Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

A

feitHjáró előtt hevesen integető férfi tűnt fel a lámpák fényeben. A taxi megállt. A férfi ügyetlenül, ám erőszakosan ci bállá az ajtót. Nem boldogult vele.

— Mit óhajt? — csapta ki az ajtót a sofőr.

— Taxizni.

— Ne mondja!

— Van pénzem.

—• De tökrészeg.

— Vigyen el, főnök úr.

— Na, pattanjon be!

A sofőr nem szerette az ágrólszakadt, részeg utasokat. Nemrég érettségizett, s csupán kényszerűségből és a jó kereset reményében vállalta ezt a munkát. Néha felkavarodott a gyomra az efféle alakoktól: mégis, fogadalma ellenére, újra és újra megszánta őket.

— Hová? — kérdezte.

— A Vén Matrózba. Engem ott mindenki ismer.

A presszóban egy palack szürkebarátot rendelt a férfi. Zsíros, zöld kalapját a fején hagyta. Kopott kabátját kigombolta, széttárta a hasán. Hátradőlt a széken, a lábát keresztbe vetette, mint valami főúr. Ábrázatán titkos, fölényes mosoly bujkált.

— Igyon — mondta a sofőrnek.

— Nem lehet — Akkor egyen. Rendeljen amit akar. Mindent fizetek. Tudja, mennyit nyertem a lóversenyen?

'— Nem.

— Találja ki! Most voltam életemben először, és nyertem. A sógorom meg vesztett. Pedig őt mindig ott eszi a fene.

— így szokott lenni.

— Mit gondol? Mennyit? — Nem tudom.

A sofőr türelmetlen volt. Kényelmetlenül érezte magát a sötétszürke egyenruhában., Mindenki tudja róla, hogy taxis. Nem szerette nézni, hogy mások szórakoznak, amikor neki dolgoznia kell. Nem szerette hallgatni mások szerencsetörténeteit.

— Nagyon ketyeg odakint a taxióra — jegyezte meg.

A férfi előhúzott nyűtt tárcájából egy ropogós százast.

— Tegye el — nyújtotta. •a* Maga annyi pénzt még nem látott, amennyit. én Áyertem. Ilyen magas volt Tenyerével ak asztal lapja fölött mutatta, meddig ért a pénzhalmaz. A borosüveg nyakánál megállapodott a keze, és töltött. Aztán kurjantott a felszolgáló nőnek.

— Nem volt még elég? — termett az asztalnál a nő.

— Mindjárt megyünk — szép pent meg a férfi.

— Minden este itt rontod a levegőt.

— Ez az ember a sofőröm . . .

— Ne röhögtess!

— Hozzon neki virslit, kávét, colát!

A férfi újabb, friss bankjegyet vett elő, s a nő kezébe nyomta. Hanyagul intett, hogy elmehet.

— Rád szakadt az OTP? Kasszaíúró lettél? — firtatta a pincérnő.

— Ne törődjön vele! Szolgálja ki a sofőrömet!

A taxisnak nevethetnékje támadt. Kezdte érdekelni a dolog?

— Kasszafúró? ‘Én? — dohogott a férfi. — Tudja, mi vagyok én? Kazánkovács. Ügy, ahogy mondom. Kazánkovács voltam. Valamikor . ..

— Egy szavát se higyje! — tért vissza a felszolgálónő. — Lókötő volt világéletében. Alkalmi munkás. A felesége is otthagyta.

— Uhh! — horkant fel a férfi. — Ür vagyok, tudja meg!

Kivágott egy százast a boráztatta asztalra. A nő felkapta. A taxis megette a virslit, felhajtotta a kávét.

— Mennem kell — mondta. — Ebből nem élek meg.

— Menjünk — hagyta helyben a férfi. — Imádok taxizni. Utazni. Vehetnék autót, de nem tudok vezetni. Tudja, mennyit nyertem?

— Mennyit?

— Megsúgom. Ezeknek itt nehogy elárulja!

— Dehogy.

— Hetvenhatezer forintot. Két év alatt nem kerestem ennyit. Most elég volt egy félóra, és hopp. A sógorom majdnem gutaütést kapott. De nem adok nekik semmit. Ők se adtak. Rossz ember vagyok en? Now.. Frici bácsi mindig rendes volt. De

azok telebeszélték a feleségem fejét. Le ■ vannak ...

