Somogyi Néplap, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-25 / 251. szám
r WWWipi» éL, ura**, ieaEŰább hallgasson végig! Ezt a történetet nem akaróim elmondani. de láma. nem tudom magamban tartam. ■ elfelejteni sem sikerült. Non is értem, hiszen régebben valóságos művésze voltam a feledésnek, néha már a nevem is kiment az eszemből, sőt, akadtak perceim, amelyekben semmire, de semmije nem emlékeztem. Mászkáltam az esőben — csoda tudja, miért, az esőt most is nagyon szeretem —, bámészkodtam, de nem tudtam volna megmondani, mit látok, Ha valaki rám szólt, csak álltam bávatag, a szavak jelentéséről is megfe- ! ed ke zve — ilyenkor voltam boldog. Akadtak azonban percek, amelyekben mindenre emlékszem, ami csak történt velem életem során. Furcsa pillanatok ezek, senkinek nem kívánok hasonlókat. Ne haragudjon ezért a fellengzősnek ható félmondatért; de valóban, mintha r.aga az idő zuhanna rám lyenkor: minden elmúlt pillanatát újraélem; ugyanakkor azt is érzékelem valahogyan, hogy ez a vibrált), jsszesűrűsödött jelenidő vol- aképpen elmúlt, megtörtént :nár velem. Tehetetlenül kell újraélnem a múltamat ezekben a percekben vagy másodpercekben, órákban — mert hogy valójában menynyi ideig tartottak a rohamok, nem tudnám megmondani. Igaza van, nem erényem a pontosság. Ami azt illeti, mindenhonnan elkésem, lusta természet vagyok, nehéz kelő, ahogy mondani szokták, csak még egy percet heverészek, csak még egy percet nyújtózkodom, s mire kikászálódom az ágyból, mehetek ebédelni — persze rohanvást. Van a dolognak jó oldala is: ha valaki így él, nem sok ideje jut tűnődni, tépelődni, mert nehogy azt higgye, hogy a délelőtti heverészések alkalmasak erre! Olyankor az ember álom és ébrenlét határán lebeg, valami nagy, édes puhaságban, semmire (Reveei Napsugár LüusBtréeié}«) nem gondolva. Később aztán ugyancsak igyekeznie kell, ha mindent el akar intézni, amit aznapra eltervezett. A zon a reggelen, amelyen ez a történet kezdődött, korán keltem. Március volt, a nap olyankor már besütött a szobám ablakán, az ég makulátlanul ragyogott a háztetők fölött, az ember úgy érzi, ki kell mennie a hívogató kékség alá, hogy vég- re-valahára nagy lélegzetet vegyen, megteljen a tava6z- szal, az újjászületés csalóka ígéretével. Szomszédaim még javában horkoltak a rabic- fal mögött, amikor kiugrottam az ágyamból, és kiszo- ladtam a fürdőszobába, hogy derékig megmosakodjak a hideg csapvízben, noha ez nem tartozott a szokásaim Közé: rendszerint csak a csipát dörzsölöm ki a szememből, éppenhogy megnedvesítve az arcomat. Tudja. soha nem voltam megelégedve a kepemmel. Ez az orr, ez a száj, a rövidlátó szemek — semmi megnyerő, holott én úgy hittem mindig, szimpatikus figura vagyok. A barátaim annak is tartottak, csak azt nem értették, miképp lehetek jóban annyiféle emberrel. Ez nekem soha nem okozott gondot. Ha egy költővel beszélgettem, szinte magam is költővé váltam, ha pedig egy iHseezt)er«#yeroeif• ficeott össze a szerencse, semmi nem érdekelt jobban az esztergáJásnál; meg aztán szentetek mások kedvébe járat Noa, aznap reggel, ahogy borotválkozás közben a tükörben figyeltem magamat, az a borzongató érzésem támadt, voltaképpen olyan vagyok, mint az arcom: semmilyen. Begyakorlott felejtő technikámmal azonnal kiütöttem a fejemből ezt a képtelen gondolatot, sietve felöltöztem, pénzt vettem magamhoz, majd végiglapoztam a noteszemet, fontolgatva, kis is tüntessek ki társaságommal a délelőtt. Talán a valóban pompás idő volt az oka. egyik ismerősömet se találtam odahaza. Horváth Péter Ember, aki tükröt árult Már a huszadik számot tárcsáztam növekvő türelmetlenséggel és aggodalommal, mihez kezdek a nap hátralevő óráiban: végül úgy döntöttem, nem esek kétségbe, nem illik hozzám. Nagynénikém nem volt odahaza, pedig végszükség esetén vele múlattam az időt, elkártyázva tőle kuporgatott forintjait. Később persze mindig