Somogyi Néplap, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-18 / 245. szám
A bíró színtelen hangon, darálva kezdte olvasni a vádiratot. Aztán felvont szemöldökkel többször megállt és a szemüvege fölött a vádlottra nézett. — Bűnösnek érzi magát? — kérdezte végül. — Nem én, kérem — mondta az öreg Kálié. Szikkadt, csontos arcát mereven a bíró felé fordította. — ‘Nem? — lepődött meg a táró. Szintén idős ember, gondos választékkal ősz hajában. A vádat megértette? — Megértettem. — De nem érzi bűnösnek ma gát. Egy ember halála- bent? — Nem — mondta megint KáBó. Nagy erőfeszítésébe került az önfegyelem. Az arca, ha lehet, még sápad- tasbbá vált. A bíró az iratok közt matatott. Előre-hátra forgatta a lapokat. Végre megszólalt: — Mondja et, mi történt ~ ----- = a ugusztus 7-én hajnalban! CsOfítOS Gábor — Hiszen már annyiszor elmondtam — motyogta Kálié csüggedten. — Ha )e akar ülni, szól- -----------------jóm. — Nem akar oki — emelte föl ismét a fejét. — Feleljen hát a kérdésemre! Mire ébredt fel aznap reggel? — Mintha jártak volna a ház mögött. — Nem a csattanáéra ébredt? — Arra később. Ekkor még megnyugodtam, és elaludtam. Hajnalban jobban tudok aludni. Éjjel nagyon keveset... — Tehát amikor ismét felébredt, akkor volt a csattanáé. Azt vallotta, hogy a csattanásra kikelt az ágyból. Aztán mit csinált? — Kimentem, kérem, az előszobába. Ahol a biztosítékok vannak. — Tudta, hogy a csattanás mitől keletkezett? — Gondoltam. Meg akartam bizonyosodni, hogy attól -e ... — Folytassa! — Fölálltam a székre. D* anélkül is láttam, hogy a felső biztosíték egészen fekete. Az órából meg jött a füst — Miféle biztosítékot alkalmazott? Mondja el! Kalló lenezett a két kezére. Görcsös ujjait erővel szorította mozdulatlanná a combján. A karja azonban ran gatódzott, mint az ággal leszorított kígyó. — Én, kérem, nem gondoltam, hogy baj lesz belőle. — Tehát: mit tett a biztosítékba? — Egy szöget... nem volt kéznél drót. — Miután kiemelte a biztosítékot, hova tette ezt a szöget? — Már nem volt benne. Kiesett. Meg volt görbülve az égéstől. — Akkor maga eldugta. Mért dugta el? És hova? Mondja csak el szépen, sorjában! — Nem dugtam... — morrant az öreg. — Bedobtam a hamuba. Mást is oda szoktam... — Valahogy mégis alulra került... No jó, folytassa! Arra feleljen, mért nem ment ki azonnal. — Kimentem én, kérem! Leakasztottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. — De előbb felmászott a biztosítéktáblához. Pedig lentről is látta, hogy füstöl az óra. Maga viszont megkereste előbb a biztosítéknak alkalmazott szöget. Ahelyett, hogy kirohant volna, hátha segíthetne. Gondolhatta, hogy nem véletlenül csapott ki a bizto síték. Az ezerszeresen túlbiztosított biztosíték. Vagy nem gondolta ? — Mit, kérem? — Hogy valakit megütött az áram. — Nem gondoltam. — Mégis: mit gondolt? — Hogy a bolondját járatják velem. Hogy valamivel a dróthoz piszkáltak a huligánok. __ A fiúk. azt akarta m ondani... Úgy hitte, többen vannak. Meg hogy rájöttek, mért van ott az a drót, és csak játszanak magával — Mindig azt tették. — Mit tettek mindig? Hiszen a drótot csak előző este vezette a fa alá. — Mindig dühítettek. . Máskor is... Alacsony és romlott a kerítés, könnyen bejutottak a kertbe, és ha kijöttem, csak röhögtek. És kiáltoztak. — Mit kiáltoztak? — Hogy vén hülye ... meg ilyeneket. Hogy üssön meg a guta! — Hogy a méregtől magát megüsse a guta? — Csak ezt akarhatták! Hergeltek ... Aztán elszaladtak. Én meg gondoltam: majd megüt tibenneteket, várjatok csak! — Ezt mikor határozta el? Hogy megütheti őket az árammal? Amikor először szidták magát, vagy később? — Nem amikor először. — Hanem mikor? — Csak akkor nap, amiA tárgyalás első napja kor megcsináltam a drótot a fánál. — Dühében csinálta meg a drótot? Emlékezzen csak vissza1 — Nagyon dühös voltam, annyi szent. Bocsánat... — nyúlt tétován Kalló a zsebkendőjéért, s megtörölte a homlokát. — Leülhetnék? — Adjanak egy széket! Tehát dühös volt, amíg szerelt? — Nem voltam jól az az igazság. A szívem kutyálko- dott. Megviselte ez az egész. Nekem, kérem, nagyon kellene vigyáznom. Megmondta az orv06, hogy az izgalom árt. — Nem vitte túlzásba ezt az izgalmat? Azért a pár almáért, amit néhány kamasz ellopott magától? —■ Nem úgy van az. kénem. Azt a fát én tizenkilenc évig neveltem; annak a gyülmöcséből én ne egyek az átkozott huligánjai miatt? — Rend reutasítom. A hír- ligán kifejezést ne használja! Gondoljon arra, hogy egy maga által huligánnak nevezett fiatalember meghalt a maga mesterkedése nyomán. Képes volt megölni. Néhány almáért! — Nem öltem meg"! — szorította ökölbe a kezét Kálló. —Ö ölte meg magát, ő jött oda. Őneki kellett a másé! Különben is: figyelmeztettem őket. — Hogyan figyelmeztette? — Két nappal előbb, akkor is hajnalban, amikor mentek az építkezésre, megint bemásztak. Valósággal könyörögtem nekik, hagyják békén az almákat, mert pórul járnak. — Megmondta, hogy élet- veszélyesen körbekeríti a fáját? — Azt én akkor még nem gondoltam. Ők meg csak röhögtek. Akkor törték ki a léceket, és úgy mentek ki, mintha ott se lett volna a kerítés. — Ekkor határozta el, hogy áramot vezet egy drótba? — Még nem. Le kellett feküdnöm, mert szédültem. Még másnap is szédültem. Amikor ástam a három cölöpnek a gödröt. — Tehát szédült, mégis megcsinálta. — Elhatároztam, hogy megleckéztetem őket. — Szép kis lecke, amibe bele lehet halni. — Azt én nem gondoltam . .. Hiszen ha gondoltam volna . .. — Tehát mégis megbánta? — Ezt igen ... — Ezek szerint elismeri a bűnösségét? — Azt én soha! — Makacs arcát ismét mereven fölemelte, és már nem is a bíróra nézett, hanem valahova mögéje. Szikár arcán megkínzottság látszott. Remegett az egész teste. — Jól van? — vette le a bíró a szemüvegét. — Ügy ertem: a szíve most nem rendetlenkedik? Nem vesz be gyógyszert? — Nem lehet annyit — nyomta a melle te egyik kezét Kálló. — Az is árt, a sok tabletta. — Folytathatjuk? — kérdezte a bíró. — Lehet. — Mióta van nyugdíjban? — Hét éve már. De még tavaly is bejártam nyugdíjasmunkára. Nehezet nem bíztak rám, kíméltek. Szerettek, minden évben behívtak. Engem, kérem, mindenki megbecsült az utcában is. — Elhiszem — tárta szét a kezét a bíró, mint aki maga is sajnálja, hogy mégis kénytelen a bűnét kutatni. — Hát nem érthetetlen, hogy egy rendes munkásembert, egy tapasztalt férfit ennyire elvakíthat az indulata? Hogy nem mérte föl tette következményét,? — Engem, kérem, belekergettek ebbe. — A bűnbe általában belekergetik a/, embert. Az a kérdés, hogy bele kell-e mégis mennie. ====== Úgy gondolja, joga volt tulajdona védelmében élet- veszélyes helyzetet teremteni? Mért nem fordult a hatóságokhoz? — Rendőr vigyázzon a-------------------- fámra? Az se megoldás — ingatta a fejét Kálló. — Ezek szerint gondolt erre a lehetőségre? — Gondoltam. De nem mentem rendőrért. Nem az a dolguk. Aztán meg miféle ember az, aki nem tudja a magáét megvédeni? — Így védte meg. — Nem így akartam. De ha csak így lehetett!? Ezek, kérem, mintha nem is a mi fajtánk lennének. Csak a készbe beülni, azt tudják. Követelni, elvenni! De semmit se tenni érte! — Mire gondol? A lelkiismerete fogja bántani? — Azt én nem tudom, öreg vagyok, ez megtörtént, s mégis csak énvelem, meg azzal a fiúval. Ezt énrólam senki le nem mossa, akármit is mondok vagy gondolok. — De azért csak mondjon el mindent, amit gondol. A bíróság figyelembe veszi az indítékait. A jog a vádlott mellett is ott áll. — Énmellettem már senki és semmi nem áll. — Hagyja ezt a hangot!... Adja elő, hogyan bukkant rá a fiúra. — Ott feküdt. Rádölve a drótra. A cövek meg kifordulva a földből... — Elkinzottan a bíróra nézett: — Miért fontos ez? — Bízza ránk. mi a fontos... Tehát rátalált a fiúra. Ott hevert a dróton keresztben. Odament hozzá? — Persze, hogy odamentem. — Mit állapított meg? — Láttam, hogy meghalt ... Ismerem az áramütött halottat. Kettőt is láttam régebben. — Ezek szerint pontosan tudta, mi lesz a hatása az áramnak, ha valaki a dróthoz ér. Mire gondolt, amikor a fiút úgy látta? K álló ekkor fölemelkedett a székről, gör- bedt tartásából próbált kiegyenesedni, de nem sikerült Visszaesett a székre. Alig hallhatóan mormogta: — Elmondom... elmondom majd, hogy mit éreztem. De most nem tudom... Mégis, ha lehetne... szünetet... A bíró azonnal megadta a szünetet. Az öreg Káliét elvezették. Kakuk Tamás Változatok /. A rejtező fuvallat réseket talál, T ' rezdül már a mozdulatlan éj. Mennyezet száll homlokra, ligetek lombja, szigetek szárazföldje kísért. Asztalon billeg a pohár: hullámzik a tenger. Szrüke lett a múltbéli kék. Ablakban az idő könyököl. Tabletták fehér fényszóróit a homályos sarkok elnyelik. 2. Vonatablakból nézve vissza. Suhanás, a partszakasz kopár távlatai. Elvinni valamit. Őrizni a Délt: fehér helyett sárga havat, napszitálást. Utcák téblábolását az árva nyárban. A hőség súlyát a város vállain. Teraszok tolongását. Az eddigi felsorolást. Az utolsó mondatot: Hajók haldokló hiányát felejteni. Nemeth Miklós grafikája Kacatjaim: kövek, kagylók, gesztenyék... A lakásomba látogató alkalmi ismerősök. barátok furcsállva billegetik fejüket, amikor egy-egy, a szobába nem illő tárgyat vélnek ott fölfedezni. És akkor újra meg újra el kell mondanom, hogy szívemhez nőtt „kacatjaim’’ azok, amelyeket országhatárokon túli - csavargásaim során sülyesztettem útitáskám mélyére. Szándékosan nem hívom őket föntebb stílusban másnak, mert nem valószínű hogy éppen ezek a tárgyak jellemzőek az Illető országra. Némelyik még csak kapcsolatba sem hozható lelőhelyével. Nem mániám, még csak nem is hobbim ez a gyűjtögetés. Ha az lenne, szou- venírekkel bástyáznám magamat körül, mint teszi ezt oly sok turista ismerősöm. Velencéből nem giccses gondolákat, még csak nem is szerelme tes vaporettókat, Burgaszból nem rózsaolajat. Salzburgból nem Mozart- mütyürkéket, a Kaukázusból nem az Ararat fénylő koronáját hoztam haza; hanem „kacatokat”. Az én kacajaimat! Szóval el kell mesélnem hogy a vadgesztenyét a há- zsongárdi temető ország egyik sírjáról hoztam el; Kriza János nyugszik alatta. Á koromfekete, csillogó köveket — valamilyen vulkáni üveg —, a szürke és hamukönnyű tufákat a Kaukázus lejtőin és valahol a Szevan-tó környékén dugtam zsebre. Jesolóból csúnya, szürke követ emeltem el, és így tovább... Sok helyről semmit sem hoztam. De amit hoztam, azokhoz a kacatokhoz olyan történetek fűződnek, amelyeket az ember nem akar elfelejteni. Még akkor sem, ha tonnányi élmény, esemény rakódik föléjük. Elég rájuk egy pillantás, és az emlékezet bozótosaiban megmozdulnak az ágak. KAGYLÓ. Üjra látom a Punta-Sabbioni-i „öreg halászt”, aki szótlanul ül bádogtepsibe ömlesztett cse- nevész-, hajnalban kifogott halai mellett. Apró halaiból tán soha senki, vagy csak én vásárolhattam. Mégis minden áldott reggel ott ül — az olaszokat meghazudtoló birkatürelemmel — rozoga bárkájában, a filmes turisták pergőtűzében; hogy azután visszahajigálja a még élő halakat a tengerbe. Mert összejött már egy raviolira, egy vino rossóra vagy egy tányér spagettira való adomány. Egyetlen imát ismer: Airrivedénrci, Arrivederrci, Signora! A GESZTENYÉRE pillantva újra kezembe veszem Kriza János „Vadrózsáit”, Dsida. Kár.yádi és Szilágyi Domokos könyveit. Aztán nagy-messziről hallom Albertus Molnár zsoltárait, hallom Sütő András gyj.- kosan pontos és hihetetlenül magyar mondatait fölkászálódni lakótelepeink porából, sarából. MÁRVÁNY-MORZSÁK könyvespolcom álsó lapján. Rómeó és Júlia; örök szerelem-álmát alussza. De jön velem szembe a veronai amfiteátrum díszletező munkása, egy-esurorn izzadtam így van ez rendjén; estére elkészül az Aida díszlete, és a hagyományokhoz híven több ezer ember gyertyagyújtásánál majd mindjárt felhangzik Verdi halhatatlan műve. A sziklák fölé feszülő, romantikusan kék ég feketére vált, a karcsú-zöld ciprusfák még feketébbre. HAMUKÖNNYÜ TUFÁK! Talán titeket ismerlek a legkevésbé, ezért titeket csodállak a legjobban. Teremtöm, milyen messze innen a civilizáció, a Kodak- masinák csattogása milyesn messze innen?! A kolostorok kazamatáiban itt áldozati bárányok sírnak; gyönge nyakuknál kés időé, hörgésük holnapra bevérzi a Kaukázus vizeit, bevérzi ezt a papírt is. Hiába kötöttünk zsebkendőt a kengyelfutó patakok fölé, hiába csomót a hiedelemre! Ki űzi el a „betegségeket”, ha nem az írástudók!? Hiába, hangzik el magyar népdal az egy sziklatömbből kiia- ragott kolostor kazamata»: ban. FAFORGÁCS egy lidárói; szép az ember meztelenül. Jönnek a lányok, lányos asszony«*; pizza a kezükben: déli nap. Két mellük: karámból szabadult kiscsi- kók. Rousseau? Nosztalgia? Vagy a századvég racionalizál ódasa? Teljesen mindegy. Mintha a bikinivel együtt, szép lassan ptnidé- riáját is levetné Európát. Még a szentek földjén is. Csak hát a lidón. Kacatjaim: kövek, kagylók, gesztenyék... ha jön még közétek vendég, majd újra elmondom, hogy... Mit is mondok el? Kacatjaim vagytok; soha többé nem ismételhető utak, a sirályok állandó, megsem kiszámítható útjai. r. t. Meliorisz Béla A tenger A partvonal süppedekes fövenyére emlékszel-e még Elhagytuk a halászok szíriekre kapaszkodó falvait s hazarendelte már sólymait is az idő A tenger nyárvégi szenvedélyében feledve keserű teleink havát idéztünk elsüllyedt kikötőket versit a hazai tájról Vasztl Ivanof szénraj*»
