Somogyi Néplap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-06 / 286. szám

«Ätffi. «B> múBjtáwÉat-eteí. ^Mbrcär-fe- talma* rajban tetepedpék kör« valahányszor csak megjelenik az ajtó eiött szürkén létsík el a járdát s nyüzsögnek, tolakodnak a kenyérmorzsáért nem tisz­telik egymást se a járókelő­ket. ak iknek le kell lépniük az uttestrev-ba nem akarják megriasztani a falánk csapa- ot. S az emberek általában gy tesznek.: engedelmesen i kerülik a galanrbrajt Egy- . részt tudják, hogy vandál dolog lenne megzavarni őket a za hálásban, másrészt orak- i kus okok is közrejátsza- iiak: nem cSrajtanak a csat­togva fölrepiölő madarak kö­ríti; áttörve tollxuha.tagot se­perni a irya­____________________ k ukbda. slimrt sodvük beless- „ /.ölni a gajam- öOfllOTy A /pert bök .tó emesz- tése követkéz- y t-ében minden rabra safevatoit mocsokba. Leg­feljebb egy-egy gyerek akad. aki élvezi ezta «gy ptatf'nnwa tone* «er f wocsa feözos szenvedély. Az a szenvedély, amellyel min­denképpen meg akarnak győzni minket arról. hogy szánnivalóan törpék és nyo­morultak vagyunk. Az orvos esendő testünk megannyi hibáját, szabály­talanságát rendellenességét tárja tol kéjesen, és veti össze a képzeletében élő, ideálisan funkcionáló szer­vezettel; majd fizikai jövőnk - re vonatkozó egyre komo- rabb jóslatokkal igyekszik a félelembe, lemondásba, kétségbeesésbe lökni. Az ál­latbarát jelleműnket, tisz­tességünket veszi célba, és hasonló megfontolásokból tiszta és nemes lovakkal. Állatbarát tergfet <#o.gafermötart eteti;? A kSsömbölyöfíótt idetle- mtí totyogó tubicak elisme­résére áhítozik talán? Nem akarom kiábrándítani. de ezekben a dögökben csak nagyon hiányosan fejlődött ki a disztingválás képessége, és hiaba rendez nekik min­dennap terülj asztalkámat, a legcsekélyebb^ gátlás nél­kül fogják lerondítani hol­nap az ön tar fejebúbiát, s bizonyára a főorvos úr kae- kiás nyúlszőrkalapját sem kímélik. No, de ezt valószínűleg ön is jól tudja. Épp ezért él­nünk kell a gyanúperrel, hogy furcsa galambetető- szenvedélyében a galamb tel­jesen másodlagos. afféle szükséges rossz. Ön, urain. _____________ szívből utálja ........ .......... az embereket, a kik különbek, mint kegyed, de ezt az érzést már régóta képtelen elvi­sel ná. ezért agyai ta ki az állati elmélete­it. titkon abban _______is remény­k edve, hogy iátékot, az az­tán meg is kapja a fenye­getésekkel párosult átkokat a kereskedőtől, akinek sze­méből ilyenkor leplezetlen gyűlölet szikráaák elő. Az idős úr, ugyanis állat­barát — ezt a vak is láthat­ja. Nem éri be azzal, hogy választott hivatását gyako­rolja; pintyeket, kanárikat papagájokat színpompás, át­tetsző halacskákat és kis ék­szerteknősöket ad el jó pénz­ért más állatbarátoknak; nem, ő még rátesz egy la­páttal: maga köré gyűjti Is­ten szabadom élő éhes ma­dárkáit — éppen csak pré­dikációt nem intéz hozzájuk, mint Assisi Szent Ferenc. Az emberekre mogorván sandít, látnivaló, hogy so­kat tapasztalt férfiú, aki tudja, hogy ez a faj lassú erkölcsi kínhalálra van ítél­ve, nincs benne semmi tisz­teletre méltó: az ember el- korcsosodott, képmutató, pénzéhes. irigy és agresszív kreatúra. Ha éppen nem árt valakinek, az is csak azért van, mert náncs meg a/, ereje