­ban: „Odafönt, az eszmék szférájában, ahol mintegy vé­get ér a logika, az ember kö­teles teljes őszinteséggel gon­dolkodni. Nem tettetheti ma­gát, nem hazudhat, nem ala- koskodhat. Egyszerűen köte­les tisztességes lermi, mert tudja, hogy a felfedezéseit la­boratóriumok százai fogják ellenőrizni.” Tudósi hitval­lás a tisztességről. Csakhogy a tudós is emberből van, és péha kénytelen a szférákból a mocsárba csöppenni, iszap- birkózást folytatni a körül­ményekkel, a mikrokörnyezet kicsinyességével, a kollégái — illetve vezetői — érdekek­kel. Ezt a drámát írta meg új kisregényében Ven janiin Alekszandrovics Kaverin, a már-már pátriárkái korba ér­kezett szovjet író. A mű cí­me: Kétórás séta, a könyv a Kossuth kiadó újdonsága. Szerzőnk írói pályájának kezdetétől a tudományok vonzásában élt; néha egészen a fantasztikumig merészke­dett Mint a Szerapion testvé­rek csoport tagja erélyesen tiltakozott is, amikor termé­szettudományokban otthonos­ságot eláruló, sőt hoffmanni hatást mutató prózájáról Lumc bírálatot írt sürgetve a cselekményes kalandre­gényt... De azért 1926-ban ezt az igényt is kielégítette A banda vége című, NEP- korszaki „alvilági” regényé­vel. (Igaz, akkor meg már ez számított „botránynak”.) A kor tudósait, íróit ábrázolta 1929-es munkájában, amely­nek a , címe is sokat elárul: A botrányhős, avagy esték a Vasziljevszkij szigeten. Azért sorolom újá állomásait, hogy világosan érzékeljük, melyik volt az első olyan műve, amelyben erre a témakörre — a tudósok lombiknyi'vilá­ga — rátalált. ”A botrány­hős ,.lehetett az. Termé­szetesen írt mást is, hiszen egyformán otthonos az elbe­szélés, az ocserk, az esszé műfajában. Ifjúsági regényét; a Két kapitányt magyarul is kiadták. írt a második világ­háborúról, illetve' a személyi kultusz éveiről. Nyitott könyv című trilógiája viszont ked­ves témakörének áldoz; tu­dósi környezetben játszódik. Űj kisregényére, a Kétórás sétára is érvényes, amit ma­ga így fogalmazott^ meg egy ízben: mA téma mindig ugyanaz. Egymáshoz közelál­ló emberek két különböző táborban...” A Biológiai In­tézetben érdekek ütköznek. A tehetségtelen, jellemtelen ve­zetőhelyettes Oszkolkov meg­próbálja manipulálni az európai hirű tudós osztályve­zetőt, Konsint, aki a már idé­zett hitvallás szellemében igyekszik élni. Osztályvezetői munkájára pedig két alap- elv érvényes: a méltányos­ság és a nyilvánosság. Konsin tiszta ember, s ha magyar volna, még így is jellemez­hetnénk : „nehéz ember” ... Sem a magánéletben, sem közügyekben nem tűr megal­kuvást. Nem hajlandó az inT tézmény vezetőjét „bevenni a boltba”, azaz a tudományos eredményeket publikáló munkacsoport tagjának, noha emiatt nem utazhat külföldi konferenciákra. Oszkolkov pszichomanipu- látori tevékenységének hatá­sára egy egész osztály — az intézmény szíve! — mondana föl, Konsinnal az élen. Ez a radikális mag az, amely biz­tosíték arra, hogy a dolgok végülis megalkuvás nélkül rendeződjenek. De addig, amíg ez bekövetkezik, Kave­rin regényében plasztikus élességgel jelenik meg az a belső hatalmi és presztízs- harc, amely annyi munka­helyre, jellemző. S nemcsak tudományos körökre, hanem a legkisebb tantestületre, té- eszre, üzemi munkahelyre, hivatalra is gyakorta. Ügy gondolom, a könyvnek e része a legfigyelemreméltóbb. Mert a befejezése erősen mií-t vi, mar-már a deus ex machi- n a ügyetlen alkalmazása. (Váratlanul