Somogyi Néplap, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-20 / 221. szám
Művészetében korunk filozófiája 100 éve született Picasso Barcelonában a Picasso Múzeumot kerestük. Idegenvezetőnk nem hallott róla, az útikalalauz szerzője sem. Kiszemeltünk egy értelmiséginek látszó házaspárt. Spanyolok voltak, több nyelven beszéltek, de Picasso Múzeumról ők sern tudtak. Felfigyelt tétovaságunkra a szabad jelzésen átigyekvő munkás. Megállt a járdaszigeten, visszafordult, s intett, menjünk utána. Csak annyit értett beszélgetésünkből: Picasso. A múzeum akkortájt nyílt meg — most alig tíz éve, ez a kék zubbonvos „fizikai dolgozó,, már ismerte. Lehet ez az epizód jelképes is, nem is. Példázhatja azt az értetlenséget, amely Picassót még ma is éri, s jelezheti a vonzalom, a megértés növekvő mélységeit. A lebecsülő, fitymáló kézlelejtsük el a latin mondást: Mundus vult decipi, ergo decipiatur — a világ azt akarja, hogy megcsalattas- sék, nosza csapjuk be hát! Kétségtelenül ez is Picasso. Nagy tréfacsináió, nincs még egy művész, ha nem karikaturista, akinek ilyen humora lenne. Rajzaiban még az absztrakciót is megneveti. De itt nem csupán humorról, polgárt hökkentő gúnyról van szó. A torz, az elcsúszott forma: vonalak, színek keresztútján figyelmeztető jel is egyben az el- sekélvesedés, a megszokott, a sablon, a közhelyek ellen sokszor igen mély tragikum jegyében. Ma, születésének századik, halálának nyolcadik évfordulóján, nem is tűnnek olyan abszurdnak még az „érthetetlennek” mondott #T i / / \ \ : / / / í } K ■ Banderilla tán« gyintésekre, fintorgásokra maga ez a múzeum válaszol. Megsemmisíti azok érveit, akik Picasso rajztudását vonják kétségbe, hiszen kiállított tankönyveiben már tízéves korában pompás illusztrációkat készített a szövegek mellé, maga kedvére, fegyelmezetten, helyénvalón. a később oly gyakran megismételt galambbal is. Hangsúlyozom, hogy a maga kedvere, most Picasso világa belülről épült, öntörvényei szerint, nem csupán benne élt korában, de ő volt kora is egyben: a huszadik század nagyobbik fele. Ott láthatók a múzeumban a fiatal akadémista rajzai (már tizenöt éves korában felvették), ahogy az akkor szokás volt: gipszfejek, kezek után készült tanulmányok. Minden festőnövendék számára az unalom, a keserves kötelesség rossz emlékével. De Picasso grafitja, r'ajzszene még ezekből az élettelen, színtelen feladatokból is remeket varázsolt. Picasso szétrobbantja a megszokottá vált formákat, a színek, vonalak vonzó melegségével közelíti meg a magára maradó embert, végtelen szeretettel festi .a két háború veszedelmeiben veszendő gyermeket, az elárvult nőket. A lommá érték- telenített legegyszerűbb tárgyat, a dugót, szilánkot, rongyot a művészet magasára emeli kollázsaiban, megértőn fordul a társadalom szélére vetett földművesek, cirkuszosok, négerek, koldusok felé, máskor meg riasztó idegenséggel megtört vonalakkal egymásnak feszülő színekkel formákkal mondja ki a rettenetét. Jó, legyint a kétkedő, és az első, a sokat emlegetett kék és rózsaszín korszakban, a figurális megfogalmazásban hisz. De hát, ha ilyen komolyan veszi az embert, mért „bohóckodik”, mért fest hatujjú kezet, fül alá szemet, ló torkából kimeredő kést? — kérdezi ugyanekkor. Ne femünkül sem. De hiszem a madárdalt sem értjük, mégis gyönyörködünk benne, s a természet szépségét sem tudjuk megmagyarázni, miért éppen Picassót, s éppen a vállalkozókedvében, divatos szóval „kísérletezéseiben” kifogyhatatlant, a világ minden örömét és kínját Macska és