ahhoz, hogy rossz legyen, s ha véletlenül jó­nak mutatkozik, az pedtö csak lustaságából vagy aka­ratának tehetetlenségéből fa­kad E gyvalakit méltat esi* köszöntésre, sőt néha egy -egy fin torszerű mosolyra is: az idős. délceg, ősz hajú főorvost, aki dél­előttönként az utcában szok­ta sétáltatná ringó járású, pe­digrés, sók-sok nemesi elő- nevű afgán agarát. Öt, úgy látszik, respektálja! Talán mert szintén állatbarát... Mindez látszik a tekinte­téből, miközben — ha nem zavarják — ejmélázva eteti a galambokat. Nem hinném, hogy akad barátja a saját fajából, de ha mégis, az alighanem csak egy orvos vagy egy másik állatbarát lehet. <A kettő különben gyakran egybeesik.) A tár­sadalomnak ezt a két — szociológiai szempontból Lorenzo. Frechilla del Key kisplasztikája. sírig hű kutyákkal, szorgal­mas hangyákkal, bölcs ele­fántokkal hasonlítgat össze — éreztetvén, hogy megél­tünk a pusztulásra. Nyilvánvaló, hogy egyik összehasonlításból sem ke­rülhetünk kj előnyösen. N ekünk pedig, miközben fogunkat csikorgatjuk tehetetlenségünkben, olykor bizarr látomásaink támadnak: lám mintha en­nek a két emberfajtának las­sacskán valami gióriaféle kezdetné övezni nemes hom­lokát. S mivel hiányzik belőlünk az erkölcsi nagyság, hogy ellenkezés nélkül tudomásul vegyük a természet bölcs ítéletét, mely szerint az em­beriség orvosokra és állat­barátokra, valamint embe­rekre különíttetett el, mi­ként a tiszta búzától az ocsu, időnként kitör belő­lünk jellemünk minden alan­tas kisszerűsége, és a sarok­ba szorítva, minden látszat­méltóságunkat levetkőzve, oesmányul vagdalkozunk. Szavainkat ilyenkor iro­nikusnak szánjuk, bár a lel­künk mélyén érezzük, hogy csak még szánalmasabbak leszünk; ellenszegülésünk hullámán ugyanis megtörnek a rendíthetetlen erő és ma­gabiztosság sziklaszirtjein. — Ó, kedves doktor úr — sziszegjük tehetetlen dü­hünkben. mint egy félig'mar eltapo6ott- undorító hüllő — ugyebár, ön, akiben oly pá­ratlanul ötvöződik egy hiéna és egy dögkeselyű minden tulajdonsága, ugyebár ön még sohasem gondolt arra. hogy végül is hasonló, rom­landó anyagból van gyúrva, s előbb-utóbb ugyanúgy sír­ba viszi az infarktus, a rák vagy az elmebaj, mint min­ket. egyszerű halandókat? S ön. tisztelt állatbarát úr. aki — hogy a hasonlatok te­rén a szakmájánál marad­jak — leginkább egy pat­kányra emlékeztet; ön. aki mindent megvet és elítél, amit nem ér föl ésszel, de nem elég okos ahhoz, hogv megtartsa magának a véle­ményét, vajon kinek a tisz­teletét kívánja kivívni azzal Betörtem az ablaküveget a vendégszobában. Véletlenül. „Semmi vész — mondom magamnak —, újat kell csi­náltatni.” Kisvárosunkban az üvegesműhely Dr. Jan Makovec utcában van. Igaz ugyan, nem tudtam, merre lehet ez az utca, de semmi baj, majd megkérdezem. Amint kiléptem az utcára, nyomban megállítottam egy idős férfit: — Bocsánat, nem tudná megmondani, hol van a Dr. Makovec utca? — A Dr. Makovec utca? — tűnődött a járókelő. — Ügy rémlik, a Zofinská közelé­ben, ott a domboldalon van. Engedelmet, de nem a Svedská fölött levő, párhu­zamos utca az? Ekkor egy ismeretlen nő ment el mellettünk, kezében bevásárló-szatyorral. — Talán meg tudná mon­dani. hói van a Dr. Mako­vec utca? — fordul hozzá az idős