Somogyi Néplap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-04 / 259. szám
IS psstáp* forooljft ■ Kapcsoljunk urSi-ra Tiszta vétel — Megszokás, Tudumk-e rádiót hallgatni ? Dr. G. Tóth Károly, a Posta Rádió- és Televízió- műszaki Igazgatóságának helyettes vezetője adatokkal felel a* kérdésre. A Kossuth rádió műsora középhullámon az ország területének 68 százalékán fogható jól. A Petó- fi-adók hálózata a terület 42 százalékán ad lehetőséget ezen a hullámhosszon jó minőségű vételre. A terület többi részén „zajosan”, áthallással lehet csak fogni az adást. Vannak olyan települések is, ahol szinte élvezhetetlen valamelyik műsor a középhullámon- A vételi lehetőségről szóló számokat azonban ki kell egészíteni: kiépült ugyanis az urh-adók hálózata, a Kossuth műsorát urh-sávon a terület 92 százalékán lehet jó minőségben fogni. A Petőfi a terület 75, a harmadik műsor pedig 94 százalékán élvezhető. — Ezeket a számokat figyelembe véve az a tapasztalatunk, hogy az indokoltnál több íi vételi lehetőségekkel kapcsolatos panasz. Nemegyszer megtörtént már, hogy amikor kivizsgáltuk a bejelentést, azt tapasztaltuk: a korszerű — urh-sávos — készüléken csak a középhullámú adó műsorát fogták. | Amikor a készülékért az urh- ra állítottuk át, tiszta, élvezhető volt az adás. Megkérdeztük: miért nem így hallgatják a műsort? Azt felelték ; erre nem is gondoltak.' E tapasztalatok alapján mondom, hogy nem tudunk rádiót hallgatni. Megszokásból, kényelemből ragaszkodunk egyetlen adóállomáshoz, és nem élünk a választás lehetőségével. Az urh behálózza az országot, s akármerne járunk, valamelyik adónak szinte mindig a hatósugarában vagyunk. A kapcsolással járó „ráfordítás” pedig bőven megtérül a jobb minőségű, az élvezhetőbb műsor révén. Mz óvod®: lépcső az Iskolához Két oka is van annak, hogy az utóbbi másfél: évtizedben az óvodai nevelés a társadalmi érdeklődés homlokterébe került. Az első ok szociális jellegű: a nők tömeges munkavállalása elodázhatatlanná tette a kisgyerekeikről való intézményes gondoskodás kiterjesztését. A második indíték pedagógiai és oktatáspolitikai: a tanköteles korba lépő gyerekek módszeres fölkészítése az iskolád életre. Napjainkban Európa-szer- te nagy elismerést vált ki a magyar óvodai ellátás fejlődése. Kevés ország büszkélkedhet ugyanis azzal, hogy a három-hat éves gyerekek 90 százaléka óvodába járhat. Nálunk a nagy változás tíz-tizenöt év alatt ment végbe. A második világháború előtti utolsó békeévben, 1938-ban az óvodás korú gyerekeknek mindössze 23 százalékát fogadták be az óvodák, és még húsz év múltán is csak 30 százalékos ellátottság szerepel a statisztikában. Aztán következik egy lendületes évtized, 1968-ra elérjük az ötven százalékot. Az utolsó tiz-tizen- íkét év fejlődése pedig egyenesen imponáló, végén a 90 százalékkal. — De milyen áron? — ifibb mint egymilliárd liter tejet adtak a tsz-ek Egyenletesen növekszik a hazai tejtermelés, erről tanúskodnak a felvásárlási adatok; a múlt év azonos időszakához képest szeptember végéig 5,4 százalékkal több tejet vettek át a nagyüzemektől és a kistermelőktől a feldolgozó-értékesítő vállalatok, üzemek. A szarvasmarha-tenyésztés korszerűsítésére, fejlesztésére hozott kormányprogram nyomán 4—5 év óta, tartalmukban hasonló jelentéseket adnak ki a tejtermelés alakulásáról. Figyelemre méltó, hogy viszonylag egyenletes a növekedés, láthatólag semmi nem zavarja a korszerű módszerek alkalmazását, és a genetikai újdonságok bevezetését. ' A legújabb jelentésnek mégis van egy új vonása: nevezetesen az, hogy amíg évekkel ezelőtt elsősorban az állami gazdaságokban javultak ugrásszerűen a hozamok, addig most a termelőszövetkezetekben is nagy lépést tettek előre. A termelőszövetkezetek tejértékesítése az elmúlt háromnegyed évben meghaladta az egymilliárd litert. A közös gazdaságok a múlt év azonos időszakához képest 12 százalékkal növelték az értékesítést, s ez kiemelkedő eredmény. Ugyanakkor — hagyományosan — jól