Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
A pám, fiatalabb korában, gyakran megsimította bajuszát a tükör előtt. Előttem van a kép, amint borotválkozik, majd letörli arcát, megfésül- ködik, rendbehozza bajuszát is, tréfálkozik. Ez olyan volt. amikor már kialudta magát a szerelvényen, a fékbódéban vagy a postavagonban töltött hosszú idő — néha hetven óra — után. Mostanában egyre az eszemben jár. Ezt a villanyborotvát, amit nekem adott anyám, alig használta; s hogy ő már nincsen, itt van valami, ez a villanyborotva, ami rám vár. De én nem akarom ezt a villanyborotvát. Elhoztam, s nem is akadt a kezembe sokáig, csak most, hogy a fürdőszoba szekrényében keresgélek. Egy kis fehér törülközőbe csavarva gondosan. Kihajtogatom, visszateszem. Te csavartad bele? Ettől a tö- ..—......— r ülközötól olyan védett, olyan szeretett és takargatott lett. Csak nő tehet ilyet. Te egyébként tetszettél neki. Mire megismert, már a feleségem voltál. ______ Nem mosta meg a —- ■ fejem. Ez amúgy is szokatlan lett volna tőle. Azt mondta, derék asszony vagy, szép, sudár. Magam is úgy gondolom, hunyorítottam rá tréfásan. Apám nem úgy szólt bele a dolgokba, mint mostanában láthatod sok helyen. Először is — meghallgatta az embert. Másodszor — nem szembe támadt, hanem a te oldaladról szemlélődött ő is, és csendesen, de néha más eredményre jutott. Ezt mint tanácsot adta elő. Nem parancsolt. Az más, hogv o is volt sokszor ideges, haragos is. Amikor megtudta, hogy dohányzóm, bejött a szDbába. Megkérdezett, nem tagadtam. Hallgatott egy kicsit, és azt mondta: „Te tudod, elég nagy vagy már. Ne szívj többet, ipint ami jó»- esik,” Zöld a szeme. Ne haragudj, de nem esnék jól úgy mondanom, hogy zöld volt.. Apám szeme zöld. Nagyon el bennem. Mintha csupán kicsit régebben találkoztam volna vele. S majd ott áll a konyhaajtóban, s örül neki, hogy megaltogatjuk. M ás nyelven egyébként azt mondanák, hogy „a szem van zöld”. Amikor a gimnázium első osztályába jártam, nagyon rácsodálkoztam, hogy néha a mondatból elmarad az ige. Ez minden nyelvben előfordul. Az olvasmány arról szólt, hogy a telepest, aki családostul, szekérén érkezik erre a tájra, megszólítja a katona. Azt kérdezi — szó szerint — „Hová ma az út?”. Vagyis meddig mennek aznap. Meddig tart ma az út? Vagy pedig: meddig visz ma az út, vagy: meddig vezet ma az út. A fordítás során odakívánkozott egy ige, hogy szebben hangozzék. De az a „valami van vala- mi”-íéle mondat is sokat foglalkoztatott. Szinte beleremegtem, amikor megkérdeztem, hogy milyen nagy dolog valamit azonosítani valamivel. A megnevezés, az azonosítás, az ősvallás papjainak, a sámánoknak a tévedései, tévesztései, amikor a félelem elűzésére még félelmesebb istent találtak ki, ezzel azonosulva aztán ők ijesztgették azokat, akik hittek... Mennyi érdekes dolgot tanultam. Azt is, hogy a féltettjét hogyan rejtette el az a réges-régi ember. Ilyen nevet adott a gyermekének, hogy Neméi, Nemvaló. Mintha nem volna. Ügy kell elgondolni, hogy jön a gonosz, keresi a kisgyereket, s amikor megtudja, hogy a neve Nemvaló, akkor békén hagyja, hiszen nincsen, nem való. Fiatalabb koromban ezt a képet kiszíneztem volna, íme, most jön a gonosz, nézeget jobbra-balra. beku- kucskal a konyhaajton, ni, milyen borzas, s mondogatja, „Htot az a kisgyerek? Hol a* a kisgyerek? Ahá, itt van. Hogy hívnak? Nemvaló?” És erre a homlokára csap, s villámgyorsan eltűnik a csudába. Most csak szomorú vagyok. A hülyés- kedés sem hozhatja vissza apámat. Emlékszel, amikor segíteni akartunk neki a szőlőben? Derekadra kötözted a ráfiját, mint az asszonyok ott a hegyben, illegtél-billeg- tél kedvesen, szép vagy-e. kérdezgetted. Persze hogy szép vagy. Apám is kinézett a pinceajtón, nem akart engedni, hiszen soha nem kötöztél te még szőlőt. Elma- gyaráztattad magadnak velem, és