madár befogadót, a kitárulkozót és kifejezőt valamilyen ' rendszerbe gyömöszölni?! Természetesen nem volt köny- nyű , századunk emberének, aki, ha nem is előzmények nélkül, de egyszerre találta szemben magát Picassóék művészetében önmagával, a kibontakozó új értékrenddel és ziláltsággal, nyugtalansággal, saját régi talaját vesztett világával, s kereste a tegnapokban vélt harmóniát, a kiegyensúlyozott nyugalmat. Picassóban egészében ott és együtt van Bartók Csodálatos mandarinjának disszonanciája s a Con- certóban Picasso Guernicájának drámai feszültsége. Rendkívül összetett művészet Picassóé, de Bartóké sem egyrétübb. Ne feledjük, hogy 1897 óta, amikor először részesült egy madridi kiállításon elismerésben, mi mindennel találkoztunk. Megismertük a kőkorszak kultikus szobrocskáit. melyek a termékenységet hangsúlyozva erősen megváltoztatták a női test arányait, megismertük a szik- larajzok végtelenül leegyszerűsítő, stilizáló vonásainak szépségeit, a monumentális szobrászat első csodálatos emlékeit, a kőoszlopokból álló lenyűgöző írországi menhireket. Felismertük a primitív népek művészetének a megformált alak általuk lényegesnek tartott részére helyezett hangsúlyát, annak felnagyítását a valóságos arányokkal szemben, szemekét, ajkakét, mellekét. És megszerettük a gyermekrajzok perspektívát nem ismerő, a fontosat kiemelő, a lényegtelent elhagyó közvetlenségét, a naív művészet részletekre kiterjedő figyelmét, a népművészet egyetemes gazdagságát. Középkori szobrok torzításairól tudjuk, hogy nem tanulat- lanság tükrei, s a közeliek közül Henri Rousseau, Csontváry megtanított a látomások becs ülésére. Ne is soroljuk tovább. Picasso művészetében együtt van, amit történelmi korok művészetei üzennek számunkra, s ott van a festészet, a szobrászat, rajz nyelvére átültetve korunk filozófiája, lélektana, erkölcse, ott a nép és művészete, ott a polgár és környezete. Ott van fiatal évei nyomorúságának emléke, s ott a sokszoros milliomos művészt körültolongó kritikátlan sznobok kifigurázása. Ember maradt akkor is, amikor a keveseket illető tisztelettel megbecsülték. Michelangelo nyolcvankilenc évet élt, Picasso kilencvenkettőt. És szüntelen alkotásban, kifogyhatatlan életkedvvel az élet apró és nagy dolgainak szeretetével, kitárulkozással és önmaga felé fordulással, mestersége bámulatos, sokoldalú tudásával, a kivetettek és elesettek melletti hitvallással. „Nem a természetet másolom, hanem a természettel együtt dolgozom” — mondta. Kocogh Ákos Tasnádi Varga Éva KÉPESLAP Feszül a kötél, indult a komp Nagymarosra, föl-le cikázó fecskéknek kéklik a tolla. Zöld Duna tükrén hajszál most fekete árnyad. — Csukott szemhéjam mögött én táncolni látlak. Lovak zihálnak, kocsisor dudál előttem. — Miért is voltam akkor én gyáva, erőtlen? Szélben repülve érünk a sötótlő partra. — Kinek volt akkor igazabb, rontóbb haragja? Kikötő. Rózsák. Mézsárga sörök. Családok. Egy kőre ülve egyedül nézek és várok. A svájci magyar 1841-ben érkezett Bécsből postakocsin Pestre Ganz Ábrahám. Olyan híreket hallott, hogy a magyar fővárosban keresik az iparos szakembereket. A hír igaz volt. Ganz Ábrahámra nagyszerű feladatok vártak az iparosodó Magyarországon. Ez idő tájt Széchenyi reformeszméi már elterjedtek, Kossuth Védegylete pedig szervezetileg készen állt. Ganz nagyratörő terveihez tehát megvolt a gazdasági, politikai lehetőség, amellyel ez a zseniális svájci öntőmester élt is. 1841 szeptemberében kezdte meg a Széchenyi István által alapított Pesti Henger-Malom a