Somogyi Néplap, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
Zelk Zoltán emlékezete Most, hogy hetvenöt esztendői lenne, fájó szívvel emlékezünk Zelk Zoltánra. Jó volna őt felköszönteni, s hallgatni, ahogyan mesél. Mert mesélni mindig szeretett: a régi Hungária kávéház azóta szemétre vetett ócska asztalánál, a szigligeti alkotóház nagytársalgójában, ebéd után, midőn a nehéz függönyök kiszűrték az odakint tomboló nyári meleget, vagy éppen az apró őrmezei szobában, amely éveken át betegszobája: végső menedéke volt. Mesélt íróbarátairól: a Nyugat-korszak szellemi hőseiről, régi lóversenyekről, futballmérkőzésekről vagy éppen kis szatmári falvakról, gyermekkorának otthonos színhelyeiről. Súlyos és fájdalmas betegség kínozta már ekkor: a testi gyötrelem szüneteit az emlék aranyozta be. Telt őszi fény vette körül ezeket az emlékeket. Pedig, ha a bibliográfiát tekintjük, jóval több közöttük a szomorú, mint a derűs. A költő az Érmelléken született, falusi kántor fiaként. Inasnak állt, többnyire alkalmi munkából élt nyomorúságos viszonyok között. Korán utat talált a munkásmozgalomhoz, Zelk Zoltán Téli vers* Az ősz, e szörnyű, éhes fiernyő felfalt már minden levelet s most énreám merednek vádlón az ágakról a sebhelyek — terítném már, köpenynek, rájuk, ne vacogjanak, versemet. Adnám a tűnt zöldért cserébe, adnám nagy szomorúságom az alkonyi lila helyett, adnám dühöm, hogy égjenek fönn lobbal a fonnyadt fellegek! Bársonyt a hegynek. S lenge párát: lebegjen a vizek felett, fecskék kibomló, szertehulló csokrát, ékítse az eget — írjad meg táj, fák, szelek, felhők, utolsó, legszebb versemet! 1938 * Ez a vers egy évkönyvben jelent meg, de a költő egyetlen kötetébe sem vette töl, pedig méltó g nevéhez. Rózsa Endre Ha ki valakit megszeret Ha véget ér a szerelem, az elei múlik el — gondoltam zöldfülűn. Te nem.’ Nos: holtig, élni kell! Ha elmúlik az életem, • hány szerelmem halott! Lényegük: enyém. S a tetem — övék ... Már így vagyok! Játszani jó. Körhinta száll: •épes egyedüllét. orgása, ha el is kaszál — íyen hintára ülnék. Ha ki valakit megszeret; olyan regtől szerette, nincs módja, ha már így szeret, hogy többé ne szeresse! Új könyvek A téli könyvvásár újdonság- választéka nemcsak ajándékozásra alkalmas és mutatós képzőművészeti albumokban gazdag, a szépirodalomban is mindenki megtalálja a kedvére valót. A történelmi regényeknek széles olvasótábora van Magyarországon, akár a történelem előtti kor-októl, akár a közelmúlt eseményeiről szólnak. Ha a kronológiát követjük, Kodolányi János nagysikerű műve az első, A vas fiai, melyet a Magvető Kiadó ez alkalommal tizedszer bocsát ki. A szélesen hömpölygő, művészi hitelű regény IV. Béla korában játszódik, a tatárjárás idején. Makkai Sándor, a két háború közti erdélyi irodalom sikeres szerzője, könyvkiadásunk „új” föriédezettje. Történelmi regényei sorra jelennek meg, régi olvasói örömére, s uj olvasók meghódítására. Az ' ördögszekér egyike leghíresebb munkáinak, s talán a legnépszerűbb is. A XVII. századi Erdélyben játszódik, s meglehetősen extrém témát dolgoz fel: Báthory Gábor: es Báthory Anna testvérsze- relmét. A nemrég elhunyt Passuth l^ászló történelmi regényei közül most kettő jelenik meg egy kötetben: A Lombard kastély es a L agunak. Az előbbi főhőse Érdy Lóránt művészettörténész, aki itáliai útja során képhamisítási ügybe keveredik. A Lagúnák cselekményének középpontjában egy nagyvilági életet élő kurtizán áll, akinek uralkodnia kell érzelmein, szenvedélyein, s kell, hogy legyen benne valami ..démoni tárgyilagosság”, hogy maga választotta vagy parancsolt céljait megvalósíthassa. Csak rteaetn-neaem. ka sas- varja fel a vrzet. Hat ke vagy az?! — Bocsáss meg, ebben a pillanatban érkeztem, meg nem is érinthettem ... — Nyisd ki a szemed! Ez neked nem zavaros? — Csakugyan, mintha kissé zavaros lenne. De láthatod, hogy én meg véletlenül sem tehettem, hiszen lejjebb is állok nálad. ' — Még hülyének is nézel? összezavarod a vizemet, aztán megkerülöd a sziklát, hogy lentről vigyoroghass a pofámba? — Dehogy vigyorgok! Hidd el, nekem a • legkínosabb. Mondd, miért tenném hogy miután szom- lamat oltottam, és el is kerülhet.:«» lek, visszajöjjek ide? — Most szóltad el magad! Tehát ittál, és el is akartál kerülni, mert tudod, hogv bűnös vagy. — Hiszen ha el akarlak kerülni. azt gondolod, oem sikerült volna? — Szóval akkor jársz túl az eszemen, amikor te akarod? — Dehogy akarok én a te eszeden túljárni! Csak ... — Igazán kedves vagv' Mit akarsz egyáltalán, ha szabad kérdeznem ? — Békességet! Semmi mást, csupán csak békességet! — Békességet? Ezek után?... Látni sem bírlak. Utálkozom. ha rád nézek. (A hímnek már a száján volt: „Ezen igazán könnyű segíteni”, de mégis sikerült türelmesebbre fogni a hangját. s így szólnia:) — Akkor még egyszer kérlek, ne haragudj, és engedd, hogy távozzam. — Igen? Azt hiszed, ilyen könnyen megúszod? Tönkreteszed az életemet, aztán egy pardonnal elszelelsz? LJát nem es nem! Előbb elszámolunk! — Hallgatlak. De nézd. a víz most is zavaros, pedig jó ideje mindketten a parton állunk. — Rí tíKfja, hangárt® bele? — Magam m ebből * petákból iszom. — Akkor meg mit hazudo- zol? — Én csak azt mondtam, hogy ennél a kőnél följebb sosem jártam. De ha nem hiszel nekem, nincs más hátra, mint hogy másik patakot keressek magamnak — Nekem meg itt hagyod ezt a mocskot! — Akkor keress te magadnak másikat! — Nem te fogod megszabni, merre járjak! Ott iszom ahol nekem jólesik' «— Maradjunk ennyiben. — Mented az irhád? Ehhez értetek! A másik meg csak üvöltözzön egy szál egyedül ebben a kőomlásos. kopár, ijesztő völgyben!.. — Hát mit tehetek, érted? — Itt mindenki csak saját magával itörődik, legyen tele a bendő.ie, a többi megdögölhet! Üvöltök a magánytól, érted?! Azt hiszed, nekem nem hiányzik a másik melege? Mit képzeltek ti?!... — .. .Eddig nem így beszéltél ... Miért nem ezzel kezdted? — Megint csak én? Mindenben, mindig én vagyok a hibás? Ti miért nem tudtok figyelemesebbek lenni? Azt, hittem, különb vagy, megér tesz, de te is csak olyan vagy, mint a többi!... — Nem! Dehogy! Én értelek !... Maradjak? ... Elmenjünk a forrásig? Megnézzük együtt...? — Azt hiszed, azzal minden megoldódik? — Hiszen a zavaró* vif dühített fel. Te mondtad .. . Indulunk? — Micsoda vízről beszélsz