Somogyi Néplap, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Apáról fiúra „Kaposvár város fpartestülete 1925. évi február hó 7-én este fél kilenc órai kezdettel a Turul-szálló nagytermében a létesítendő egyesületi székház alapja* javára, valamint az elaggott iparosainak segélyezésére műsorral egybekötött táncestélyt rendez. A műsor keretében közreműködnek: Köpe Klári és Vavrinecz Gábomé úrhölgyek ... és az Egyesült Ipartársulat dalárdája.” Ezt a „meghívást” közvetítette annak idején a megyeszékhely vezető polgárainak az Üj Somogy. S a fényes estélyen, a klasszikus darabok és a népies műdalok hallgatásakor még senki sem sejthette, hogy a hatvantagú dalárda, amely ekkor lépett először a nyilvánosság elé Vajtöió Jenő volt ipartestületi jegyző és polgári iskolai tanárnak, a Tanácsköztársaság egykori tanfelügyelőjének irányításával, évtizedek múltán is Somogy zenei életének „dísze” marad, ezzel a névvel: Vikár Béla Vegyeskar. Az esztétikai »örömszerzés fonásaként, egyszersmind — arculatának, összetételének, nevének változásaival — az amatőrmozgalom társadalomtörténetének valóságos enciklopédiájaként. Mert az, hogy az előkelő tagokból toborzott és az előkelő közönség szórakoztatására szánt Városi Dalárda mellett egy iparoskórus is működött Kaposváron a húszas évektől a második világháború kitöréséig, s e két csoport gyakran egymás ellenlábasaként lépett föl, sokat elárul a kor szelleméből. S még inkább az, hogy az iparosok területe egy, baloldali múltja miatt súlyos börtön- büntetésre és hivatalvesztésre ítélt férfiút választott a kar vezetőjéül: a fentebb említett Vajthó Jenőt. Az ő vezetésével vett részt a férfikar számos olyan országos dalostalálkozón — Szegeden, Pécsen, Debrecenben, s az akkoriban kezdődött balatoni dalosnapokon —, mely a dokumentumok szerint az „ellenőrizhetetlen csoportképződés” és az olykor merész műsorválasztás okán többször is szemet szúrt a korszak elfogult kulturális bürokratáinak. A mérleg másik serpenyőjét a hivalkodóan magyar- kodó ünnepségek, s a bálokon, táncestélyeken történt részvétel terhelte. A városatyák mégsem tartották meglelelőnek a tagok politikai lojalitását: az énekkar működését már a második világháború kezdetekor bedalokon kívül már Bartök- és Kodály-műveket is énekeltünk. És sok népdalt, klasszikus dalt. A „hőskor” szellemét szemléletesen bizonyítja az iparoskórus harminc esztendővel ezelőtti szabályzatának néhány „parancsolata”. „Jó kedvben se légy hangos!” „Szalmafekhelyen ne gyújts gyufát, ne dohányozz!” „Csak addig igyál, míg ember tudsz maradni!” „Ne zúgolódj, ha nem egyesületed lett az első! Első díj csak egy van, versenyző pedig sok!” Az intelmek hatottak, hiszen az együttes, nem sokkal újjászervezése után, Pécsen elnyerte a kiváló énekkar minősítést. S egymást követték a sikerek, amíg az együttes az ötvenes évek végén — végleg — át nem alakult vegyeskarrá, Íme, néhány ugyancsak jellegzetes szemelvény a Szövetkezeti Hírlap 1957. évi számaiból — a nők „kórus-emancipációjáért” vívott harcokról! „És a nőket miért hagyták ki? Igenis, sértve érezzük magunkat! A húgom és én is énekeltünk á kórusban, és most a nőket kihagyják! Ez nem igazság...” „Az én apám... basszus, én alt vagyok, anyám és húgom szoprán. Olyan szép volt, amikor az egész család együtt énekelt! Most meg...” A Júdás Makkabeus nevezetes győzelmi kórusa 1957. május 1-ón — a nők éneklésvágyának diadalát jelentette az erőszakos „maszkulinizmus” fölött. A program — részint a klasszikusok és romantikusok vegyeskarra készített darabjaival — nagymértékben kiszélesedett. 