működését. Ide szerződött Ganz 1842 augusztus végén, ahol az öntöde és a szerelőműhely vezetésével bízták meg. Ganz irányításával itt készültek a Lánchíd öntöttvas kereszttartói is. Ganz vezetésével az öntöde rövidesen Pest város egyik legjelentősebb üzeme lett. 1844 őszén a takarékos svájci megvásárolta Budán — a mai Ganz utca mellett — az egyik nagy telket házzal, és 1845 elején 270 négyzetméteres műhelyt nyitott hét segéddel és egy . té- gc-lykemencével. Csatornacsöveket, kályhákat, rostélyokat gyártott kiváló minőségben. A közhasználati cikkek gyártásába azonban beleszólt a magyar szabadság- harc. Ganz azonnal az iparpártoló Kossuth Lajos mellé állt, és üzemét hadiüzemmé fejlesztette, és csatornaBESZELGETES PICASSÓVAL Fél tizenkettőkor találkozás Marina de Berggel, a fiatal orosz táncosnővel. Tegnap reggel a vásárcsarnokban sétáltam vele, a zöldséghalmok között. Vettem neki egy rekesz őszibarackot. Bevallotta, mi a szíve vágya: szeretne megismerkedni Picassóval. Megígértem, hogy elviszem hozzá ... Minthogy van még egypár vendég, azt mondja: — Maga csak kalauzolja Marinát, Brassai. Mutassa meg neki a műtermet, a szobraimat. És nehogy kifelejtse a „múzeum”-ot! Még öt percig el vagyok foglalva, aztán felmehetünk ... Megmutatom neki az ösz- szes szobrokat. Elhúzza a száját. A macskákon és a kakasokon kívül semmi se tetszik neki. — Ezek mind szörnyetegek. Borzalmasak! Miután a vendégek elmentek, Picasso felhív bennünket a műterembe, és megmutatja legújabb csendéleteit. — Ezeket tegnap este hat után festettem ... ’ Nézem a képeket. Egy tükrös csendélet három változata. Helyenként mindegyik vászon érintetlen, és a tükör előtt álló tárgyak hideg tónusának a tükörkép meleg tónusai felelnek meg. Az ember csakugyan nem tudja, mit szóljon ehhez a könnyedséghez, Picasso bámulatos fürgeségéhez, ahogy a vásznakat fogyasztja. Né- háhy óra alatt három kép... De vajon nem tévesek-e a Részlet Brassai: Beszélgetések Picassóval című könyvéből. Brassai (eredeti nevén Halász Gyula) brassói születésű világhírű fotó- és filmművész, festő es íré. „kép”-ről alkotott fogalmaink, ha csupán azokra gondolunk, amelyek hosszú évek megfeszített munkájába kerültek? Már Delacroix is azt mondta: „Skicceket kellene festeni, hogy megma. radjon rajtuk a vázlat köny- nyedsége és őszintesége ...” Picasso egyre inkább úgy bánik a vászonnal, mint egy papírlappal, és az olajíesték- kel, mint az akvarellel. De azért előfordul — gyakrabban, mint hiszik —. hogy hetekig, hónapokig, néha évekig érlel egy-egy képet. Emlékszem a Mészárszék című hatalmas vászonra, amely a Guernica párjának is mondható: szénnel rajzolta meg, majd hetekig úgy hagyta, csak aztán kezdtek feltűnni rajta, mintegy félénken, az első színfoltok. „Nagyon lassan haladok vele — mondta Picasso. — Nem akarom elkenni a hamvassá- gát. Ha lehetne, meghagynám ilyennek, és egy másik vásznon kezdeném újra, hogy továbbfejlesszem. Aztán ugyanazt tenném a második vászonnal is. Akkor nem lehetne „kész” vászonról beszélni, csak ugyanannak a képnek a különböző fokozatairól, amelyek munka közben rendszerint eltűnnek. Befejezni, elkészíteni: hát nem kétértelmű szavak ezek? A munka bevégzése egyúttal kivégzés is, kegyelemdöfés. Én azért pusztítok annyi vásznat, mert közvetlenségre törekszem, és ha sikerült jól kifejeznem valamit, semmit sem merek hozzátenni.” Marina elnézi a három tükrös csendéletet. Meg van rökönyödve: — Mondhatorá. iszonyatosak a képei! Borsuzik tőlük a hátam! Három kép egyetlen este ... És mennyiért árulja őket?* Magának komolyan tetszik ez, Brassai ? Szépnek találja? Csak azért mondják, mert sznobok mindannyian ... Feszengek egy kicsit: hátha a táncosnő ártatlan őszintesége sérti Picassót. PICASSO: Imádom Marinát! Nem nagyképűsködik, nem komédiázik! Olyan, amilyen! Ezt imádom benne! Látta azt a fiatal amerikai festőt, akivel az előbb beszéltem? Azt mondta: „Nagyon szerettem a művészetét, Picasso, tíz évvel ezelőtt bolondultam a képeiért... De most? őszintén nem sokat találok bennük!” Én csak hallgattam, és egy csöppet sem sértődtem meg. Az őszintesége levett a lábamról. (Marinához fordul, ingerkedő hangon:) Hát ez a véleménye a művészetemről? Ha jól érteni, egyetlen képem sem tudta megnyerni a tetszését... Marina, egy kissé zavartan: — Dehogy, dehogy. Ha választhatnék közülük, ezt a portrét választanám. S rámutat André Marc- hand egy arles-i nőjére: az egyetlen vászon a műteremben, amelyet nem Picasso festett. Kitör belőlünk a nevetés. Marina nem jut szóhoz. PICASSO: Nyugodjék meg! Nem maga az első. Picasso jól megnézi Marinát. Egy padkán ül, a lába keresztbe téve, fejét köny- nyedén karjára támasztja, fitos orra belebök a levegőbe, szeme hamiskásan villog, rengeteg vörös haja van. arcát, hosszú nyakát, karjait vörös foltok lepik el. PICASSO: Milyen szép ez a Marina! Csodálatos profilja van. Ha festőművész volnék ... Fordította: Réz Adam csövek helyett ágyúcsöveket gyártott. Ekkor már . hatvan munkást foglalkoztatott. Az 1848—49-es szabadságharc bukása után hadiszállításai miatt hadbíróság elé állították, s csupán svájci közbenjárásnak köszönhető, hogy csak hatheti várfogságra ítélték (ezt azonban sohasem töltötte le). Az állandó fejfájással küszködő Ganz most már végleg hazát választ. 1849 október végén feleségül vette egy pesti késesmester leányát, és budai polgárrá vált. 1850-ben Ganz üzemében már százhúsz munkás dolgozott. Ez idő tájt lendült fel Magyarországon a vasútépítés. Európában a vasút küllős kerekeit kovácsolt vasból készítették, de ezek a kerekek gyorsan koptak, ezért védőburkolatként keményebb kovácsoltvas abronccsal „patkolták” meg őket. Ganz — hosszas kísérletezés után — Európában ■ elsőként megoldotta a vasúti kerekek kéregöntését. Az 1887. évi párizsi kiállításon bemutatott Ganz-féle kéregöntésű kerék nagy elismerést szerzett. Ganz tevékenységét nemcsak anyagi eredmények, hanem erkölcsi elismerések is kísérték. Buda díszpolgárává választotta, képviselőtestületi taggá nevezték ki, az uralkodó, I. Ferenc József pedig koronás érdemkereszttel tüntette ki. A jólét és a siker nem szédítették meg Ganzot. Jövedelmének egy részét jótékony célra fordította, s ami akkoriban ritkaságszámba ment, életre hívta üzemében a nyugdíj- és betegsegély- pénztárt. A túlfeszített munka az amúgy is gyenge idegzetű Ganz idegeit felőrölte, és 1887. december 15-én — egy zavart pillanatában — maga vetett véget életének. Üzemében ekkor már hét olvasztókemence, százötven munkagép és hétszáz munkás dolgozott. P. J. Bencze /ózsef Őszi táj Zörgő levelek zenéje kísér a harmatos úton, tengeri száraz címere siető ősz neked bókol. Édes gyümölcsszagú a táj, hamvas szilva ize csábít, lánypirosarcú alma hív, kínálja az ősz kincseit. Lugason a pince körül feketeszemű saszla vár, hasaló hordó kiürül szüretre készül jó apám. Fürge fakopács az ágon kopogd le hány évig élek, mikor lesz az, hogy dalaim részeg sikert szüretelnek? Te vagy az élet gondnoka betakarító gondos ősz, a te munkád drága hálája, ha a tel jó ebédet jót.