férfi. — Becsületszavamra, soha ■íz eleiben nem hallottam ez majd az egyéniség látszatát fogja kölcsönözni önnek. Galamb- jainank bárgyú serege — úgy véli — alátámasztja ezt a látszatot. Nehezebb helyzetben van a főorvos úr, akinek az emberek jelentik a szüksé­ges rosszat, és aki olyan gyöngéden szokott beszélni kiöregedett táncosnőkre em­lékeztető. egyenes vérvonalú ebéhez, mint rendelőintézeti betegeihez soha. Neki ugyan­is hivatalból az emberbarát látszatát ke! iene kelteni, s ő — bármennyire nehezére esik is — igyekszik víú A játszani ezt a szerepet. A dokk»' te- körülményei kö­zött a szublimált állatbarát­ság nem egyeztethető össze a hivatásáról alkotott álta­lános képpel, mint az ön esetében; állandóan konspi- rátaia kell. Ö nem állhat ki a rendelő elé, hogy cukrot osztogasson a gyerekeknek, és nem sétáltathatja pórá­zon a pácienseit verőfényes dételőttökön. Azt, bogy a látszat fenn­maradjon, a doktor úrnak minden intelligenciája, jó modora, alkalmazkodóképes­sége (ezek a tulajdonságok önből hiányoznak, de nincs is szüksége rájuk) latbaveté- sével kell elérnie. M indezt persze sohasem fennhangon mondjuk. Hogy is merészelnénk? Ó, dehogy! Illemtudoan kike­rüljük a galambcsapatot, és lesütött szemmel megyünk ei a bolt előtt. Ha néha vesszük a bátorságot és visz- szapillantunk, azt is láthat­juk, hogy a főorvos út dél­cegen, derűsen, egészségesen már föl is tűnt a sarkon, kezében a póráz. Még néhány perc, és ő is az üzlet elé ér, két ujját finom eleganciával a kalap­ja széléhez emeli Ön. a má­sik ‘ állatbarát, tisztelettudó­an megfcéccenti kopasz fejét, s arcán megjelenik az a fintorszerű mosoly. — Milyen kedves ember — gondolják mindketten, szinte ugyanabban a pilla­natban. Bedrich Zelenka Az üveg ilyen utcáról, pedig már húsz éve lakom itt. Ött jön pan Moucka. ö biztosan tudja. — A Dr. Makovec utca? — tűnődött pan Moucka. — Tiszta sor: a Brnenská mel­lett van, s keresztezi az Ih- lavskát. — Ez valahogy nem stim­mel — kételkedett az idős férfi. — Én az lhlavskán le­vő postahivatalban dolgo­zom, — de ott nincs semmi­féle Dr. Makovec utca. — Én is úgy gondolom — csatlakozott hozzá a szaty- ros asszony. Pan Maoucka megállított egy arra haladó házaspárt. _ A Dr. Makovec utca? I tt van a közelben, a sarkon túl. Ugye, Vera? — kérdezte a fiatal férj a feleségétől. —_Itt nincs olyen nevű ul­na __ mondta határozottan > M agángyűjtemények válogatott darabjaiból, magánosok kollekcióiból rendeztek kiállítást a Nemzeti Galériában. Képünkön Székely Bertalan festménye: Jenny arcképe. Bisziray Adóm BORDAL Se másba, se magadba ne higgy, megváltozol, elborít a föld vagy kitakar, új lelked a régitől megválik, a zöld levélen térképes gálic. Szőlő szedetet fürtje vagy, pántolt hordóban erjedésed, de ki fújja el pincédben a gyertyát, ki suttog köréd homályt, meg örökös nyirkos éjt. Gidának szarvát ördög dugja ki lehellő, kéken lángzó kén mögül, nevelt az Öreghegy, tartott a Páskom, nincsen visszatérted földi kacorral metszett tőre, üres a kelyhed, várakozol. Tamkó Sirató Károly BÁNAT Piramist én nem építettem. Sírom,sziklába nem vésctlem. Zsarnokot meg, egyet sem öltem ... — Fájó térddel mankón döcögtem. Országot sem alapítottam. Petróleumot nem furattam. Természet-titkot nem bántottam És atombombát sem gyártottam. Akartam egyet . . . nagyot. . . szebbet. .: — De ahhoz mikor szülnek embert?! Most már mindegy, múltam nem sajgóm; A fejemet csöndesre hajtom. Éltem ... — * mint mindent, ami él j Mosott a víz... sütött a nap . .. fúvott a szét. Modern Seherezádé A 142. estén Seherezádé belefogott a kiváló Szolimán titkának elmesélésébe. „Élt egyszer Bagdad váro­sában egy nagyon gazdag és igen-igen hatalmas kalifa. Minden gazdagsága ellenére szörnyen féltékeny volt szomszédjára, a kiváló Szo­limán hercegre. A kalifának jelenítették kémei, hogy a herceginek van egy csoda­számba menő hátas lova: egy éjfekete lő, melynek csak egy szeme van a homloka közepén, és amely oly sebe­sén száguld, níint a sirokkó, anélkül, hogy a legkisebb zajt csapná. Sem elefántot, sem tevét, sem pedig repülő szőnyeget nem láttak még, mely hozzá volna fogható. A besúgók arról is hírt adtak, miszerint a ló már meglehe­tősen régóta a herceg- tulaj­donában van, azelőtt pedig az apjáé volt. Ebből a kü­lönös tényből arra lehetett következtetni, hogy aiz állat egyéb kiváló tulajdonságai mellett magas életkora is figyelemre méltó. Ahogy a kalifa mind többet tudott meg e csodalény erejéről és természetéről, úgy gyűlt mind nagyobb szenvedélyre iránta.: „Akarom ezt a pari­pát, akarom!” — toporzékodt keleti papucsában. Kegyenc­nője, Sardhita mindezt mo­solyogva nézte antilopbama szempillái alól A kalifa megbízta nagy­vezérét, hogy vigyen a her­cegnek egy ládikót teld la- zurkővel, melyek közül a legkisebb is akkora volt, mint egy gailambtojás. A Vera. — Amire te gondolsz, az a Sibirská. — Hiszen ott a sarkon túl van a „Gordiuszi Csomó” sö­röző. És melyik utcában vom A Makovec utcában! — Szűzanyám! Hogyan juthatott az eszedbe ilyes­mi? A. fiatal házaspár vitat­kozni kezdett — mindegyik harsányan védelmezte a maga igazát. Az arra haladó járókelők sóira odajöttek hozzánk, és figyelmesen hallgatták a szó­váltást, a fiatal házaspár ve­szekedését, Egyre többen let­tek. Hamarosan már nem volt elég hely a járdán, s a tömeg elfoglalta a kocsiulat. Percről percre dagadt az emberfolyam, és hamarosan már az egész utca is zsúfo­herceg tisztelettel megkö­szön te az éks tereket, ám egyúttal udvariasan közölte, hogy lovát nem adja a kali­fának. Néhány napig jól tar­totta a nagyvezért, majd út­jára« bocsátotta azzal, hogy adja át hódolatát urának, valamint nyújtsa át neki ezt a dobozkát, mely struceto- jásnái nagyobb zafírral, smaragddal és rubinttal van teli. A dühöngő kalifa lefe­jeztette küldöncét, és elha­tározta, hogy ha másképp nem megy, hát erőszakkal éri el célját. Parancsára egy nap elra­bolták a herceget, mikor a sivatagban járt. A hálóval, mellyel foglyul ejtették, erősen összekötözték, így vit­ték a kalifa és kegyencnője, a gaaeltlalábű Sardhita elé. A herceg megvetéssel teli csenddel fogadta a hozza in­tézett kérdéseket, majd ezt mondta: „Sohasem fogom el­árulni a lovam titkát! De egy dolgot jól jegyezz meg: nem él ez a paripa sem víz­zel, gyümölccsel, takar­mánnyal. sem kuszkusszal, roston sült birkával, sem pe­dig mézeskaláccsal, teával. És tudd meg azt is, ha nem táplálod megfelelően, egy lépést sem fog tenni. Ám ha megadod neki, ami kell (ha egyszerű étkét megfelelően, igénye szerint adagolod), messzebb röpíthet téged Egyiptomnál, vagy akár Etiópiánál is ...” A kalifa palotájában köz­szemléire tették a csodalényt. Tódultak is oda a kíváncsi­ak. Ki sörényének éj fekete lásig megtelt. A csődület egyre terebélyesedett... Valaki tüzet gyújtott, s az emberek a lángok fölött me­legítették gémberedett ke­züket. Megjelent egy fehér zubbonyos alak, s forró kol­bászt meg limonádét árult. A falnál megállt egy gitáros fiú, játszani kezdett vala­mit, az emberek pedig vele együtt dúdolták a dalt. Egy férfi fölkapaszkodott egy autó tetejére, és formás beszédet vágott ki arról, hogy véleménye szerint hol van a Dr. Makovec utca. De olyan messze volt tőlem, hogy a részleteket sehogy sem hal­lottam. Sokáig furakodtam a tö­megben, s végre-valahára hazaver gödiem. Hozzá tarto­zóim közül senki sem volt otthon, a konyhaasztalon cé­dula feküdt: „Kimentünk az utcára, valami zűr van oda­kint. Vacsora a gáztűzhe­lyen." Az üveget máig sem sike rült pótolnom. Ferdít«tts: »Jeliért Gyors; színében, ki egyedülállóan kényelmes nyergében gyö­nyörködött. A kalifátus leg­híresebb bölcsed mindhiába vizsgáLgatták a lovat, táplá­lásának titkát nem tudták megfejteni. A kalifa messze földön ismert mágusokat hí­vatott, hátha ok több siker­rel járnak — ám minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Némelyek azt ál­lították, hogy a ló csak arannyal és drágakövekkel táplálkozik, mások meg vol­tak győződve arról, hogy egy lángész rejtőzködik benne. Eközben a fogoly mindvégig szótlan maradt, ám a kalifa türelme is végső határához érkezett. Kijelentette: ha a herceg egy napon belül nem árulja el a titkát, másnap nyilvánosan karóba huzatja. A fogoly közönyös vállrán­dítással fogadta a hírt. A herceg merészségétől elbű­völt Sardhita elhatározta ma­gában, hogy megmenekíti öt. Alkonyaikor hét selyembe burkolózva elindult' a zárka felé. Szorosan a falhoz simulva haladt, oroszlánsörényhez hasonlatos haja ziláltat! borult a vállára, gaaellalá- bán bizonytalanul lépdelt, antilopbama szem palim még barnábbnak tűntek. Addig cirógatta a herceget, addig hízelgett neki, míg az elárul­ta a titkát. Sardhita, kezé­ben egy hasas kőedénnyel, mely a kúton leges táplálékot tartalmazta, elindult a terem felé, ahol a ló volt kiállítva. Az edényben nem volt más, mint közönséges bűzös olaj. mely nagy bőségben tört fel a földből mindenütt a kör­nyéken. A lóhoz érvén adott neki egy kortyot, mire az ál­lat csodák csodájára erőre kapott, majd megindult. Sardhita nyeregbe pattant. csendben a herceghez lova­golt, és azon nyomban ki­szabadította. Midőn reggel a palota föl- ébredt, hatalmas káosz ke­letkezett. Nem találták sem a kegyencnőt, sem a kiváló Szolimánt, sem pedig a lo­vat. A ló helyén csupán egy olajjal félig telt edényt lel­tek. Nem győzitek álmélkod- ni, hogy egy ilyen csodála­tos állat táplálékul beéri holmi közönséges kőolajjal. A kalifa megkóstolta az edény tartalmát, és nyom­ban meghalt. Látom azonban pirkadm kezd — szólt Seherezádé —; a történetet majd holnap folytatom”.' (Franciából fordította: Grabócz Gábor) 'SOMOGYI NÉPLAP %

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom