Somogyi Néplap, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-17 / 14. szám
Változás várható Tab közművelődésé életében — látszatra — nem történt semmi. Nem érkezett vendégszereplésre világhírű társulat, nem vezettek be hetedhét országra szóló újításokat és nem omlott ösz- sze a Zichy Mihály Művelődési Ház sem, legföljebb az elektromos hálózat vált itt- ott veszélyessé és a beázások nyomán romlik lassacskán az Ybl-díjas építész .műve. Egyébként" nem kavarta föl az állóvizet sem kő, sem apró kavics. A mélyben azonban mégis változott valami. A művelődési otthonba, amely korábban gyengébb munkájával váltotta ki a lakók elégedetlenségét a hatezres településen és az öt társközségben, új igazgatót szerződtettek. Tíz jelentkező közül választották ki a huszonhat éves fiatalembert, tavaly augusztusban. A jövevény — legalább egyelőre — nem tartozik a tapasztalt „csoda népművelők” kicsiny csoportjához. T evékenységének rövid időtartama szükségszerűen óvatosságra inti a szemlélőt. Valami mégis megváltozott a művelődési otthon házalóján. Felolvadt a jégréteg, amely korábban elválasztotta egymástól a kulturális intézményt és a közönséget. E nyúlfarknyi idő is elegendő volt a korábbi felfogás cáfolatához, mely szerint minden [baj oka a közönség igénytel sége. Csupán annyi történt, hogy az ifjú igazgató „tisztelgő látogatásra” jelentkezett a nagyközség tizenegy üzemének és vállalatának vezetőinél. Azóta kiderült, hogy sokféle szellemi foglalatosságra van igény. Egyre-másra érkeznek a javaslatok, ötletek az igazgatóhoz szóban és írásiban. Klubot szeretnének alakítani a gyermekgondozási szabadságon levő kismarnak, sorjában hozakodnak elő az egészségügyi, háztartási, gyermeknevelési témákkal, amelyekről előadásokat szeretnének hallani. Klubalapítási szándékot jelentettek be a mezőgazdaságban dolgozó értelmiségiek, a Videoton, a Mezőgép és a BVG helyi gyárának szakemberei pedig levélben ajánlották föl segítségüket a programok kialakításához. Együttműködési megállapodást kötött a művelődési intézmény az általános iskolával is; a létrehozott müvészitorna-szak- kör máris kitűnően működik. Kiderült, hogy az évi öt színházi előadást kevésnek tartják a tabiak: az idei évre már nyolc estére kellett szerződtetni két vidéki és két. fővárosi színház társulatát. És hosszan sorolhatnánk még a „feltámadt” igényeket, a várható változás bizonyítékait... Ibaj étenTalálkozás a 75 éves Ferencsik Jánossal Ferencsik Jáno6 a magyar zenei élet utóbbi fél évszázadában meghatározó szerepet tölt be. A zenerajongók tudják, hogy mily avatott kézzel, mennyire elmélyültem, s milyen hűséggel dirigálja a zeneirodalom nagyjainak müveit, köztük egymástól annyira távolállóa* két is, mint Bartók és Mozart, Verdi és Wagner, vagy éppen Johann Strauss. Ferencsik január 18-án tölti be hetvenötödik életévét. Egyéb kerek, vagy impozáns jubileumokhoz is elérkezett ugyanebben az időben : 55 éve, 1927 -töl tagja az Operaháznak, ahol negyedszázada főzeneigazgató; alapításától, azaz 1952-től vezető karnagya, majd főzeneigazgatója a Magyar ^.lla- mi Hangversenyzenekarnak. Ennek is kerek harminc esztendeje. Alig húszéves, amikor — friss diplomával — szerződteti az Operaház, s még nem éri