Somogyi Néplap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-15 / 268. szám
Kokas Ignác műtermében „n barátság asztala” előtt Kokas Ignác háromszoros Munkácsy-díjas' festőművész, a. Magyar' Népköztársaság Krdemes és Kiváló Művé- egyetemi tanár mggle- h ötösen kopár műteremben íogád a Képzőművészeti Főiskolán. Az egyik falon hí-, rés kepe, a rögös, szabdalt, viharzöld háttérből vérsugárként felszökő Életfa, a másik három üresen fehér- lile. A kezdetekről faggatom a mestert — A ad nemzedékünk Rózsa Gyula megfogalmazása szerint Bennáth Aurél dús és színes köpenyéből bújt «tő. Tulajdonképpen igaza ’van. Az már nem egészen áfi, amit .rólam szoktak állítani, hogy az indulásom egészem Bemáth igézetében történt volna. A katalógusok említik ugyan, de az elemzések áteikíanak fölötte, hogy a főiskola első két évében, 47-tői 49-ig Kmetty János osztályába jártasat Kmetty más, a növendék egyéniségére jobbam figyelő, moha a maga csendes modorában keményen kritizáló tanár volt, mint a mesterijei tudást könyörtelenül számonkérő, káprázatos műveltségű Bernáth Aurél. Tehát -Kjmettynek is sokat köszönhetek, de az ő tanítása . később, jövel később, már a hatvanas évekből bennem termőre. — Ezek szerint a formailag bernáthos, tartalmilag „szocreálos” fellépését még a főiskolán megelőzte egy l;ésöbbi, látomásos világához hasonló korszak? — Nem volt az korszak, stúdiumokat csináltam, anélkül, hogy tűi sokat ismertem volna a művészetek 1 örténetéből, az avantgárdból meg éppenséggel semmit. Még annyit se, mint mondjuk legtehetségesebb osztálytársam. Csermus Tibor, aki értelmiségi körökben járatos lévén, hozzáhozzájutott olykor valami nyugati reprodukciós könyvhöz, folyóirathoz. . Az ilyesmi a fordulat évétől szigorúan tilos' volt a főiskolán. Nem az, hogy avantgárd. Derkovxís is indexen volt a könyvtárba»! Emlékszem, egyszer valamelyikünk szerzett egy Stravinsky-le- mezt Éjjel, bepok rócözott ajtMuSJ-ab-laknál mertük né- hányan.; me^iallgatná, núni- máü» hangerővel, s kissé 8 yanskodtomfc egymásra, i nem • lesz« köztünk feije- 1 errtSSv“ — "IHSt flyen körülmények között, mindenféle hatás nélkül is előfordult velem,’: hogy mondjuk egy fejetÄzSMre, egy aktot vörösre festettem. Kizárólag az éstmény keltette érzelemét» . modell iránti indulat vezérelt Kmetty ezt, azt hiszem, .becsülte. — Scmáth Aurél nem7 — Bemáth mestert ilyen dolgok; . nem érdekelték. Amikor hozzákerültem, megnézte a képeimet, és nem szólt egy árva szót sem. Az asztalra tett egy térítőt meg egy csuprot, majd távozóban azt mondta: —I Kokas! Addig ki nem megy a telemből, amíg ezt le nem festi, ugyanígy, -ahogy van.' Később, amikor próbáltam sa- , .iát szárnyaimat próbálgatni, arról se vett tudomást. Megnézte az ú.i képeimet, és mindig megdicsérte egy régi, -fehér itnges, könyöklő figu- ráinal amin én már rég túl voltam, de foltról foltra az ő ízlése szerint készült. —■ Nagyra . becsülöm Ber- náthot mint művészt, pedagógust, teoretikust egyaránt De i némely állásfoglalását nem tudom megmagyarázni. Például, hogy Osontváry egész piktúráját az- elmebetegség nyilvánvaló következményeként fogta föL — Nevezetes osztálya nem vitázott vele? — Azt hiszi, hogy ismertük mi Csontváryt akkor? S azt hiszi, eszünkbe jutott volna vitázni a mesterrel, akinek tudása toronyként magasíott a mi porban, botorkáló gondolataink fölé? Ha megkísérelte is olykor . egy-két forróbb fejű gyerek, Bernáth legjobb esetben csak elmosolyodott De inkább még azt sem. — És ha azt hiszi, hogy egészen eddig csepültem a mesteremet: téved, örökké hálás vagyok neki, mert ram kényszerítette, hogy sajátítson el a szakma hideg fortélyait, s az ő előkelő festésmódját. Ehhez annyft kellett tanulnom, hogy innen már bármilyen irányba eljuthattam. És még valami, még lényegesebb. Abban a légkörben (52-ben végeztem) Bernáth megköze- líthetetleíisége, európaisága, • szabad véleménynyilvánítása: a művészi szuverenitást jelentette. — Diplomamunkáim, a fiatal asztalos portréján még előfordulnak bernáthos elemek, de az egész figura határozottsága, ap arc - keménysége már sejtet valamit Kokas Ignác későbbi indulataiból. 1962-ben, épp tíz év múlva, festett még egy asztalost-. Fakó, fáradt, szomorkás, egyszersmind szelíd idős ember. — Az apám volt. Az 6 halála hozott vissza a szülőföldemre. Asztalos volt a nagyapám is, a dédapám is, magam is asztaiosinaskod- tam, azután írattak csak be a pápai tanítóképzőbe. Asztalosok, szántóvetők voltak családunkban, ameddig visz- sza tudtán bogozni, se királyok, se gazdagok. Akörül a világ körül forgók, ahol születnem, ennek a helynek a szellemét űzöm, mint a vadász, s űzve vagyok magam is. Majdnem harmincöt éve lakom Pesten, és szinte semmire nem emlékszem belőle. Járkálok a lakásom meg a főiskola között, mint egy vak. Ginzanusztán, Széni György-pusztán, Ka jászó környékén ellenben egy bokor nem nőhetett ki nélkülem. Éjjel, ha nem alszom, elég sűrűn, csukott szemmel barangolok a vidéken. Visszatértünk hát a Vái völgyébe, s az iménti zordság után fájdalom szállja meg Kokas Ignác mély vonásé arcát. — Hogy mégsem férők már oda rajzolni, vázlatokat esi nálni ? Megváltozott a táj, de nem ez a nagyobb baj. Én változtam meg. Életfa Néztem a télen a. műcsarnoki kiállításomat. Ötvemnél több nagyméretű kép nézett vissza rám, az úgynevezett ginzai korszakomból. És mintha szétnyíltak volna a falak, távolodni kezdtek a képek, egyedül maradtam középen, üresen, elhagyottan. Vége már ennek az időnek, nincs több új mondandóm róla — Talán mert más. újabb mondandó van születőben. — Talán igen, s ez bénít meg, ez nyugtalanít. Egy kudarc nem hagy békén. Ahogy válogattam a ginzai anyagot, rájöttem, hogy az évek során a figura lassan kimászott a képeimből. Először csak az arc tűnt el. Háttal fordítottam az alakot, mint A tékozló fiún vagy A Nap fiain, mohával vagy mivel borítottam a fejet, mint a sárkánygyőző Szent Györgyön, fénybe süppesztettem a testet, mint a Szerelmeseken, míg végtére is csak elhagyott épületromok, burjánzó zöldek szédítő fényködök, fenyegető árnyak maradtak. A kiállítás záróképéül terveztem egy festményt, éppen az Életfa és a Háború között egy triptichon középső része lett volna. A barátság asztala címmel. Vissza akartam hozni ezen az embert. Nem sikerült. — Hogyan? Nem sikerült Kokas Ignácnak, aki annyi portrét, annyi alakos kompozíciót megfestett már? — Festettem hát, eleget. Tűi sokat is. Sematikusnak bélyegzett ábra za toktól kezdve a szenvedőkön ét a szenvtelenekig. Ilyeneket, persze, hogy tudnék pingál- ni. De nem akarom megismételni. ami már voLt egyszer. Inkább riaszt, amit eddig csináltam, mintsem jóérzéssel tudnék visszagondolni rájuk. Egy cimborám, Dénes Gábor mondta még fiatalságunkban: — Megver téged az Isten, mert nem szereted eléggé a képeidet. — Most, ötvenöt éves koromra, úgy látszik, utolért a büntetés ... — És mégis milyen lenne A barátság asztala, ha sikerülne megfestenie? — Ha tudnám, már megfestettem volna. A béke, a . kölcsönös bizalom elképzelt álma lenne. Valami nagy asztalt ülnének körül nagy egyetértésben az emberek. Fehérek, feketék, vörösek sárgák; gyönyörűek és rettenetesek; hősök és reszketek; édesanyák és dajkák ,.. S minden földi jóval roska- dásig terítve az asztal, örömet csendítenének a kely- hek .. . De azért még nem lenne ez az igazi barátság. Akadna, aki pénzt lopna a szomszédja zsebéből, vagy más asszonya csípőjét markolná alattomban, még olyan is, aki barátságot színlelve kést döf a társa hátába. — Szép és szörnyű kép lenne. Olyan, mint ez a világ, mely életben tart.’ A. Szabó János Gőz József Isten látja leikentet? Ma már kétszer it meg kell gondolnia az embernek, milyen kifejezést ad hősei szájába, mert nem tudni, hogy az olvasók, akik — mint olvasom — alig kapnak mitológiai és vallástörténeti ismereteket, megértik-e. Egyik krokihósöm például így fakadt volna ki: „Azt a hétszentségit.” „Ho- há!” — mondtam magamnak. „Káromkodunk, káromkodunk, s közben a szegény olvasó azt sem tudja, mi az a hétszentség? Jesz- szus Mária, de jó, hogy észrevettem!” 