te? — Te r»eg nndi M tarfasz? — Igen. Mert be Mesenem bizonyítani ... — Ne bizonygass te nekem semmit. — De igen. Mert nem akarom, hogy erről ' köztünk még egyszer szó essék! — Tudom, neked legjobb lenne, ha én befognám a pofámat. — Nem mondtam semmi ilyesfélét... — Csak gondoltál... — Nem is gondoltam, de szeretném ha tárgyilagos lennél.. — Én megenném az efféle szánalmas ki magyarázkodásokat ., v„Engem szeretnél te megenni” — villant át a másikon, és ezt nem is találta olyan tréfás gondolatnak, mert felborzolódott a szőr a hátán.) — Maradjunk a tényéknél. Te ott álltái a köveken, és kortyoltad a kétségkívül kissé zavaros vizet, amikor megjelentem én, nem tagadhatod, hogy alulról jövet. Éppen csak körülnéztem. mire te befejezted az ivást, megpillantottál, és rám ... megpillantottál, és megszólítottál.... — Mondd csak ki! Rád lopakodtam !... Rád ordítottam! Rád üvöltöttem, mert én egy ilyen őrült, bolond, elmebajos, üvöltöző bestia vagyok! — Nem mondtam egyiket sem. — Visszaszívtad, mert nem merted kimondani' Ugye, most lapulsz?' — Mit válaszoljak? Ha azt mondom, nem félek, gátlástalan, pimasz, cinikus és elbizakodott vágyok. Ha azt mondom, félek, rossz a lelkiismeretem, és ki tudja, minek nézlek.. . Ügy forgatod a szavaimat, ahogy te akarod... — Lassan kiderül, mi a véleményed rólam. No. mondd ki végre bátran! — Nem ítélkezem én feletted. Hányszor mondjam, nem akarok marakodni. Nézd, itt kushadok előtted, így könyörgök, hagyjuk bé kén egymást! — Azt elhiszem! Megfojtanál eg.y kanál vízben, ám hagyjuk békén egymást, mert én vagyok az erősebb' Ross’zul számítottál. Ha már te is úgy gondolod, hogy vagy te, vagy én, legyen meg, aminek meg kell lennie .. .1 i — Itt a torkom, mit bánom én! Csak már egyszer vége legyen ennek a pokol' szócsavargatásnak!... A nőstényfarkas eav pillanatra visszahőkölt, de megsejtve, hogy további acsar kodásaira egyre fokozódó er nyedtség lesz 1 a válasz, mea azt is érezve, hogy ez az utolsó alkalmas pillanat, fáradt fogcsattogtatással nekiesett ordastársának, hogy először az erdélyi , ifjúmunkások szervezetében, majd a budapesti mozgalomban dolgozott. 1926-ban letartóztatták, s „örökre” kitiltották az ország területéről. Romániába toloncolták, ahon- na két év múltán visszaszökött. Költőként Kassák Lajos körében lépett fel, 1930-ban adta ki Csuklódon kibúggyan a vér című kötetét. Ifjúsága nélkülözések között telt, több alkalommal börtönbe került. A második világháború idején munkaszolgálatba hurcolták, végül sikerült megszöknie. A felszabadulás után a legnépszerűbb költők sorába emelkedett: megbízatásokat és kitüntetéseket kapott. Aztán ismét meghasonlások következtek, néma évek, gyász és betegség. Erre a személyes múltra tekinthetett vissza Zelk Zoltán a kelenvölgyi lakás vagy a kórházi szoba „meszelt égboltja” alatt. Ez a múlt" öltözött tiszta fénybe az emlékezet munkája nyomán. Az emlék valóságosabb volt, mint a friss, „tapasztalat. A múlt élőbb, mint a jelen. Az emlékezet egy másik és igazabb életet szőtt a felidézett eseményekből. Ennek az életnek nem szabott határt a tér és az idő. A személyiség a múltban talalta meg igazabb