el a harmincat, amikor Európa mind több nagyvárosában, és csakhamar még távolabbi tájakon is elismert, gyakorta meghívott vendég karmester. Moszkva, London. Prága, Helsinki. Hollywood, San Francisco, Los Angeles, Tá- volt-Kelet — íelsorolhatat- lan.ul sok helyütt szerzett dicsőséget a magyar zenei életnek. Pályájának állomásait, sikereinek változatos színhelyeit, s az utóbbi ötven év különböző előjelű történelmi változásait átgondolva, egy meghatározó jelző jut eszembe: a hűség. Ezért ez az első kérdésem is, amikor fölkeresem. — Korunk a sokrétű hűtlenkedéseké. Sokan könnyedén váltogatják hazájukat, szakmájukat, meggyőződésüket. ön mindig hű volt hazájához, hivatásához, választott műfajához, ideáljaihoz, szigorú mértékeihez. Minek tulajdonítható ez a konzekvens magatartás? Ferencsik épp oly komoeesezSí* Aki igazén szereti, az tiszteli is a zenét — Ha fáradt, megnyugtatja a zenehallgatás? — Nem, nem! Mondom, hogy a zene nem alacsonyit- ható le zümmögő háttérré; nem lehet nyugtató segédeszköz vagy gyógyszer. A zenéhez teljes ember kell. — Mit olvas? — Szeretem a jó Jcrimit, de csak a tévében. Olvasni csak érteket! Sajno6, sosem annyit és annyifélét, ameiny- nyit szeretnék. Hobbim a latin, az ógörög; hetvenen felül ismét jártam ógörög órákra. A görögök teli vannak szebbnél szebb versekkel ... Hogy jobban kedvelem-e a régmúlt költészetét, mint a későbbi vagy mai nagyokat ? Rangsorolás nincs, nem lehet. — Hogyan tölti egy napját? — Olykor hosszú-hosszú időn át minden percemet elfoglalja a hivatásom, az hogy muzsikálok, hogy főiTV-JEGYZET Vitray a habokon Ki tudja, hányféle életérzés jelképeként használták föl a tengert Írók és költők az elmúlt háromezer évben ... Homérosznál még a hányattatások, a reneszánszban a nagy fölfedezések, az ismeretlen népek egymásra találásának színhelye, a XIX. század romantikusainál a magány, a nyugalom, sőt a társadalomellenesség jelképe. Jórészt Byron, Puskin, Verne és Jack London „tengerképe” él napjaink emberében is. Hányszor, de hányszor sopánkodunk elkeseredetten a városok zajától, „stressztől” gyötörten: vajon, ha elmehetnénk egy hosszú tengeri útra; ha néhány hetet egyedül tölthet- nénk egy magányos szigeten ... Vitray Tamas és stábja azonban — követve a realitásokat — alaposan „dez- illuzionált" valamennyiünket Tengerre, magyar! című négyrészes dokumen tum-riportfilmjével. A monszunzóna hatásainak közvetett ismeretében, a Föld közi-tenger és két óceán hajóforgalmának láttán bizonyára keveseknek szoty- tyan kedvük irigyelni a Vörösmarty tengerjáró matrózait. Az „elveszett, illúziók” helyett azonban kaptunk valami mást: egy újabb jelképet, a korábbiaknál jóval korszerűbbet: vallomásokat az emberi kitartásról, a küz- dőképességről, a szívósságról, hála mindenekelőtt a rendező-riporter ötletességének és Szalai András operatőr szép felvételeinek. A szokványos természetfilmek közhelyei és az álromantikus egzotikumvadászat .sztereotípiái helyett ízelítőt adott a rakodó-cipekedő matrózok nehéz életéből, a távirászok, a szakácsok. a gépészek megpróbáltatásaiból. Egyelőre persze nem tudjuk, mennyire hasznait a Mahart munkaerő-utánpótlásának a szellemes kísérő- szövegű sorozat. Csak remélhetjük, hogy