kiderül, hogy Oszkolkov afféle kártya bar­langot létesített nyaralójában, és elviszi a rendőrség.) Kon- sin tehát győz, és nem pirru- szi győzelem ez. Társat is nyer ezekben a nehéz napok­ban korán elhunyt felesége évtizedekig betöltetlen helyé­re. Valahogy mégsem happy end-nyugalmú befejezés ez, hiszen az oszkolkovok bárhol, bármikor reinkarnálódhatnak. A kisregényt Nyiri Éva ele­ven stílusú, rendkívül találé­kony fordításában olvashat­juk. Leskó László Első lél a pusztán - és a sokadik Beszélgetés marasztaló tervekről Gázlópusztára igyekszünk, s ha vállalnánk,- hogy térdig hóban gázolva gyalogoljunk százötven-kétszáz métert a fehér lepelbe takart mezőn, talán megsimogathatnánk az élelemkeresésbe belefá­radt, hóágyon fekvő őzek valamelyikét. Vagy ha ki­nyitnánk aZ autó ajtaját, esetleg nyakon csíphetnénk egyet az út mentén kapis- gáló, s tova se röppenő fá­cánok közül. Távol a lakott településektől, a télen, is for­galmas utaktól a veszélyte­lenség csöndje hívja-ma- rasztalja őket. Hogy bántó- dásuk itt is eshet? Viszont itt találják meg azt. amit keresnek; tehát kockáztat­nak. Gázlópusztán mindössze öt család él. A közigazgatási központ Gölle, orvoshoz is oda járnak, a postát viszont Fonóból hozzák — reggel kilenckor már itt az újság. Valamikor — nem is olyan régen — még több dolga volt a postásnak, mára csak ennyi maradt, pedig a kö­rülmények igencsak megvál­toztak! Viszonylag jó út ve­zet a településre, van villa­nyuk, a „fonói glóbuszból” kapják a csapi vizet. Gázion gyakori a ki- és betelepülés. A puszta „legfrissebb” lakói Vargóék. Városból költöztek ide, ez az első telük az új otthonban. Egy újsághirde­tés nyomán került sor a hurcoikodásra. A holmit át­menetileg egy volt cselédla­kásban helyezték el, néhány hónapig laktak ott, majd birtokba vették a tangazda­ság «zolgálati lakását. Ittbe­szélgetünk a fiatal házaspár­ral, — Nagykanizsáról kerül­tem Nagyatádra. Megnősül­tem, három gyermekünk van. A sütőiparban dolgoz­tam, a feleségem képzettsé­ge szerint ápolónő, és előző­leg a kórház volt a munka­helye. Rosszak voltak a la­káskörülményeink, ezért fi­gyeltünk föl a gazdaság új­sághirdetésére: munkaválla­lót kerestek a gázlói sertés­telepre, lakásmegoldással. Ügy állapodtunk meg, hogy a leendő lakásunkat még meg se néztük, ugyanis meg­nyugtatott bennünket a szó­beli tájékoztatás: Nem csa­lódtunk ... Két tágas szoba, konyha, fürdőszoba várta őket; a helyiségekben tűzhelyek, a falak frissen festve, a teraszt rövidesen hozzáépíti a ház­hoz a gazdaság brigádja. — Havi kétszáz forint lak­bért fizetünk, s még az ide- száüításunkról is gondoskod­tak — mondta a fiatalasz- szony. Három gyermekük kö­zül a legkisebb még nincs hároméves, a két * nagyobb Góllébe jár iskolába, ahol napközis ellátásban része­sülnek. Édesanyjuk nem kis büszkeséggel mutatja az ok­A szabadidő a családé — így tartják Vargáék leveleket, melyeket már eb­ben az iskolában kaptak, ő maga jelentkezett munkaal­kalomért a kerületvezetőnél, hogy tavasszal, ha lejár a gyes, kereshessen. Férje reg­gel hétkor kezd, négykor vé­gez a sertéstelepen, a sza­badidő a családé. A szépen berendezett otthonban ilyen- ke«- a gitán is lekerül a fal­ról; jut idő beszélgetésre, játékra a gyerekekkel. — A bolt itt van a szom­szédban, s mindent megka­punk, ami a konyhára, a háztartásba kell. A kenyeret másnaponként hozzák Igái­ból — ezért néha