aztán estig kötöztünk meg tetejeztünk a szőlőben. Másnap is kimentünk, harmadnap pedig a délután közepére megvoltunk az egésszel. Ez a kis szőlő ott a hegyben már akkor „a szőlő” Kort ezek József LÉTIGE volt, amikor még nem is tudtuk, lesz-e egyáltalán. Gyerekkorom óta beszélt róla apám, hogv majd egyszer lesz nekünk egy kis szőlőnk. Mikor nyugdíjba ment, akkor tudta megvenni. De nekem addig soha nem adódott lehetőségem, hogy fizikai munkát végezzek otthon, különösen nem a szőlőben. Hiszen még meg sem volt. Igaz, volt úgy, hogy én is, meg ő is elmentünk napszámba nyaranta, amikor nem volt iskola, s neki is összejött pár szabadnap, de vele soha nem mérhettem össze, mit tudok, mert őt permetezni fogadták fel, engem eleinte csak gazt tépni, később kötözni, 'mikor pedig tanulni kezdtem, ő elismerte, hogy az biztosan nehéz lehet, én meg mindig akartam, hogy ne beszéljen rólam ilyen megkülönböztetetten. E z olyan, mintha sajnálnak valamiért, nem ? Illetve, hogy nem olyan vagyok, mint ő. En nagyon szerettem volna megmutatni, hogy tudok én is dolgozni, mint ő. Azért, mert tanulok, meg bánhatok jól a szerszámokkal. Ez volt a becsvágyam. Összemérni a teljesítmenyt. Nem akartam volna én ezzel bántani őt, csak azt elérni, hogy az a megkülönböztető-sajnálko- zó vagy milyen hangszín tűnjön el a szavaiból, ha rólam beszél. Pedig lehet, hogy ez fejezte ki a szere- tetét? Ezen tűnődöm mostanában. Nem lett volna szabad elvégeznünk azt a munkát a hegyben. Megfosztottuk vele sok mindentől. Napokon át járhatott volna az ismerősökhöz, hogy napszámba hívja őket. Ö, aki addig maga járt napszámba, egy-egy százast, később többet keresni a vasutasfizetés mellé. Megfosztottuk a beszélgetésektől, amik adódtak volna. miközben napszámost keres. Itt is ott is, megállva az Alsó utcán. „Hová, Józsi bátyám?” „Hát, kéne nekem két permetező. Nem tudna valakit?” „Tán a Törekiék tudnak, próbálja meg ... vagy ott a trafiknál, tudja a sarkon...” És így tovább. Csak most értem meg, mennyire szerette, ha így beszélgetett az emberekkel. Egész életében rohant. Percre pontosan, óra szerint, a vasútra, szolgálatba. Milyen boldogság lehetett neki, hogy végre ráér. és megadhatja a módját nyugodtan mindennek. Mit beszélhetett volna még otthon is, zsörtölődve talán, hogy elég lesz-e a hús a napszámosoknak a gulyáshoz. „Jó étvágyú emberek .azok. mit gondolsz!” Szinte hallom és látom, mit és hogyan mondott volna, hogyan nézett volna, merre lépett volna; ha ■ ............— nem végezzük el k etten pár nap alatt azt a munkát a hegyben. Én? Én szinte rejtegetve örömömet, elvártam, hogy tudj kötözni. Apám jobban kigömbölyítette az örö- ---- möL Csodálkozva megdicsért. Amit túlzott azt. csak szere- ietből. De azzal nem mondott olyant, ami nem igaz. Persze nogy tudtál kötözni. Milyen jó az, amikor az ember keze alatt a zöld vesz- szők szépen elrendezve simulnak a karóhoz, még a szellő is vidámabban lengedez a sorok közt. Apám egy- egy pohár bort hozott. Nem akaródzott abbahagyni a munkát. M ásnap már nem jött ki velünk. Biztatott, hogy csak napozzunk, kiránduljunk, nem kell dolgozni annyit. Meg kellett volna hallanom: valóban azt kívánja, hogy ne dolgozzunk. De én nem hallottam meg. Beléfeledkez- tem. örültem neki, hogy szereted a munkát. Amikor megtudta, hogy mindent megcsináltunk, nem lett ingerült, csak elfehére- dett. A konyhaszékről a szobai fotelba ült át, újság után a televízió gombjához nyúlt, abbahagyta azt is, nem beszélt, csendes volt szokatlanul. Az évődő jókedv, ami mindig megjelent a szemében, ha a kis szőlőről volt szó, vagy ha a városban intézte a munkák sorát, most eltűnt a tekintetéből. Valami végleges, hűvös derű vette át a helyét. Sokáig kereste a papucsát, aztán meg a szemüvegét nem találta sehogyan sem. Nem nézett a szemembe. Zavart volt, és a