Somogyi Néplap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-19 / 194. szám
Szerződéses éttermek Gyűjtik már a tapasztalatokat Közeleg • szezon rége. Túl vagyunk az első nagy- hajrán az új rendszer szerint működő éttermekben, büfékben, bárokban; közülük sokat be is zárnak őszszel, és bérlőik csak a jövő nyáron 'térnek vissza a vendéglátás idei nagy csatájának színhelyére. Gyűlnek a tapasztalatok a Pannónia, balatoni igazgatóságának szerződéssel üzemeltetett egységeiben is. Két helyen faggattuk, az „úttörőket”, és Csillag Gábor igazgatóhelyettes segített a beszélgetésben. A széplaki Zöldfa vendéglő egyszer már szerepelt lapunkban, az indulásról szóló összeállításban. Akkor tisztaságáról, mérsékelt árairól és a szakács jó főztjéről emlékeztünk meg egy „in- kognitós” látogatás után. Most Horváth György, a „tulaj” helyettese beszél az üzletről: — Négy hónapja dolgozunk együtt, régi ismerősökkel vállaltuk ezt a vendéglőt. Tizenketten vagyunk; de most csak öten, mert egyszerre heten betegedtek meg. Kész csapás a csúcsidőszakban... — Ezt viszont nem vették észre a vendégek. — Igyekeztünk. A forgalom eddig jó volt. Bevált a számításunk; a bérleti díja.t minden hónapban rendesen befizettük. Kialakult a törzsvendégek köre is. Nem szeretnék . melldöngetőnek látszani, de kimondom: jó hírünk van. — Mivel igyekeznek „megfogni” a vendéget? — Főleg az olcsó és kedvelt belsőségekkel. Gondolkodtunk különlegességeken, csak nálunk kapható ételeken is, de ma még nincs specialitásunk. Este pedig egytagú „zenekarunk” vonzza a vendégeket. ,Az orgonista dobgéppel dolgozik, s énekel; jó hangulatot tud teremteni. Csillag Gábor; — Rendszeres ellenőrzé- séihk során itt mindig rendet találtunk. Jól megy a bolt, s ennek örülünk. No meg annak is, hogy biztosnak látszik: három év alatt megkapja a Pannónia a hárommillió-négyszázezer forint bérleti díjat. — Most könnyű vendéget találni. De mi lesz télen? — Erre is gondoltunk. Dolgoznak a közelben építőmunkások; előfizetéses ebédet akarunk adni nekik. És azért egyre több a téli üdülő is a Balatonnál.» A közelben van a Liliom büfé. Idényüzlet. Főként állóvendégek keresik föl, de a pici kerthelyiségben né- hányan ülhetnek is. Németh Vilmos régi pannóniás, nagy rutinjára és helyismeretére támaszkodott, amikor a versenytárgyaláson erre licitált. — Négyen vagyunk; két családtag, két ismerős. Ez a büfé harmadosztályú, úgyhogy maximált árakkal dolgozunk. Gondunk is van bőven: az egyik épp az árhatár; néha, bizony, kiss alacsony... * — Viszont biztos, hogy nem szalad el a „tulajdo-' nos”. A főnök helyett Csillag Gábortól érkezik a válasz: — Az elérhető maximumnál úgysem mennének magasabbra, mert ilyen helyen hiába is akarnának egy üveg sört, mondjuk, harminc forintért adni. Statisztikáink szerint azonban a „fizetőképes”, tehát az első és a második osztályúba beülő vendég is több a Balatonnál, mint a kevés pénzzel érkező, s így az olcsó helyek nem tudnak többlet- forgalmat elérni, a tavalyi szinten maradtak. Ez valóban megnehezíti a harmad- osztályú üzleteket bérlők helyzetét; néha a reálisnál olcsóbban is kénytelenek árusítani. — .Azért nem sajnálkozunk. — Nem is kell — vette vissza a szót Németh Vilmos —; csupán azt próbáltam érzékeltetni, hogy a vártnál nehezebb a munka ebben a kategóriában, és kisebb a jövedelem. Rá nem fizetek, de hogy anyagilag megtérül-e a napi 16 órás műszak, az még nem biztos. —Havi fixre átszámítva mennyi tiszta haszonnal lenne elégedett? — Tizenkétezerrel már igen. Ügy gondolom, a naponta, szünnap nélkül, egyfolytában ledolgozott két műszakért ez nem is nagy jövedelem. Csak bejöjjön! — Mit kap önnél a vendég?/ — Űj ételeket. Az én ötletem volt a kerthelyiség is. Hűtőtáskában jégkrémet viszünk a strandra, elmegyünk a vendég után. — Mit tesz októberben, zárás után? — Megyek haza, Pestre. Ott szeretnék télen dolgozni: abban a vendéglőben, ahol korábban is voltam. De közben egy hónapot pihenek. És készülök a nyolcvánkettes ötletekkel. Csillag Gábor: — Több mint húsz szerződéses üzletünk közül eddig csak egy jutott csődbe. Ez jó arány. Talán túlságosan is jó. Egy kicsit mintha kevés lenne a kockázat... Vigyázni kell, nehogy elké- nyelmesedjék a „gárda”. Luthár Péter Népfrontaktívákat tüntettek ki Tiltakozó távirat a neutronfegyver ellen Kiemelkedő munkát végzett közösségeket és személyeket tüntettek ki alkotmányunk közelgő ünnepe alkalmából tegnap délelőtt a Hazafias Népfront megyei bizottságának székhazában. Á Himnusz eléneklése után Rostás Károly megyei elnök köszöntötte a résztvevőket, majd Varga Károly megyei titkár tartott ünnepi megemlékezést, Hangsúlyozta: az út, amin járunk, nem volt mindig zökkenőmentes, de sikerült leküzdenünk a nehézségeket. — Az alkotmány minden magyar • állampolgárnak egyenlő jogokat és azonos kötelezettségeket íj* elő. Akár kommunista, akár pártonkí- vüli, akár mezőgazdasági munkás, akár értelmiségi, magyar anyanyelvű vagy más nemzetiségű, mindenki megtalálja boldogulását. A továbbiakban méltatta a népfrontaktivisták társadalmi tevékenységét, a közösségek társadalmi aktivitását Jellemző adatokat is- mondott: öt év alatt 822 millió forint értékű társadalmi munkával járult hozzá a lakosság a helyi tervek megvalósításához a megyében. Ezután az ünnepség elnöke kitüntetéseket adott át. Az országos elnökség által adományozott Hazafias Népfront kitüntető jelvényt kapta Borsföldi Ferenc kaposvári, Fenyvesi Péterné tabi, Horváth Sándor por- rogszentkirálvi, Kisborsó ■ Im- réné marcali és Krum István babócsai népfrontbizottsági elnök, illetve elnökségi tag. Dr. Albert Áron mosdósi főorvos a kitüntetést Budapesten vette át. A Hazafias Népfront Országos Bizottsága a közösségért végzett kiemelkedő munka elismeréseként Kiváló társadalmi munkáért plakettet adományozott a csurgói 526. számú Ipari és Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet Rajk László szocialista brigádjának; a Fonyód! Nagyközségi Közös Tanács költségvetési üzeme dolgozóinak és a Mezőgép tabi gyáregységének. A Kiváló társadalmi munkás címet három közösség és 86 személy kapta meg. A kitüntetések átadása után Nyúlás Ernőné magyar- atádi körzeti ápolónő javaslatot tett, hogy a résztvevők küldjenek tiltakozó táviratot az Egyesült Államok kormányának — az Európába telepítendő neutronfegyverek ellen. A javaslatot mindenki elfogadta. Az ünnepség a Szózat hangjaival éirt végeit. Felelős beosz Barcsról, a Vörös Csillag Termelőszövetkezetről négeb- ben csak hallomásból tudott Francz Rezsőné. Tolnában született,^Nagyszokolyban, ott is élt sokáig. Ma azonban férjével együtt szintén barcsinak és a szövetkezethez tartozónak vallja magát. Most építik családi házukat az új városnegyedben... — Sok még a munka, rengeteg a tennivaló. Talán jövőre elkészülünk, s kiköltözhetünk a szolgálati lakásból. — Hogyan