még Fo­nóból is hozzánk jönnek, olyan jó —, friss tej pedig naponta érkezik Dombóvár­ról ... . — Hogy mi a tervünk a jövőre nézve? —kérdez visz- sza Varga Károiy. — Gaz­dálkodni szeretnénk a gaz­dasági munkám mellett. Ser- téshizlalással, de' inkább te­nyésztéssel foglalkoznék. A malacokért szép árat fizet­nék. , — A ház körül is akad dolgunk — mondja a fiatal- asszony. — Éikelne egy vi­rágosáért, fenyőt is ültet­hetnénk. .. Az első té! után az első tavasz következik Vargáéi­nak Gázlóban, s hozzákezd­hetnek terveik megvalósítá­sához; elérkezik a gyökerve- , rés ideje a pusztán. S hogyan élnek azok, akiit már „tősgyökeres” pusztala­kóknak számítanak? Szabó Mártonék okkal vallhatják magukat azoknak, hiszen ilyen településen töltötték életük javát. Ök is hasonló lakásban laknak, mint Var­gáék, csak éppen másfél szo­básban. A háziasaony hellyel kí­nál a jómódról tanúskodó lakásban, s közben megis­mertet, családja történetével: — Én már tizennégy éves koromban kezdtem a mun­kát, rmpt szerződött nö­vénytermesztő munkás Bara­nyában, az akkori Saefttegáti Állami Gazdaságban. Cso- bakpusztán laktunk. Hatvan­egyben ott mentem férjhez, hatvanötben kerültünk ide. A férjem T álom pusztán traktoros, tavaly kapott ju­bileumi jutalmat. Itt lakdfe a pusztán az öccse >*. az édesanyjával... Hogy a Szabó házaspár mindkét tagja részesült már Kiváló Dolgozó kitüntetés­ben, ez azt mutatja, hogy a gazdaság elismerte példás szorgalmukat. A nagyobbik lányuk férjhez ment; Fonó­ban laknak, onnan jár Ka­posvárrá dolgozni, a cseri ABC-be. A kisebbiknek ugyancsak a megyeszékhe­lyen van a munkahelye. — Jó itt, a pusztán. Ta­valy még lajtban hordták ide az ivóvizet, most meg már a fonói glóbuszból nyomják. A kövesút a hat­vanas évek végén épült; ad­dig bizony magunk sütöttük a kenyeret, kemencében. So­káig laktunk egykori cseléd- házban, de közös konyhában nem főztünk már. Egyébként én látom el a pusztát külön­féle áruval. „ Ugyanis hetvennégytől Szabóné a gázlói kis vegyes­bolt vezetője. Ötvenezer fo­rintos árukészlete van, ha­vonta negyvenezer forint kö­rüli forgalmat. bonyolít le. Ez ad neki elfoglaltság leggel fél héttől fél tizen­egyig, előtte és utána pedig a jószág: háromfiöko6 disz­nóólát építettek, s évente átlagosan otven hízót értéke­sítenek. Hogy honnan ehhez a takarmány? Az illetmény­földről, vásárlásból, no és a lányáék is rendre odaad­ják nekik a háztáji termést Fonóból. Jó itt a pusztán! Szabóné kijelentését Vargáék meg­alapozott tervei megerősítik. S hogy ilyen itt az élet. azt igaz, támogatással, de mégis­csak maguknak — a szorgal­muknak — köszönhetik. Hernesz Pertnc Szóval csalt azt akarom mondani, hogy alávaló piszkos egy ember volnék ha azt szólnám. meg, aki mindig a legjobbal akarta a falunak, aki so­hasem a saját érdekében prédikált. A szekérvárat én nem gúnyolódásképpen em­lítettem. Megmondtam a papnak, magának is, hogy hagyja már azt a szekérvá­rát, ne azon járjon folyton az esze, hogy száz évvel ez­előtt, mit csináltak rosszul az eleink, hanem nézzen egy kicsit körül a mai vi­lágban. Tiszteletes úr, ké­rem, szóltam (említettem, hogy elég gyakran beszél­getünk mi, ketten), minek gyötri magát még mindig ezzel a régi históriával, mi­nek azt a szekéryárat foly­ton fölemlegetni, hol van az már?! Aztán, en »Mon­dom magának, tanulatlan paraszt a tudós papi ember­nek, hogy azon sem érde- mes^ ám