vásároltam a számára valami csekélységet, kis üveg bont. tortaszeletet, diabetikus finomságot. N agynénikéin hetvenkét éves, szobája, mint a legtöbb hasonló korú öregasszonyé: alig lehet mozdulni benne a különféle kartondobozoktól, amelyekben isten tudja miféle, valami re-egyszer-még-jólehet kacatot őriz. Van egy mániája: tükröket tart. A fürdőszobában hármat, az előszobában négyet; tükör van a ruhásszekrény ajtaján kívül és belül, tükör a konyhában is, a szobában tükrök arzenálja: falátükör, talpas tükör, kézitükör, kistükör, nagytükör, nagyító- tükör. Nos, ahogy a sikertelen hívások után fölemelkedtem a telefonasztalka mellől, egyszerre tizenöt tükörben éreztem tükröződni a mozdulataimat. Ügy járkáltam abban a szobában, mint akinek sejtelme sincs, miként került oda, s hogyan szabadulhatna a csapdából s lássa, még az is tükröződött az arcomon, fogalmam sincs, hová szökhetnék e levendulaszagú bútorraktárból, s miért is kellene menekülnöm onnan! Csak bámultam a tükörképeimet: hát nem olyan az az ember, mint akinek van két távoli fia, két tanult szakmája, amiket nem művel, vannak ruhái, amelyeket mind másoktól kapott, van húsz ismerőse, akiket nem talál, amikor szüksége volna rájuk, van tisztességes, jól hangzó neve, amelyet szórakozottan hallgat, mintha nem is őt szólítanák. Görcsbe rándult a gyomrom, megszédültem, a csönd zakatolni kezdett a fülemben, majd csöndekre szakadt, külön- külön csöndekre, csend-szigetekre, és rám zuhant a múlt. Láttam, amint szégyenlőszavartan megköszönöm első fiamat az anyjának a szülőszobán, s közben arra gondolok: mire hazajönnek, én már nem leszek otthon. Szerelemről beszéltem a második gyermekem anyjának, akartam is érezni a szerelmet, mert már nagyon szaladt velem az idő. jó lett volna, ha én lehettem volna ,.az ember, aki szeret”. Szeretlek, hadartam, pedig másra áhítoztam már, nagyobb, fontosabb szerepre, valamire,' ami már nem is szerep, hanem maga az élet, a feladat, amelyre születtem, amit vállalhatok anélkül, hogy becsapva érezném magam. S miközben mindezen elmúlt pillanatokat egyszerre éltem újra. láttam a nagynénikén» szobájának Erato. Borsos Miklós szobra. Szirmai Értére Beszélgető Kő a kőnek azt dünnyögl — meddig? víz a partoktól azt kérdi — hová? fény a fénynek ragyogja — erre! hang a hangnak zuhogja — soká! kéz a kéznek azt mondja — testvér! szem a szemnek ragyogja — végre! lélek a léleknek lükteti — remélj! ember az embernek azt, hogy — béke! Csorba Cyőzff Szieszta Napközben olykor elálmosodom; ledőlök, s már aludnék is, de nem, de nem megy addig, míg lábujjhegyen nem jő a Kedves (szinte úgy oson), s be nem takar. Félébren figyelem, majd boldogan csukódik két szemem. Simon Lajos AZ A PAD tükreiben jetemtató magamat is, a puklis hátamat, imbolygó, tétova lépteimet, az arcomat, és üvölteni kezdtem: nem, én nem vagyok ilyen! Már-már azon voltam, hogy levetem magam a negyedik emeletről, az ugrással bizonyítva, nem vagyok azonos, nem én vagyok, aki így éltem, amikor megcsörrent a telefon: egy ismerősöm hívott, ünnepelni. Boldogan mentem. Mit mentem! Rohantam, vágtattam abban a friss, tavaszi záporban, mert akkor már esett, s furcsamód délután volt. Megittunk két üveg pálinkát; ő berúgott. „Te — mondja egyszercsak —, hol az istenben az arcod?” Nevettem ezen az ostoba kérdésen, de ő egyre erőskö- dött, hiába mereszti rám a szemét, nem lát engem, nincs arcom, elveszítettem valahol, vagy lemosta a tavaszi zápor, isten tudja, de már nincs meg. „Adj egy tükröt!” — mondtam megbo- csátóan mosolyogva, de hiába kerestük össze az egész lakást, nem találtunk tükröt, noha ismerősöm váltig állította, hogy volt neki, nagyon jó kis tükre volt, biztosan meg is van valahol, ellentétben az én arcommal, amely végképp elveszett Megijedtem, de nem mutattam. Barátságosan elköszöntem tőle, lerohantam az utcára. Sötét volt már. késő éjszaka, a kirakatok nem világítottak, nem tudtam üvegük tükrében ellenőrizni magamat. Lesiettem a folyópartra, de a hold arcát felhők kendőzték, így a folyóban sem tudtam megnézni magam. Három félrésze.g alak bóklászott a rakparton, hozzájuk léptem, hogy egy kistükröt meg valami fényforrást kérjek tőlük, de agyba-főbe vertek. Hajnalig botorkáltam a városban, majd a szürkület világánál megpillantottam magamat egy drogéria kirakatába __ál- lított kézi tükörben. Feldagadt arcomból vaksin hunyorgott a szemem, kék volt az ajkam, véres az orrom, de nem éreztem fájdalmat, csak örömet: van arcom! E lesőrőmpőR mögöttem az első villamos, s egyik pillanatról a másikra ráébredtem a feladatomra. Amint látja, azóta tükrökkel hazaiok. Nálam mindenfele tükör kapható: homorú, domború, siktükör és görbetükör; és higgye meg, uram, mindegyik hű képiét ad, vegye meg bármelyiket! Ne mondja, hogy nincs szüksége rá; higgyen nekem, ha valaki, én aztán tudom, milyen fontos, hogy kéznél legyenek a tükrök. Ne, ne csukja be az ajtót, eresszen be, nézze, itt van ez a különleges... De hát mit csinál? Ne törje össze a tükreimet, ne tegyen tönkre! Én vagyok „az ember, aki tükröt...” Hallja? Miért csinálja ezt? Most nézze meg. erről lejött a foncsor! Miért tette ezt velem? Hát most hol vagyok én? Milyen vagyok? Ki vagyok én? Adja vissza az arcomat, uram, hiszen még egy ilyen arc is jobb annál, amit az ég tükröz, a makulátlan raFöllázadtam — s ezt ezúton tisztelettel bejelentem — a kötelező olvasmányok ellen. A magamfajta literátor nem kaphat észbe eléggé idejében, hogy napjait csupán a kötelező olvasmányok töltik ki. El kell olvasnom a kortársaimat, el kell olvasnom az idősebb pályatársak munkáit, a posta külföldi folyóiratokat hoz, melyeket, ha már az asztalomon hevernek, időnként mégis átlapozok, s aztan természetesen a hivatásommal is kényszerű olvasmánytömeg jár. Az olvasás betegségét azonban csak úgynevezett hasonszőrű gyógymóddal lehet kezelni. Azt nem tudom megtenni, hogy ne olvassak, ezért lázadásom első kezelési szakaszában úgy döntöttem: kizárólag felesleges dolgokat fogok olvasni. Amire sehol és soha szükségem nem lehet, és ami A bíróság folyosóján hirtelen csend lett, minden arc, minden tekintet arra fordult, amerre a börtönőrök csizmája kopogott a kövezeten. Két börtönőr között lépkedett a vézna ember. Nem látszott idegesnek, csak gondterheltnek. Pedig elérkezett a tárgyalás legizgalmasabb napja, amikor a tanúkat hallgatja ki a bíróság. Nem ideges a vézna ember, hiszen már mindennel leszámolt. Bevallotta — a bíróság előtt is elismerte —‘, hogy a rábízott állami pénzből folyamatosan elsikkasztotta 'azt a nyolcvanezer forintot, amit most számon kérnek rajta. Tehát a tanúk vallomása már nem nagyon érdekli; ő már napok óta azon töpreng, hogy mit mondjon az utolsó szó jogán. Forgatja, csiszolja a mondatokat: — Tisztelt bíróság, bűnt követtem el, jól tudom, hogy bűnhődni kell érte. De mégis, kérem, hogy az ítéletnél gondoljanak arra: tulajdonképpen szerencsétlen sorsú ember vagyok, magányos ember. Nagyon egyedül vagyok én, kérem; nincs se feleségem, se gyerekem, csak barátaim voltak. Nem mondom, hogy ők juttattak ide, mert az nem lenne igaz. Való, hogy együtt mulattunk, együtt szórakoztunk, hogy fizettem a költségeket, de többnyire én csábítottam őket. Hívtam, csábítottam őket, mert munka után nem tudtam mit kezdeni az idővel. Nem és nem tudtam hazamenni az albérleti szobába. A barátaim családos emberek, szinte az utolsó fillérig hazaadták a keresetüket, hát nem is okoz különösebb élvezetet. Ami talán megutáltatja velem egy időre a nyomtatott betűt... Jelenthetem: megtaláltam a totálisan felesleges, csaknem elolvashatatlan, minden haszon nélküli könyvet. Szerzője: Hermann Morten Freiherr Baron von Eelking, vagyis lovag, báró és mindenféle egyéb címekkel felékesített úr, aki a nyugatnémet divatszövetség elnökeként egy