Somogyi Néplap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
Marin Georgier A frwdSmreoer* estérő! estére összejöttek Gri- gorov tanító házában, hanytäk-vetették, milyen hátaimé létesítsenek? Eljöttek sx öregek is, hogy . meghallgassák a vakmerő beszédeket, de ritkán szóltak közbe, hallgatagon szívták a pipát, és a h'e»gyilakók- tól eltanult szokás szerint késeikkel pálcáikat faragtak, össze-összenéztek, fejüket csóváltak. — Én úgy vélem — mondta Maikszim, és bátran körbej árvita, pillantását a jelenlevőkön »—, ki kell tépni a méregfogakat, tartóztassuk le az atamánt. —Ballal indultál a táncba, Makszim. Ha letartóztatjuk az atamánt, a kozákok, másnap valamennyiünket lelőnek, lekaszabotoaik... — Ostoba — hallgattatta el a beszélőt egy fiatal kozák. — Ügy kell nekem az a tárnán, mint üvegesnek a hanyattesés. Elcsapni nem nehéz, de kit állítunk a sztanyica élére? — Jemelkát —- nevetett Szotayicsenko kozák alhadnagy, és kilódította a középre Jemeljan Pereszvet zsellért .— Egy ilyen fejjel semmi gondunk nem lesz. Pereszvet nagy zavarában ökör módjára forgatta borzas kobakját, valamit nyö- szörgött, és vissaahőkölt a sarokba, körülötte hangok dörögtek: — Mars a lóca alát — Még a disznónak sem képes moslékot keverni. — Azt nem fogjuk megengedni, mint más helyeken, hogy valamilyen ágrólsza- kadt kerekedjen fölibénk ... Még hallani is szörnyű: ott őrmesterecske, amott halász, emitt meg matróz vezeti a sztanyicát. — Krisztus is ács volt — jegyezte meg egy tisztes külsejű muzsik Potapov, az evangélisták szektájának ve- ZGVQ. — Ammá lehetetlen — tiltakozott Szotnyicsenko —, miféle ács? Pallér volt vagy valami más — Még hogy ács ... ha leütöd a fejem, se hiszem. O lyan hahota támadt, akárha leomlott volna egy farakás. De a sarokba szorított Szotnyicsenko nem hagyta magát: — Született kozák vagyok. Kiérdemeltem két György- keresztet meg egy érmet. S nekem Jemelka parancsolgasson? Abból nem esztek. Makszámnak a szivébe nyilallt, rátámadt a kozák alhadnagyra. — tJgy látszik; testvér, még nem laktál jól a tábornok új pálcájával. Ha eléd állítanak egy arany vátlroj- \ t.os szalmabábut, az előtt is kihúzod magad és tisztelegni fogsz. A generálisok meg az atamánok nagy pénzeket húztak, sokáig szívták a vérünket. Olcsóbb elöljárókra van szükségünk. A közösség apraja-nagyjá rajtuk tartja majd a szemét A válaszArtyom ViszfoHj Vérmosta Oroszország (RÉSZLET) tott komisszár, legyen akár az ördög, a szemünk előtt lesz. Ahogy észrevesszük, hogy nem azt csinálja, amit kell, útilaput a talpára, és másikat választunk... — Felkérjük Grigorov urat jó beszélőkéje van. — Beszélőkéje van, de békés ám, a helyzet pedig ... — Makszim úgy bocsánatké- rően, röviden a tanítóra mo- solyodott, és kutatóan a szemébe nézett — háború-szag van. Békésekre nincs szükségünk. G rigorov hevesem felugrott. és sokáig beszéltbeszélt Oroszország fényes jövőjéről, a forradalomról, a népi kormányzásról és a valamennyi nemzet és réteg közeli megbékéléséről. A csendes, álmodozó természetű ember távoli ifjúságában lelkesedett a forradalmi eszmékért, de mikor a legjobbakat elítélték, a gyengék meghátráltak. Meghátrált és elköltözött a városból Grigorov is. Több mint tíz esztendeje tanítós- kodott a sztanyicában, verte a tanulók fejébe a helyesírás egyszerű szabályait és az elemi matematika megingathatatlan igazságait.... Mikor végre fáradtan és boldogan lehuppant a székre, a városból idehurcolt szokás szerint megtapsolták, és a helyeslő suttogás eljutott égő fülébe: — Micsoda koponya .' 11 — Ez igen ... Ügy beszél; mintha könyvből olvasná. — Uram Isten, mi lesz velünik, csak te vagy a megmondhatója — Danyilo Szemibratov, a böllér zsíros batiszt zsebkendőjével megtörölte izzadt arcát, melle vörös szőrzetét, hónalját, és ritkán ejtve a szót, nyekeregte: — Szerintem, ha már kell, hát válasszunk egy megbízható embert, és szolgáljon felibe: egyik nap legyen ataman, a másikon komisszár. Makszim ráreccsent: '— Azt már nem, DanySo Szemjomovics, nem komá- zunk az atamánokkal. Darabokra kell tépni őket, és nem fáj többé a fejünk. — Figyeljetek, jóemberek, Kuzselj maga akar komiszszár lenni, sokat akar a síBtrfca, <*e nem bírja a farka! — Nem fiJet. én tanulatlan vagyok... Nem tolakszom előre, de kullogni sem fogok; mert érdekel, mi lesz itt nálunk. Éjszakánként nem alszom, töröm a fejemet. Az evangélista Potapov szemére húzta nyúlszőr kucsmáját, és a kijárat felé tartott: senkire sem nézve, mintha csak önmagának beszélne. mormogta.: — Össznépi ima, bűnbánás és egymás bűneinek bocsánata .. . De itt — a pokol bűze, istenkáromlás, haramiák bűnbarlangja ... Vérontás lesz — gyász lesz ... feliáljuk és kifosztjuk egymást, de a férgek felfalnak mdndannyiunkat. Házunk küszöbét felveri a gaz. egyedül a ragadozó vadak kóborolnak majd a föld színén... Ki gondolta volna, hogy még egy hónap sem telik el, ég az új izraeliták, óizraeli- ták, szombatosok, stundisták, reszketősök és a sztanyicában létező egyéb szekták tagjai testvéreikből alakított szakaszokat és századokat adnak a partizánmozgalomnak? Makszim hajtotta a magáét: — Vagy ide, vagy, oda, csak minél hamarabb földet .. . — Úgy van, az idő nem vár, ideje vóna osztani. — Ugyan minek osztani? — csodálkozott a vörö6 Bobir —, föl van már osztva. Kimelegszik az idő, befogok, füttyentek egyet, és ki a földre. — Bűnbe jutunk. — Majd vénségünkre le- jtnádbozzuk. — Az már nem az én gondom, nem erőszakolom senkire a földet. — Hetvenked j csak? . 1. Mi írón ölarcosok nem tesszük le kezünkből a fegyvert, amíg be nem állítjuk a mi rendünket. Szabadság, egyenlőség, és veletek vaddisznókkal semmiféle testvériség! Mi vagyunk az erő, azt mívelünk. amit altarunk. E kkor megszólalt Szer- joga Osztrouhov, a gárdista: — Én nem tudom, fi mint vélekedtek — mondotta —, de engem aztán pányvávaí sem tudnak befogni a háborúba. Kihősködtük magunkat, elég volt. Épp ideje már. hogy éjszakánként - asszonyainkkal hősköd j ünk. — Elég, ha csak a háborúra gondolok, máris megfagy fáradt ereimben a vér, de mégsem kerülhetjük el. — Fa állja utunkat — mondja Makszim —. hát le kell dönteni. Kivel kezdjük, mivel? Van-e mindenkinek fegyvere? Nehezen születtek a gondolatok. Éjszakáikat vitatkoztak át. kilátástalanul bukdácsoltak a rémhírek útvesztőiben, s ha lassan is, de a rátermettebbek megtalálták az igazi ösvényt. Balogh József fordítása Favágók. Inaisvili grúz művész festménye. . (A szovjet és magyar festők m űveiből nyílt budapesti kiállítás anyagából.) Még egy pillanat Elhalványult a nap... A lég még szinte zengett. Ragyog a madarak tollán a fény és csend lesz. Leájul egy levél — a fatörzs beledermed, meg is kérdi: — Miért? S kap csúcsa sárga leplet. A levél még pörög, kereng, aláhull nesznek. Egy pillanat meg!... s fekszik madártollak mellett. (Fordította: Utassy József) Mihai Ursachi: Elveszített vers És ezt a verset erdőn sárgult juharlevelekre illám. Szóképek nélkül, láthatatlan tintával. Csak az őzek könnyeznek és hallgatnak a teleírt leveleket rágván. (Fordította: Zelei Miklós) Rab Zsuzsa „Az a katona...” Mindig maradandó élmény, ha az ember személyesen találkozik egy-egy kedves olvasmánya, verse hősével. Én egy fordításom hősével találkoztam jó néhány évvel ezelőtt. Jevgenyij Vinokurov szovjet költő édesapjával, Mihail Vinokurowal — Misa bácsival — Moszkvában. Vasárnapi ebédre várta szüleit a költő és felesége. A költő, aki tizennyolc éves fejjel önként jelentkezve, végigharcolta a második világháborút, várta „elsővilágháborús” apját, a hivatásos katonát, 1917, majd a polgárháború harcosát. Szikár, csontos öregember ült le az asztalhoz. Kevés beszédű volt, de súlyos szavú, és egyszerű, mint maga a föld. Néztem a kezét, de főleg a szemét néztem, kemény külsejét meghazudtoló, lágy tekintetű orosz szemét. Ahogy a borscsot kanalazta, ahogy tördelte hozzá a fekete kenyeret, öreg alakján átderengett az a régi, fiatal, a hadakat megjárt katona, s már idéztem is magamban fia versét róla, szinte minden sorára emlékeztem, hiszen nem sokkal előbb fordítottam le. VASOTI KOCSI 1918-BAN Ügy rémlik, cpak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertehull. A lóduló kocsin keresztül morgó, kalauz s lámpafény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinöv’ény-szövevény. Dühös szitok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsíptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába lebben, ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén a csiptetö ... Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit, billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. I Szilaj erők vitt ék-sodor Iák látni sosem-volt fényözönt.. S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. Ősz Kahétiában. G. Man aga#*« alkotása. (A saovjet és mstgy&r festőit m űveüx52 nyílt budape.su kiállítás L Dvinszkij — V. Koval Nem dohányzom Az utcára lépek, s egy szemközt jövő tüzet kér. Mondom neki, hogy nem dohányzóm. — Micsoda alak! — csóválja a 1 fejét, és továbbmegy. Kezdem magam kellemetlenül érezni. — Megkínálna egy cigivel? — szólít meg két csaj a körúton. — Nem dohányzóm. — ... nem is iszom, és lányokkal se járok — utánoz csúfolódva az egyik. De hát mi a csudát akarnak? Hiszen, ugye. van többek között egy hároméves fiam. A feleségemről nem is beszélve ... A buszon vágni lehet a füstöt. Pedig itt aztán tilos dohányozni. — Nem hagyná abbs. a pöfekelést? — Én?! De hiszen én nem is ... — Micsoda? Hiszen egy kilométerre érezni — torkoll le egy dzsekás kopasz középkorú. Az asszonyság pedig, aki rámszólt, folytatja: — Nekem, példának okéért, asztmám van, ugye ... őkéimét viszont, hogy mást ne . mondjak, csak a maga dolga érdekli. Pedig még alig bújt ki a tojásból. Hát ilyen egy átlag autóbusz-utas. Ilyenekkel álljak le vitatkozni ? Nem érdemes. Több bennem az önérzet. Leszállók a buszról. Lépdelek át az udvaron. Egy kis vasgyúró rám mutat a homokozólapátjával: — Bácsá4 Vjsszamosortygok rá. Ebben a pillanatban melléhajol a nagymamája: — Látod, Miseny- ka? Ilyen sovány és sápadt leszel, ha majd te is dohányozni fogsz — magyarázza neki. — Nem dohányzóm — mondán komoran. — Azért vagyok sovány. azért vagyok sápadt, mert hallgattam a nagymamára ... Alig hogy beérek, hivat a fonok. Alaposan megtárgyaljuk a negyedévi tervet. Befejezzük, s váratlanul így szól: — Szemjonov! Adjon már egy cigarettát. Ügy rágyújtanék ... (Fordította és átdolgozta: Kaoezek József) Hadd folytassam „annak a katonának’’ költő fiával, s'hadd mondjam el, miért von- ■zott elejitől fogva a költészete. S ha már itt tartok, elmondom azt is, hogy valamikor az ötvenes évék végén, a szovjet „új hullám” friss áradásában, amely rengeteg új nevet csapott ki a mi partjainkra is, egyetlen verse alapján őt választottam ki elsősorban „a magam” költőjének, amit azóta két magyar Vi- nokurov-kötettel hitelesítettem. Visszatérve: ’ költészetében azt szeretem és csodálom, hogy a legegyszerűbb eszközökkel egész korszakról tud tablót rajzolni, mint a fent idézett vers is tanúsítja. Másik — divatoknak alá nem vetett — erénye: láttatni tudja a víz- cseppben az egész tengert, számára nem létezik „közönséges” téma. A fennköltség, az emelt beszéd nem kenyere. Számomra a legnemesebb, az igazi realizmus megtestesítője. „Tapintva igaz a világ — írja egyik versében. — Elég már. A Iibegés! Baktass völ- gyön-hegyen. A költő, az mezítlábas legyen. Lábujjai közt üssön át kövér sár.” Fölidézem Misa bácsit, aki azóta már a moszkvai Vaganykovo temetőben nyugszik. Látom szemét, amely annyi mindent látott a hosszú útban, amíg a vádul í’ángó vasúti kocsin majdnem napjainkig ért. S hogy megint költő fiát idézzem: „ ... ők rázták meg keményen a világot tíz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin — az élen divíziókat és brigádokat...” Ezzel a rövid emlékezéssel próbáltam életre igézni egyik legkedvesebb versem hősét, egyik legkedvesebb költőm apját, aki álmodott „jövőbe táruló napot”.