annyit töprengenie, hogy mi lesz ezzel a falu­val, amikor mi már nem le­szünk, hogy élve marad-e vagy meghal, hogy az uno­káink kijárnak-e majd nya­ralni, meg kedvtelésből sző­lőt kapálni vagy búza, ku­korica terem majd a főut­cán, a házak helyén ... Én úgy vélem: ha utódaink azt látják, hogy érdemes megtar­tani. mert haszon származik belőle, ne búsúljon, megtart­ják. Ha megéri nekik, hogy itt éljenek vagy hogy hétvé­genként ide kormányozzák az autót, ne féljen, életben ma­rad a falunk. De ha úgy hoz­za megint a sors, hogy csak a téglát és a cserepet lesz ér­demes elhordani innen,' hát akkor elhordják a téglát és a cserepet, tiszteletes uram. Az atoiso darabot is el­hordják, ebben megnyugod­hat. És hiába minden prédi­káció, nem lesz többé Va- dos, az biztos. Én emlékszem, tiszteletes úry hogy maga mennyit prédikált valamikor a rokoni házasságok ellen. Mondja, hányán fogadták meg a tanácsát! Akadt-e olyan gazdalegény, aki a ma­ga szavára felbontotta az el­jegyzést és hagyta, hogy más kezére jusson az unoka- • húga birtoka? Csak egyet említsen, tiszteletes úr! Ugye, nem tud? De 'mihelyt oda­jutottunk, hogy a föld kö­zös tulajdonba került, sen­ki sem akart' többé házas­ságot kötni a vérrokonával. Az öreglegények is egymás után megnősültek ... Már akinek érdemes volt. Az­előtt őket is. meg-megm tette a szószékről, hogy miért nem alapítanak csaladot, miért nem szaporítják a falu la­kosságát ... A W*z megala­kulása után nem kellett őket biztatni. Abban az időben, amikor az agitátorok mo­lesztálták a népet, egy ilyen tsz-szervezővel leültem be­szélgetni. Ö mondta cpersze az is lehet, hogy az' újság­ban olvastam), hogy a szö­vetkezeti gazdálkodás azon­kívül, hogy jólétet hoz majd a falunak, előbb-utóbb meg­változtatja az. embereket, is. Tán jobbak lesznek, gondol­tam akkor. Törődnek egy­mással, segítik egymást. Nem hajszolják beteggé, nyomo­rékká magukat, családjukat egy-egy darab földért. Kihal belőlük a kapzsiság, gondol­tam, mely minden gonosz­ság oka a világon. Hát nem egészen így történt, uram. Maga is tudja, a jómód meg- * van. Fizet a tsz, fizet a ház­táji. De hogy az emberek jobbak lennének? Nem let­tek jobbak, tiszteletes uram. Mindenki csak a pénz után szalad, senki, semmi sem fontos igazán, csak az anya­giak. Beszélhet itt mór akár ki akármit. Csak a penzsza vara figyelnek, mert manap is csak a pénz beszél a leg- hangzatosabban tiszteletes uram. Nézze a fiatalokat! A saját gyerekeit vagy az enyi- meket nézze, vajon lesz-e ezeknek nyugovásuk valami­kor? — Te aztán ne szaptdd a gyerekeidet! — csattan föl Irén néni. — Nélkülük sose lett volna házad ... — Nem érted, mit beszé­lek — legyint Dénes bácsi. — Ki bántja a gyerekeidet? Igazán nincs okom rá. Csak sajnálom őket. — Sajnálod?! Hát szeren­csétlenek, nyomorékok ezek ?! Nézd csak! Sajnálja őket! Ahelyett, hogy büszke lenne rájuk! Egészséges, jó kiállá­sú mindegyik. Van szakmá­juk, megállják a helyüket a munkában. Jó természetűek, családszeretőek. Méghogy sajnálja őket..; — Ahogy mondom, Irén. — De az isten szerelmé­re, miért!? (Folytatjuk.) mm ............ if—m—) iii ini I, pi jMfiwi .fi^ , i j I ;i ■)" jw j 1,11, iww, I »', I;», w ■,h, i ■■ v>i, / »•/»\</,//,'////,//;•/,'//*,//,//,//,*/,//,'//'////,//,«/,*',»;I»*/,>*,•!*;!>;,»/»'/>//» .........................................

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom