Somogyi Néplap, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-25 / 251. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK úgy, hogy több vtái eräei «aber vért Terórm a megrakott szekér mellett „pipaszóv&r. A* a szerencse, hogy a tushót, a gyökeret, a méternél rövidebb iát is hasznosítani tudták. — Ide látszik az a hely, ahol a boksák álltak. A szénégetés jobb haszonszerzési forrásnak számított, mert, ugye, a rosszabb fával ugyanannyit meg lehetett keresni, mint a jóval, amit piacra vittünk. A faszenet vasaláshoz vette a háziasszony, de vásárolta a ma- lomtulajdonos is; akkoriban még szivógáz- motorral hajtották a hengereket. A boksát kúp alakúra vagy hosszában rakták. A gömbölyű prizmában a hasábfák alá tuskókat helyeztek, az összerakásnál — ez mestermunka volt! — a hézagokat aprófával töltötték ki. A kupacot vastagon borította a falevél, erre meg arasznyi vastagságban szénport szórtak; a prizma oldalán kis lyukat hagytak, itt gyújtották be a boksát szalmával. Lassan — egy hétig, tíz napig — égett, izzva a „gatyaía”, ahogy néha tréfás kedvükben a szénégetők nevezték. Különben nem szén, hanem hamu lett volna belőle. A szénégető a kunyhóban várta az eredményt; csak arra vigyázott, lángra ne kapjon a gúla. Volt ideje meghányi-vetni a társakkal a falu gondját, baját. Mesélőkedve kerekedvén ilyenkor elevenítette föl a régiektől hallott történeteket, ludvércról, garabonciásról, ördöngös rabsicról hazajáró leiekről. Talán azt. is mesélték, amit most ott lent, a faluban Mitnyek Miska bácsitól s még inkább élete párjától hallottunk. Valamiképpen ez a kigyóíejjel riogató régi szokás is összefügg a fával, mint minden az egykori Pogányszentpé térén. — Kígyófejet is raktak a régiek abba a cserépbe, amelybe három szem kendermagot ültettek. Azt a kendert belefonták a korbácsba, hogy szerencséjük legyen a vásárban ... Aprószentekkor a gyerekek végigmentek a falun, mindenkit megvertek az utcán; nőt is, embert is. Nem mindenki tudott subárt fonni. Aki nem tudott, az csak vesz- szővel s ubárolt. „Egészséges légy, porzsávás ne légy, / Ha vizén küldenek, borért menj ” A házigazda még a jószágot is megsubárolta, hogy egészséges legyen ... Miska bácsi, Bözsi néni so- molyos arccal figyeli jegyzetelésemet: hány meg hány buzgó néprajzi gyűjtő megfordult már ebben a föcskerakásos öreg házban! Hányszor és hányszor meséltek már istálló ajtó elé állított nyirok söprűről — hogy a boszorkány „meg ne nyomja a jószágot” —, kígyón lovagló, vihart támasztó garabonciásról. karácsony esti szokásokról! Talán még a házról is: itt természetesen a fa volt az alapanyag. Novák Józsi bácsi olyan pontosan el tudja mondani, hogyan épült föl a talpas ház, a föcskerakásos, a kalodába tömött, a boronás, a kapcsolt meg a zsilipéit boronás — lakóépület, hogy az tanult néprajzosnak is becsületére válna! Nem lehet véletlen az sem, hogy az a pásztor-kunyhó, amelyet lászlómajori Tóth Mihály, a népművész „pásztor király” mestereit a kaposvári múzeumnak, éppen környékbeli fából készült. A szentpéteriek attól a szent pillanattól gondolnak az emlékekre, megőrzés szándékával, amióta 1963-ban a honismereti szakkört megalapította Pintér István, Novák József, Székely Ernő, Mitnyek Mihály, Dobák Lajos aBas os Dobók Ist- Ammern*, ran ass/onyos • BlBKII . Ki " ír- iiíéiiiiiLifi% S nireun r Janos, ' V no Versek. Jo- SßmBmBk Z'ci és asszo- ” nya, Szalui Cyörgyné, V/o/nnr In íré- t ve... Fs SO- ,.jÉt i-i'Ihatnánk. KSg9m| ”9Bj0K£/ Bh 1'17 1-ban újjá- Mtu r i- jjf , ! István Kin- ^B? ut.ignoif,fonnál megkezdte a „mesél tetőst”, s gyűlt, gyűlt a szóbeli anyag. Kiállítást rendeztek, népdalestet tartottak. A pogányszentpé téri „nótán emberek”, táncos lábú párok fölléptek a szekszárdi napokon — első díjat nyertek gyönyörű • népviseletükkel! —, Nagykanizsán a tárgyi anyag mutatkozott be nagy sikerrel, szerepeltek a Röpülj, páva! tévés vetélkedő mindkét részében ... Körülbelül ezer pogányszent- péteri tárgyat, ruhadarabot őriz a Rippl-Rónai Múzeum és a nagykanizsai Thóry György Múzeum: bokros ujjú női inget, batiszt fejre- .valót, klott bájkót, gombos harisnyát, két- szeles mollkötényt, vászongatyát, gurcsigom- bos mellényt, mángorló lápickát, mácsikszű- rőt, szénhúzó cellát, nyestőfejszét stb. — Ha egyszer itt lehetne berendezni egy Bzobát velük, az volna szép — érleli meg az óhajtás a mondatot házigazdánkban, a volt kirendeltségvezetőben, akit Ht Attila Nóráknak is emlegetnek, mert egyszer a tanítója azt találta rá mondani, „olyan mozgékony, mint a hun király volt”. A ragadványnevek abból a praktikus okból keletkeztek, hogy sok az egyforma nevű család. Így aztán a Pocák — a pocakról —, a Kürtös — ezredkürtös volt az ős —, a Bibliái — az ablakban olvasta a szent könyvet, mig mások dolgozni mentek —, a Verebes különböztette meg a? egyforma nevűeket A hatvanas években fordult itt az élet. Akkor kezdték a házakat újjáépíteni: a téesz- idők kölcsönfelvételi lehetőséget teremtettek a földműveseknek is. Nagykanizsa 10—12 kilométer ide, sokan eljárnak dolgozni ebből az 503 lakosú kisközségből Ad munkát az üveggyár, a vágóhíd, a sörgyár, az ostyagyár a pogányszent.péterieknek is. Ügy másként az iharosberényi körzethez tartoznak: ott a tanács, a téeszközpont Pintér István dicséri is a tanácselnököt Antalics Sándort és a titkárt, Pális Józsefet — támogatják a gyűjtőmunkát. Amíg házigazdánk porajkóróból szőlötartó fogast vág a kövér fürtöknek — fölaggatva nehezebben rothad a szőlő —, Pintér Istvántól ettől a csöndes, megszállott amatőr néprajzi gyűjtőtől a falu néveredetéröl kérdezek. Kiderül: régi település, amelyet a középkorban Stregenznek, Strigenchnek, Stregenchnek emlegettek. Pálos kolostorának lakói szent Péter apostolnak ajánlották magukat. Bár elterjedt, hogy egy Pogány nevű birtokosról kapta a nevét a falu, Pintér István szerint az üldözések elől idetelepült vendekről — máig is pogányoknak. emlegetik őket — nevezték Pogányszentpéternek: ezek a más hitúek ugyanis megmentették a töröktől a pálosokat, akik hálából biggyesztették a falunév elé megmentőik jelzőjét. Szájhagyomány... A nevek őrzik a másságot, a beszármazottak eredetét: Pécsek, Mitnyek, Novák, Czigóth... Az a k last rom már a múlté. Éppen Pintér Istváné az érdem, hogy a korábban meghatározott adat — mely szerint 1550 és 1560 között pusztult el a kolostor — pontosabbá vált, hiszen egy Csányi Ákosnak címzett 1557-es levél még számol vele, de Iharost jelöli ki megerősítendő istrázsahelyként a kóbor, lator török ellen. Történelmi viharok söpörték el a klastromoltalomba települt régi falut, meg a Szilvásnak nevezett rész vend földkunyhóinak szalmával hintett dorongtetőit is. Müller Róbert keszthelyi múzeumigazgató, régész 1967—69-ben napórát, sírokat ásott ki a monostordombon. Az első téglaház, a Konterfeie a klastrom tégláiból épült. A Kanizsai család, a pálosok, majd a Nádasdy Tamás birtokolta falu múltjának adatait bőven önti elém a lelkes kutató, a „bejáratos ember”, — múzeumokba, levéltárakba, „bejáratos” — Pintér István. Milyen lehet a nagykanizsai 21-es helyi járatú buszon, amit vezet? Mert most olyan, amilyen az a parázs abban a régi boksabelsőben: izzik. Ha minden községnek volna egy „hazajáró” Pintér Istvánja, egy olyan helyben lakó lokálpatriótája, mint az idestova negyedszázada tanácstag Novák József meg egy honismereti szakkörre való lelkes lakója, mint a szentpéteriek...! Madarak szólítgatják egymást cifra füttyel. Bogarak zongicsélnek. Nem hang nélküli a csönd a berkenyék, a lasponyafák alatt Már fakul a dombok zöldje. A dombok kö-, zott út kanyarog, kamionok, teherautók —* Innen csak színes bogarak — haladnak rajta Kanizsa felé, Iharosberény felé. Azt mondja Pintér István: — A tanács megbízott mind a hat, körzetbeli község monográfiájának megírásával. Nagy munka lesz. f.cskií Lásr' Pogány isten pihenőhelye Ha Ceres, a szántásvetés, a termékenység istennője tekintett le erre a vidékre, bizony mondom: könnycsepp hízott a szeme sarkában, úgy sajnálta a szántóvetőt. Ha Silvanus- nak, az erdők pogány istenének pillantása kalandozott a »/.entpéteri — rengeteggel borítót i. — dombokon, völgy bölcsökön, bizony mondom: mosolyos kedve támadt a gondolattól, hogy az ember mégiscsak megél, ha másból nem, hát favágásból, szénégetésből. Silvanus talán meg is pihent itt, ha a provinciák erdőállományát vette számba; hja, az istenek már akkor is a provinciákon üdítették magukat... Hiszek Ceres könnyének, és hiszek Silvanus derűjének: igazolta ezt is, azt is Pogán.f- szenípeter sorsa. Itt a parasztot présbe szorító időkben is nagyítóval kellett keresni a kulákot — egyetlen családnak volt mindöez- sze húsz holdja, az sem az a príma föld! —, így aztán a s/entpéteri ember ráfanyalodott az erdőirtasra meg a boksázáera, sőt még a falunak való helyet is fejszével kellett elnyernie az erdőtől. Ha az évszázados bükkök. gyertyánok, tölgyek levélzizegését emberi nyelvre fordíthatnánk, ki tudja, milyen titokra derülne fény. Az erdő, a fa talán ez életet magát jelenlétit' a pogányszentpéteri embernek: a vágás, a szénégetés mellett a rengeteg makkoltatta a kondát, fanyar és ízletes bogyóival, húst pótló gombáival táplálta a fejszés családját, Pintér István, a Csánky-féle adatgyűjteményben rá- íelt a pogányszentpéteri fontosabb adatokra: ez indította el arra az útra, amely eddig tizenkét jelentős dolgozatot eredményezett, két megyei első. egy országos harmadik díjjal együtt. Meg a szentpéteri honismereti szakkört, amelyről majd még esik szó. Most azonban a fáról beszélgetünk, erről a régieknek létfeltételt jelentő eleven anyagról. Nem véletlen, hogy közös munkájukban — Novák József volt a beszélő, Pintér István a szavak jegyzője — az Egy törzsgyökeres parasztcsalád élete cimű dolgozatban olyan bő terjedelemét igényelt ez a téma! Szőlőt és diót eszegetünk; a beszélgetés közben észre sem vesszük az idő múlását. — A téli idő favágással telt. A család egyik férfi tagja elvégezte az istállóban az állatok körüli munkát, a többi férfi korán hajnalban elindult Sukorodba. Hidegkútba, a szentpáli erdőre. Volt úgy, hogy az asszonyok is velük tartottak: vágták a fát. fűrészelték, gallyazták, akár a férfiak. (Ha szél fújt, hó szállingózott, akkor a trágyát hordták a föld végébe, közepére, szarvasba rakták. Ez volt a kockára formált trágyadomb neve. fedezte a rabsicot, s valósággal csábította a méhészkedőt... Hát tisztelet és köszönet neked, erdő anya! Innen, Novák József szőlőhegyi pincéje elől a szem messze ellát: szerelemre könnyen beszélhető szépasszonyként takarózik ki a táj a gombanövesztő déli verőfényben. Próbálom azonosítani a hallott dűlő- és utcaneveket, a halastó környékét. Melyik lehet a Major utca — itt volt régen az uradalom központja —, a Diós álé, a Föcskefarki-dülő, a Kis-könyeres mező — savanyú talaja miatt csak „kis kö- nyeret” termett —, a Hársos, a Klastrom- dűlö, a Csira-legelő, a Fehérfödi-gödör, a Te- kenyö, a Zsidó-kút, a Kisvári-ódal, a Fer- tdjföd, a Szényégető-ódal, a Högy-gyepű, a Gadácsi lénia, a Malomi-árok? Azért mindenhová innen sem lát el a szem. De ami a szemnek láthatatlan, azt pótolja az emlékezet. És kedves házigazdánk olyan ember, aki azt tartja, hogy emlékezni az unokák, meg a majdani utódok számára feltétlenül üdvös: aki nem ismeri ősei életét, annak nincsenek gyökerei a faluhoz, azt könnyen kapja föl innen a szél « röpíti másfelé ... Ök — de különösen Ppitér István egykori pogányszentpéteri, ma nagykanizsai autóbuszvezető — megpróbáltak valamit tenni a közösségi emlékezet kondícióban tartására. Az egykori gamási, majd magasdi — ez az utóbbi puszta itt voü » közelben — Tüzet raktak, krumplit sütöttek a hamuban vagy szalonnát pirítottak — azt ették. Akkoriban — így mondják — ritkább volt az erdő, sudárabbra, vastagabbra nőttek a fák. A gyökér, a tuskó, az ág maradt a favágóé, a törzzsel az uradalom rendelkezett.. Abban az időben még kevés ipari fara volt szükség, inkább csak a sima bükköt tudta a báró vagy a gróf eladatni a székeseknek, faes^tergályo- soknak. A részesedés megegyezés szerint történt; minden nyolcadik vagy tizedik méter lett a favágóé. Ha a munkaerő-kínálat nagy volt, csak a tizedet tudták kiharcolni. A terület méretén is múlott a megegyezés; mekkora erdőt kellett tarrá „borotválni” ... Az, erdő borbélya a favágó. Nagy kereset ebben a munkában nem volt. Az ölfát a nagykanizsai piacra vitték. Volt l