kerültek Barcsra? — Itt dolgoztunk már régebben is a megyében, utoljára a kapolyi Haladásban, illetve a nagycsepelyi egyesült termelőszövetkezetben, de képesítésemnek nem megfelelő munkakörben. Épp akkor kaptam meg Gödöllőn a tejipari szakmérnöki diplomát, amikor a barcsi tsz tejüzemvezetőt keresett; férjemnek — ő is mérnök — szintén adtak megfelelő állást, tehát ide jöttünk. Ennek már hat esztendeje. Azóta vezeti a tejüzemet, irányítja az ott dolgozó tizenöt embert. Naponta tízezer liter tejet dolgoznak föl: ellátják tejjel, kakaóval és tejtermékekkel Barcsot, Nagyatádot meg egy tucatnyi községet Istvánéitól Lábodig. Hajnalban, néha már öt órakor ott van az üzemben, fűként ilyenkor nyáron. A nagy melegben ugyanis foko- , zott gonddal kell végezni a munkát, mert a tpj könnyen megromlik. — Eddig nem volt panasz a minőségre, remélem a jövőben sem lesz. Az üzem valamennyi dolgozója tagja a Hámán Kató brigádnak, s vállalásukban első helyen szerepel a minőség. Persze sok minden van még emellett ... Tavaly több aranykoszorú után, kiérdemelték a szövetkezet kiváló brigádja címet. S Francz Rezsőnének a barcsi szövetkezethez való tartozását bizonyítja, hogy itt lett kommunista. Évekig dolgozott propagandistaként, majd tavaly márciusban őt választották meg az állatenyésztési íőágazatban dolgozó kommunisták a pártszervezet titkárává. — Őszintén: féltem egy kicsit. Én ha valamit vállalok, szívvel-lélekkel csinálom, s az üzem vezetése nagyon leköt A férjem ugyancsak elfoglalt ember: tagja a szövetkezet pártbizottságának, illetve a végrehajtó bizottságnak, aztán munkásőr, a tsz mun- kásőr-szakaszának a parancsnoka; van egy kisfiúnk is, most megy negyedikbe, vele szintén foglalkozni kell. A titkári feladatot a pártmun- kámat csak akkor tudom végezni, ha itt, az üzemben már minden rendben van. Akkor megyek a bizalmiakhoz, a sertéstelepen meg a belcsa- pusztai tehenészetben dolgozó kommunistákhoz. Harmincnyolcán tartoznak az alapszervezethez, mert a háztáji ágazatban levő kommunisták is nálunk vannak. Nemcsak üzemvezetőként, hanem párttitkárként is nagy figyelmet szentel a területén levő szocialista brigádokra. — Az utóbbi két évben sikerült öt új párttaggal erősíteni sorainkat. Most több fiatallal, KISZ-taggal is foglalkozunk, de úgy érzem még nem eléggé érettek rá, hogy fölvételüket a taggyűlés elé vigyük. Talán majd jövőre. Szavai felelősségről vallanak. Ahogy a tejüzemről, a pártszervezet, a bizalmiak, s a kommunisták, a szocialista brigádok munkájáról, a tervekről, a gondokról beszél, érezni: valóban szívvel-lélekkel végzi titkári teendőit. Ezt megerősíti Horváth Lajos, a tsz pártbizottságának titkára is. Francz Rezsőné munkájá nák elismerését jelenti, hogy néhány hete beválasztották a barcsi városi pártbizottságba. — Még csak egy pártbizottsági ülésen vettem részt, munkámat még nem ismerem eléggé. Sokan ígérték: segítenek majd, hogy megismerjem, mit kell tenni, hogy hasznos tagja lehessek a testületnek. Szeretnék e pártmunkámban is becsülettel helytállni, hogy ne csalódjanak bennem... „Találékonyság” H íresek vagyunk róla. Európa-szerte híresek. Ez arról jutott eszembe, hogy a napokban megkeresett egy panaszos városlakó, és azt kérdezte: „Mondja csak! Maga szerint ez a szocializmus?” Mondtam, hogy ez! „És ha elmondanék egy igaz történetet — folytatta felháborodva —, akkor mit szólna?” Nem tudom,- de megleheti azt válaszolnám: ez bizony idegen tőle. Ámbár akkor is ez a szocializmus, ha még nem is a legegészségesebb változata. Leültünk beszélgetni. Elmondott egy esetet Kérem, jól figyeljenek: a „példátlan cselekedet” ugyanis törvényes! Soha senki nem köthet bele; se szabálysértés, se bírósági eljárás nem követheti. Legföljebb erkölcsi elmarasztalás. „No, bumm, és akkor mi van?” — vágta fejemhez a férfiú. Képzelje el, hogy leváltottak egy középbeosztású vezetőt — kezdte a panaszos, és csakugyan el tudtam képzelni. (Az utóbbi időben előfordult már egy-két ilyen eset.) Igaz, hogy az illető leváltásakor semmivel* sem tudtak több rosszat mondani róla, mint amit a kinevezésekor elmondhattak volna, de hát úgy látszik: a tények fölismerése hosszabb ideig tart, mint a kinevezés. A leváltás egyébként nem csapás és 'nem isten verés. (No, persze annak, aki szeret és tud is dolgozni!) Ily módon — ezért vagy azért — mindannyian fölkészülhetünk rá. Előfordult már az is, hogy az élet, a fejlődés rendje követelte a váltást, és nem mindig a személyes kapcsolatok alakulása. Ki vonhatná tehát kétségbe, hogy változás tanúi vagyunk ? A „főszereplőtől” megkérdezték — mert ma még sajnos ez is „az élet rendje” —: akar-e igazgató lenni. Becsületére legyen mondva (több elődjével ellentétben), azt válaszolta: nem. Ö soha többé! ö dolgozni akar hivatása szerint, de vezetői pozíciót nem vállalna soha! Ily módon tehát a kívülálló panaszos elmondása szerint is rokonszenves emberrel állunk szemben, aki sohasem székhez és pozícióhoz, mindig csak a hivatásának megfelelő munkához ragaszkodott aszerint, hogy mások hol és milyen beosztásban látták leghasznosabbnak a tevékenységét. Mindezt azért mondom el, mert az illetőt magam is jól ismerem, ne higgyék hát, hogy valamiféle karrieristáról van szó. Most elköltözik. Megyehatáron belül, de m,ás városban talált munkát. Amikor Kaposvárra kinevezték, kapott egy háromszoba-összkomfortos lakást. Ezt most törvénytisztelő módjára leadta. S a törvények értelmében kaphat érte 66 ezer forintot, amit nyilvánvalóan az utódnak kell megfizetnie használatbavételi díjként. Üj, leendő munkahelyén természetesen laknia kell valahol, annak ellenére, hogy a telephelytől 8—10 km-re önálló, saját háza (villája?) van. Ismerősei, a tanács képviselői azonban vártak a kiutalással. Nem tudni miért? Dehogynem! Várták az új lakásrendelet megjelenését. A kapcsolat nagy úr, senki se vitassa! Bár hónapok óta ígérte a helyi és a magasabb vezetők köre a jogos minőségi lakáscserét, egy két és fél szobás, teljesen üres lakást a másik félnek; alighogy megjelent a rendelet, mégis igényeit meghaladóan, ezt a lakást utalták ki a volt vezető számára, mondván: majd elcseréli a másfél szobásért. És akkor újra jelentkezett a minőségi cserére igényjogosult, de most már az új „bérlőnél” kétségbeesve, (aki persze nem is költözött be a nagyobb lakásba). Egy hónappal korábban az igényjogosultnak 14 ezer forintot kellett volna fizetnie a minőségileg nagyobb értékű lakásért, most azonban meghökkent. Az új „bérlő” — akinek üres lakása van — ugyanis azt mondta: 52 ezer forintért hajlandó cserélni ... N em tudom, világos-e az eset? Sejtem, hogy kapcsolatok és „hivatali előzmények” nélkül eleve a másfél szobás lakást utalták volna ki főszereplőnknek, s a másik, nagyobb lakáshoz az államilag meghatározott értékkülönbözet befizetésével juthatott volna a panaszos. Nem így történt. Ahogy vizsgálódás közben „felhomályosítottak”: „Mit tudhatja Ön, hogy honnan, milyen tartalmú telefont kapott a helyi tanács illetékese?” Ha jól meggondolom: voltaképpen a „kivárás művészetének” tanúi vagyunk. Kivárt a leváltott vezető, kivárt a hatóság (míg új szabályozás jelent meg, amelyet újra ki lehet játszani!), és kivárt az igényjogosult, aki csak leste a szomszédban levő üres lakást, amelyre sohasem lesz ötvenkétezer forintja... Nos, hát a történetet befejezhetnénk — mondtam partneremnek, hiszen a törvény ellen nincs „appelláta”. Akkor újra megkérdezte: „Mondja csak! Maga szerint ez a szocializmus?” Válaszoltam: igen, ez! Ha még nem is mindenben a legegészségesebb módszereivel találkozunk. Nem hiszem, hogy meg tudtam nyugtatni. Erre elővettem a rendeletet Olvastam fennhangon: „R. 92. §. Az a cserélő fél, aki kisebb értékű lakáshoz jut vagy egyébként hátrányosabb körülmények közé kerül, a lakáscsere-szerződésben pénzbeli térítést köthet ki; a térítés mértékét a felek megállapodása határozza meg.” És mindezt a lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló 1/1971. ^11. 8.) korm. számú rendelet, a végrehajtásáról kiadott 1/1971. (II. 8.) ÉVM számú rendelet és a módosító rendeletek egységes szerkezetbe foglalt szövegéből olvastam ki a Magyar Közlöny 1981. január 21-én megjelent 3. számának 59. oldaláról. (Hogy pontos legyek!) Rögtön észrevettem: élni — és visszaélni — is lehet ezzel a pa- ragrafussal. (Mint csaknem mindegyikkel!) Okos és megfontolt rendeletnek találom, s ezt nem valamiféle tekintélytisztelet mondatja velem. Laikus fejjel úgy értelmezem, hogy ha egy öttagú család háromszobás lakásából, mondjuk, kirepülnek a fiatalok s a két szülőnek elég a másfélszobás is, akkor cserélje el, segítsen javítani lakáshelyzetünkön, ám ne érje károsodás e lépéséért. De miért ő, miért a cserepartner — azaz a kettőjük közötti megállapodás — határozza meg a csereértéket, miért nem az állam? Panaszosunk témájából ugyanis úgy tetszik, mintha törvényesítettük volna a korábbi feketepiacot! Vagyis államilag elismertük azt az áldatlan állapotot, amely eddig is uralkodott a lakáscserék frontján. Gondoljuk meg: ha elcserélem két és fél szobás lakásomat egyszobásra és azt mondom: 150 ezer forint a „lé- lépés” ára, akkor vagy kifizeti valaki (akinek van ennyi pénze) vagy nem megyek ki a lakásból. Mi következik ebből? Ugyanúgy a nagypénzűek — és nem a feltétlenül rászorulók — jutnak lakáshoz, mint abból a változásból kiindulva, ahogy csökkentették az OTP-lakások tanácsok által kiutalható részét: Nem tudok szabadulni ettől a gondolattól. Ilyen körülmények között (és tulajdonképpen a jó szándékú rendeletek árnyékában) nem feltétlenül azok jutnak lakáshoz, akiknek szükségük van rá. Azt kérdezte tőlem a panaszos: „Mondja csak! Maga. szerint ez a szocializmus?” Mondtam — és meggyőződéssel: ez! Hibáival, görcseivel, gyermekbetegségeivel, együtt is ez! Gyanítom azonban, mintha néha még építene az emberi találékonyságra, amelyet korábban a kiskapuk fölismerésének szoktunk nevezni. A zon töprengtem (korábban jogászok sorát kértem, hogy segítsenek, hiába), hogyan lehetne közelebb hozni egymáshoz a jog és az erkölcs szocialista törvényeit. (Senki sem vállalkozott cikkírásra.) Mégis hiszem: egyszer majd sikerül a közelítés. De újra fölrémlik bennem a panaszos mondata: „No, bumm, és akkor mi van?” Elvégre találékonyak vagyunk. Jávori Béla