dolgoztak az állami gazdáié; etek a nagyüzemek 5 százalékkal több tejet kínálták átvételre. A kistermelőknél kisebb mértékű visszaesés tapasztalható, ez azonban nem váratlan jelenség. Az V. ötéves terv időszakában is számoltak azzal, hogy a nehéz fizikai munkát és szokatlanul nagy törődést igénylő tehéntartástól a kistermelők fokozatosan visszavonulnak, előnyben részesítik a sertés- és a kisállatnevelést. A VI. ötéves terv időszakában szintén ezzel számol a MÉM előirányzata, s most az adatok is azt bizonyítják, hogy a kistermelők egyre inkább más állatokkal népesítik be az egykori tehénistállókat. A csökkenés mintegy 3 százalékos, a vártnál nem nagyobb. A szeptemberi adatok különösen biztatóak, az egy évvel korábbihoz képest csaknem 7 százalékkal emelkedett a tejfelvásárlás. A szeptemberi eredményekre nincs „külön” magyarázat, kétségkívül segítette az állomány hozamának fokozását a kitűnő takarmányellátás — évek óta nem volt példa ilyen magas szintű takarmányozásra —, az adatok azonban arról is tanúskodnak, hogy több mezőgazdasági nagyüzemben megkezdték a tejtermelést az újabb keresztezésekből származó állatok, és ezek több tejet adnak, mint elődeik. kérdezheti az az olvasó, aki nemcsak a meredek ívű számsorokat ismeri, hanem az óvodák zsúfoltságáról is hallott egyet s mást. Némiképp indokolt az ellenvetés: Sok gyereknek még ma is csak úgy jut hely az óvodában, hogy a többieknek egy kicsit összébb kell húzniuk magukat. Ahová eredetileg száz gyereket vártak, ott ma nemegyszer százhúsz, száznegyven is szorong. Egy tavalyi statisztikai kimutatás szerint óvodáink 124 százalékos helykihasználtsággal dolgoznak. A Művelődési Minisztérium közoktatási főosztályán úgy ítélik meg. hogy óvodáink felében jók az elhelyezési körülmények, a másik felében viszont nagy a zsúfoltság. És még így sem tudunk minden fölvételi kérelemnek eleget tenni, szerencsére azonban évről évre csökken a helyhiány miatt elutasított jelentkezők száma. Két évvel ezelőtt országosan 41 ezer szülő kapott nemleges választ kérelmére, tavaly 25 ezer, s az idén már 20 ezer alá esett a számuk. Gond az is, hogy a demográfiai hullámzás és a népesség mozgása nehezíti a tervezést. Jórészt ezzel függ össze az óvodák egyenlőtlen területi megoszlása. Az óvodás korú gyerekek hat-hét százaléka olyan kis településen ék ahol egy csoportra való sem gyűlik össze belőlük. A falusi óvodákban általában kényelmesen elférnek a gyerekek, a nagyvárosi lakótelepeken viszont igen nagy a zsúfoltság, noha az idén egy-két helyen javult a helyzet. Az egész országra kiterjedő óvodai hálózat kiépítésével párhuzamosan megújult az óvodai nevelőmunka is. Tíz évvel ezelőtt a minisztérium új nevelési program bevezetését írta elő. amely szerint az óvodai tevékenység alapvető célja az iskolára való fölkészítés. természetesén figyelembe véve a kisgyerekek életkori sajátosságait. A mai napig ennek a dokumentumnak az alapján folyik óvodáink pedagógiai munkája. A hajdani „gyermekmegőrző” intézmény ma már fontos lépcsőfok az általános iskolához. Senkit se tévesszen meg az utóbbi mondat! A nevelés korszerűsítése ugyanis nem azt jelenti, hogy gyermekeink életéből száműztük volna a játékot. Az óvoda továbbra sem vállalja magára az iskola feladatkörének egy részét, ellenben, úgy elégíti ki a gyerekek érdeklődését, úgy nyújt számukra tapasztalatszerzési lehetőségeket, ügy fejleszti közösségi szokásaikat, értelmi képességüket, vagyis egész személyiségüket, hogy majd zökkenő nélkül indulhassanak az iskolai életbe. Ez a korszerűsítés lényege. Végeredményben az óvodai nevelésben a játék, a munka, az oktatás oly módon alkot egységet, hogy nem szorul háttérbe a játék elsődlegessége. Eredményvizsgálatok, jelentések, jegyzőkönyvek is tanúsítják, hogy az óvoda sikeresen megoldja a reá háruló új feladatot, leginkább azonban az első osztályban tanítók a megmondhatói, hogy a mai óvodások — kivéve az alig-alig iskolaérett fiukat, leányokat — mennyivel többet hoznak magukkal az iskolába, mint a régiek. Főleg akkor, ha rátermett nevelő volt az óvónőjük. Mert a pedagógiának ezen a területén is elsősorban az emberen áll vagy bukik minden. nem a tárgyi viszonyokon. Az áldozatkész, iól fölkészült, mosolygó óvónőn, aki akkor számíthat igazán eredményre. ha a család minden esetben együttműködik vele. P. K. 1 Kísérleti fakitermelés A Zala! Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság zalacsányi erdészetében a jövő folyamatos fakitermelés módszereivel ismerkedtek az erdészeti szakemberek. A géplánc berendezéseit a Bábolnai Kombinát, a Lajta— hansági Tangazdaság és a Balatonfelvidéki Etag kölcsönözte. Képünkön: a markoló Skidder hidraulikus ollóval vágja és rakatokba helyezi a rönköt. Botlásveszély! , n felirat olyan váratlanul ötlött a szemembe, hogy meg- II torpantam. Percekig néztem az üzemcsarnok hatalmas “ ajtajára festett betűket, azután gyorsan felírtam a jegyzetfüzetem hátlapjára. Ha megfeszítenének se tudnám megmondani, hogy lépcső, küszöb, vasrúd vagy árok volt ott az ajtóban, nem is érdekel. A Botlásveszély! zakatolt az agyamban, es azóta is foglalkoztat. Nem a fogalom magyarázata, hanem tartalma; nem a figyelmeztető felirat, hanem az a kétségtelen tény, .hogy életünk szinte minden mozzanatában ezernyi botlásveszélynek vagyunk kitéve. És sokszor hiányoljuk, máskor nem vesszük komolyan a figyelmeztető jelzést. Hihetnék, hogy egyszerűen csak játszottam a gondolattal. Ízlelgettem a szót, és ezt is, azt is hozzábiggyesztettem; megtekertem jelentését, hogy szinte már magam sem igazodtam el rajta. Nem így történt. Kíváncsivá és bizonytalanná tett a gondolat. Mit jelenthet másoknak, ha véletlenül rábukkannak? Megállásra, töprengésre készt?.ti-e őket? Vagy netán azt mondják: hogyan is haladhatnánk lendülettel, felemelt fővel, ha minduntalan botlásveszélytől tartanánk? Ezért hát szerény „közvélemény-kutatásom” mozzanatait próbálom elmondani, s hiszem, hogy a végkövetkeztetés miatt nem lesz vitánk. Ott a helyszínen — nem titok: a Csepel Művek Egyedi Gépgyárában jártunk — kissé kaján gondolat született. Társain a xáeszmélésben azt mondta: — Ha nem vetted volna észre, a vasajtón kívül és belül is ez a felirat áll. Mindegyik mást jelent... Gondolom, arra célzott: ha megbotlik az ember, nem mindegy, hogy belülről kifelé vagy kívülről befelé esik. Csakugyan lehetne, példák sorával illusztrálni ezt is, azt is, de megvallom, ez a megközelítés kevésbé fagadott meg. Mint ahogy a gondolatnak az a változata sem, miszerint: — Mindkét irányban buktató van. Ha tehát nem vigyázok, mindenképp megütöm a bokámat. Ez a töprengő ember úgy tette föl magának a kérdést: előre vagy hátra lépjek? Nyilvánvalóan azt válaszoltam, hogy előre. Csak ne tekinted fet nyegetésnek, ijesztgetésnek a figyelmeztetést. Hidd, hogy jó szándék, kímélet, emberség van mögötte. S ha el tudod hinni, akkor mielőtt belépsz vagy kilépsz, nézz a lábad elé... Volt, aki legyintett, s azt mondta: — Csak tilalmi és veszélyt jelző táblák vannak előttünk. Épp elegem van belőlük. Járom a magam útját, s ha nem fedezem föl a veszélyt, hát bukjak el, úgy kell nekem... íá megint más könnyedéb- ben reagált: — Legfeljebb hasra esek. Felállók és megyek tovább. Hogy össze is törhetem a képemet? Istenem! Azt mondják, kockázat nélkül nincs haladás. Egy kedves ismerősöm — aki velem eilen tétben mär látta színházunk Hókirálynö című gyermekelőadását —, arra a kérdésre, hogy mi jut eszébe a bötlásveszélyrői, így elevenítette föl színházi élményét. „A gyerekelőadás egyik csodálatosan rendezett részlete ötlik föl bennem. A Hókirálynő hatalma veszélyt jelentett: megdermesztette a szíveket és az örök-nyíló virágot is. A Mesemondó (Koltay Róbert játszotta), kérte a szereplőket, akik segítették a kislányt nehéz útján, és kérte a nézőtéren ülő, a kislánnyal együtt élő gyerekeket is, hogy fogják meg egymás kezét, szorítsák jó erősen, attól majd megtörik a gonosz hatalma és varázsereje... A botlásveszélyről nekem emberi kapcsolatokat meghatározó fogalmak jutnak az eszembe: a figyelmesség és a segítőkészség egymás iránt.” iköthetünk. Nem is sorolom tovább a gondolattársítás egyébként rendkívül gazdag mozzanatait, hiszen bennem is ez a megközelítés, az egymás iránti féltés vert tanyát. Végtére is mindenütt botlásveszély leselkedik ránk. Tudjuk-e annyira szeretni, beosztástól és társadalmi helyzettől függetlenül becsülni egymást, hogy a botlásveszélyre sohasem mulasztjuk el fölhívni a figyelmet? Meglehet, nevetséges; ötvenévesen talán szégyellhetném is magam gyermekkori ügyetlenkedésemért. Mégis elmondom: engem hetekig tanított a jó apám elesni! Két és fél, három éves lehettem. Aháriyszor csak közvetlen kapcsolatba kerültem az anyafölddel, mindig orra estem és ömlött a vérem. Apám nem nézte soká tétlenül. Nem a vattára költött pénzt sajnálta, életre akart nevelni, ügyetlenséget színlelve, játszva napokig velem együtt esett át a küszöbön; megbotlott velem a szétszórt venyigében, az udvar közepén felejtett féltéglában, és mutatta, hogyan lendítsem magam elé a kezem, hogyan kíméljem arcomat, orromat. Furcsa volt és vonzó, hogy neki sohasem folyt a vére. Megtanított elesni. Azóta kj tudná megmondani, hányszor botlottam meg az életben. De eddig még — és azóta! — sohasem folyt az orrom vére... Nos, hát ilyesmire gondolok nemcsak a gyermekkori ügyetlenségek, hanem a felnőtt kor botladozásai, veszélyei láttán. Hiszen anélkül, hogy bárki és bárkit ijesztgetne vagy valamiféle fenyegetésnek szánná: igazán kitehetné a botlásveszélyt jelző feliratot. Hogy óvja, kímélje, védje a másikat; hogy segítse kikerülni á veszélyt. Ö pedig tudjon örülni, ha tárna simán, egyenletesebben, mások tapasztalatára is építve halad az úton. Ki merné felelősséggel állítani, hogy napjainkban mindig és mindenhol ez a magatartás jellemző ránk? Kik és kiknek tehetnék ki a botlásveszély feliratát? Mindenki és mindenkinek! A szülő gyermekének, s a nevelő tanítványainak. A munkatárs munkatársának, a vezető beosztottjának, s a beosztott vezetőjének, hogy ember tudjon maradni, olyan, amilyennek munkatársként ismerték. -A barát a a barátjának, az író, a művész az olvasójának, művészete befogadójának, G a közönség az írónak, művésznek, bogy sohase feledje: a közösségért él, érté alkot, és sohasem ellene. S a politikus a politikusnak, a közgazdász a közgazdásznak, a pedagógus a pedagógusnak, de nemcsak neki: mindenkinek, akit ismer, akinek egyengetheti az útját. Nincs életünknek egyetlen mozzanata, ahol ne volna társadalmat formáló jelentősége az emberi közelségnek, egymás féltésének. Ha bármelyik vezetőnek kihűi a keze, amikor netán munkással kell paroláznia; ha vermet vagy gödröt ás bárki, hogy társa vagy ellenlábasa az első egyensúlyvesztés vagy botlás után belebukjon; ha jókat derülünk egymás baklövésein ahelyett, hogy segítenénk áthágni az akadályokat; ha asszisztálunk a kivagyisághoz ahelyett, hogy fölfednénk várható következményeit; ha bizalmatlanságot szítunk ahelyett, hogy hinnénk az emberben — és nem folytatom, akkor egyre-másra szaporodik a botlásveszély, és orrvérzésig bukdácsolhatunk az egyébként könnyen átléphető küszöbökben. A botlásokat persze meg lehet és meg kell bocsátani, ha nem a tehetségtelenség, a rosszindulat, a tájékozatlanság, a fegyelmezetlenség szülöttei. (De hiszen ha azok, akkor már nem is botlásokról van szó!) Nem valamiféle karitatív módon, de azt hiszem, mindenképp közelebb kellene jutnunk egymáshoz, s akkor a botlásveszélyek sorozatát kerülhetnénk eL A gyárban nem először és naponta nemegyszer haladnak át a munkások a vasajtón. Előttük mégis ott a botlásveszélyt jelző felirat. Hogyan mondjam hát szemléletesen végkövetkeztetésemet? Talán az a jó, ha a költőhöz, Garai Gáborhoz fordulok, aki Artisták című versében ezt írja: „Ezrekbe fogódzók, ha hittel / mondanánk, mint ők odafönn j élik, hogy: a másik ügyéhez / egész létemmel van közöml-^Z Jipmf Bél K