valamit. Valósa gismeretünk formálásában azonban sokat! L A. lyan veszi és épp oly átgondoltan válaszolja meg a kérdéseket, mint ahogyan vezényel. — Kísértés volt, természetesen. Amint mondja, alkalom is bőven kínálkozott. De én magyar létemre, szívesebben vagyok itthon. Ezért is vagyok mindig szívesen látott vendég külföldön. Aki odakint telepedik le, az esetleg mást tapasztal. E praktikus körülménytől teljesen függetlenül: én itt érzem magam a legjobban. Ez az otthonom. Itt a házam, ez a hazám. — Mi a véleménye a ko- dályi ólhajról, hogy a zene legyen mindenkié? — Nem találok szavakat annak kifejezésére, hogy mennyire szeretem és tisztelem Kodályt, ezt a mondását mégis erÖ6gp megkérdőjelezem. Mért amint a színvaknak nem jelenthet sokat a festészet, a botfiilű sem profitálhat a zenéből. És akinek csak arra kell a zene. hogy aláfestést nyújtson, mialatt ezzel-azzal foglalatoskodik, azok számára sem az a zene, amit mi annak készülök rá. És játszom magamnak is: zongorázom. Kedvelem az autóvezetést is; látja, ez megnyugtat, és bál idegenkedem a gépektől, a vezetésben sem a mechanikus rész érdekel, hanem az, hogy kellemesen, szabadon kocsikázom. Fotografálnj is szeretek. — ön híres a szigorú zenei precizitásáról, a művet és szerzőt maximálisan tiszteletben tartó tolmácsoló) hűségéről. Mi a véleménye arról a divatról, amely a klasszikusokat — írókat, színpadi szerzőket, festőket, zenészeket — „érteLmezá”, azaz módosítja? — Akiknek az a jelszava, hogy a remekműveket „közel kell hozni”, azok nem tudják, mi a remekmű. Az előadónak, in terpretá tornak, megjelenítőnek — és az ő segítségével a befogadónak — kell fölemelkednie a remekműhöz, nem pedig azt lecibálni szellemi magaslatáról. A remekmű az emberről az embernek a legmaga- sabbrendűt, a legmélyebben mondja el: tisztelettel kell közeledni hozzá. P. G. Az udvarhelyi mesemondó A múltkor kiállítás megnyitójára hívták. Nem kérette magát. Ment, mert ritkán adatik meg, hogy valaki meséket akar hallgatni. Amikor ő fiatal volt, még nem ismerték a televíziót, a rádiót.. Rózsi néni — Győri Mihály- né — 1917. április 21-én született Somogyudvarhelyen. Azt mondja, még a hat osztályt sem járta ki. Tizenkét éves korától napszámba járt dolgozni. Negyvenötben földet kapott, ötvenkilencben téesztag lett. Ma nyugdíjas. Tehetné, hogy feledi a múltat, de ő emlékezni akar azokra az időkre. Együd Árpád rácsodálkozott a meséire. — A mi gyerekkorunkban három család is lakott egy fedél alatt. Esténként mindig akadt valaki, aki mesélni kezdett. Akkor az volt a szórakozás ... Rózsi nénit nem kell biztatni. A mesék újból megelevenednek. „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt. Az Óperenciás tengeren innen volt, az üvegbegyen túl volt egyszer egy agglegény. Ez olyan agglegény volt, hogy nem mert megházasodni. Éjjeliőr volt, kinn járt a mezőn. Vasárnap meg mindig az utcán, mert az utcára csak vasárnap ültek ki a fiatalok; ott beszélgettek. Előhozták ám a szépasszonyokat is, hogy ki hol látta ükét. De ez az agglegény nem tudta, hogy a szépasszonyok boszorkányok. Este mikor kiment a mezőre, a gunyhója előtt rakott egy nagy tüzet; Egyedülálló alkotás A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Nagyvárad