önmagát. A múlt életre keltésében küzdötte le a súlyos betegség kényszerét. Zelk Zoltán költői személyisége emlékező személyiség volt. A múlt eseményeiből, lélekrezdülései- ből és színeiből öntörvényű költői birodalmat teremtett. Ennek a birodalomnak megvolt a maga társadalma és története. Emberi arcok keltek életre, arcok, amelyeket régen betemetett a feledés. Elpusztult erdők öltötték fél ünnepi tavaszi ruhájukat. Elsodort életformák jelentek meg újra: régi szatmári falvak, pesti irodalmi kávéházak, zuglói reggelek. Régj párbeszédek folytatódtak: Móriczcal, Babitsosai, Nagy Lajossal, Tersánszkyval. Elporladt lovak támadtak fel, s lendültek vágtába egy sehol- sincs ügetőn. Zelk Zoltán — még szenvedésekkel vert öregségében is a görög mítosz költőjének: Orpheusnak volt utóda. Úgy írta verseit, ahogy más lélegzik, a költészet valósággal iermészeti tüneményként született fáradt és öreg kezén. Zengő lanttal és tisztán ömlő dallammal szolgálta mindig a költészet ősi szertartását, még akkor is, ha a kottát a viharzó történelem (s a testi szenvedés írta. „Tuzből mentett hegedű” volt ez a költészet, zengett váltig, noha a költő szívét lassan belepte a korom. Ahogy bezárultak mögötte az elet látványosságai, úgy nyílt meg benne egy új költői világ. Amitől a múló idő és a testi szenvedés megfosztotta. azt egy másik világban perelte vissza: a költészetben. A bölcs számvetést és a forró vallomást foglalta álomszerű chagalli képekbe. Költészetét az emlék és az álom derengése szőtte át. Ez a költészet támasztja fel eltávozott emberi alakját: a sokat szenvedett költő végleg a versekbe költözött r. b. — Szerinted az ivóvizedet. felzavartam Hunyadi István Bóklászó vének az ablakból Csöndes folyó legyen verseid csobban asa, engedd az ifjúságnak a parttalan dühöt. Totyogó bácsikák — elnézem ablakomból — nedves, hunyorgó szemmel kísérik a hűlő napot, amint árnyék-hegyekbe fordul. Megérzik, minden óra jutalomjáték s a látvány csakis értük való. A függönyt összerántják; talán már holnap, nem irgalmaz idő. Ám ami fogható, még egyszer körbejárják, míg hirüladja távol a tülkölő hajót zuhogó víz neszét széles lapát kavarja, míg süket csöndbe bágyad, kilúgozza felejtés. Ti drága öregek, írjátok képszalagra az elveszíthető!, mit rozzant jelfogó elkaphat, szétsugároz, ha ittlét engedi, » aztán forduljatok nem-látható utakra. most aztán széjjeltépi Tótszegi Tibor LEVÉL HAZA most újra jót tesz a reggeli séta úgy hiszem Önnek is kedves Bátyám ennél fontosabb már csak az lehet hogy higgyünk gyógyító erejükben megtartó szokásainknak mért nem lehel semmi csodálatosabb az erdőben fogyasztott szamócánál hasogatott akác táplálta tűznél bográcsban fortyogó birkagulyásnál és a forrás szabadon fecsegő hangjainál mikor fölé hajiunk hogy még egyszer jót húzzunk belőle Varga Imre HALÓVERS Elúszik, elúszik, elúszik, elúszik, elúszik, elúszik! Elúszik, tőlem arcom, kezein, lábam, szemem; Elúszik arcom, szavam. Szelőm tik mint szobor. Elúszik kezem. Szetomlok piros robbanással.'Rengés Elúszik laba-m, mint robbanással szétvetett hajó. Elúszik »nemem, Szobor-rengés. Hajo az űrben. Trencsényi Imre Ordastörténet