Irigykedjenek! Frici bácsi tele van dohánnyal. Egyszer neki is lehet.

— Mire költi? — érdeklődött a sofőr.

A férfi megütközve nézett rá.

— Nem kell nekem semmi. Van lakásom, ruhám, mindenem. Élek belőle. Urasán. Maga nem ismerte a régi urakat. Azok tudták, mi az élet.

— Ketyeg az óra.

— Menjünk taxizni — mondta a férfi, és átadott egy százast.

— Gyere holnap is! — szólt utánuk a felszolgálónő.

udvar végére. «* épülethez ragasztott sufnikhoz. A férfi kinyitotta az ajtót, felkattintotta a villanyt. A vékony dróton függő, piszkos égőből halvány, sárga fény áradt. Az asztalon zsírpapírban egy grillcsirke csontjai hevertek, kiürült üvegekkel körülbástyázva.

— Forduljon el! — mondta a férfi.

Felemelte a rekamié fedelét. Fehér tollpihék szálltak fel, és kergetőztek az áoorodott levegőben. A pókok sötét hasadékokba menekültek. Lenn kesze-ku- szán. odavetve pihentek a bankjegyek. A férfi gyanakvóan hátrasandított.

— Mit les?! — villant meg a szeme.

Lecsapta a rekamiét. s fordultában megtántoro- dott. Nekiesett az asztalnak, az üvegek lehullottak és ösz- szetörtek a kövezeten.

— Feküdjön le! — mondta a taxis. — Pihenjen.

— Várjon!

— Jobban tenné, ha aludna

Berták László

ALATTAD A DÉLKÖR

Ha nem érezném meg egy rezzenésből, hogy fölösleges lettem, leszaladt orrom előtt a roló, le a nap, kibuktam a görbüld mindenségböX,

ha mint aki folyvást zuhanva néz föl, nem látnám büntelenül magamat, ahogy besétálok a pillanat kertjébe hiú jóhiszeműségből,

ha megtanulnám végre, hogy miért öl minden, ami él, s úgy lennék szabad, hogy élvezem már mutatványodat, mert nem taszíthatsz ki a tévedésből,

megbiUcnne-e alattad a délkör? adnál-e országomért egy lovat?

Tóth Éva: Kapcsolatok.

Thirey Árpád

Viszony

Valami keveset tudok az autókról. Az Ottó-motoroktól a Rába—V katonai teherautókig, amelyek lámpáiban még acetiléngáz égett. Tudok arról is, hogy az autó mit tett az emberiségért. A háborúkban, a szállításban, a turizmusban, a kényelem megszervezésében. Az emberi teljesítményben. Jackie Stewart, Clark, Rindt, Petter- son, Lauda, Hunt, Fittipaldi, Stecher az autózás nagyszerű versenyzői, és Monza, Indianapolis, Niirburgring legalább olyan szentélyei a verseny- sportnak. mint a Wembley, a Maracana vagy Wimbledon.

Többet tudok azonban az emberekről.

A modern ember nagy szerelme az autó, ez a szerelem azonban gyakran egyoldalú. A legszerencsétlenebb dolgok sülnek ki ebből a viszonyból.

Ma is hallom annak a szerencsétlen Ladának a szenvedését, amelyet puderozott, aranylcarpereces tulajdonosnője igyekezett „betörni” a

nyaralóhely parkolójában. Hörgőit, jajgatott, dühödten zúgott (tiltakozott?) a szerencsétlen autó. Mint a megkínzott állat. — Asszonyom...

— mentem oda segítőkészen.

— Mi köze hozá? Nem a maga autója — válaszolta gőgösen.

Hazaérve a lépcsőházban meg szoktam nézni a hirdető- táblát. Fegyetemreflex. Egyik este tussal vastagon kihúzott betűk tudatták a lakókkal, hogy jelentkezzen az a személy, aki a ház parkolójában, feltehetően a saját autójával megnyomta az ily módon üzent) orvosnő autóját. Nyolc lépcsőház van a hatalmas épületben. Az orvosnő minden hirdetőtáblára rajzolt (vagy rajzoltatott) egy-egy esengő felhívást. Abból gyanítom, hogy nem sok eredménnyel, mert más lépcsőházakban még hetek múlva is láttam a kifüggesztett feihiPaládi József

Újpest

császára

Az utca már kezdett elnéptelenedni. A televízióban krimit adtak, a taxik üresen, szabad jelzéssel szaladgáltak. A férfi a belvárosba vitette magát. Ráérősen kocogtak a Váci út kockakövein, nézelődtek. A taxis munkája értelmét vesztette.

— Gyorsabban! — ösztökélte a férfi. — Szeretem a száguldást.

Mire a Nyugati pályaudvarhoz értek, a férfi’ elszunnyadt. A taxis megfordult, és visszahajtott az újpesti áruházig. Ott megrázta a férfi vállát.

— Otthon csucsizzon, papa ! Hol lakik ?

A férfi megmondta. Magas téglakerítés előtt álltak meg. Az utca sötét volt és elhagyott. Sehol egy lélek.

— Ne hagyjon itt — mondta a férfi.

— Dolgoznom kell.

— Adok ötszáz forintot. Vigyen el Palotára.

Kotorászott a tárcájában, de már üres volt.

— Várjon, hozok pénzt.

— És ha elfelejt visszajönni ?

— Jöjjön maga is.

A taxis kisegítette utasát a kocsiból, s megfogta a karját, el ne essék. Betonkockákon bukdácsoltak az

— El kell mennem Palotára. Van ott egy asszony ..

A sofőr zsebrevágta az ötszázast és kifordult. A férfi égve felejtette a lámpát, egy ideig a zárral vesződött, aztán legyintett. A kulcsot az ajtóban hagyta. Megszokta, hogy hozzá legfeljebb csak vinni lehet.

Újpalotán jó félórát bolyongtak. Nem tudtak eligazodni az egyforma panelházak labirintusában. Végül a férfi rábökött egy lepcsőház- ra:

— Ez az.

— Biztos7

— Most már megismerem. Felmegyek, várjon meg!

— Nincs időm.

— Ne tegye ezt velem.

— Lassan letelik a műszakom, és még mindig magát ajnározom. Unom már.

— Adók egy ötöst, várjon meg. Mert lehet, hogy nincs itthon. Akkor hazavisz. Jó?

— Rendben.

— Az ötödik emeleten figyelje azt az ablakot — mutatta a férfi.

I

mbolygó alakját elnyelte a lépcsőház homálya. A sofőr hátradöntötte az ülést, kinyújtózott, s miközben halkan duruzsolt a motor, meleg levegőt fújva az utastérbe, elszenderedett. Eltelt háromnegyed órat. Felébredve az ablakot kémlelte. Mind sötét volt.

A taxis elhajtott A császár dermedten feküdt egy tizedik eme le ti

ajtó előtt.

Kerék Imre

Ki tudjuk-e még mondani?

Ki tudjuk-e még mondani,

mint egy először-látott, ismeretlen virágét: nevét a szerelemnek?

Kizöldülnek-e újra bokrai a föltámadó vágynak bennem, benned?

Tudsz-e még úgy végigsimítani egyetlenegy

érintésével tenyerednek, hogy, mint a hosszú télen át magvakat dajkáló mezők — kiviruljanak megint s buzgón teremjenek?

Dnrko Gábor raj««

kát, akik a közben létrejött Napjaink című miskolci irodalmi folyóiratban tevékenykedtek. Darvas József ismét elment. Tiszaladányban

kezdték a táborozást, aztán átutaztak Tokajba, amely alkalmasabb volt annyi ember befogadására.

A tábor először inkább baráti találkozó, kellemes együttlét volt. 1973-ban előbbre léptek. Azóta mindig valami aktuális, fontos irodalmi, művészeti, társadalmi kérdést vitatnak meg. Közülük néhány: munkások az irodalomban — a munkásábrázolás (Borsod-AbaújZemplén megyében vagyunk, egy nagy iparvidék közelében) ; az ifjúság, a nők, a család helyzete, állapota; a művelődés szerepe ma; a demokrácia; az információ; Móricz Zsigmond (születésének 100. évfordulóján). Mind-mind izgalmas téma. Olyan előadók szerepeltek, akik egy-egy kérdés alapos ismerői, neves közgondolkodók : Fekete Gyula, Mód Ala- dárné, Hankiss Elemér, Kosa Erzsébet, Gombár Csaba, Turgonyi Júlia, Bata Imre, Molnár Zoltán, Jókai Anna, Tarján Tamás stb.

Az idén Bartók Béla születésének 100. évfordulóját ünnepelték. Dobossy László egyetemi tanar, Cs. Varga István, debreceni adjunktus, Tarján Tamás irodalomtörténész tartott előadást, aztán elkezdődött a műhelyvita, az őszinte, nyílt demokratikus párbeszéd, főleg Bartók magyarságáról, nemzetköziségéről, s ebből kiindulva általában a hazafiságról, a magyarság közép-európai helyzetéről.

A mai magyar társadalom címmel Sarlós István, a HNF Országos Tanácsának főtitkára tartott érdekes, közvetlen előadást. A hozzászólók közül talán Jókai Annáé volt a legszebb, a legszenvedélyesebb.

A tábornak — már hagyományosan — külföldi vendégei is voltak: a nagyváradi román Família című irodalmi folyóirat szerkesztőségének három tagja.

A tokaji írótábor ma már fogalom. Borsodban pedig társadalmi esemény; a táborozok ugyanis fölkerekednek, s bejárják szinte az egész megyét. Koszorúznak, író—olvasó találkozókon vesznek részt, ellátogatnak a gyárakba, a termelőszövetkezetekbe A Napjaink rendszeresen közölni szokta az elhangzott előadásokat, mindenki számára hozzáférhetővé téve. A tábor ezzel — utólag -- az egész ország számára is eseménnyé válik.

Egy ti zennyolcadik századi orosz feljegyzés szerint az orosz diákok a prággi, a krakkói, a bécsi, a párizsi, a berlini — és a tokaji egyetemre jártak. A feljegyzés írója valószínűleg tréfából írta oda Tokaj nevét. Ma a tokaji írótábor kicsiben mégis mintha egy etem volna...

Győri László

pást. A miénket letépték a gyerekek.

Miközben e sorokat írom, türelmetlen dudálás hallatszik fel. Így szoktak jelezni egymásnak a házban lakó családtagok. A türelmetlen tülkölés azonban nem szűnik, sőt most már két autó dudája szól. Lenézek. Az úttesten három autó fér el. A járdák mellett kétoldalt autók parkolnak, középen maradt egy szabad sáv, ahol közlekedni lehet. Ezt azonban eltorlaszolta egy fehér színű Skoda. Eltelik tíz perc, mire a lépcsőházból, amely előtt a Skoda áll, előjön egy alacsony, félkopasz férfi. Méltatlankodva 'integet a tülkölő autósoknak. Mit képzelnek?... Beül a kocsiba, tesz egy kört, miután elengedte a két autót, visszaáll pontosan oda, ahol volt. A kapu elé. Noha látom az ablakból, hogy ötven-hat- méterrel arrébb van üres hely. Bezárja a kocsit, visszamegy a hetedik emeletre, ahol vendégségben van.

Az autó lent áll. Várakozik. Eltorlaszol. Ingerel. Feldühit. A kiosztott státus szerint: szerencsétlen, kiszolgáltatott gépállat az ember kezébx-n.

A lapok hírül adták, hogy augusztusban ismét írótáborozás volt Tokajban, az idén immár a tizedik. A tokaji írótábor jubileumhoz érkezett. Jó alkalom arra, hogy megismertessük az olvasóinkkal ezt az irodalmi-közéleti eseményt Hegyi Imrének, a Hazafias Népfront Borsod megyei Bizottsága nyugalmazott titkárának a segítségével.

A történet elég messzire nyúlik. 1940. májusában Tiszaladányban író—paraszt találkozót szerveztek a népi írók, amelyen az akkori falusi élet nyomasztó gondjairól, tennivalóiról, esett szó. Többek között Darvas József is ott volt. Később 1944-ben ‘Darvas Tiszaladányban húzódott meg a nyilasok elől. 1960. augusztus 28-án — idézi Hegyi Imre, a népi írók régi barátja — az első találkozó' emlékére, Darvas József segítségével, újabb találkozót rendeztek, éppen a tsz-szervezések idején. Az emberek elég komoran hallgattak. Felállt Darvas József: „Engem 1944-ben egy embererdő védett Tiszaladányban. A pap is kijátszotta a csendőröket,... Nem hoztunk magunkkal belépési nyilatkozatokat, de ha annyira akarják, elküldhetünk egy gépkocsit.” Az emberek megértették a tréfát.

De még mindig Ladányban vagyunk. Tizenkét év múlva, 1972-ben, ismét összehívták az írókat, de most már azoA tokaji írótábor résztvevői megkoszorúzzák Darvas József emléktábláját Tiszaladányban.

Tízéves a tokaji írótábor