téri tömbjének aulájában elkészült az ország legnagyobb méretű, színes ólom-üvegablaka. melyet Hincz Gyula Kossuth- és Munkácsy-díjas kiváló művész tervezett. A 7x21 méter nagyságú alkotás a hely szelleméhez igazodva a mikrobiológia, a sejtek különös világának sajátos, művészi eszközökkel való megfogalmazása. ledobta a nagykabátját, ráfeküdt, s rágyújtott a pipára, elkezdett gondolkoz-ni azon, hogy milyen jó volna, ha most egy szépasszony idejönne. Ebben a pillanatban messze gyönyörűen dalolni kezdtek. Egyszerre csak egy tisztást vett észre. Mit látott ott? Öt gyönyörű menyecskét! Az egyik megfordult, s intett a legénynek, hogy gyere, gyere... Ez meg fölkelt; még a boltját is ott hagyta, meg a pipáját is. Ahogy ment az öt szép menyecske után, azok mindig-távolodtak, s nem érte utol őket. Végre az erdő szélére jutottak; ott megálltak. Az egyik odament hozzá. Noy legény, híttál, most itt vagyok, játsszál velem. Megijedt az agglegény. A faluban bakter épp akkor kiáltotta, hogy tizenkettőt üt • az óra, térjetek már nyugovóra ... Abban a pillanatban megszólamodik megint a menyecske: agglegény, köszönd a falu bakterának, hogy bekiáltotta az éjfélt, mert nekünk elveszett a varázslatunk. És eltűntek ... Pár nap múlva a legény a szomszéd faluba indult, mert ott volt vásár. Igenám, de azon az úton köllött mönnie, ahol a szépasszonyok jártak. Mikor odaért a dűlőúthoz, az erdőszélére, megálltak a lovak, nem akartak mönni egy tapodtat sóm. Erre ott terem egy szépasszony. Fölült a kocsira. Megijedt ám az agglegény, mert látta, hogy a szépasszonynak lólába van. Ügy mentek a lovak, mint a nyíl. A szomszéd faluban megálltak. Ott azt mondta a szépasszony; többet tncg ne kíséreld, hogy a szépasszonyokat meghívod, mert mi boszorkányok vagyunk. Erre úgy megijedt az agglegény, hogy' két hétig rázta a hideg. De talán még most is rázza, ha meg nem házasodott azóta vagy meg nem melegedett...” Rózsi néni elneveti magát. Hát ennyi volt az első mese. Mond ő újabbakat is a kígyóvá vált királyról, az ör- döngős vadászról, a csűrseregélyről : — Hány mesét tud? — Még nem számoltam. Van rövidebb is, meg hosz- szabb is . . . Talán egyszer följegyzi őket valaki. N. J. Hogyan nem írtunk Ügy kezdődött, hogy megbeszéltük: be kellene mutatni egy újdonsült lakástulajdonos családot. Eltekintve attól, hogy e gondolat valóban nem számít hirtelen kipattanó isteni szikrának, a téma szép is, hálás is. Szúrópróba következett. A lakásügyi lajstromból kinéztünk egy családot. Nevezzük őket Kovácséknak! A név és a cím birtokában megkezdődött a lázas tevékenység. Tízemeletes ház, több lépcsőházzal, műszakilag és mindenképpen átadva, csak lakni kell benne. Alig lehet a közelébe jutni. A házszámok egy festőbrigád halvány elképzeléseiben létezhetnek csupán. A kaputelefon lehetne „mentőöv”, de nem működik. A házban viszont — a mozgásból ítélve — kétségtelenül laknak. Előkerül a cédula: Kovácsék, kilencedik emelet három. Van itt körülbelül öt kilencedik emelet. Lift? — Arra ne számítsanak — világosít föl egy lakó, cs kajánul mosolyog. Hál ersze. Lift majd akkor lesz, amikor mindenki fölci- pekedett. No, mindegy. De ennyi kilenc emeletet látva kérdezősködni kell. — Tessék mondám: Kovácsék hol laknak? —r Ki tudja? Tán egy ev mulv* sem fogjuk tudni. De ha megmondja, hogy milyen heverőjük vagy milyen szekrényük van, akkor esetleg megtalálhatjuk őket. Ilyenkor itt minden új lakó segít fűnek, fának: bútoráról ismerjük a szomszédot. Ez szép. Be is kerül a jegyzetfüzetbe a segítőkészség, az összefogás mint a lakótelepi élet kezdetének epizódja. Viszont Kovácsékról még fogalmunk sincs. Persze lehetne beszélni itt bárkivel, de ha már elkezdtük, ragaszkodunk az eredeti elképzeléshez. Kezdjük hát az első kilenc emeletet. Odafönt kiderül, hogy a kilencedikre még senki sem költözött be. Sebaj, tornának nem volt rossz. A második kilenc emelet után már lemondtunk a dogmákról. Ahol névtábla van — tehát laknak —, oda becsöngetünk. Az első: — Jó napot kívánok, a... — Jaj, végre megjöttek . .. No, ugorjának neki! Már három napja gyertyával világítunk. Csinálják csak! Sört vagy bort? Ez utóbbi, minden átmenet nélkül nekünk szögezett kérdéstől meghökkenünk. A hölgy szintén, meri gyors választ vár. A legnagyobb meglepetés ezután éri. Amikor magyarázkodunk. — Szóval nem maguk » villanyszerelők? Hat akkor, sajnos . .. Nem, nem. beszélgetni azt nem! Nincs idom most. hülyeségekre. De ha látják a villanyszerelőt, mondják meg neki, hogy ... No nem, ezt azért mi nem mondjuk meg. A lépcsőházban megint érdeklődünk. — A Kovácsék? Azt nem tudom. De nálam is beköthetik a gázt — bök a középkorú férfi a fotótáskára. Majd egy kicsit később: — A fene,egye meg! Hogy egyfolytában mindenféle idegen léhűtő rohangászik a házban, csak a gázosok nem ... Kitartunk. Van időnk a „hülyeségekre”. Rosszabb már nem jöhet. Űjabb névtábla, újabb csöngetés. Béniről motoszkálás hallatszik. Ki is kukucskálnak. Aztán ki vágódik az ajtó, és egy melegtől vöröslő hölgy kiabál ránk: — Megmondtam, hogy nem kötök a csecsemőre életbiztosítást! Máris dörren az ajtó. Bent- ről még kiszűrődik, hogy egy sajátos programot ajánl nekünk. Oda nem megyünk! Viszont már meglehetősen félünk a beesengetésektöl. Csöndben tanakodunk. Elhangzik az utolsó, szinte költői kérdés: „Hová menjünk még?” Nem várt gyors válasz érkezik: — Jöjjenek hozzánk, aranyoskáim ! Vajon honnan került elő néniké, nesztelenül, mint mesebeli josagos anyö Mindegy, ha már hallotta — legalább is úgy gondoljuk, hogy hallotta — beszélgetésünket, akkor menjünk. Követjük. Még az ajtó előtt megkérdi : — Akkor ugyanannyi elég lesz, mint a múltkor? És azt a két szekrényt mégis a másik sarokba ... Ajjaj! Megint a kimagyarázkodás ... — Pedig annyira hasonlítanak aranyoskáim. Éppen ilyenforma két jó gyerek volt. Jaj, hát beszélni azt nem lehet. Szívesen, de nem mondhatok semmit. Nem, nem! A menyem megint kiabálna velem, hogy miket beszél összevissza az ilyen fél- nótás vén nyanya. Föladtuk. A téma később megmenekült, de valami más lett belőle. Kovácsék kereséséből viszont megmaradt, a fenti néhány morzsa.1 A noteszba a segítőkészség mellé belekerült a — szerintünk — elkerülhető idegeskedés, a sok-sok elidegenedés-csíra. Nem írtunk „Kovácsékról”. És ezúton kívánunk nekik sok örömet az új lakasban. Ahogy kívántunk vplna a szúrópróbából si kerített beszélgetés végén, ha „bejön a tipp”. Lnthár Péter Szépasszonyok a régmúltban