1964-ben az új karnagy, Zákányi Zsolt már egy jórészt iskolázott, zenei szempontból képzett közösséget vehetett át Nyakas Józseftől, a leköszönő vezetőtől. Zákányi Zsolt, a páratlanul sikeres énektanár — igazi vezéregyéniség. Szuggesztivi- tásával úgy „szelídíti” a legmakacsabb tagokat is, mint fuvolájával Tamino a vadakat. Szerelmese Palestrina, Monteverdi, Bartók és Kodály muzsikájának, híve és bajnoka a hajlékony, de tömör — és sohasem „csinált”, modoros hangzásnak. A föllépések előtt úgy izgul, mint egy tizenéves kislány az érettségin. Ilyenkor csak egy-egy „dörzsölt” dalostárs segíthet, aki odaáll a karnagy mellé, és elmond pár zamatos viccet. Hogy az ösztönössége megbíehatóbb-e Zákányi Zsoltnak vagy a tudatossága, erről lehetetlen ítélni. Csak az a biztos: egyénisége mágnesként vonzotta a Vikár Béla Vegyeskarba a legkülönbözőbb rendű és rangú zenebarátokat; diákokat és pedagógusokat, munkásokat, orvosokat é6 jogászokat Kedvességében, mértéktartó humanizmusában, amely lépten-nyomon kitör a mogorvaság álarca mögül, mindenki „kapaszkodót” talál. Mindazonáltal szigorú, kemény ember. A próbákon sohasem mulaszt el egy-egy kellemesen korholó megjegyzést a hamis hangok, az elhibázott belépések hallatán. Mégis demokrata. Szeretné, ha a tagok olykor vitatkoznának az ő felfogásával, ha tanácsaikkal is hozzájárulnának a darabok megformálásához, nemcsak hangjukkal és engedelmességükkel. Egyszóval: egyéniség, aki szinte sugározza magából az akaraterőt. Íme, a legfrissebb példa: emlékezvén arra, hogy régebben szinte rágta a cigarettákat a szereplések előtt, beszélgetésünk kezdetén megkínálom. S a csupa ideg ember válasza meghökkent. „Köszönöm, leszoktam.” Irányításával valóságos diadalutat járt be a Vikár Béla Vegyeskar tizenhét esztendő alatt. A rádiószerepléseket összeszámlálni hamvába holt vállalkozás maradna. A híres debreceni énekkari fesztiválokon és a kőröshegyi műemlék templomban tartott hangversenyeken ugyancsak többször keltett feltűnést az együttes. Lengyelországi, jugoszláviai és bulgáriai föllépéseikkel számos barátot szereztek a magyar zenekultúrának, amint Budapesten a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában adott koncertjükkel is. E sorok szerzőjének emlékezetében ma is él az az úgynevezett minősítő hangverseny — 1977 tavaszán, a kaposvári Munkácsy gimXfO«M KMfKföiS... ÜNNEPI ESI VIKÁR BÉLA hsUíís? ül. pfítlíiíifH* imiim a tej Sergely SÄite CsákYárf János Jancsé Adrienne Bodor Tibor Ubrt Hsssí , Cssrte isi«». P*. ........ 8. r» Skm rn lm ital 3 üjí! :tra& lií.wnkifis- n %*•&&& immt mit kis?! ’ ÄiBftas názium aulájában —, melynek értékelésekor így nyilatkozott dr: Maróti Gyula, a zsűri elnöke, a Kórusok Országos Tanácsának akkori főtitkára: a Vikár kórus az ország nyolc-tíz legjobb amatőr énekkara közé lépett ezzel a produkciójával, s a Magos a rutafa előadásával olyan mércét állított a hivatásos együttesek elé is, amit elérni, bizony, módfelett nehéz. A sikereket — amelyeknek felsorolásához talán e cikk teljes terjedelme sem bizonyulhatna elégnek — tavaly nyáron a walesi Llangollenben koronázta meg ez a hetven tagból álló, karnagya által szinte fanatizált együttes. Az Eistedfoddon, a népi együttesek, magánénekesek és énekkarok e világhírű fesztiválján — mondhatnánk így is: népünnepélyén — kiváló európai és amerikai kórusok egész sora előtt nyert első dijat a vegyes-, másodikat a női kar. Az óriási sátrakban, ezen a népek összetartását, a tiltották... A szövetkezeti gondolat és az amatőrmozgalom csak 1945-ben éledhetett újjá, frissen alakult szervezetei, a KIOSZ, majd az OKISZ által. Ekkor indult meg az iparosdalárda újjászervezése is, a kitűnő zenepedagógus és karnagy, Nyakas József irányításával. S ekkor kezdődött a dalosmozgalom „legzűrösebb”, de talán legszebb korszaka. Móri Lajosné, aki — férjével, a kórus volt elnökével együtt — nemrégiben ünnepelte házasságkötésének ötvenedik évfordulóját, ma is nem titkolt nosztalgiával emlékezik azokra az időkre. — A mozgalom egyik legfontosabb feladata az volt, hogy kimozdítsa kulturális tespedtségéből a falvak lakosságát. Döcögtünk tehát személyvonaton, fapados kocsikban a községekbe, erőnket nem kímélve. Hol a böhönyei táborban tanítottuk énekelni a kiskatonákat, hol a politikai agitátoroknak szegődtünk társaivá. A falvakban szívesen fogadtak bennünket: sütöttek-föztek, etettck-ilattak, egyszóval a tenyerükön hordozlak mindannyiunkat. Műsorunk megle- belósoa vegyes volt; a Sztálin- es Rákosibékét is jelképező szép fesztiválon persze nemcsak szakmai siker született: barátságok is szövődtek angol, román, argentin együttesek tagjaival. Nomen est'omen! Vikár Bélának, Hetes nagy népdalkutatójának, a feledhetetlen érdemű műfordítónak neve rányomta bélyegét az egész vendégszereplésre. A Uangolleni diadal után nem sokkal levél érkezett Buenos Airesből: nemzetközi találkozóra várnák a kaposvári kórust. És hasonló meghívás jött az Egyesült Államokból. Chicagóból — az 1982. évre. Az együttes szakmai sikere szükségszerű. Repertoárjában az utóbbi évtizedben 120— 130 mű szerepeit, népdalok és népdalfeldolgozások, klasszikus és romantikus darabok, operakórusok, a nagy Bartók- és Kodály- kompozíciók, sőt spirituálék is. Az erőteljes és színpompás, az egyes korszakok és szerzők világához mindenkor alkalmazkodó hangzás a szakembereket és a laikusokat egyaránt levette a lábukról. Mindezek hátterében azonban nemcsak a hetenként kétszer ismétlődő kemény „edzés” húzódik meg, nem is csupán a karnagy tudása és szug- gesztivitása, a tagok fölkészültsége, hanem — elsősorban — az emberi közösség. Formálói közt meg kell említenünk a szólam- vezetőket: Ittzés Irmát, a nyugdíjas kitűnő énektanárt és utódját, a fiatal Balatinecz Mártát, valamint Nánási Katalint, Kardos Kálmánnét és Kardos Kálmánt. Mindenekelőtt pedig Zákányi Zsolt karnagyot. „Ma, amikor az elidegenedés, az elzárkózás — hogy szükségszerűen-e vagy nem, ezúttal ne firtassuk — társadalmi betegséggé vált, ez az együttes valóságos oázissal ér föl a sivatagban” — mondja, és sorolja a példákat. Az énekkar a tagok „magánéletének” minden jeles napján részt vesz: esküvőn, névadási szertartáson, házassági évfordulón — lehangoló gyászszertartásokon. A tagok családi gondjaikat, bajaikat sem szégyellik egymás előtt. És a segítség sohasem marad el. Sőt: a társ- és párkeresésnek is színhelyei a próbák. Barátságok, szerelmek, házasságok köttetnek az ég helyett a kórustagok figyelő és rokonszenwel hunyorgó vagy mosolygó szemei előtt. Zimre Sándorné óvónő például — 1968 óta tagja az énekkarnak — e közösségnek köszöni családi boldogságát. — Nem titkolom: kezdetben megnyerőén szép baritonja miatt vetettem szemet egy új kórustagra, jelenlegi férjemre... Esküvőnkön az énekkar adta a „hangulati aláfestést”, s az ismerkedés körülményei azóta is kísértenek. Odahaza gyakran éneklünk — ha úgy tetszik: próbálunk — együtt, a férjemmel. Sőt három, illetve hatesztendős gyermekeink is tudják már az együttes repertoárját. Néha elhozzuk őket a próbákra is. Már a „beéneklés” módszereit is elsajátították . -« A hetvenéves Nagy Miklós — a Vikár kórus legidősebb tagja, 53 éve vesz részt az énekkari mozgalomban! — úgy gondolja, a közösség tartja életben. Kerekesné Pytel Anna pedig, a Tóth Lajos Általános Iskola énektanára — aki példátlan szorgalommal gyűjti és dolgozza föl az együttes múltjára vonatkozó dokumentumokat — a szakmai továbbképzés lehetőségét is látja a közös éneklésben. Egyszóval a legkülönbözőbb életkorú, képzettségű és érdeklődésű, a kottát biztosan olvasó és abban csak fogyatékosán tájékozódni képes emberek egyforma biztonsággal találják meg számításukat a Kiszöv által példás áldozatkészséggel működtetett vegyeskarban. Egy szívvel, egy lélekkel várják mostanában annak a — tévé által készített — Boldizsár Xván-portrémű- sornak a sugárzását, amelyben ők is énekéinek. Egy akarattal készülnének annak a — régi barátjuk, Bárdos Lajos szerzeményeiből összeállított — lemeznek a felvételéhez, melynek megjelenéséhez négy-ötezer „előjegyzés” volna szükséges. És a próba végén, a karnagy kérdésére — Jelnek van ma névnapja?” — egyszerre válaszolják: Kálmán! Kardos Kálmánnak, a megyeszerte ismert zongoratanámak kérésére — névnapi ajándék gyanánt — éteri tisztasággal hangzik x föl Bartók négy szlovák népdalfeldolgozása. Az 1925-ben alapított kaposvári iparoskórus hármas célja — szórakoztatás, önképzés, társas együttlét — tökéletesen megvalósult. A Vikár Béla Vegyeskar megyénk legkiemelkedőbb amatőr művészeti csoportjává fejlődött. A zenei nevelés néikülözuetetlen fórumává és az értelmes társadalmi c jport- képződés iskolapéldájává. Lengyel Andrá#