1 Amikor meg egy anyagias emberről készültem maró szatírát írni, aki tapintatosan így jelentette volna be, hotív amit csinál, nem ingyen teszi: „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyenf\ Ebből, ha hihetek azoknak, akik a keresztény hitvilág megismertetésének hiányát feszik szóval, a fiatalabb generációhoz tartozó olvasó a következőket nem érti: 1. Ki volt Krisztus? 2. Miért halt még? 3. Miért kellett a koporsóját őrizni? 4. Miért nem lehetett ingyen őrizni? Akkor még nem volt társadalmi munka? Ugyanilyen okból nem fenyegethette meg hősömet anyagiasság ellen küzdő társa: „Megrázlak. mint Krisztus a vargát”, és erre sem válaszolhatta emberem, összeköttetéseire célozva: „Nana, akinek Krisztus a barátja, nem kár- hozik el.” Hányszor hallottam idősebb embereket csodálkozni ezzel a szóval: „Szűzanyám!" Ezt sem adhatom senkinek a szájába. Nemcsak, hogy nem értenék, hanem — lévén, hogy a nemi felvilágosításban már előbbre járunk — egyenesen kinevetnének, hogy ilyen nyilvánvaló képtelenséget mondok Nem is tudom, mi lehet a megoldás. Azt azért nem merném javasolni, hogy vezessék be a vallásoktatást az általános iskolában. Még azok is elvesztenék buzgalmukat, akik eddig hittanra jártak. Tudják, hogy van ez a kötelező dolgokkal. Van. aki abban látja a kivezető utat, hogy a hajdani képes bibliához hasonló könyvet kellene a nebuló/; kezébe adni. ezzel érnérik célt. Tamáskodom. Ismeretlen kaposvári hetilap fiz tfj Komódié című lapot hiába keressük; a somogyi hírlapok és folyóiratok jegyzékében. Nem találunk ilyen elnevezést az Országos Széchenyi Könyvtár szakkatalógusában sem. Pedig létezett! Földes Imre kaposvári születésű drámaíró hagyatékából került a kezembe az a kis füzet amelyről gyorsan kiderült hogy színházi, művészeti és szépirodalmi hetilap. Szerkesztősége; és kiadó- hivatala Kaposváron a Korona utca 10. szám alatt volt Szerkesztette: Tyrnauer István. Szalai Ferenc könyvnyomdájában állították ele hetente tizenkét oldalon. A fennmaradt példány az else évfolyam negyedik száma vott, így előtte három nyilván megjelent Az Űj-Somogy hasábjain az egy héttel korábbi, november 18-i példányokról van említés. Dicsérték Tyrnauer jól szerkesztett nívós hetilapját, elsősorban változatos tartalma miatt. Ebben Óriás Pál a telepatikus feno- ménekről, Kapitány Károly a színház utáni eseményekről írt. Érdekes lenne még Győrffy Elemér Rippl-Rónai Józsefről készített riportja, mert nemcsak leírások voltak benne, hanem a festő hosszú nyilatkozatai is. Lapozzunk bele az 1921. november 23-án megjelent számba! Hamar kiderül, hogy Katona József emlékének szenteltek. A borítón (a 'költő megnevezése nélkül) Melinda — Katona József emlékezetére — címmel egy vers. Szerzője nem erőteljes egyéniség, mert a műben mindaz a szokványfordulat benne van. ami a korabeli középszerű lírát jellemzi. Ilyen sorokat írt: „Hófehér az arcod szépséges Nagy asz- szony, / Hol van ragyogásod. jaj, mi lett veled? / A fajdalomnak sötét karvalya kínoz, / Csőrével marja szép, aramyszőke fejed.” Belül a második oldalon a magyarázat, hogy november 11-én volt a nagy drámaíró születésének 129. évfordulója. Ezt — bár nem kerek az évszám — nagyon fontos mozzanatnak kell értékelni. Mert a hetilap már indulásának pilluna. tában törekedett arra, hogy odafigyeljen az országos eseményekre, ne zárkózzék a megye, a város határai közé. A Katona Józsefet méltató cikkből az derül ki, hogy az elismerés zászlaját földig hajtották. Ezentúl látszik a törekvés, hogy az olvasónak az értékeléshez szempontokat adjanak, ugyanis közölték újra a Bánk Bán első kritikáját az Athenaeum című lap 1839. márciusi számából (amelyik hiányos, némileg vad. de erővel, teljes műről beszélt). , Az Űj Komédiának ez a száma még egy évfordulóra figyelt. Ekkor volt negyvenéves Földes Imre, az említett drámaíró. A lap vezető helyen közölte Üdvözlet Kaposvárnak című írását Lírai vallomás ez arról, hogy mit jelent az írómak-ember- nek a város, ahol született. Gyermekkori emlékeket amikor a donnervárosi Aréna repedésein bekukucskálva festett arcú, aranyruhás és hosszú kardos embereket bámult, majd szerzőként! visszatérést, a Császár katonái híres darabjának premierjét s elfogódottságot, amivel átlépte a pályaudvar küszöbét. Az alkalom jó volt a szerkesztőnek arra, hogy Arany bálna címen parafrázisát közölje Földes egyik darabjának. Az Űj Komédia szerint ez „új utakon haladó, megfejelt operett 3 felvonásban. írta: Kisgazda Imre. zenéjét klasszikusoktól elszerezte: Bütyöky Ákos'’, Mindez tartalmi és formai célzás Buttvkay Ákos—Földes Imre Ezüst sirály sikeres operettjére. Az XTj-Somogy efrnfl napilapból tudjuk, hogy ezt a művet a kaposvári színház 1921. november 6-án mutatta be, Bogár Gizi primadonna főszereplésével (Xéniát játszotta). A darabot a színház kívánságára a szerzők november 10-én átdolgozták. A hírek szerint ekkor írták meg a harmadik felvonást (minthogy a korábbi érdektelen volt). Az új rész magyar grófi kastélyban játszódott (huszárral és cigánnyal). Ezt a korabeli sajtó pozitívan értékelte. A szépirodalmat- Juhász Gyula Áfium című verse és Tyrnauer István Paris almája színházi regénye jelentette. Ez utóbbi a jegyzet szerint már a 11. folytatás.- A mű címe utalás a klasszikus történetre, ama végül is Trója ostromához vezetett. Egy sokszor használt klisét aktualizált így Tyrnauer. Munkájának főhőse Tatár János kaposvári színész, akit a város szívébe zárt, mindenki a kedvét kereste, s a jövő nagy művészeként beszéltek róla. Mégse volt boldog, mint a részletből kiderül. a magánytól szenvedett Pedig három nő is kerin- gett körülötte. Az egyoldalas közleményből meg annyi derül ki, hogy Tatár választásra határozta el magát. A Csátangolás külön rovata volt a lapnak arra, hogy érdekességeket adjon közre a színháti világból. Megtudjuk innen, hogy Norbert Darew- sky, a huszas évek közkedvelt klasszikus táncosa, akit Berlin, Párizs. Chicago, Stockholm ünnepelt tulajdonképpen. „Kraut Norcsi Kaposvárról". A rövid riportban — ami Becsben készült — maga mondja el, hogy az egyik helyi bankból indult pályafutása. Ugyanitt. karcolatot közöltek arról ki hogyan viselkedik a Turulban a színházi előadás után, s anekdotákat szedtek csókorba neves színészekről. Érdekes' például A számla története. „Egy helybeli úri szabó minden áron be akarta hajtani követelését a szín- társulat egyik tagján, aki legrosszabb fizetői közé tartozott. Elküldte hozza az inasát: — Művész úr! A gazdám azt mondta, hogy addig el ne menjek innen. míg a számlát ki nem fizeti. — Márpedig én — felelte a színész — ebben a drágaságban nem foglak eltartani.” Hirdették még az Üj Ko~ média Almanachját, ami a tervek szerint 1921 karácsonyára jelent volna meg. Az előzetes tartalomjegyzék változatos tartalmat ígért. (Sajnos erről sem tudjuk, hogy végül is megjelent-e. Közgyűjteményekben-sem lehet nyomára bukkanni.) Az utolsó oldalakról értesültünk arról, hogy 1921 novemberében a színház a következő darabokat játszotta: Jókai Mór: Aranyember, Tóth Ede: Tolonc, Strauss: Legénybúcsú, Dumas: Kamé- liás hölgy, Kreem és London: A svihákok. A moziról szóló híradások és az asszonyoknak szóló tanácsok színesítették még az Új Komédiát. Mindez arra mutat, hogy változatosam, az olvasók szélesebb rétegéhez szólva szerkesztett Tyrnauer István. (Róla is keveset tudunk. Hortobágyi Ágost például nem vette föl a Somo' gyi Helikonjába.) Minthogy a lap és tervezett almanachja egyaránt érdekes és lényeges kultúrtörténeti adalékokat tartalmaz, talán volna mód — olvasói segítséggel —r az esetleges lappangó példányok összegyűjtésére! Laczkó András