rendkívül drága könyvben közzétette a nyakkendő történetét. Hogyan kötötték a nyakkendőt a tizenhatodik században... A könyvet négy napig olvastam. Már-már azt hittem, hogy meggyógyultam, amikor rábukkantam egy párbeszédre Hermann Morten Freiherr Baron von Eelking könyvében. A Monarchia egykori, nagyhatalmú külügyminisztere — meséli a báró — minőn fizettem az egész társaságnak; hogy ne legyek egyedül. Így történt... A tárgyalóterem ajtaja előtt megálltak a börtönőrök, megállt a vézna ember is. Várni kellett, amíg bevonul a bíróság. Az ember végignézett a tanúkihallgatásra várakozókon. A barátai voltak, az ő barátai: Kovács Péter, Nagy Jenő, Sáros! Imre, Sós Pi6ta. Tudta, hogy valamennyien ellene vallanak, de egyik iránt sem érzett haragot. Nagyon halkan oda is köszönt. Amazok egy kicsit tétováztak, tűnődtek, hogy szabad-e, illik-e elfogadni egy letartóztatott köszönését — Szervusz, Géza — szólalt meg nagyon bátortalanul Kovács Péter. A többiek némán biccentettek. Néhány pillanat múlva Só- rosi Imre közelebb merészkedett. — Elvtárs — szólt az őrhöz —, megengedi, hogy ... megkínáljam őt egy cigarettával? — Csak kínálja — bólintott az őr. A vézna ember pedig alig hallhatóan tátogta: — Köszönöm, Imre. Nagy Jenő egy egész csomag cigarettával közelített. — Neki adhatnám? Megengedik? — Szabálytalan ugyan — mondta a magasabb rangú börtönőr —, de adja ide, majd én a zsebébe csúsztatom. A vézna ember hálásan pislogott. dig azon igyekezett, hogy öltözködésben lefőzze Bismarckot, a vaskancellárt. S miközben népek sorsáról döntöttek, háborúkat indítottak, népeket fosztottak meg jogaiktól, egymásnak kedves jótanáccsal szolgáltak: hol lehet kapni a legszebb nyakkendőt. Bertholt gróf még azt is tanácsolta Bismarcknak, hogy menjen el Rómába, nézze meg Traianus diadaloszlopát, mert ott az időszámításunk után 113-ban épített hatalmas diadaloszlopon az egyik római katonán már nyakkendő látható. Gyógyulásomnak egyszeriben vége volt: újra visszakerültem a fontos dolgok világába, s elkezdtem mérhetetlenül gyűlölni a vaskancellárt, az egykori osztrák külügyminisztert, a nyakkendőbárót, és mindenkit, aki miközben az embereknek mégiscsak fontos dolgaik vannak, ők a Traianus oszlopán látható római katona nyakkendőjéről beszélgetnek. Nem akarok velük közösséget vállalni! — Köszönöm, Jenő. Megnyílt a terem ajtaja, bevonult a bíróság, aztán a börtönőrök, meg a vádlott. — A bíróság — mondta at elnök —, Solymosi Géza bűnügyében a tanúk kihallgatásával folytatja a tárgyalást. Kovács Péter tanút kérem! A tanú reszkető térddel állt az emelvény elé. — Milyen kapcsolatban volt a vádlottal? — Barátok voltunk. — Kérem, jellemezze a vádlottat. A tanú sápadtan kezdte: — Öt vagy hat éve ismerem: rendes ember. A munkájával sohasem volt baj. Ivott, de nem volt részeges. Azt hiszem, sohasem láttam berúgva. — Mikor tudta meg, hogy sikkasztott? — Amikor letartóztatták. Kérem, én nem is gondoltam volna róla. — Befejezte? — Igen, kérem, — Akkor foglaljon helyet. — Igenis. A tanú, anélkül, hogy megfordult volna, két lépést hátrált, majd a legközelebbi helyre leült, majdnem a vádlott ölébe. — Ne oda üljön, kérem — emelte föl hangját az elnök; — arra a padra csak a vádlottak ülhetnek. De el is távozhat, ha akar. Az ideges tanú kapva kapott az alkalmon, szinte futva tette meg az utat a folyosóig. Ott az izgalomtól még mindig sápadtan suttogta: — Képzeljétek, a Géza mellé ültem véletlenül. Egyikük — azt hiszem Nagy Jenő — mosolyogni kezdett, de hirtelen eszébe juthatott valami, amitől még a nagyon halvány mosoly is az arcára fagyott. Benke László Barbár csillagon Ezen a barbár csillagon az élet közügy. Megtarthatom ? A hiányt reménnyel pótolhatom? De mi a remény? Téren és időn átvérző képzelet? S mi a jövő? Világűrben forgó sírhalom ? — Bocsássatok meg egymásnak, emberek! 'somogyi NÉPLAP gyogó márciusi eg! Ungvári Tamás Nyakkendő