sarkában járt a szomorúság. kkor értettem meg, hogy megfosztottuk valamitől. Ha nincs mit csinálni a hegyen, otthon unalmas a nap egyedül. Anyám dolgozik, este jön meg... Ö ünnepelni akart volna, örülni nekünk, poharazgatni, mértékkel. Beszélgetni. Mi pedig ? Semmi. Nem akarok semmit mondani. Halak. Durko György rajza. Matyikó Sebestyén József Pince gyep alatt Visszanézek, oda, hová az ősök rakták le csontjaik egymásután — e part jegenye-gyertyái közül fagy durrog, vaságú, vaslevelű fák. Pince-gyep alatt mélyül e kaland, dobogó éjszakám holtak-legáija — párájuk úszik fehér-kormosén: megbomló sezerveik Heje-haji-gál-va! Benke László Ettem inkább vagy gondolkodtam, világom nehogy leromboljam. Túl sok sajnálat gyűlt föl bennem, s mindig magammal verekedtem. Csak ültem, ültem, hosszú éjben, késsel kezemben — folyt a vérem, iszonyodtam és öldököltem; nem öltem meg magamat könnyen. Most meg virrasztóm; hogyha moccan, takargatnom kell szép halottam. Féltőn s félve, nehogy remegjen, életemmel kell átölelnem. Kovács Eszter Wagner-szerepei A hiagyar Brünnhilde világsikere — Vére itthon vagyok! Nehéz, fárasztó félév után. Családom körében, édesanyámnál Tiszanánán s otthonaimban, Budán szeretek csak igazán pihenni, feltöltődni az új feladatokhoz — mondja Kovács Eszter operaénekesnő, aki az idén is elsősorban Wagner Ring- hősnőivel aratta sikereit a tengerentúli-és a nyugateurópai színpadokon. — Sok városban léptem fel a Walkür Sieglinde, a Siegfried és Az istenek alkonya Brünnhilde-szerepében. Jólesik emlékezni a báseli Ringre, amikor a közönség az előadás után fél óráig tartó tapssal jutalmazta produkciónkat. Elismeréssel fogadta Kovács Esztert az amerikai sajtó is. amikor személyében először énekelt magyar művész a Santa Fé Opera meghívására New Mexikóban a lesztiválon. A Santa Fé Reporter szerint; „A legmeggyőzőbb és megrázóbb interpretáció Eszter Kovács Kiüzothemisz-alakítása volt. Milyen élmény lenne őt egy napon Elektra szerepében hallani!” — jegyezte meg a kritikus. — Eehet. hogy erre is sor kerül — folytai ja a művésznő, mert Elektra szerepét is megtanultam. A New York-i Metropolitan-ban Leinsdorf- íal, a világhírű dirigenssel készültem az előadásra. Itt ismertem meg Birgit Nilsont is, aki valóságos természeti csodaként élt bennem. Tőle tanultam természetességet, nagyon megszerettem játékstílusát, sugárzó egyéniségét. pózmentes, meghatóan egyszerű lényét. Később San Franciscóban felváltva énekelhettem vele Brünnhil- dét. Közben meghívást kaptam újra New Yorkba, ugyancsak a Tetralógia hősnőjének megszemélyesítésére. — Örülök a vendégszereplésnek; nyugatnémet, svájci, olasz, francia, csehszlovák operaszínpadokon léptem fel az utóbbi időben. Wagner zenedrámái mellett a FideMonológ konyak mellett .. .Aranyapám, nálunk valamelyik okos kitalálta, hogy a munkaidőt munkával kell eltölteni, és nem lehet különböző trükkökkel a városban grasszálni, csavarogni. Mert régebben nagyban ment a rongyrázás. Mindenki úgy lógott, lazsált, ahogy tudott. Például a karbantartó brigád délelőtt mindent gyorsan megcsinált, ebéd után irány a mozi: a két árakor kezdődő előadásra felváltva jártaic, hogy ne legyen feltűnő a lógás. A főnököm pénteken délben már a ráckevei Dunán pecázott azzal a trükkel, hogy hét végén leltárellenőrzést tart a vidéki részlegekben. Tériké, a balesetvédelmi osztályról az anyósa nevén délelőttönként takarítást vállalt, és azt mesélte be a főnököknek. hogy a testvérüzemben elsősegélynyújtó' tanfolyamot vezet. ~ Hát ez a nagy népvándorlás most megszűnt, csak igazgatói engedéllyel lehet kilépőt szerezni. Persze, aranyapám, nehogy azt hidd, hogy most többet dolgozunk. Ugyan, kérem. Egyszerűen a vállalaton belüli lazsálás új módozatait dolgoztuk ki, vagy ahogyan mi mondjuk, lógásszerkezet-átalakítást hajtottunk végre. Na, nyeljük le ezt a kis konyakot, mert sürget az idő! Csirió! Kéretek szépen, Tériké már nem jár takarítani, ellenben totó- és lottószelvényeket árul bizománybán. Nyolctól tízig rendel, mint az üzemi orvos, de sürgős esetben egész nap. A karbantartók egy vásározó kis kereskedőnek keljfeljancsikat gyártanak sorozatban. A könyvelés nödolgozói, akik régen a kirakatokat nézegették, s a városban grasszáltak óraszám, most áttértek a kézimunkára, Kardigánokat, pulóvereket kötnek, térítőt horgolnak, Lacházi Böbe a kalotaszegi meg a kalocsai hímzés fortélyait mutogatja nekik, ketten pingálni tanulnak, a számviteli osztály vezetője pedig mindenáron tojást akar festeni. Azt kérded, aranyapám, hogy kerültem ebbe a presz- szóba világos nappal, délután kettőkor? Tudod, pajtás, hiába tiltják a kijárást, azért az emberek tele vannak gondokkal, tennivalókkal. Így aztán, aki kilépőt szerez, az intézi a többiek ügyes-bajos dolgait. Én, kérlek, már a hentesnél a Sze- petnekinek rendeltem két kiló karajt, mert estére vendégeket várnak, Lancsalics bácsinak befizettem az OTP- tartozást, a bölcsődéből hazavittem az Apostagi Zsozsó kisfiát a nagymamához, mert belázasodott a kis Légény. Nádasdy úrnak borotbapen- gét meg arclemosót vettem, beszéltem a főmérnök fiának a matektanárával, voltam az adóhivatalban, a telekkönyvben, a Gelkánál, az antikváriumban, hogy csak a leglényegesebb megbízásokat említsem. Mit kérdeztél, arany apám? Holnap Pestre megyek a főkönyvelővel. Állítólag most lehet a Volvojához eredeti gumikat kapni, megnézünk egy új Búd Spencer-filmet, este pedig kimegyünk a Népstadionba. Ja, hogy milyen ürüggyel lépünk meg Pestre? Valami kimutatást, tervjelentést kell fölvinni a minisztériumba. Amíg a főkönyvelő a minisztériumban nyüzsög, én megveszem a gumikat, váltok két mozijegyet, este pedig kimegyünk a meccsre. Na, kérj még .két fél konyakot, mert lassan indulok vissza, lejár a kilépőm, aranyapám, nem lehet lazsálni, azok az idők már e.lmuUak... Na, csirió!... Kiás György Mihály lió, a Jenufa címszerepében, Juditként A kékszakállú herceg várában, Santuzza voltam a Farasztbecsületben, hasonlóan, itthoni szerepkörömhöz. Washingtonban Georg London rendezett a Walkür Brünnhildéjének, rendkívüli élmény volt vele együtt dolgozni! Az előadást Doráti Antal vezényelte. Bayreuth fénykorában Wieland Wagner jobbkeze volt Hans Peter Lehmann, aki ma is mestere szellemében rendez, vele a legapróbb részletekig csiszoltuk a szerepért, amíg úgy éreztem, lényem minden idegszálával, sejtjével eggyé váltam a művel, rendezőm szándékával. Londonban Colin Davis vezényelte a Walkürt, amelyben ugyancsak Brünnhilde voltam. Firenzében Zubin Metha dirigens jelentett számomra új színt a wagneri művek tolmácsolásában. Itt történt meg, hogy az előadást követő napra Lyonba hívtak Az istenek alkonyának főszerepére. Egymást követő két estén Wagner-zenedrámát énekelni próbára teszi a művész állóképességét. Különösen az utóbbi, amelyben Brünnhilde csaknem egész előadás alatt a színpadon van, rendkívül nehéz szólamot énekel, maximális alakítási képességet, színészi produktumot várnak tőle. „Hangja úgy szárnyalt a zárójelenetben, mintha az I. felvonást kezdené” — írták róla. Szabad idejében újra Wagner műveivel foglalkozik, megtanulta németül legizgalmasabb szerepálmát, Izoldát és most a legtitokzatosabb wagneri teremtménynyel, Kundryval barátkozik. — Rendkívüli élmény a találkozás Parsifal világával. Buzdítást Herbert von Kara- jantól kaptam, aki meghallgatott Salzburgban, amikor Juditot énekeltem, és felkért e nagyszerű szerep alakítására. Kovács Eszter karrierje alig egy évtizede bontako- ki, a zeneirodalom legnehezebb szerepkörében mutatkozott be a világ operaszín- padain. Igazolta a hazai és külföldi kritika, a közönség jóslatait. SOMOGYI NÉPLAP Hosszú éj
